11. fejezet
Elfeledett kert

Perselus Piton lakosztálya semmiben nem különbözött egy normál irodától, amelyet valami segélyszervezet rendezett be. Rozoga tölgyfaasztal valószínűleg már jó ideje állhatott ott, s lassan az enyészeté lesz, de az öreg professzor nem akart megválni tőle. Valamiféle szentimentális érzelem fűzte hozzá. Nem nagyon aludt ezen az éjszakán és úgy gondolta, hogy nem fog is, mivel léptek zaja hangzott a máskor néptelen folyosóján.

Okfejtése helyesnek bizonyult. Ajtaját valaki ököllel akarta kiütni. Blaise nem volt soha tapintatos, ez a szó hiányzott a szótárából. Fáradtan felkelt az íróasztal mögül, majd kinyitotta az ajtót.

- Nahát, maguk meg mit keresnek itt? – Hermione, Blaise és Pansy hármas feszülten figyelte a professzort.

- Bejöhetünk? – kérdezte Blaise. Piton szó nélkül utat engedett neki, s betessékelte a fiatalokat.

- Minek köszönhetem ezt a kései látogatást? Remélem, nem valami egetverően jelentéktelen dologról van szó.

- Parkinsont a laborban találtuk most nem rég – kezdte Hermione és jelentőségteljesen kihúzta magát.

- Igen? Megtudhatnám, mégis miért vannak itt ilyenkor mindannyian? Nem tudnak errefelé aludni az emberek? Elkelne ezek szerint egy jó álomkoktél errefelé mindenkinek.

- Még csak nem is dühös? Engedélyt nem kapott rá – folytatta Hermione az érvelését.

- Mondja csak, Pansy, eltulajdonított valamit a személyes készletemből? – tette fel egyértelműen a kérdést Piton.

- Természetesen nem. – Pansy olyan hangsúllyal jelentette ki, mintha a világ összes szörnyűségével gyanúsították volna.

- Akkor felesleges volt idefáradniuk. – Hermione mérgesen nézett Pansyre és nem akarta annyiban hagyni a dolgokat.

- De boszorkányport készített.

- Mrs Malfoy, maga mindig elveszik a szabályokban és az igazság keresése közben. Nem hinném, hogy ezt pont most kellene megvitatnunk. Egyébként Parkinson kisasszony remélem, az eszébe vési, hogy az engedélyem nélkül ne lépje át a laborom küszöbét és ne főzzön teljesen felesleges bájitalokat.

- Ez nem felesleges. Még életet menthet és segít távol tartani a betolakodókat.

- Marhaság! – csattant fel Piton. – A boszorkánypor rossz kezekben vagy hatástalan, vagy ha nincs szerencsénk, akkor ellenünk fordíthat mindent is. Rendkívül veszélyes, akár elveszheti a varázserejét is, ha nem tudja használni.

- Azt mondta, hogy…

- Beszélhetünk róla. De elvetettem ennek a használatát, már korábban. Nem akarom, hogy dacoljon velem szemben, mert akkor mindhárman megüthetik a bokájukat.

- Nekem ehhez az egészhez semmi közöm. – Blaise önkéntelenül védekező állásba emelete a kezét és még hátrébb is lépett a két nőtől.

- Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok erre – jegyezte meg Piton hidegen. – Ne kísérletezzenek a hátam mögött.

- Igen, professzor.

- Na azért. Nem vagyunk már Roxfortban és rosszabbat is ki tudok találni a büntetőmunkánál. Oh, és Miss Parkinson, remélem, hogy hasznosan tölti az idejét. De még jobb lenne, ha jelentkezne Lavender Weasleynél, hátha segíthet neki a gyógynövénykertben.

- Rendben – húzta el a száját Pansy.

***

- Jobb lenne, ha valahol máshol lennél, ahol nem keversz bajt – közölte Lavender, majd elindult vissza a kastélyba.

- Hát ennyit arról, hogy segítek neki – sóhajtott a nő mérgesen.

Pansy összeszorított fogakkal nézett a távolodó alak után. Mégis mit képzel magáról? Hiszen ő nem csinált semmit sem. A zsebében még mindig ott lapult a boszorkánypor, melyet szándékában állt bevetni a védelemben. Miután egy kicsit elhiggadt elindult a kastély háta mögé. El akart innen menni, végre egyedül lenni és megnyugodni. Nem egészen tudta hová megy, de lábai maguktól rátaláltak az útra. Egy borostyánnal benőtt kőfal állta az útját, a nő dühösen eltrappolt a vastag falak mellett, egészen addig, míg egy helyütt ritkulni nem kezdett a vad borostyán és észre nem vette a kaput. Egy pillanatra megtorpant, majd bement, és pár lépcsőfokkal lejjebb megtorpant.

Egy elvadult kert körvonalai bontakoztak ki a magas fűből. Pansy egy pillanatra megtorpant. A fekete holló éppen akkor szállt le az egyik szobor fejére, amikor a nő odaért.

- Te is itt vagy? – köszöntötte az ismerős madarat. – Te legalább nem küldesz el.
A holló kitárta a szárnyát, aztán odarepült Pansyhez és ráült a vállára. Tollas fejét a nő arcához dörgölte, aztán visszarepült a korábbi helyére. A boszorkány elmosolyodott, kicsit irreálisnak érezte, hogy egy holló lett a legjobb barátja. Pansy körbenézett az elvadult kertben.
Mindenfelé száraz indák, barna fű magas, gondozatlan együttese tárult a szeme elé. Az összefonódó rózsaindák libegő függönyöket alkottak, s a falakat is birokba vették, Pansy akaratlanul is elmosolyodott, amikor észrevette az apró rügyecskéket, melyek színpompás virágokat ígértetek. A kinyúló ágak egyik fáról a másikra kúszva gyönyörű hidakat képeztek. A boszorkány tisztában volt azzal, hogy évek óta ő az első, aki erre tévedt ebbe a gondozatlan kertbe, mely elvadultan bújt meg a kastély árnyékában.

Szinte azonnal kitalálta, hogy mivel fog foglalkozni a hátralévő idejében. Felhúzta a szoknyáját és lesétált a kőlépcsőn. Megfogta a kerti utat elzáró magas fűszálakat és rántott egyet rajta. Elmosolyodott, amikor a száraz növény engedelmesen kiszakadt a földből. Pansy mély levegőt vett és kifújta. Letérdelt az egykoron virágokkal teli ágyás mellé. Hosszú haját kontyba csavarta és elkezdett puszta kézzel gyomlálni. Nem érdekelte, hogy bepiszkolódik a keze, felsértik az éles fűszálak, csak ki akart irtani minden oda nem illő gyomot onnan. Egyik helyről a másikra ment, nem is figyelte, hogy rekordsebességgel végigmegy az egykoron kialakított ágyásokon.

Minden idegszálával azon volt, hogy a feladatra koncentráljon. Varázslatot is bevethetett volna, de egyáltalán akarta. A fizikai munka kiűzte belőle lassacskán feszültséget és már semmi másra nem koncentrált csak arra, hogy megtisztítsa az elfeledett rózsák környezetét, levegőhöz juttassa a kis zöld növényeket, melyek már engedtek a tavasz hívogató suttogásának.

Apró léptek hangja hangzott fel hirtelen, s megzörrent a magas fű mögötte, Pansy azonnal felkapta a tekintetét, majd a hang irányába fordult. Megtörölte a homlokát és kisöpörte belőle a fekete zabolázatlan apróbb hajtincseket. Nem is figyelt arra, hogy földes kezével apró fekete csíkot húz a homlokára.

- Ki van itt? – kérdezte érces hangon. Nem akart senkit sem látni maga körül. Magányra iszonyatosan nagy szüksége lett volna most. Még egyszer megzörrent a fű, majd egy nyolc éves forma vörös hajú kislány bontakozott ki az egyik bokor mögül.

- Én vagyok – mondta a kicsi megszeppenve. Pansy elmosolyodott, nem akarta megijeszteni a kislányt, aki valószínűleg az egyik Weasley ivadéka lehetett. A kicsi érdeklődve nézte a gyomokat markoló Pansyt, arcát ezernyi szeplő borította, amitől még helyesebb lett. – Rose Weasley vagyok, a mamámmal és a papámmal lakom itt. Te ki vagy?

- Pansy Parkinson. De azt hiszem, nem kellene velem barátkoznod – figyelmeztette Pansy a kislányt, aki csak nevetett egyet.

- Itt mindenki a barátom – csacsogta lelkesen és nevetve megpördült a virágos szoknyájában. – Mit csinálsz?

- Eltűntetem a gyomokat, hogy az új virágoknak legyen helyük – magyarázta Pansy és biztos volt benne, hogy a kislányt már nem tudja elkergetni innen. Szerette a gyereket, de itt mindenki a legrosszabbat feltételezte róla.

- Segíthetek? – kérdezte ártatlanul. – Szeretem a virágokat. A régi házunkban volt kert is és nagyon szerettem ott játszani, de aztán itt nincs kert… Vagyis csak gyógynövények vannak.

- Pedig van itt kert. Nézd csak meg annak az épületnek az oldalát – mutatott az egyik száraz rózsaindákkal körbefont is melegházra, melynek beszürkült ablak üvegeit is keresztülfonta a kúszó-mászó rózsa. Az egész kertet barna fű borította, s nem látszott élőnek, bokorerdőként elnyomták az életet. Csak itt-ott bújt elő néhány zöld hajtás.

- Száraz – állapította meg a kislányt. – Ez a kert nem él igazán.

- Még nem, csak egy kis segítség kell neki. Aztán, ha megjön végre az első eső, akkor hamarosan meglátod, hogy milyen szépen kivirágoznak.

- Már nagyon várom. Segíthetek? – kérdezte félénken.

- Nem kellene először a mamáddal megbeszélni ezt? – gyanakodott Pansy, de Rose csak mosolygott. – Lavender az anyukád, igaz?

- Igen, de nem fog haragudni. Ő mondta, hogy menjek ki a kertbe játszani a többiekkel. De ők már régen elmentek és nem vártak meg. Nem igazán jövök ki velük. Tudod ők olyan… mások – vallotta be szégyenkezve. Viszont a boszorkány pontosan értette, mire akar kilyukadni. – Maradhatok itt veled?

- Persze – egyezett bele Pansy. Nem volt szíve elüldözni innen a lányt. – Látod ezeket?
Felmutatta a száraz fűszálakat. Rose bólintott, majd ő is kitépett a földből egy csomót. Pansy bólintott, aztán elmosolyodott. Csendben folytatták a munkát, amivel egyre inkább kirajzolódott az egykori kert formája. Végiggyomlálták a virágágyakat és egy halomba hordták a feleslegessé vált hajtásokat.

Pansy egész idő alatt észre sem vette, hogy végig mosolygott. A harag és keserűség egyszeriben elszállt belőle, s átadta a helyét valami egészen másnak. A fürkésző kék szemek minden mozdulatát lemásolták, követték az utasításokat. Rose fáradhatatlanul dolgozott új barátja mellett, végre itt nem érezte magát haszontalannak. Pansy közben észre sem vette, de folyamatosan növényekről mesélt neki. Rose megtanulta, hogy nem minden gyógynövény jellegtelen, virágtalan zöld hajtás, szinte azonnal beszippantotta magába ez a világ. Pansynek sikerült elérnie, hogy érdeklődjön aziránt, amit Lavender soha nem tudott elérni lányánál. A lassan előbukkanó halványzöld rügy sokkal élettel telibb látványt nyújtottak így, mint amikor még fű és dudva takarta el őket.

- Mennyi apró hajtás – lelkendezett Rose. – Milyen virágok lesznek ezek?

- Tulipán, nárcisz, esetleg kései hóvirág. Még korai lenne megmondani, lehet, hogy mindegyikből van benne. Keresnünk kellene egy ásót.

- Abban az üvegházban talán lehet – szólalt meg a kislányt. Pansy elmosolyodott, majd felállt és lesöpörte a szoknyájáról a földet.

Az üvegház ajtaja zárva volt, de ez nem akadályozta meg Pansyt. Elővette a pálcáját.

- Alohomora – adta ki az egyértelmű utasítást. A régi ajtó nyikorogva tárult fel előttük. Bent mindent vastag porréteg fedett. A növények mozgolódva nyújtogatták az indáikat. Varázsnövények voltak egytől egyig, némelyikük veszélyes, a másikak értékesek és ritkák. Gondozatlan, elvadult társaságuk egy pillanatra megálljt parancsoltak Pansynek.

- Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztette a lányt. – Van köztük veszélyes növény is. Látod ott azt a vörös fejű virágot?

- Igen. Nagyon szép.

- Az egy pettyes fikusz és fogai is vannak. Általában pókokat eszik, de a harapása nagyon kellemetlen. De azt hiszem, sokkal veszélyesebbek is vannak itt. Ha egy indát látsz meg közeledni feléd, akkor azonnal szólj nekem. Megértetted?

- Igen, Pansy, megértettem. Vigyázni fogok.

Pansy kivont pálcával indult befelé az üvegházba. A rengeteg cserép és kerti szerszám arról tanúskodott, hogy a korábbi lakók szerettek kertészkedni, sőt akár még bájitalt is főztek vagy gyógyszert készítettek. Bár ahogy elnézte még mérgeket is keverhettek volna, annyi volt itt a kígyónyelv boglárka és a tüzes levelű sárkányfű.

Aztán egy faládát pillantott meg az egyik asztalon. Lesöpörte róla a vastag porréteget, majd kinyitotta. Elmosolyodott, amikor meglátta a tartalmát.

- Pansy – szólalt meg Rose kíváncsian –, mik azok a fehér hagymák?

- Virághagymák – válaszolt a nő, aztán a tenyerébe vette őket és megmutatta Rosenak. – Ezek itt tulipán és nárcisz hagymák. Azok a nagyok pedig liliom és nőszirom. Mindegyik megbűvölték.

- De miért? – kérdezte Rose és összeráncolta a tekintetét. – Nekem úgy tetszenek, ahogy valójában vannak.

- A varázslók és boszorkányok néha szeretnek a természettel játszani. Ahogy meg tudom állapítani egyik sem veszélyes. Egyiknek-másiknak csak a mérete lesz nagyobb az átlagosnál, némelyik csilingelni fog, aztán van, amelyiknek erősebb illata lesz.

- Kíváncsi vagyok. Elültetjük őket? – csillant fel a szeme vidáman.

- Talán.

Rose elmosolyodott és belenyúlt a dobozba, aztán rendezgetni kezdet a hagymákat. Annyira keveset tudott a kertészkedésről és ez az új felfedezés teljesen felvillanyozta. Lavender állandóan oktatta, és mindig rászólt, ha valamit elsőre nem csinált tökéletesen, így Rose nem szívesen dolgozott a gyógynövényes kertben.

- Sokáig élnek ezek a hagymák?

- Nem mindegyiknek kell gondozás. A legtöbb életben marad és tovább szaporodik. Emlékszem az anyukám egyszer elvitt tavasszal egy olyan helyre, ahol ezerszámra nyíltak a hóvirágok – mesélte Pansy révedezve. Tisztán emlékezette arra a délutánra, szíve megtelelt a szeretet érzésével, amit annyira el akart nyomni magában. Ezek az érzések fájtak, égették a torkát és még mindig nem tudott velük megbirkózni.

A kis kíváncsi kék szempár tovább fürkészte a nő arcát, és nem igazán értette a barna szemekben megjelenő könnypárát.

- Jobb lenne, ha mennénk – javasolta Pansy egy kis szünetet tartva. – Hamarosan elered az eső és a mamád biztosan nem fog neki örülni, ha megtudja, hogy itt voltál velem.

- Ugye nem mondod el neki? – érdeklődött a kislány. – Én nem akartam semmi rosszat sem. A többiek amúgy sem akarnak soha játszani velem.

- Nem árullak el, ha te sem engem – ajánlott egy egyezséget Pansy. – Nekem sem szabadna itt lennem, de a többiek nem engedik, hogy bármit is csináljak. Azt hiszik, ártani akarok nekik, de ez nem így van.

- Persze, hogy nem árullak el. Barátok vagyunk, nem? – Rose elmosolyodott és Pansy is követte a példáját.

- Igen, azok vagyunk.
Pansy szünetet tartott és összevonta a szemöldökét. Rose sugárzó arccal figyelte őt.

- Rose, tudod te egyáltalán ki vagyok és miért vagyok itt? – kérdezte végül a boszorkány.

- Te vagy Patrick húga, aki halálfaló volt és te is onnan jöttél, ahonnan őt. De anyáék egyetlen egy dolgot nem vesznek számításba.

- Mi lenne az? – A kislány mindent tudóan elvigyorodott.

- Téged is átengedett a varázslat, ami csak a jó szándékú embereket engedi át. Harry bácsi azt mondta, hogy akik át jönnek, azoktól nem kell félni. Nem értem, hogy miért ellenségesek veled.

- Okosabb vagy, mint amilyennek a szüleid gondolnak – mosolyodott el a nő végül. – Nem olyan egyszerű ez a helyzet, mint amilyennek gondolod. De igazad van, valóban nem akarok ártani senkinek sem. Azt szeretném, ha újra béke lenne és mindenki hazamehetne az otthonába és nem háborgatnának bennünket.

- Én sem szeretem a harcokat – vallotta be Rose és lesütötte a szemét. – Nem értem a többieket, akik halálfalóölőset játszanak.

- Én sem értem. – Pansy egy ideig elgondolkodva nézett a kislányra, majd újra megszólalt. – De most menj, a mamád biztosan keres már!

- Rendben, majd később találkozunk. – Azzal elköszöntek egymástól és már olyan volt mintha ott sem lett volna. Az eget felhők borították és szinte azonnal elkezdett esni, mint ahogy Pansy megjósolta. A nő még egy ideig némán állt, hagyta, hogy az esőcseppek ráessenek csupasz karjára. Lassan elindult a kövekkel kirakott úton, de aztán egy pillanatra megtorpant és visszanézett a kertre. Elmosolyodott és arra gondolt, hogy már alig várja azt a napot, amikor virágba borul minden.

A fekete holló ismét a vállára szállt és együtt mentek be a kastélyba. Szerencsére senkivel sem kellett találkoznia.

hozzászólások: 0