13. fejezet
Crak gyűrű

Pansy egész délután az ágyban maradt, hiszen még nem múlt el a fájdalom. Az eső még inkább rákezdett és a széllel együtt egészen vad vihart hoztak össze. Végül is nem igazán bánta, hogy nem volt miért felkelni, hiszen minden tagja fájt. Nagyon vágyott még pár gyógyító elixírre, amit persze kérnie kellett volna megfőznie, de se alapanyag, se alkalmas felszerelés. A feltűnést kerülni igyekezett, így inkább a magányos szenvedésre szavazott. De a magányosságra vonatkozó terveit Blaise Zabini egy pillanat alatt felülírta.

A férfi kopogás nélkül viharzott be a szobába. Intett Pansynek, aztán ledobta magáról a fekete talárját, aztán a fehér inget is.

- Nem miattad jöttem – válaszolt gyorsan, majd idegesen beletúrt a hajába.

- Neked is szép napot, Blaise – köszönt a nő egy kedvűen.

- Nem érek rá most veled foglalkozni, Pansy. Mindjárt bevetésre kell mennem – morogta mérgesen, aztán letolta a nadrágját is.

- Jesszus, Blaise lehetne benned némi jóérzés is. – A férfi nem szólt semmit sem, szinte azonnal feltépte a szerkény ajtót. Pansy kíváncsi volt, hogy Blaise szerkénye, amit eddig nem tudott kinyitni, mégis mit rejt. Hát most megtudta. Egy halom ezüst tör, fegyverek és még egyéb harchoz szükséges eszköz. A varázsló magára rángatta a fekete nadrágot, majd becsatolta az övet.

- Mi történt? – dobta félre a könyvet Pansy és felkelt az ágyból. Igyekezett eltakarni a sérüléseit, szinte biztos volt benne, hogy Blaise nem hagyja őket figyelmen kívül.

- Semmi különös. Pár halálfaló belépett a zónába. El kell őket küldenünk innen, lehetőleg úgy, hogy ne lássanak meg bennünket.

- Kell segítség? – kérdezte Pansy ártatlanul. A férfi enyhén haragos tekintettel nézett rá, a szeme most különösen furcsának tűnt, mintha ezt a tekintet már máskor is látta volna. Azonnal elhessegette magától ezeket a gondolatokat.

- Nem, Pansy drága – rázta meg a fejét Blaise és elmosolyodott. Közelebb ment Pansyhez és megsimogatta az arcát. – Megvédelek tőlük, nem hagyom, hogy hazavigyenek Craknak.

- Volt már nő, aki ennek bedőlt? – nézett rá villámló szemekkel Pansy, majd tüntetőleg kihúzta magát.

- Veled még kedves se lehet az ember – morogta Blaise, majd elfordult tőle. Felhúzta a sárkánybőr mellényét és a kesztyűjét, aztán magára terítette a leheletfinom, álcázásra készült fekete talárt. Fekete haját hátrasimította. Most úgy állt ott a szobában, mintha valami fekete sereg egy katonája lett volna. Pansy megkövülten nézte.

- Már elegem van, hogy mindenki csak egy kelléknek néz, amit ide vagy oda lehet passzolgatni. – Hevesebb tűz lobogott benne, mint azt bárki is gondolta volna. Képes lett volna megvívni a szabadságáért, amit jogosan magának követelt.

- A fenébe, Pansy, hát nem érted, hogy mi folyik itt körülötted? Háború van és mindenki igyekszik az életét menteni. Nekünk meg a te életedet kell mentenünk. – A varázsló olyan hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat, mintha egy gyerek állna előtte. Pedig csak egy engedetlen, tüzes boszorkányt látott, akinek ideje lenne lenyugodnia.

- Mi a francról beszélsz? – kérdezte dühösen. – Semmiben sem vagyok különleges vagy pótolhatatlan, Blaise.

- Nem tudsz te semmit sem – mondta mérgesen, majd egészen a falhoz szorította Pansyt. – Ideje lenne, hogy végre valaki befogja a szádat. Az elmúlt napokban úgy láttam megszelídültél, de csak átvertél.

- Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Pansy, majd igyekezett eltolni magától a férfit. Már elé közel került hozzá, hogy lássa az arcát borító alapozót, ami alatt ott rejtőztek az árulkodó foltok.

- Kezdtél egészen jó kislányként viselkedni és nem löktél bele egyetlen rózsabokorba sem. Azt hittem végre szöget ütött a fejedben valami – mondta tompán. – Nézz rám, Pansy!

- Rád nézek – erősködött a boszorkány. Blaise mindkét kezét Pansy mellé tette és nem engedte, hogy kiszökjön.

- Csak átnézel rajtam. Mióta idejöttél csak ezt csinálod. – Pansy belenézett a kék szemekbe. Egy pillanatra kihagyott a szíve is. A kék tekintet a sötét szemöldök alatt, szépen ível ajak és markán arcél most teljesen másnak látszott, mint korábban. Blaisenek igaza volt. Soha nem bírt a szemébe nézni, úgy tényleg istenigazából. Mert félt attól az érzéstől, amit nem szabadott volna éreznie.

- Ez nem igaz. Mindig is számításba vetettelek, csak iszonyatosan felbosszantasz, pontosan azt akarod csinálni, mint Patrick. Nem vagyok gyenge és oltalomra szoruló nő. Értek a mágiához, néha talán jobban is, mint kellene. Meg tudom védeni magam.

- Akkor miért engedted, hogy Crak a közeledben legyen? – tette fel a jogos kérdést Blaise. – El is menekülhettél volna.

- Ezt nem most kellene megbeszélnünk. Rád várnak odakint – hangja halk volt és szégyenteljes. Hogyan is magyarázhatná meg neki ezt az egészet? Hiszen még ő maga sem tudta igazán. Blaise kék szemei égették, pedig nem is, mert többé ránézni.

- Igen, de előtte még meg kell tennem valamit. – Kezét felcsúsztatta a nő nyakától egészen az arcáig. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték egymás szívverését. Blaise rá hajolt, és ajkai lágyan Pansy ajkaihoz tapadt. Óvatosan kezdte, mintha meg akarna hagyni neki egy menekülő útvonalat, amivel végleg megszakíthatta volna a csókot. Nyelvük egy pillanatra összeért. Tompa bizsegés futott végig Pansy hátán és arra csábította, hogy többet akarjon. Szenvedélyt ígérő csók volt ez, melyet viszonozni akart. Meg is tette. Blaise addig csókolta, míg Pansy alig kapott levegőt.

Szédületes, csábító, kéjes és mámorító volt egyszerre. A varázsló legszívesebben keményen megragadta volna és az ágyhoz vonszolta volna. Az évek során elfojtott vágy, amit érzett egyáltalán nem volt megkopott, még csak nem is változott. Az egykori kamasz fiú álmai azonban akkor nem teljesedhettetek be Pansy jégkirálynő viselkedése és elutasítása miatt. Most azonban a boszorkány is akarta őt. Részt vett ebben az örültségben, de nem csak azért, hogy pótlékot keressen.

Pansy észre sem vette, de kéjes nyögéssel felel a férfi becézgetésére. Úgy csókolták meg, hogy minden ellenérvet elfejtett, mit felhozott a varázsló ellen. Akarta őt, mindketten akarták egymást. A keze már Blaise mellkasán volt, finoman becsúsztatta a fekete póló alá. Viszont azonnal visszahúzódott, amikor megérezte a kemény védőfelszerelést, amiben a férfi harcolni készült. Megszakította a csókot. Az elválás fájdalmasan érintette mindkettőjüket. Pansy akaratlanul is megnyalta az ajkait. Mindketten zavartan néztek egymás szemébe. Pansy a szívére tette a kezét és még mindig zihált.

- Nehogy megszólalj! – kérte Blaise. – Nem akarok úgy meghalni ma, hogy valami baromságot mondtál erre.

- Blaise…

- Ne mondj semmit! – figyelmeztette megint. A hangja fenyegetően könyörtelen volt, azonban Pansy mindenképpen meg akart szólalni.

- De… – Nem tudta befejezni mivel Blaise újra megcsókolta. Mindent kitörölt, amit a nő el akart monda még. Új gondolatokat adott számára és felébresztette a vágyát. Olyan hévvel esett neki, hogy észre sem vették, hogy Pansyt a falnak döntötte és enyhén koppant a feje a vastag falon. Remegő kézzel vonta magához Blaiset és ösztönösen összerándul, amikor az erős, elegáns kezek a derekához értek. Jó volt a karjaiban lenni, akaratlanul is közelebb simult hozzá.

- Miért akarsz megőrjíteni? – suttogta rekedtes hangon Blaise. Homlokát összeérintette Pansyével. Érezte az illatát, amitől teljesen felforrt a vére és már azóta érezni akarta mióta a lány először lépte át a küszöbét.

- Ne haragudj, én... nem tudom mi van velem! – dadogta zavartan. Még soha nem csókolták meg így, még a közelében sem volt Dracónak a csókjaihoz, akit akkoriban szeretett is. Ezek olyanok voltak, mint maga a létezéshez szükséges elem, melyre nem is tudta, hogy mennyire szüksége van. Mindig is benne volt a vágy erre, bár eddig leginkább szunnyadva bújt meg benne.

- Nem kell semmit sem mondanod. – Elhúzódott, és finoman megérintette az arcát. – Mennem kell!

- Légy óvatos… Blaise! – Megcsókolta, fájdalmasan gyengéden és hosszan.

- Ne aggódj, előbb visszajövök, mint gondolnád! Aztán beszélgetünk azokról a foltokról, amivel tele vagy.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Ne kelljen kiszednem belőled, amit tudni akarok, mert biztosan el fogod veszteni a fejedet! – Hangjában volt némi fenyegetés is, bár Pansy nagyon jól tudta, hogy Blaise soha sem bántaná.

A varázsló úgy ment ki a szobából, hogy ráfordította a varázskulcsot a zárra. Így Pansy biztosan biztonságban maradt. Még csak a folyó felénél járhatott, amikor őrjöngést hallott a szobája felől. Egy pillanatra megállt, mintha azt hallotta volna, hogy anyja valószínűleg egy ősi mesterség szakavatott gyakorlója lett volna és mindezt Merlin legnevesebb testrészén próbálta ki igen csak nagy gyakorisággal.

A férfi megpörgette a kulcsot az ujján, majd újra felvette a tempóját.

***

Blaise úgy futott mintha üldözték volna. Minél messzebb akart lenni Pansytől, hogy kiszellőztesse a fejét. Maga sem érette a viselkedését, de távol kellett maradnia tőle, hiszen ennek beláthatatlan következményei lehetnek. A csók csupán a kezdetet jelentette valami olyasminek, aminek nem akart a végére járni. Nem lehetőségként tekintett a nő felébresztett szenvedélyére, hanem inkább veszélyként.

Ökölbe szorította a tenyerét, melyen egy forradás éktelenkedett. Egy fogadalom elmékét őrizte, amihez Pansynek elég sok köze volt. Ez azonban nem engedte meg neki, hogy vele legyen. Még egyszer meg kell tennie, hamarosan el kell mennie oda és akkor biztos lesz benne.

Magában őrlődve ért oda a tisztásra, ahol Ron már legalább fél órája várta egy csapat rendtaggal, köztük Dracóval együtt, aki ilyenkor amolyan villámhárító szerepet is betöltött. Weasley feje olyan vörös lett, mint egy rák, persze ehhez hozzájárul a haja is.

- Megint merrefelé kódorogtál? Remélem, hogy megint valami nőt szédítettél – jegyezte meg a gúnyosan. – Szerencséd van. Csak erre kódorognak és nem célirányosan ide jönnek.

- Mi bajod van? Talán irigykedsz, hogy engem nem tart rövid pórázon az asszony? – vigyorgott Blaise. – Fiúk, remélem, mindenki hozott kést, ha esetleg Weasley fulladozna, vágjátok le a nyakörvet.

A többiek felnevettek, de Ron vérben forgó szemét látva egyáltalán nem volt kedvük tovább viccelődni.

- Vázolom a tervet. Csak megfigyelünk, viszont nem támadunk. Nem az a cél, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Hé, Tollpárna, remélem, hogy felkészültél! – vetette oda Blaisenek, aki eddig az egyik fának támaszkodva figyelte az eseményeket. – Szükség van rád.

- Azt hittem már soha nem kérsz meg rá, Roncimonci – utánozta Levender hangján, meglepően hiteles pontossággal. – Le is vetkőzzek?

- Nagyon vicces vagy – morogta Ron, majd a többiekhez fordult és elmagyarázta mindenkinek a helyét. Draco közelebb meg Blaisehez, aki felkészült az átváltozásra.

- Utálom ezt az egészet – sziszegte Blaise. – Az elmúlt időszakban annyira sokszor voltam meztelen, hogy már egyszerűen hiányolom.

- Sajnálom, de te vagy a legjobb felderítő, még akkor is, ha tollas a hátad néha. Ha animágus lennél, akkor te lennél a Rend hőse – nevetett Draco, majd hátba veregette barátját.

- Persze. De Weasleynél nagyobb hős akkor sem lehetek – sóhajtott színpadiasan a férfi. – Már nagyon elegem van, hogy minden esete hollóként kell aludnom.

- Igazán elmondhatnád Pansynek. Nem hiszem, hogy problémája lenne vele.

- Persze, csak átharapná a torkom. Megint fasírtban vagyunk egyébként – jegyezte meg csak úgy mellékesen Blaise. Draco összevonta a szemöldökét.

- Megint mit műveltél?

- Bezártam. El akart jönni én meg… leszereltem és bezártam. Mostanában elég sok őrültséget csinált, így inkább nem kell aggódnom, hogy valami történik vele, ha nem vagyok mellette.

- Mégis milyen őrültéségről beszélsz? – kérdezett rá értetlenkedve Draco. – Nem hallottam senkitől sem hasonlót. Tudom, Lavender elküldte, de nem csinált semmit sem.

- Nem érdekes. Elég, ha Piton tudja. Legalábbis az egyiket – vonta meg a vállát Blaise.
- Jobb lenne, ha nem titkolóznál.

- Elkapta az ördöghurok az üvegháznál – vallotta be Blaise, majd letolta a nadrágját. – De megmentettem szóval nem kell aggódnod érte.

- Ezt jobb lenne, ha megbeszélnénk. – Draco hangja nem tűrt semmiféle ellentmondást. Hiába mutogatta Weasley az óráját, ezt még meg kellett beszélniük.

- Nem most.

- De igen most. Tudni akarok róla.

- De Pitonnak ne szólj egy szót se! Még nem tud arról az üvegházról és jobb lenne, ha ez így maradna. Ha elkezdene ott szöszmötölni, akkor biztosan soha nem nyerjük meg a háborút. Meg különben is Lavender is ráharapna és akkor… Weasley biztosan kiharcolná neki – magyarázta Blaise, majd szépen összehajtogatta ruhákat és a cipője mellé tette. – Vigyázz a cuccaimra!

- Rendben.

- Ezt mondtad a múltkor is ezt mondtad és elvesztetted az egyik zoknimat.

- Fogd bár be, Blaise! Változz már át! Nem vagyok továbbra is kíváncsi a micsodádra – nógatta Draco.

- Irigykedsz mi?

- Csak szeretnéd. – Azzal Blaise átváltozott el felröppent a magasba. A menetszél a tollait borzolta. Imádta ezt az érzést, ami sokkalta jobb volt, egy seprű nyújtotta élvezetnél. Hiába volt nyűg ez az állandó átváltozás, akkor is voltak benne jó pillanatok.

Egészen a fák fölé kellett emelkednie, hogy a legjobban lássa a környéket. Szerencsére a holló alakhoz jó látás is kapcsolódott, így nem kellett sokáig keresnie és egyből megtaláltra a két betolakodót. Lassan leszállt az egyik fára, s kényelmesen elhelyezkedett. Az eső már elállt, így nem nedvesedtek át a tollai sem.

A tisztáson jól kivető volt a két alak. Az egyik halálfaló nyíltan dühös volt a másikra. Szitkozódásait messziről lehetett hallani.

- Mi az, hogy elszúrtad? – csattant fel az egyik. – Nem tudod, hogyan kell követni a nyomokat?

- Nem szúrtam el! – visította férfi. – Eddig tudtam követni a jelzést, de már nincs meg. Itt kell lennie valahol.

- A francba, Crak, jobb lenne, ha inkább kinyírt volna Nagyúr. Javasolni is fogom neki. Ilyen szerencsétlen halálfalót még senki sem látott ebben az életben. Most mondd, mit mondjak, majd a Nagyúrnak? Azt, hogy nincs sehol a nő?

- Ne, Mortimer, esküszöm, hogy megtalálom azt a kis ribancot. Nem rabolták el, hanem az egyik szeretőjével szökött meg – bizonygatta Crak bőszen. – Láttam, amikor azzal a fazonnal táncolt. Úgy csüngött rajta, mintha imádná.

- Akkor miért nem mentél oda hozzá? Szerencsétlen egy flótás vagy. Még halálfalónak sem vagy jó.

- Nem az én hibám! Meg akartam adni neki mindent, ami jár neki.

- Éppen ez volt a baj. Ismer mindenki és pont ezért kellettél a Nagyúrnak. A perverziód egyszer most hasznos lett volna, de te elpuskáztál mindent.

- Itt van. Megtaláltam – vigyorgott Crak és diadalmasan felemelte fel a szikrázó gyűrűt, melynek felbecsülhetetlen értéke volt. Mortimer káromkodva elvette tőle, majd egy óriási pofonnal jutalmazta.

- Idióta! – üvöltötte. – Nem vagy normális? Nekünk nem a gyűrű kell, hanem a lány. Merlin faszára, amiért ilyen lyukas agyad van.

- Nem értem hogyan tudta levenni – vakargatta a fejét értetlenül. – A Nagyúr azt mondta nem veheti le.

- Ő nem is, de aki elvitte biztosan levette. Merlinre, de ostoba vagy, Crak!

- Ne vigyél vissza, Mortimer! Ha Pansy nélkül megyek haza, akkor biztosan megkínoz majd – bömbölte Crak elviselhetetlen fejhangon és kúszva a csuklyás férfi lábai elé vetette magát. A varázsló rúgott egyet, majd a nagy test elterült az avaron.

- Ha még egyszer az uram parancsa ellen akarsz hangolni, esküszöm, hogy megöllek! Imádkozz, Crak, mást nem tehetsz! Amúgy is, amit azzal a másik nővel tettél fel kellene akasztanunk a pöcsödnél fogva, te szerencsétlen – köpte a szavakat. – Mugli volt az a szerencsétlen, de akkor sem érdemelte meg.

- Mióta érdekel téged egy mugli? – kérdezte vérző szájjal, de őrült tekintettel. – Csak azt kapta, amit a Nagyúr szerint is adnom kellett neki.

- Fogd be a szád! Világos volt a parancs, ölni és nem ejteni foglyokat – rivallt rá ismét Mortimer. – Talán, ha egyszer vennéd a fáradtságot, hogy odafigyelj, akkor majd nem csinálnál baromságokat. Állj fel te szerencsétlen, mert esküszöm, hogy megátkozlak!
Crak azonban nem állt fel, ezért Mortimernek meg kell kínoznia. Az erdő felzajdult egyből, amikor meghallották a férfi öblös kiabálását. Vonaglott, belevájta körmeit a földbe kínjában, egészen mélyen beleásta magát az avarba, mintha csak egy éjjeli fekvőhelyet kereső állat lenne, aki egy kis gödröt ás magának. Aztán az ordítás halkulni kezdett, és Crak fektében, magzati pózban magát ringatva könyörgött bocsánatért. Kínzója némi szánalommal tekintett felé, majd rúgott bele még egyet.

Mortimer lehúzta a sárkánybőr kesztyűjét, majd felküldött a levegőbe egy átkot, ami a helyzetüket jelezte. Csak azt nem vette észre, hogy Blaise holló képében még mindig ott ül a faágon. Dühös károgás hangzott fel az erőben, hiszen az átok súrolta. A varázsló a madár felé nézett, de már csak azt látta, hogy az nagy nehezen elrepül. Mortimer arcán a csuklya alatt tényleg szánalom látszott.

- Szegény madár – suttogta halkan, majd megfogta Crakot a gallérjánál fogva és húzni kezdte a hoppanálási pontjukhoz. A férfi nehéz volt és tehetetlen, mégis olyan könnyedén sikerült kijutniuk az erdőből. A többiek már ott gyülekeztek és kérdőn néztek a férfire. Mortimer egyetlen kézmozdulattal csendre intette őket.

- Uram, megtalálták a gyűrűt? – kérdezte mély meghajlással az egyik fiatal halálfaló.

- Igen, Craven. De a lány nincs meg. Az erdő tiszta, nincs nyoma. Hamis volt, bár lehet, hogy erre mentek, valószínűleg észak felé.

- Az erdő északi része érintetlen. Mindent elzárt a vadrózsa és a repkény. A felderítő bűbájok pedig semmit sem észlelnek – referált Craven halálfaló.

- Akkor nincs értelme itt maradni – értett vele egyet Mortimer. – Szedjék össze ezt a mocskot és hozzák a zsupszkulcsot!

A halálfalók azonnal engedelmeskedtek és a csapat pár percen belül már ott sem volt.

***

Blaise káromkodva landolt a tisztáson, ahol hamarosan Ron és csapata is megjelent. Draco rávarázsolta barátjára a ruhákat, de a kabátot és a pólót kihagyta. Blaise karján és hátán ronda égési sebek jelentek meg.

- Mi a fene történt veled? – kérdezte Draco.

- Oh, semmi csak az avart vizsgálgatom. Hmm, nekem is kell ilyen bársonyos moha szőnyeg a szobámba – nyögte és felszisszent. – Ez kibaszottul fáj!

- Fel tudsz állni? – tudakolta aggódva. Blaise tett egy kísérletet, majd nyögve elterült újra a földön.

- Még feküdnék itt egy kicsit, nagyon kényelmes – majd kínlódva elvigyorodott. – Gyerek, srácok, nehogy ti is kimaradjatok a buliból!

- Elárulnád, hogy mit műveltél, Zabini? – morogta Ron, aki eddig magában füstölgött, de most már ki kellett engednie a gőzt. – Világos volt a parancs…

- Hogy mit műveltem? Azt csináltam, amit mondtál. Amikor jelzőfényt küldött fel az egyik rohadék, akkor sérültem meg. Csak egy kis égés, majd elmúlik.

- Nem ez érdekel. Mit tudtál meg?

- Pansyt keresték, de csak a jegygyűrűt találták meg – nyögte Blaise, de erőt vett magát és felült. A háta istentelenül fájt, bár erősebb volt a makacssága, ami arra ösztönözte, hogy felülkerekedjen ezen.

- Milyen gyűrűt? – tudakolta Ron. – Nem tudok semmiféle gyűrűtől.

- Pansy gyűrűje, amivel Crak eljegyezte. De aztán mi megakadályoztuk, hogy elvegye. Nyomkövető bűbáj volt benne.

- Malfoy! – kiáltott a férfi mérgesen. – Miért nem figyeltél erre? Nem vizsgáltad át azt a lányt?

- Mégis mire gondolsz? Nem volt nála semmi gyanús sem. Talán testüreg motozást is kellett volna tartanom mielőtt még elhoztam volna? Ősi varázslatról is lehet szó. Minden aranyvérű család másképpen tartja kordában az asszonyait.

- Neked kellett volna akkor ezt a legjobban tudnod.

- Nem láttam, hogy van rajta gyűrű – vonta meg a vállát Draco. – Különben sem értem hogyan került oda. Nem is voltunk annak a helynek a közelében sem, ahol észleltétek a halálfalókat.

- Azt meg én tudom. – Jelentkezett Blaise egy vigyor kíséretében. Ron már majdnem a robbanás határára került. – Én vettem le róla azt a bazi nagy gyémántot, amikor vissza akartam venni tőle az ingemet.

- Hogy micsoda? Ez a kettő hogyan jön össze.

- Az én ingemet vette fel – vonta meg a vállát Blaise. – Nagyon érdekes volt a megérkezése utáni napunk.

- Azt ígértem Parkinsonnak, hogy senki sem fog hozzányúlni a húgához. Erre kiderül, hogy alig ért ide, de te máris megdugtad? Ha ez kiderült, akkor lőttek a Rendnek.

- Lazíts már, Weasley! – javasolta a varázsló. – A hátam még jobban megég a vörös fejedtől. A többiek meg elmennének végre röhögni rajtad, szóval menjünk tovább a gyengélkedőre.
- Miért kell neked mindig kihozni a sodromból? – sziszegte a férfi mérgesen. – Ha nem lenne háború már régen megöltelek volna.

- Ugyan miért? Mert a te húgod is lefeküdt velem még Roxfortban. – Blaisenek ezt követően már egy erős jobbegyenes nyomait is viselnie kellett, s végre kiütötte magát szó szerint. Eszméletlenül terült el az avaron.

- Ezt mi a fenének kellett? – kérdezte Draco higgadtan. – Csak provokálni akart.

- Tudom, pontosan ezért kellett végre megtennem – fújta ki magát Ron. – Piszkosul jól esett. Most már megértem Hermionét.

- Ezt most hogy érted? – vonta össze kérdőn a szemöldökét.

- Csak egy emlék – legyintett Ron. – Gyere, segíts felvinni Gabriellehez!

***

Pansy már egy órája ült a gyengélkedőn, gondosan elszeparálva Patricktől, aki még mindig nem hagyta abba a szidalmazását.

- Nem értem hogyan lehettél ennyire hülye? – üvöltötte magából kikelve a férfi, mintha valami égbekiáltó marhaságot tett volna. Oh, igazából tényleg azt tett. Dühében kimászott az ablakon és a borostyánon kapaszkodva próbált meg kijutni a szobából, aminél nagyobb örökséget nem is tehetett volna. Megcsúszott, aztán zuhanni kezdett. Ugyan a bűbájok nem hagyták, hogy baja essen, azonban mégis sikerült rosszul esnie.

- Fogd már be! – kiabált át neki Pansy. – Éppen elég bajom van nélküled is.

- Lesz egy-két szavam a Rendhez is. Hogyan lehetnek ekkora barmok? Mintha egy csapat bolintér lennének.

- Nekik ehhez semmi közük – morogta a nő és még mindig fájlalta a karját. Gabrielle elment egy kenőcsért Pitonhoz, mivel a horzsolásai is felszínre kerültek. A gyógyítónő tudta, hogy ezeket nem az esés okozta, de ezt nem forszírozta. Okosan elkülönítette a testvéreket és egy térelválasztó vonalat húzott kettőjük közé. Patricknek ezt amúgy is nehéz lenne átlépnie, hiszen nem volt nála pálca. Pansy pedig amúgy sem akart odamenni hozzá.

- Na persze. Egy ablakból, Pansy? Lement az eszed?

- Nem zárhat be senki sem! – üvöltötte a nő dühösen. – Főleg nem Blaise Zabini.

- Én is bezártalak volna az ő helyében – válaszolt vissza hasonló hangerővel a bátyja. – Mégis mit gondoltál? Hogy utánuk mégy és megnézed van-e köztük ismerős halálfaló?

- Igen, átfutott az agyamon.

- Nem vagy észnél!

- Még mindig nem hagytátok abba? – kérdezte Gabrielle fáradtan, amikor visszaérkezett a gyógykenőcs begyűjtő útról. – Patrick, ha megkérhetlek, akkor visszavennél a hangerőből.

- Persze – fujtatott még mindig a férfi, de ezt követően már csak magában füstölgött. A gyógyítónő behúzta a függönyt.

- Így nem hall minket – magyarázta a nő. – Mi ugyan halljuk, de ez most ne zavarjon. Elég, ha azt hiszi, hogy nem halljuk.

- Rendben.

- Még nem forrasztom össze a kezed. Előtte még meg kell néznünk, hogy jó-e a kenőcs. Itt nem túl sok lehetőség van.

- Nem vitatom – mondta Pansy fáradtan. – Bocsánat, amiért ennyire ki van akadva.

- Már megszoktam. Egy hónapig mindennap üvöltött mindenkivel.

- Veled is?

- Nem – rázta meg a fejét szégyellősen. – Tőlem mindig bocsánatot kért a kirohanásai miatt. Nem volt éppen jó lelkiállapotban. Tudod Blaise átka cseppet sem volt jó hatással az idegrendszerére.

- Patrickben sok az elfojtott düh. Még az is eredmény, hogy most már nem kiabál – mosolyodott el Pansy. Megmozdult, aztán rögtön meg is bánta.

- Ugye nem csak az esés miatt volt? – mutatott a foltokra, amik kéken éktelenkedtek Pansy bőrén, szinte mindenhol. Mivel nem volt egyéb derékon felül rajta, mint egy melltartó így minden tisztán látszott rajta.

- Ezeket… tegnap szereztem, kertészkedés közben. Az üvegházban voltam, hátul a fallal védett, kertnél.

- Nem is tudtam, hogy ott bármi van – vonta meg a vállát Gabirelle. – Miért voltál ott?

- Lavender elűzött, és egyértelművé tette, hogy senkinek sem kell semmiben sem segítenem, mert csak bajt csinálok. Így kerestem magamnak más elfoglaltságot.

- Egy ördöghurok?

- Pontosan. De megmenekültem… valahogy. Egy holló… – De nem tudta folytatni, mert Draco és Ron éppen akkor rohant be Blaise-zel a gyengélkedőre. Pillanatok alatt történt az egész, a fiúk ledobták sebesült társukat és elhúzták az elválasztó függönyt.

- Gabrielle, meghoztuk a tollas… Mit keresel itt? – kérdezte Draco, majd gyanakodva nézett Pansyre. A lány felhúzta nagy nehezen a felsőjét, aztán leszállt az ágyról.

- Merlin szakállára, Draco! – csattant fel Gabrielle. – Beteggel vagyok és megtisztelnétek, ha visszahúznátok a függönyt.

- Blaise megsebesült.

hozzászólások: 0