15. fejezet
15. fejezet
Méreg
Mintha a hideg férkőzött volna be még a bőre alá is. A kora tavaszi jó idő ellenére iszonyatos fagyot érzett. Önkéntelenül is magára húzta a takarót, de mintha csak egy vékony tüll leplet terített volna magára, semmi sem tudta felmelegíteni. Patrick szörnyű fájdalmakkal vészelte át a délelőttöt. Nem jött be senki hozzá, jellemző. A kegyvesztett halálfaló, mindenhol kegyvesztett halálfaló. Az ereje kezdte elhagyni, az elcsigázottság kiszívta minden életkedvét, s remegett. Ugyan aludt valamicskét, mégis annyira fáradtnak érezte magát. Idegesen forgolódott az ágyban, és nem múlt el a lüktető fájdalom, sőt inkább még erősebb lett.
Hol lehet Gabrielle? – futott át a ködbe vesző gondolatai között. A mai kezelés elmaradt, mivel a lánynak a Rend többi, gyengélkedő tagjánál kellett látogatást tennie. Köztük volt Hermione is, mivel már igencsak közeledett a baba megszületésének ideje. A férfi megértette, hogy nem csak neki van szüksége rá, mégis önző módon azt szerette volna, ha a gyógyítónő itt lenne vele. A jelenléte felmelegítette a szívét. Oh, hogy mennyire is vágyott valamire, ami átmelegíti. De az ajtó zárva maradt.
Patrick elcsigázottan a falon lógó órára emelete a tekintetét, de egyszeriben minden olyannyira összemosódott, mintha egy piszkos és homályos ablaküvegen nézett volna keresztül. Egyszeriben éles fájdalom nyilallt bele a karjába, felnyögött és megpróbált felülni. Azonban ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Remegő, görcs rázta meg a testét, nem volt már teljesen ura magának. Félt felkelni az ágyból. A homlokát verejtékcseppek pettyezték, végtagjaiban bénító méreg hatását érezte. Mégis mi történt vele? – kereste a választ gondolataiban, de nem kellett sokáig keresnie.
Megmozdította azt a karját, amelyről Zabini eltávolította a Sötét Jegyet, most a kötés már kezdett átázni a vértől és valami gennyes váladéktól. Soha nem szabadulhatsz meg tőle – hangzott fel Voldemort hideg nevetéssel teli hangja a fejében, mintha most is benne lenne egy része a gonoszból, ami a Sötét Nagyúrból táplálkozott és megmérgezte őt. Minden halálfaló tudta, hogy a Jegytől nem lehet csak úgy megszabadulni. Zabini persze felette állt az ilyesmiknek. Nem tudhatta, hogy Ára van minden egyes próbálkozásnak, amit majd ő, Patrick fog megfizetni. Ha erőszakkal távolítják el a Jegyet, akkor még rosszabb következményei lesznek ennek. Erről az ifjú Parkinson teljesen elfeledkezett, most pedig a sors megbosszulja magát.
Felemelte a kötést és meglátta a zöld vonalakat. A férfi felnyögött. Méreggel átitatott bőrfelülete – mely Jegyet formázta korábban – alattomosan, a vérében keringve lappangott és most készen állt, hogy a gazdatestet megsemmisítse, s halál szélére sodorja. Patrick teste beleremegett a rátörő fájdalomhullámba. Fogai összeszorította és ajkából kiserkent a vér. Magzati pózba húzta fel a lábait, melyek már az eredeti formájukban változtak vissza, viszont jelen pillanatban ez nem segített.
A férfi nem várt segítséget, csak némán fohászkodott Merlinhez, hogy a méreg gyorsan végezzen vele és ne kelljen sokáig szenvednie. Ennek ellenére sokszor kénytelen volt hangosan felnyögni, mikor már nem volt képes tovább tűrni. Szörnyű tetteire gondolt és a sok szenvedésre melyet másoknak okozott. A fájdalom elhomályosított mindent, Patrick szemébe könnyeket csaltak a kínzások és a saját tetteinek emlékei sem kíméltél őt. Nem is tudta, hogy szabad akaratából vagy valamiféle külső kényszerre cselekedte-e, már nem volt semmiben sem biztos. Tehetetlenségét egy üvöltés kísérte, amikor a méreg újra szabad utat kapott.
Még halványan észlelte, hogy a gyengélkedő ajtaja kinyílik és súlyos léptekkel valaki közeledik hozzá. Felnézett, még egyszer a szemébe akart nézni és bocsánatot kérni. Csak ez járt a fejében.
Blaise Zabini úgy magasodott fölé, mintha egy halált hozó démon lenne. Igaz ma már csak egy utókezelés várt rá, de sokkal korábban jött, mint ahogy kellett volna.
- Veled meg mi a franc történt? – kérdezte a kínok között fetrengő ellenségét nézte. Annyira szenvedett szerencsétlen, hogy Blaise szíve egyből megesett rajta.
- Méreg – mondta elhalóan, s az ájulással küzdve megpróbált kommunikálni.
- Hé, hé, hé, nehogy most halj meg nekem, mert akkor soha nem mosom le magamról, hogy én öltelek meg – morgott a férfi, majd tehetetlenül elkezdte vizsgálgatni Patricket.
- A Jegy – próbálkozott erőtlenül. – Méreg volt benne.
Blaise megfordította a beteget és akkor észrevette az átázott kötést. Mindent beterített a vörös vér, a férfit egy pillanatra elfogta a hányinger, de azonnal cselekedett. Elővette a pálcáját és egy varázslattal elszorította Patrick vérkeringését. Majd letekerte a sebet védő kötést. A Jegy helye szörnyen nézett ki bőr elkezdett lilulni körülötte, fogott egy ollót és levágta a maradék kötést. A géz nehezen engedett, de aztán egyszer csak elfordult a sebről, amiből sötét zöld genny szivárgott ki. Egy óvatlan pillanatban hozzáért a gennyes részhez, majd saját maga is felkiáltott. A különös anyag égetett és megmarta a kezét. Utolsó ötletként visszakötötte a sebet, nehogy Patrick elvérezzen.
- Basszus – túrt bele a hajába tanácstalanul. – Elmegyek Gabriellért. Meg kell találnom. Tarts ki, rendben!
- Blaise… Köszönöm! Mondd meg neki, hogy…
- Fogd be! Nem vagyok a baglyod! Majd elmondod neki te. Nem akarom, hogy kipurcanj, haver! Még szét kell rúgnom a segged, amiért hollóvá változtattál. – Azzal kiviharzott a gyengélkedőből, már a folyosó végén járt, amikor még hallotta Patrick velőtrázó üvöltését.
Nem maradt sok idő az esztelen cselekvésre. Csak az ösztöneit és megérzéseit követte, amikor a gyógyítónő keresésére indult. Felrohant az emeletre, majd végigtrappolt a folyosón, mely Dracóék lakosztálya felé vezetett. Nem tudta biztosan ott találja-e Gabriellet, de meg kellett próbálnia. Nem tudta egyszerűen kiverni a fejéből Patrick szenvedő arcát. Másra sem tudott gondolni, minthogy meg kell mentenie bármilyen érzéseket is táplált ellene. Nem volt gyilkos, ilyen aljas tettet soha nem akart elkövetni.
A kelleténél talán kicsit nagyobb vehemenciával rontott be a lakosztályba, ahol éppen akkor végeztek a vizsgálattal. Draco azonnal felpattant felesége mellől és haragos tekintettel meredt a zihálva fújtató Blaisere.
- Te meg mi a francot keresel itt? – rivallt rá mérgesen. – Csak úgy betörsz ide? Mi van megtámadtak miket vagy talán akciós a mirelit egér az Abszolúton? Bármi is az ajánlom, hogy fontos legyen.
Blaise félrelökte Dracót, aztán egyből a gyógyító boszorkányhoz lépett volna, ha barátja meg nem állítja.
- Mit képzelsz?
- Hagyjál már, ez nagyon fontos!
- Berontasz a feleségemhez…
- Elég már! – emelte fel a hangját Hermione és eligazgatta a ruháját. – Draco, hagyd, hogy elmondja, amit akar!
- Gabrielle, gyengélkedő, Patrick rosszul van, siess! – hörögte nehezen, majd ezt követően végre kiszabadult Draco szorításából, majdnem lerogyott az egyik székre. Gabrielle ott hagyott csapot-papot aztán kirohant az ajtón.
- Mi a franc történt? – kérdezte Draco.
- Nem tudom – morogta Blaise. – Iszonyatosan rosszul van, ahol a Jegyét kivágtam elfertőződött a seb. Mennem kell Pitonért talán ő tudja, mi a franc van vele.
- Siess, azt hiszem, most akar járőrözni. Szedd a lábad!
- A fene esne belé! – Azzal Blaise Hermione és Draco előtt megszabadult a ruháitól. Pálcájával kinyitotta az emeleti ablakot és kiugrott rajta. A másik kettő csodálkozva nézett utána, de akkor már csak azt látták, hogy egy holló kapott szárnyra.
- Micsoda egy nap! Megtudtuk, hogy fiunk lesz és Blaise levetkőzik előttünk – foglalta össze az eseményeket Draco. – Ugyan nem kapcsolódik egymáshoz a két dolog, de meglepő.
- Nem kellene segítenünk? – kérdezte aggódva Hermione. – Talán tudnék valamit tenni Partickért.
- De, felváltom Pitont, addig pihenj, hamarosan visszajövök – mondta Draco és ő is kisietett a lakosztályból, persze ő inkább az ajtót választotta. – Ne menj sehova! Komolyan mondom!
- Rendben, apu, nem megyek sehova.
***
Blaise utálta mindig is repülést, de mióta szerencsétlenségére hollóként volt kénytelen ezt élvezni, sokkal hasznosabbnak bizonyult ez a képessége. Rekordgyorsasággal száguldott Piton kis laborja felé. Beszáguldott a nyitott ajtón, majd miután néhány lombikot összetört és nekivágódott a falnak, alakot öltött Piton legnagyobb döbbenetére.
- Mi bajod van, Zabini? – hördült fel mérgesen. – Remélem, nem a vonzalmadat akarod így kifejezni, mert itt nem terem számodra babér.
- Nem viccből vagyok itt – morogta a férfi, aztán egy nagyobb cserepet maga előtt tartva kilépett a polcok közül. – Parkinson bajban van, a sebe elfertőződött és valami nem stimmel vele. Azt mondja, hogy méreg van benne. Szedelőzködjön, hozza a lombikjait és rohanjunk!
- Van egy talárom az ajtó mögötti fogason. Vedd fel és menj el Pansyért!
Blaise úgy tett, ahogy Piton tanácsolta, de most már eszében sem volt átváltozni. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy hol lehet Pansy. Viszont most már emberi alakban rohant felé.
***
Pansy a nap felé fordította az arcát és élvezte, ahogy a sugarak kellemes érintése simogatja a bőrét. Az ébredő természet idillje elhitette vele, hogy minden rendben van ezen a világon és semmi sem zavarja. Rose a közelben figyelgetett egy katicabogarat, ami éppen a szárnyait bontogatta. A kislánynak elképesztő érzéke volt a növényekhez és a mágiához. Egyáltalán nem volt láb alatt, élvezték egymás társaságát. Az idősebbik boszorkány kezdte megérteni Draco barátokról szóló közhelyének a lényegét, még ha csak egy nyolc éves kislányról is van szó.
- Pansy, mi lenne, ha tulipánt is elültetnénk a liliomok mellé? – kérdezte kíváncsian. – Olyan szépek lennének együtt.
- Rendben. – Rose azonnal felpattant és az új helyére került faládikából elővette a hagymákat. – Ez nagyon jó ötlet.
- Úgy fogom csinálni, ahogy te mondtad – nevetett jókedvűen. Letérdelt a még üres ágyás mellé, majd kezével ásott egy kis lyukat a puha, zsíros földbe. Belehelyezte a kis hagymácskát és szépen betakarta földdel. Pansy közelebb ment és figyelte a kislány minden egyes mozdulatát. Rose mindkét kezét a földre tette, pontosan a tulipánhagyma fölé és elmondta az igézetet, amit új barátjától hallott. Erősen koncentrált és ekkor megtörtént a varázslat.
- Sikerült. – Pansy és Rose nevetve figyelték, ahogy a kis tulipán növekedésnek indul és pár perc múlva szirmait bontogatja, majd lágy hangon csilingelni kezdett. – Nagyon ügyes vagy! nem győzöm elégszer elmondani.
- Nagyon édes – lelkendezett Rose –, és fele annyi idő sem kellett neki, mint a nárcisznak.
- Ügyes vagy, Rose! – dicsérte meg Pansy leplezetlen büszkeséggel és megsimogatta az égővörös hajkoronát. A kislány arcán apró gödröcskék jelentek meg. – Ez a varázslat sokkal elemibb, mint amikor pálcával varázsolunk. Mondhatjuk ősibbnek is. Persze a varázslást a pálca koordinálja és segít összpontosítani, azonban néhány dologra nélküle is képesek vagyunk. Neked azonban tehetséged van ehhez, ami nagyon ritka és különleges. Nekem hónapokba telt, mire erre képes lettem erre és akkor sem sikerült tökéletesre az eredmény.
A kislány még vörösebb lett, mint a hosszú fürjei. Pansy pedig csak nevetett, az elmúlt rövid délelőtt nagyon sokat változtatott a kedvén, sőt egészen kezdett kivirulni. A friss levegő és az otthonos kerti munka meghozta a kedvét. Az üvegházba azonban nem volt kedve többet visszamenni. Az ördöghurok által okozott kék és zöld foltok még nem tűntek el teljesen és drukkolt, hogy senki se lássa meg őket. Tudta, hogy veszély leselkedik rá az elvadult varázsnövények között, de inkább elkerülte őket. Mindenesetre megtett minden óvintézkedést.
Az ördöghurok még mindig ott tekergett valahol a félhomályban és csak arra várt, hogy újra magához ölelje, de ezt Pansy inkább nem akarta még egyszer. Rosenak persze nem mondta el a történteket, nem akarta ezzel felzaklatni. Inkább lezárta bűbájjal az üvegházat, de előtte még kihozta onnan a megbűvölt virághagymákat.
A lányok felhőtlen örömét sietős léptek és egy fekete talár suhogása zavarta meg. Rose ösztönösen felkelt a földről és készen állt a menekülésre. Szülei még mindig nem tudták, hogy arra kódorog, amerre nem szabad. A borostyán közül Blaise feje bukkant elő, majd a férfi lesietett a lépcsőn.
- Blaise, mit keresel itt? – kérdezte Pansy csípőre tett kézzel. Ugyan nem akarta leszidni, de nem egészen értette az ittlétét. Egy kicsit megijesztette a férfi tekintete és rögtön tudta, hogy valami baj történt.
- Téged kereslek – jelentette ki határozottan, de még mindig zihált. A térdére támaszkodva igyekezett levegőhöz jutni.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Pansy gyanakodva.
- Ez most nem fontos. Azonnal velem kell jönnöd, Patrick…
- Mi baja van a testvéremnek? – Pansy ereiben meghűlt a vér is. Félelem járta át a testét és hisztérikusan támadt neki Blaisenek.
- Rosszul van – közölte Blaise. A férfi arckifejezése elárulta Pansy számára, hogy egyáltalán nem viccel. Hirtelen nem is tudta, hogy mit tegyen, mennie kellett és ez számított.
- Menjünk, azonnal! Rose, gyere velünk, nem szeretném, ha egyedül lennél itt! – Nem ismerte túl régen a gyereket, de egyszerűen beleőrült volna tudatba, hogy veszélynek teszi ki.
- Rendben – bólintott a kislány, nem vitatkozott, csak egyszerűen szót fogadott. Pansy most különösen örült annak, hogy nem kell Roset győzködnie. Mindhárman elindultak a kastély felé, de a kis boszorkány már nem kísérte őket tovább a gyengélkedőre.
Pansy szíve hevesen dobogott és most először örült igazán Blaise közelségének. Végig meg tudta őrizni hidegvérét. Minden megbocsátott bátyjának, csak azon imádkozott, hogy maradjon életben. Szemei megteltek könnyel, s alig látta maga előtt a hosszú folyosót.
- Nem lesz semmi baj! – nyugtatta a férfi lágy bariton hangon. – Minden rendben lesz.
A boszorkány nem reagált semmit, viszont arca még fehérebbé vált. Valójában Blaise bűntudatot érzett, amiért nem volt képes pontosan elmondani Pansynek, hogy mit tett a testvérével. Kivágta a Jegyet, amivel Patricket Voldemort örökre a halálfalókhoz csatolta. Mégis honnan tudott volna erről a bűbájról? Nagyon szégyellte magát és némán fogadalmat tett, segíteni fog megmenteni a férfit akármibe is kerül.
Pansy nyitott be elsőként a gyengélkedőbe. Lélekszakadva vágott át az üres előtéren, egészen testvére ágyáig. Patrick mozdulatlanul és öntudatlanul feküdt az ágyban, arca egyre beesettebb és szürkébb színt öltött magára, mintha alig lenne benne élet. Gabrielle és Piton minden tudásukat bevetve vitatkoztak a gyógymódon.
- Ez sötét mágia, Miss Delacour, az ön módszerével ez nem kezelhető – oktatta kimérten Piton. – Ha befejezte volna a tanulmányait, akkor tudná ezt… Az ön módszerével akár meg is ölhette volna Parkinsont.
- Akkor mégis mit javasol? – csattant fel indulatosan a nő, majd mérgesen az asztalra csapta a pálcáját. – Hagyjuk meghalni?
- Nem, dehogy is. Ebben az állapotban még hetekig életben marad. Addig a szervezete képes lesz megbirkózni a méreggel, ha ezt túléli, akkor már nem lesz baja. Megjegyzem még soha senki sem volt ennyire erős.
- Úgy érzem ez igen is gond. A szervezete minden tartalékot felőröl, talán még a varázsló képességeit is elveszítheti. Nem engedhetem a betegemet szenvedni! – hisztérikus hangjára Perselus megenyhült egy kicsit. Persze nem mutathatta ki szimpátiáját, hiszen sosem tette.
- Ebben az állapotban nem érez semmit sem – mondta Piton. – Többet momentán nem tudunk érte tenni. Itt nem.
- Hogy van Patrick? – szakította félbe a veszekedést Pansy remegő ajakkal és könnyekkel teli szemekkel. – Iszonyatosan rosszul néz ki.
- Nem túl jól – kezdte Gabrielle szomorúan. – Egy ideig még eszméletlen lesz, de nem tudok többet tenni érte. A professzorral együtt erős fájdalomcsillapító bűbájt adtunk be neki.
A válasz szíven ütötte Pansyt és egy pillanatra teljesen elsápadt. Blaise megelőzve az ájulást egy lépéssel közelebb ment, aztán megfogta a karját. A nő nem tett semmit sem, így a férfi ott maradt mellette. Könnyek gyűltek a szemébe és pontosan olyan tehetetlennek érezte magát, mint Gabrielle. Remegett a lába, de tudta, hogy Blaise ott van mögötte. Még egy lépéssel közelebb ment hozzá. Legszívesebben a mellkasára simult volna és utat enged a könnyeknek, viszont erősebb volt ennél.
- Biztos van ellenszer – törölte ki a szeméből a könnyeket Pansy. – Lennie kell.
- Ez egy összetett méreg – vette át a szót Piton kimérten. – Nem bíztak semmit sem a véletlenre. A Jegy eltávolítása után szabadult fel, de addig csak lappangott benne, átjárta a szerveit és most is ez pusztítja a belülről. Az ellenméreg pedig bonyolult és nagy szakértelmet igényel. Ha ez a kettő megvan, akkor is nehéz, mert itt az erdő közepén nincs olyan, ami nekünk kell.
- Ugye el tudja készíteni? – kérdezte síri hangon Pansy. – Nem halhat meg a bátyám, még nem szabad.
- Sajnálom, Pansy, de itt nincs meg minden hozzávaló – közölte Piton. Nagyon nehezére esett elmondania neki is, hogy tehetetlen ebben az esetben.
- Elmegyek érte, akárhol legyen is az ellenszer. Mondja meg, mi kell hozzá? – Pansy határozottan kitörölte a szeméből a könnyeket és határozottságot erőltetett magára. Nem eshetett szét, most egyáltalán nem.
- Nem hagyhatja el Hollóvárat, ez most túlságosan is nagy kockázat lenne. Mindenfelé magát keresik, és ha megtalálják, biztosan fel fogják koncolni. Nem kockáztathatja az életét és a Rendet sem fedhetjük fel még. A többiek életét nem viheti vásárra – közölte határozottan Piton. Megkeményítette minden vonását és felkészült Pansy dühkitörésére is. – Remélem ezt Delacour kisasszony is megértette ezt.
- Hagyjon ki ebből! – csattant fel a nő mérgesen. – Bármit megtennék a betegemért. Nem állítana meg, ha képes lennék itt hagyni őt és tudnám, hogy megfelelően ápolják.
- Milyen hozzávaló kell bájitalhoz? – kérdezte újra Pansy az előbbiekhez képes nagyobb hangerővel, megtoldva annyival, hogy elővette a pálcáját is.
- Nem hagyhatja el a menedékhelyet! – mennydörögte Piton.
- Válaszoljon már neki, Merlin bütykére, professzor! Nem látja, hogy mennyire tántoríthatatlan? – hangzott fel Blaise mély baritonja. Eddig csendessége ellenére most nem akarta szó nélkül hagyni az eseményeket. – Segíteni akar a testvérének.
- Rendben – adta meg magát fáradtan a professzor. – Ördöghurok virága, kristály liliom és furunkula genny, de felnőtt növényből, a többi összetevő megvan a laboromban, vagyis nagyjából megvan. Így kockázatos elkészíteni.
- Tudja, Perselus, ezek a növények nem is olyan ritkák errefelé – kezdte Pansy egy kicsit nyugodtabb hangsúllyal.
- Miket beszél? Errefelé egyik sem őshonos. Az Abszolúton sem lehet egyikhez sem olyan könnyen hozzájutni. Még a furunkula genny még csak-csak, de a többi.
- Történetesen itt nem is olyan messze van egy hely, ahol mindez megtalálható – válaszolta Pansy.
- Mégis hol?
- Rose Weasley üvegházában.
- Egy alig nyolc éves gyerekről beszélünk? Na, ne nevettessen. Az anyjának sincs akkorra gyógynövény gyűjteménye, hogy ezek közte legyenek.
- Talált egy üvegházat nem olyan régen. Van benne néhány ritka és néhány számomra ismeretlen növény. Köztük ezek, amiket keresünk. Az ördög hurok majdnem megfojtott pár napja, ha látni akarja, akkor megmutathatom a foltjaimat is. Ha nincs az a holló, akkor biztosan megfulladtam volna. A furunkula sem gond, tele van vele az egész üvegház. A kristályliliom pedig ma reggel bontotta a szirmait. Mennyi időbe telik a főzet elkészítése, ha megvan minden hozzávaló?
- Körülbelül egy éjszaka, de holnap reggelre biztosan kész lesz. Persze csak akkor, ha megvannak a hozzávalók – mondta Piton gépiesen. El sem hitte, hogy a szinte félig hol Patricknek ilyen nagy szerencséje van.
- Akkor vegye elő a legjobb tudását, professzor. Gabrielle, addig életben tudod tartani a bátyámat?
- Igen. Meg teszek mindent érte.
- Köszönöm – szorította meg a kezét Pansy. – Hálás vagyok neked.
- Én pedig segítek neked – ajánlotta fel Blaise. – Egyedül nem mehetsz oda. Az ördöghurok nagyon veszélyes növény és még bajod eshet.
- Rendben van. Fél órát adjon nekünk professzor és visszajövünk.
- Úgy legyen – válaszolt mogorván Piton.
Pár perccel később Pansy és Blaise már a kastély parkjának füvét taposták. Blaise még mindig csak egy talárt viselt magán, de ez láthatóan nem zavarta. Pansy még mindig görcsösen fogta a pálcáját és közben igyekezett megnyugodni.
- Miért akartál velem jönni és segíteni? – kérdezte Pansy hosszú hallgatás után. Mindketten egymás szemébe néztek és valami egészen új dolgot fedeztek fel a másik tekintetében.
- Sajnálom, amiért ilyen helyzetbe hoztam Patricket. Annyira felbosszantott, amikor megláttam. Felrémlett előttem az az éjszaka, amikor megégette a karomat. Emlékeztem a vérben forgó őrületre a szemében. Soha nem láttam még olyasmit. Ez az egyik okom.
- Ezért vágtad ki a Sötét Jegyet a karjából?
- Igen, de hidd el nem tudtam, hogy ezzel akár meg is ölhetem őt. Tudtam, sokat fog szenvedni mire begyógyul, de eszembe se jutott ez. – Blaise őszintetése megérintette Pansyt és hitt neki. Nem hibáztatta, bár nem is bocsátott meg neki teljesen.
- Hiszek neked – suttogta a kora esti félhomályba. Már nem akart a férfi szemébe nézni, sőt leginkább kerülni akarta. Gyűlölni akarta, megvetni, de ez egyáltalán nem ment neki. – Gyűlölöd őt, ugye?
- Nem tagadom, hogy így van. De nem akarom, hogy meghaljon. Nem érdemel ilyen halált, inkább párbajban ölném meg, mint így legyengülve egy méreggel hatásától.
- Képes lennél megátkozni újra?
- Talán – szólalt meg újra Blaise. – Nem vagyunk éppen jó barátok, de ezt te is tudod. Még van mit egymásnak törlesztenünk. Bár azt hiszem, inkább majd szócsatában végzünk egymással. Többet nem akarok harcolni ellene. Mással sem szívesen teszem.
- Ezzel rám célzol? – kérdezte Pansy és most fél szemmel a férfit figyelte, akinek az arcán megjelent egy félmosoly.
- Ellened szívesen harcolok, cicám. Veled minden egyes szópárbaj izgalmas.
- Akkor elárulnád a múltkor miért citáltál Piton elé? – kezdte egyből a közepén.
- Azért akármennyire is sokat gondolsz rólam, nem tudok két nővel egyszerre harcolni. Különben is Hermione nem akart rosszat, bár ha nem lett volna ott én fedeztelek volna. Muszáj azonban néha a jó fiút is játszanom – vallotta be végül. – Engem nem érdekel az a boszorkánypor, akármi is legyen az.
- Milyen jó, hogy ilyen tudatlan vagy – nevetett Pansy, majd befordult a kert felé vezető ösvényen. Lassan félre hajtotta a hosszúra megnőtt borostyánindákat és lement a lépcsőn. – És mi a másik okod.
- Azt hiszem ez teljesen nyilvánvaló – mondta ki gyengéden a szavakat. A boszorkány annyira örült, amiért sötét van. Soha nem vallotta volna be magának, hogy értette a sorok között megbúvó okot és a nyilvánvaló célzást.
- Szóval van terved? – kérdezte Blaise, miután megköszörülte a torkát. – Kinyitod az ajtót és elkapjuk vagy bemegyünk és elkap minket?
- Te maradj kint és én elkapom. Ha segítség kell, akkor sikítok – vázolta a tervet Pansy.
- Értesz te egyáltalán az ördöghurokhoz? – kérdezte a varázsló gyanakodva.
- Honnan értenék hozzá? Egyszer sem volt hozzá szerencsém, egyedül a múltkor sikerült majdnem megfojtania. Nagyon élvezetes volt nekem elhiheted.
- Lazítanod kellene, akkor nem kap el és nem fog megfojtani – javasolta a férfi. Pansy vagy hitt neki vagy nem, de azért igyekezett megjegyezni az információt. Elvégezte a varázslatot az üvegház ajtaján, majd szélesre tárta. A gyomra egyszeriben összeszorult, ahogy meghallotta a növények súrlódását a poros padlón, valamint az apró neszeket, melyek veszélyes növényeket sejtettek.
Pansy beljebb lépett, szíve torkában dobogott és várt. Nem történt semmi sem. Mély levegőt vett és kidobta Blaisenek a furunkulát mely kövére és gennyesen üldögélt a cserepében, már elég érett volt és vén, mint az országút, a genny itt-ott már szivárgott belőle, pontosan ilyen kellett nekik.
- Kristály liliomból később szedünk, még várok a… – Már csak egy sikoltással tudott válaszolni, mivel a növény körbetekerte és végighúzta a poros padlón. Pansy próbált szabadulni kétségbeesetten nyisszantó bűbájokat sikoltozott, de a pálcája nem engedelmeskedett neki.
A vastag indák körbetekerték a testét és csak vergődni tudott. Annyira erősen szorították, hogy mindene elzsibbadt.
- Lazíts, Pansy! – kiabálta Blaise.
- Könnyű ezt neked onnan mondani – sziszegte a lány elfúló hangon. – Gyere be ide, lehet én előbb megfojtalak, mint ez a szemét.
- Bízz bennem! – kérte a varázsló. – El kell jutnod egészen addig, amíg a virágai vannak, csak akkor enged el, ha ellazulsz.
Pansy vett egy mély levegőt és nem mocorgott többet. A növény tovább húzta egyre beljebb az üvegház mélyébe, ahol még sötétebb volt. A ruháját itt-ott megtépázták a szúrós muskátli tüskéi, de nem törődött vele. Aztán a szorítása enyhülni kezdett. A boszorkány végre fellélegzett, a növény egészen addig vonszolta, míg az illatos virágaihoz nem ért Pansyvel.
- Látod már a virágokat? – érdeklődött a férfi. – Nagyon illatosak lesznek, de nagyon vigyázz, hogy csak azt szedd le, amelyik nem nyílt még ki teljesen. Az nem fáj neki annyira, ha leszakítod.
- Mikor lettél ilyen nagy szakértő? – morogta Pansy mérgesen. – Alig van itt levegőt, annyira párás minden és teljesen sötét van. Mindjárt csinálok egy kis fényt.
- Neee! – hallotta a férfi kiáltását. – Akkor bedühödik és kidob onnan, mielőtt még megszereznéd a virágot.
- Akkor hogyan találjam meg azt, amit keresek? Tök sötét van és kezdek egyre nehezebben lélegezni.
- Te akartál oda bemenni nem én. Bementem volna helyetted, de te eldöntötted, hogy te mész be. Nem mindig van kedvem nőkkel vitatkozni.
- Mekkora szerencsém van veled, Zabini!– Pansy szarkasztikus válaszát kintről öblös nevetés kísérte. A nő nagy nehezen megmozdult és leszedte magáról a kisebb indákat, aztán tapogatni kezdett. Iszonyatosan undorodott az egésztől, de meg kellett tennie.
Csak Patrick életben maradása járt a fejében. Valami furcsa massza tapadt a kezére, aztán hirtelen kitapogatott egy virágot, ami még valóban nem nyílt ki teljesen. Megragadta és teljes erejével húzni kezdte, amikor leszakította az ördöghúrok jókorát csapott a fejére, majd újra gúzsba kötötte az indáival és az orvul megszerzett virággal együtt.
- Megvan! – kiáltott már amennyire erre lehetősége volt. Pansy ezt követően már csak a mindent betöltő fényáradatra emlékezett és a szerencsétlen földet érésre, amikor is alaposan beverte még néhány tagját. Csak nyögve, a virágot szorongatva feküdt ott, míg Blaise össze nem szedte a maradék hozzávalót.
- Jól vagy? – kérdezte a férfi aggódva.
- Soha nem voltam jobban, csak kell még egy perc. Addig menj el Pitonhoz a hozzávalókkal és kezdjen neki a főzőcskézésnek!
- Nem megyek nélküled sehova – jelentette ki állhatatosan. Pansy felszisszent, és megfordult.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért csak egy talár van rajtad?
- Ez egy hosszú történet – somolygott Blaise, aztán felsegítette Pansyt a földről. A nő egy pillanatra megszédült, de nem tudta megszakítani a szemkontaktust egy pillanatra sem. Annyira közel voltak egymáshoz, viszont annyira fájt mindene, hogy legszívesebben sírt volna.
- Hagyd, hogy átjárjon – mondta Blaise egy pár perc múlva.
- Ezt hogy érted?
- A fájdalom. Ha elfojtod, akkor még rosszabb lesz. Ereszd szabadon, engedd, hogy átjárjon és sírj, aztán hidd el könnyebb lesz a lelked.
- Nem vagyok képes rá – rázta meg szomorúan a fejét.
- Gyere közelebb hozzám – búgta halkan, majd kinyújtotta a karját és magához húzta. A meleg és szoros ölelésben a könnyek azonnal kibuggyantak, aztán végigszántották Pansy arcát.
Már nem tudta magát tartani, a remegés átvette a szerepet és végre felszakadt belőle az összes eddig elfojtott fájdalom. Blaise oltalmazó ölelése elnyelt minden egyes könnycseppet. A férfi tétován végigsimította a selymes fekete hajat és csitítóan suttogott Pansy fülébe.
A súly egyszeriben mintha eltűnt volna. S már csak ők voltak ketten a szürkületben egymást ölelve.
hozzászólások: 0
feltölötte: Nyx | 2020 Aug 05