16. fejezet
Ellenszer

Perselus Piton hosszú éveket során megtanulta értékelni a csendet és a magányt. Csak ennyit akart az élettől, még néhány évet, amit csendben és néha fullasztó magányosságban tölthet. A démonjai csak ezekben a lopott percekben nem háborgatták. Eleinte nem ezt az életet akarta, nagyratörő tervei voltak: tiszteletre, megbecsülésre, szeretetre vágyott, és a hatalom… Oh, a hatalom csábítása őt is elérte, mégis ekkor ébredt rá, hogy valójában nem is akarja ezt. Akkor még nem hitte, hogy ennyire beleköphet az a levesébe, amit legalább olyan gyorsan hajított el, mint egy lyukas fenekű üstöt. Soha nem volt büszke rémisztő tetteire, és még most is vezekelt érte. Az élet azonban rossz útra sodorta, s most… Ott volt, ahol lennie kellett. Egy csapat félnótás, de igazszívű fiatal előtt állt, mint a Főnix Rendjének vezetője. Előbb hitte, hogy meghal, minthogy ez megtörtént. De nem bánkódott.

Viszont akadtak olyan momentumok az A maga sok évével most itt állt a hatalmas szénfekete üst mellett és tanácstalanul bámulta a vidáman táncoló lángokat, melyek az üst alját nyaldosták. Fekete hajában már jó pár ezüstös hajszálat húzott az idő, de őt ez már cseppet sem zavarta. Még mindig nem pihenhetett meg, célja volt éppen elég, s most még eggyel gazdagodott a repertoár. Megvetően horkantott fel.

Patrick Parkinson a tervének egyik sarokköve volt, így meg kellett mentenie. Mégis olyan nehéz volt megtagadni azt a régi esküt, melyben megfogadta, hogy soha sem készíti el az ellenmérget. Talán, ha más halálfaló lenne, akkor megtehetné azt, amit akar. Tudta, hogy ez nem igaz. Soha senkit sem kínzott. Még gyávább lett volna, ha ezt meg tudja tenni. Nézte, ahogyan a haragoszöld főzet vadul kavarog az üstben.

Feltűrte a talárját és erősen koncentrált. A hozzávalók némelyikét egy-egy varázslattal az üstbe szórta. Méricskélés nélkül tette mindezt, hiszen már átkozottul jól ismerte a bájitalokat. Nem kellett semmi sem, teljesen pontosan tudta az arányokat. Noha ezt az ellenmérget hosszú-hosszú évek óta másodszor készíti el. A rizikó faktor megvolt, de talán nem vall kudarcot. A bugyogó lé úgy nyelte el az apró üvegek tartalmát, mintha csak valamiféle feneketlen mélység lenne.

Perselus érzelemmentes arccal figyelte a készülő főzetet. Nem akarta, hogy jelentsen neki valamit ez az egész. Sem rosszat, sem jót, semmi érzelmet. Csak végezni akart és megszabadulni a furcsa idegességtől, amit érzett. Lassan fortyogott a főzet, de még nem érte el a kívánt sűrűséget, így nem állhatott meg. A bájitalmester nyugodtan, szabályszerűen keverte tovább, irányította, hogy elérhesse a megfelelő állapotot. Hamarosan, vörösesen hömpölygő pára képződött a sötét színű folyadék felett. Ez már jó jel volt, most már nem lankadhatott a figyelme – emlékeztette magát Piton.

A bájital párája csiklandozta a torkát, bár már hozzászokott ehhez az érzéshez. De nem csak ezeket kellett megszoknia. A haja, a bőre, a fogai és a kezei állandó igénybevétele cseppet sem segített a kinézetén. Eleinte még törődött ezekkel a külsőségekkel, aztán lassan belenyugodott a mogorva bájitalmester szerepébe, aki a lelkének sötét titkaival kénytelen tovább élni, s talán soha nem kap teljes feloldozást. Ez a gondolat már nem töltötte el félelemmel. Sőt inkább célként szolgált.

Keze megremegett, amikor megfogta a holdharmat üvegcséjét, s a fény felé fordította. Az ezüstös folyadék egy pillanatra felkavarodott. Még jó lesz – állapította meg megkönnyebbülten. Vett egy mély levegőt és lehunyta a szemét egy pillanatra, kisöpörte a homlokába tapadó fekete tincseket, majd vett egy mély levegőt.

Ő alkotta a borzalmas mérget, ami egyszerre csodálatos és borzalmas is volt. A kegyetlen zsenialitás végterméke – fintorodott el végül. A proteus – bűbáj és némi leleményesség hatására minden halálfaló fertőzött jegyet viselt. Ezt az apróságot persze nem említette senkinek sem.

Pansy zihálva állt az ajtóban. Sáros volt a ruhája, az arcát is fekete csíkok tarkították, a máskor tökéletesre manikűrözött körmei most olyanok voltak, mintha Bimba professzoré lennének. A boszorkány elszántan szorongatott valami földtől csöpögő növényt tartott a jobb kezében, és a lehető legszenvtelenebbül nézett Piton fekete szemébe. A férfi nem szólt egy szót sem, s csak viszonozta a nő pillantását.

– Megvan – törte meg a csendet Pansy és a professzor felé nyújtotta az ördöghurok virágát. A varázsló nem szólt semmit sem. Egy röpke pillanatig elismeréssel adózott egykori diákja teljesítménye felett, majd átvette az értékes bájital hozzávalót. A boszorkány nézte, ahogy egykori tanára egyetlen szó nélkül hozzálát az ellenméreg készítéséhez. – Mikorra lesz készen vele?

– Hajnalra – válaszolta kurtán. A szíve hevesen dobogott, de nem mutatott semmilyen érzelmet sem. Nehéz feladat, irtózatosan figyelnie kellett. Soha nem készítette el az ellenmérget, soha nem volt ennyire fontos, hogy ne hibázzon. A keze enyhén megremegett, amikor az aprítókést belemélyesztette a növény lédús húsába.

Pansy arca többet elárult az érzelmeiről, aggódva figyelte, ahogy a férfi dolgozik. Minden egyes mozdulata határozott és megkomponált volt, mintha soha nem csinált volna mást, akár egy lélegzetvétel. A boszorkány csodálattal vegyes tisztelettel adózott mestere munkája előtt. Tudta, hogy nem a hozzávaló megszerzése volt a legnehezebb feladat. Mégis a várakozás és bátyja miatt érzett féltő aggodalom tettekre sarkallta. Megfogott egy másik aprító kést, amikor találkozott a tekintete Pitonéval.

– Tegye le! – pirított rá a varázsló. A pálcája a ruhája ujjában volt, és Pansy vészes közelségbe került, hogy egy átok eltalálja. A boszorkány kiejtette a kezéből a kést. A professzor reflexei megijesztették. Tudta, hogy ő soha nem léphet erre a szintre, így felesleges lett volna ellenkeznie. – Most menjen! Magam is boldogulok.

A boszorka egy apró bólintással jelezte, hogy megértette, és gyorsan elhagyta a helyiséget. Kint megcsapta a hűvös fuvallat, amitől megborzongott. Az ajtó gyorsan becsukódott, s kizárta őt a professzor további munkálatokból. Micsoda égbekiáltó arcátlanság – dohogott magában, hiszen a testvéréről van szó. Aztán eszébe jutott. Piton nem akarja megosztani vele az ellenszer mibenlétét, mert fél, hogy más halálfalót is megmenthetnének vele. A boszorka kezdeti felindultsága ellenére most végre kezdett megnyugodni.

Blaise némán nézte, ahogy Pansy elindult vissza a kastélyba. Túlságosan is felkavarták a korábban történtek, mint ahogy magának bevallotta volna. Az elszántság, ami a lány mindenegyes porcikájából áradt, teljesen letaglózta. Ennyire eszményi és erős tüneménnyel még soha nem találkozott. Tudta, hogy a külső milyen belsőt takart, és aggódott érte, hogy a boszorkány ezt a terhet nem fogja elviselni egyedül, akármennyire erőt is. Furcsa. Soha sem volt senkije, aki miatt aggódhatott volna, most pedig…

Legszívesebben addig csókolta volna, míg mindketten kifulladnak, s addig ölelte volna, amíg kiszorítják egymásból a szuszt. Ez a fantázia túlmutatott mindenen, amit eddig valaha megtapasztalt. Pansy volt, igen, ő volt az igazi, aki véget vethet annak, ami most kegyetlenül rágja odabent. A felismerés teljesen meglepte, s egyben meg is rémítette. Mit adhatna ő egy ilyen nőnek? – ötlött fel benne. Hiszen semmije sem volt, ami értékes lett volna… Most nem segített a híres önbizalma.

***

A gyengélkedő komor csendbe burkolózott. Az ablakhoz közeli ágyon Patrick feküdt, s vacogott a láztól. Gabrielle hiába igyekeztek csillapítani a varázsló szenvedéseit, de nem járt szerencsével. Halkan, az anyanyelvén suttogott neki, olyan versikéket, amiket még a nagyanyjától tanult, miközben a férfi homlokát törölgette. Ez az intim gyengédség túlmutatott a gyógyító-beteg kapcsolaton. Szívszorítóan fájdalmas volt.

Pansy az ajtóból hallgatta, de nem volt szíve megzavarni őket. Marta belül keserűség, a tehetetlenség, ami teljesen elvette az erejét. Hangtalan léptekkel indult el kifelé, érezte, hogy szédül és már nem áll olyan biztosan a lábán. Ahogy a folyosón haladt, egyszer csak egy magas férfi sziluettjét látta maga előtt. Megdobbant a szíve, azt hitte egy pillanatra, hogy Blaise jött vissza, de mikor megcsillant a szemüveg a halovány fényben, rögtön tudta ki jön vele szembe.

– Pansy – biccentett Harry komoran. Ő is aggódott, hiszen Patrick egy fontos láncszem volt a gépezetükben, másrészt pedig sosem kívánta senki halálát sem. – Hogy van?

– Rosszul – válaszolt halkan. – Gabrielle bent van nála és… Piton készíti az ellenszert.

Pansy igyekezett uralkodni magán, és a remegő hangján. Viszont Pottert nem lehetett átverni, s ennyi érzelemmel még ő sem bírt.

– Sajnálom – mondta a férfi. Őszinte volt, ami üdítő volt annyi mardekáros alakoskodás után. A boszorka érezte a nyomást a mellkasában, mintha egy hegyi troll ülne rajta. – Nem tudtuk, hogy ez fog történni.

– Nem hibáztatok senkit sem – válaszolt síri hangon. – Senki sem tudta, hogy ez lesz.

– Ha bármiben segíthetek, akkor itt leszek. Nem hagyunk egyedül senkit sem. Jobb, ha tudod, akármit is mondanak a többiek vagy tesznek, akkor is itt biztonságban vagy. Ha segítség kell, akkor tényleg megtalálsz.

– Nagyon kedves tőled, és igazán nem számítottam pontosan tőled ilyenfajta támogatásra.

– Nem vagyok szörnyeteg – szólalt meg a varázsló és egy pillanatra ökölbe szorult a keze. – Nem a származás…

– Nem te vagy a szörnyeteg… hanem mi…

– Elég ebből! – szólt rá gyengéden, majd átölelte. – Nem kell ostoroznod magad! Semmiről sem tehetsz.

– Többről tehetek, mint amit el tudnál képzelni…

– Ugyan már!

Pansy hirtelen egy meleg mellkas vészes közelségében találta magát, és szorosan, óvón ölelték meg. S nem tudta tovább tartani magát, szívet tépő zokogás szakadt fel belőle. Harry nem igazán szokott hozzá, hogy nők sírjanak a karjában, így azt tette, ami a legjobb ebben a helyzetben; türelmesen várt. A Parkinson lány sokkal törékenyebb volt, mint amilyennek mutatta magát. A varázsló sután megsimogatta a hosszú, fekete hajkoronát, s közben nyugtató szavakat mormolt neki.

A boszorkány teljes testsúlyával rátámaszkodott, és átadta magát feltörő érzelmeinek. Ugyan nem Harry vállán képzelte el ezt a kiborulást, de jól esett, ahogy a férfi megpróbálta megvigasztalni. Ma már ő a második, aki sírni látja. Mikor lesz ennek már vége? Mikor szabadul meg ettől a fojtó, mindent összezavaró sötétségtől? Hiányzott a gyerekkori, amikor anyja még élt, apja pedig nem volt az a lelketlen mágus, akinek minden emberi érzés kihalt már a lelkéből. Nagyanyja tanácsai, közelsége most még sajgóbb volt. Nem is vette észre, hogy még egy varázsló megjelent a színen és beszédbe elegyedett Harryvel.

– Mit tettél vele, Potter? – sziszegte Blaise.

– Kiborult – suttogta Harry halkan. – Csak segíteni akartam.

– Olyan vagy, mint Weasley! – morogta fojtott hangon a varázsló. – Troll egy pálcaszaküzletben.

– Nem tudom, mit csináljak. Sajnálom!

Zabini csak megforgatta a szemét, aztán megérintette Pansy még mindig a sírástól rázkódó vállát.

– Hagyd, majd én! – mondta suttogva. Potter hálásan bólintott.

– Köszönöm!

– Menj már, Potter, keress addig valami elfoglaltságot magadnak!

A boszorkány csak annyit érzett, hogy egy másik mellkasnak feszül, majd Blaise felemeli és elindul vele. Pansy ösztönösen a nyakába csimpaszkodott, mintha az élete függne tőle. De még mindig nem tudta abbahagyni a zokogást, ami azonban már pityergéssé szelídült.

– Semmi baj! – szólt Blaise. – Itt vagyok!

– Tudom.

– Már nem kell sok és aludhatsz.

– Miért vagy ilyen kedves velem, Blaise?

– Mert szükséged van rá. És mert nem hagyom, hogy Potter vállán vigasztalódj meg.

– Kedves fiú.

– Francokat – morogta a férfi mérgesen. – Csak egy behízelgő kiválasztott… Nincs dolgod vele. Velem viszont.

– Azt hiszem, hogy már barátok vagyunk.

– Majd elmúlik. Potter egy ideig mindenkinek a barátja, aztán… megismerik a valódi, gyagyás énjét… Ne is foglalkozz vele, mert itt vagyok, és most én vigyázok rád.

– Nem kell ezt tenned, megoldom egyedül is – válaszolt síri hangon, de azért ráhajtott a fejét a férfi mellkasára. – Tudok járni.

– Hadd legyek egyszer én az, aki gondoskodik rólad – pirított rá dacosan. – Közben semmilyen ellenkezést nem fogok eltűrni.

– De…

– Fejezd be! – jött a határozott utasítás. Blaisenek már fájtak a karjai, de akkor is felvitte a boszorkányt az emeletre, majd egy határozott rúgással kinyitotta az ajtót. Gyengéden tette le a terhét az ágyra, s levette a cipőjét, aztán ő is Pansy mellé feküdt.

– Mi lenne, ha itt hagynál egyedül.

– Nem – hangzott a válasz röviden és tömören. – Amíg nem tudjuk, hogy a bátyád jobban van-e, nem mozdulok mellőled.

– Rendben – egyezett bele fáradtan, majd háttal Blaisenek fordulva elhelyezkedett az ágyon.

Órákig nem szóltak egymáshoz.

***


Perselus belenézett az üstbe, amiben smaragdzöld, kékes folyadék kavargott,
enyhe ezüst köddel a tetején. Remegő kézzel merítette bele a keverőpálcát, majd kevert egyet balra, majd kihúzta az eszközt, olajos állag, leheletnyi metálos csillogás. Az illata mélyítő volt, de pontosan ilyennek kellett lennie. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, s enyhén remegő lábakkal ült le a pamlagra. Ilyen mértékű, veszélyes bájitalt soha nem alkotott. Az ellenszer ott hullámzott a kondérban. Piton letörölte a homlokát. Megcsinálta – gondolta megkönnyebbülten. Innentől már csak be kell adnia Parkinsonnak, és várni, amíg hat.

A szokásos, lobogó talárban, akár egy halálmadár vagy akár reményt hozó derengés, ütemes léptekkel haladt végig a folyosón. Messziről is lehetett látni, ahogy a serlegben csillogott a bájital, ami hasonlított az unikornis véréhez. Kopogás nélkül lépett be a gyengélkedőre. Gabrielle az ágy szélén ült, s hamuszürke arcát könnyek áztatták. Patrick az ágyban feküdt és rettenetesen gyenge volt. Az idős professzornak egy pillanata megbicsaklott a térde.

– Még él – szipogta a boszorkány.

– Akkor segítsen felültetni és adjuk be neki a bájitalt.

– Rendben van – bólintott, majd gyorsan kitörölte könnyeket a szeméből.

– Gyerünk, fiam, igya meg mindent.

– Nem – ellenkezett –, hagyjanak meghalni!

– De meg kell – mondta Piton, aztán Gabrielle-lel közös erővel belediktálták sűrű folyadékot. Az egykori halálfaló először nem akarta lenyelni.

– Kérlek, kedvesem, idd meg! Miattam – suttogta a fülébe a boszorkány esdeklően. – Még nem veszíthetlek el.

Ez hatott, Patrick minden erejét összeszedte, aztán megitta a bájitalt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindegyikükben, aztán szépen visszafektették az ágyba.

– Most várunk – mondta Piton színtelen hangon. – Ha két óra múlva nem lenne jobban, akkor azonnal szóljon! Ha jobban van, akkor is szóljon.

– Rendben.

Azzal Perselus fáradtan távozott a gyengélkedőről.

hozzászólások: 2

by Fanni @ 18 Dec 2020 06:58 am

Lessz folytatás ?

by Nyx @ 17 Sep 2021 03:29 am

Igen, igen, lesz folytatás, de még nem tudom mikor. Kicsit parkoltattam ezt a történetet egy ideje. Lassan-lassan ideje lenne elővenni.