4. fejezet
A Főnix Rendje

Hollóvár egy régi megszentelt kelta földre épült, egy még régebbi kolostor maradványaiból. Varázslat tartotta össze és a maga nemében különlegesnek számított. Az idő vasfoga soha nem kóstolhatott bele, vastag falai büszkén állták az idő próbáját. Menedékként szolgált nemzedékek varázslóinak és boszorkányainak, ahogy mostanság is tette. A legenda szerint maga Merlin is megszentelte egyszer és egy titokzatos erős varázslatot hagyott hátra, amit még nagy Roxfortot alapító bölcsek sem tudtak elképzelni soha. Aztán ahogy a legendákkal lenni szokott, elveszetek az idők során, s a repkény benőtte az ódon kőfalakat. Mára csak egy maroknyi ember tudott csak a hely létezéséről. S most inkább a titkok védték meg az itt lakókat.

De ami bizonyos az erődítményen nem fogott a fekete mágia; a vastag, tömör falak elnyeltek minden egyes ilyen varázslatot. Zed Zabini ezért nem is foglalkozott vele sokáig, miután megvásárolta a Covens családtól, akik pénzszűkében voltak akkoriban; hogy megtartsák arisztokrata mivoltukat áldozatokat kellett hozniuk, így a családi örökségek egyikétől kénytelenek voltan megválni. Eirlys – a Covens család örökösnője – házassága egy halálfalóval köttetett meg, ami a féltett arisztokrata csillogáson foltot ejtett. A nehéz időszak nehéz döntéseket követelt Lord Covenstől és Lady Sophiától.

Ezért is keresték fel az újgazdag Zabini családot. Zed csupán egy nyaralót látott a helyben, ami a létező legtávolabb esik mindenféle civilizációtól. Neki és feleségének, Zafirának, a csillogás és a luxus jelentette a lételemet, valamint az aranyvérű arisztokrata családok mélységes csodálata, amiben volt is részük bőven. Egyetlen alkalommal egy napot töltöttek itt, aztán nem bírták az ingerszegény környezetet. A kastélyról az erdő mélyén, pedig el is feledkeztek. Évtizedek óta üresen tátongott a szunnyadó házimanókkal együtt, akiket még Covens úrnő ajándékozott a Zabiniknek akkoriban, egyetlen egy feltétellel. Azóta persze az alku felejtésbe merült, minden mással együtt. Egészen addig, amíg Blaise Zabini nem lett a Zabini vagyon egyedül örököse.

Zed és Zafira halálfalók voltak és harcoltak a Roxfort-i ütközetben. Végül úgy alakult, hogy Blaise életét védték a minden irányból érkező átkok sokaságától. A fiatal fiú szülei szinte egyszerre vesztették életüket egy feldühödött társuknak hála, akit nem érdekelt, hogy kiket átkoz meg. Blaise maga is sebesülésektől tarkítva hagyta maga mögött a harcteret. Első útja a kúriájuk felé vezetett, ahol a házimanók, családi szellemek és a személyzet fogadták. Mindannyian meghajoltak előtte és a családfőnek nevezték. Az akkor tizenhét éves fiút annyira felzaklatták a történtek, hogy a lakosztályába menekült és heteket töltött ott bezárva. A fehér mágusok nyerték csatát, de még koránt sem volt vége a harcnak. Viszonylag nyugalmas időszak következett. Noha Voldemort nagyúr ismét bujdokolásra ítéltetett, azonban esze ágában sem volt örökre csendben maradni.

Miután biztonságosnak nyilvánították a varázsvilágot, Blaise kimerészkedett a kúriából és örökségét jócskán megcsapolva felelőtlen életmódba kezdett, míg egy nap annyira felöntött a garatra, hogy alig tudott hazabotorkálni. Voldemort már akkor is számon tartotta, amikor még szülei nem találták alkalmasnak a halálfalóságra. S azon az éjjelen halálfalók várták a kapuban. Egyetlen szerencséje házamanójuk, Wimpy, volt. A manót Hollóvárból hozták el még évekkel ezelőtt, és baj esetén azzal bízták meg, hogy mentse az örököst. Így Blaisenek azonnal döntenie kellett. Azonban nem volt szerencséje, harcba keveredett a halálfalókkal és színt kellett vallania. Talán ez a vallomása fizikailag sokkal fájdalmasabb volt, mint bármi más. Kaját, a jegy helyett, egy irtózatos nyílt sebbel jelölte meg az osztag. Blaise majdnem belehalt ebbe. Nem akart halálfaló lenni, s kihasználta a hirtelen jött választási lehetőséget és élt is vele. Azon az éjszakán, némileg kótyagos fejjel, de döntött a további sorsáról és hagyta a kis házimanónak, hogy elvigye a Zabini kúriából. Hónapokig ápolták, mire felépült végre a sebesüléséből.

A második csata nem sokat váratott magára, aztán Voldemort át is vette a hatalmat a Minisztérium felett. Elkezdődött a varázsvilág sötétebb időszaka, mely a mugli közösségre is rányomta a bélyegét. A fehér mágusok üldözötté váltak, a Főnix Rendje szétforgácsolódott. Sötét napok jöttek.

Blaise örült annak, hogy nincs veszélyben az élete, de szörnyűnek tűnt a tudat, hogy nem tehet semmit sem. Hollóvár alapjaiban változtatta meg az életét, itt végre biztonságot és nyugalmat lelt, gondolatai kitisztultak és már egészen máshogy látta az egész világot. Azonban a magány sokkal inkább emésztette, mint gondolta. Alig egy évet töltött Hollóvárban a házimanók között, és kezdett egyre inkább bedilizni.

Aztán egy reggelen, amikor a szokásos hajnal utáni járőrözést végezte Perselus Pitonba botlott teljesen véletlenül. A professzort üldözték és valahogy ide hoppanált. Először parázs vita és közelharc alakult ki közöttük, de aztán mindketten lenyugodtak. A többi pedig már jött magától, akár egy mesében. A Főnix Rendjének gondolata sokkal inkább kecsegtető volt, a fiatal férfi számára, mint a biztos romlást jelentő halálfalók csapata. Békét akart – csupán ezt a célt tűzte ki maga elé. Ki akart szabadulni az ördögi körből és újra igazán élni. Így ajánlotta fel a segítségét és Hollóvárat a Rend főhadiszállásának. Aztán egy ideig minden jól ment. Megkapta az izgalmat, kalandokat, szabadságot, nem volt többé egyedül sem. Megerősödött testben, lékekben – erre más körülmények között nem lehetett volna lehetősége. Viszont nem alakult minden a legjobban. Patrick Parkinson átka felborította a gondosan felépített világát.

Blaise elmélázva, a múlton merengve haladt végig a folyosón, még mindig fáradt volt, és elcsigázott. A tagjai elgémberedtek a sok repüléstől, az önkéntelen átváltozások miatt pedig mogorva volt. Mikor múlik már el az átok? – kérdezte haragosan magától. Hiába vizsgálta meg ezerszer a Rend gyógyítója, Gabrielle Delacour, mégsem tudott nála eredményt felmutatni. Persze az elmúlt hónapok alatt megtanulta uralni az átváltozást, ám ezt nem tekintette nagy előrelépésnek. Egyszerűen gyűlölte, hogy a teste nem engedelmeskedik neki, és ha dühös volt nagyobb eséllyel változott át hollóvá. A napi rutiból semmi sem maradt. A harcban nem vehetett részt, felderítésért sem lelkesedett túlságosan. Így csak Hollóvár őrzőjeként vették hasznát.

Többiek azzal nyugtatták, hogy szerencsés, amiért nem halt meg, de ő cseppet sem elégedett meg ezzel a tudattal. Az a szemét, akinek ezt köszönhette, még mindig nem kapta meg a büntetését, legalábbis nem azt, amit Blaise méltányosnak gondolt. Befordult a baloldali folyosón, majd egészen a vasajtóig folytatta az útját. Köszönés nélkül lépett be a terembe, ahol a többiek már javában vitáztak valamin. Hanyagul hátrasimította a fekete haját, majd hátul helyet foglalt az egyik széken. Soha nem lelkesedett az első sorért és nem most akarta elkezdeni.

Mellette az egyik új Rendtag, Reunan Crow, éppen a körmeit tisztította késeivel. Szőkésbarna haját egy bőrszalaggal kötötte össze, és kék szeme izzott az elfojtott indulatoktól. Ő is hasonló mogorvasággal rendelkezett, mint Blaise, így nagyobb eséllyel nem szóltak egymáshoz. Mindketten méltányolták egymás tapintatos társaságát, így a legtöbb gyűlésen és felderítő akción legszívesebben együtt dolgoztak. Reunan is elvesztette a szüleit, amiatt a halálfaló miatt, aki Zabini szülők meggyilkolásáért is felelős. Legalább egy közös pontjuk volt.

- Köszönöm, hogy megtiszteltél minket, Zabini! – jegyezte meg Ron, aki már egy órája várta a férfit. A vörös hajú kihúzta magát és a lehető legtöbb gőggel mérte végig a másikat, akinek eszébe sem volt meghunyászkodni.

- Nincs mit, Weasley! Ha tudtam volna, hogy ennyire hiányolsz, akkor hamarabb jövök – negédes vigyorával csak még inkább felbosszantotta teljesítménykényszeres társát. A vörös minden árnyalata megjelent a férfi arcán és csak egy kicsi kellett még a robbanáshoz.

- Volnál szíves beszámolni, hogy merre károgtál az éjjel? – kérte Ron némi éllel a hangjában, színpadiasan hátradőlt a székében és kíváncsian várta a magyarázatot. Azt várta, hogy Blaiset teljesen alkalmatlanná nyilvánítsák.

- Erre is, arra is. Nem láttam semmi gyanúsat, aztán észrevettem Dracóékat és őket kísértem. Ennyi. – Reunan cinkosan Blaisre nézett, végül elnevette magát.

- Jobb lenne, ha némileg aktivizálnád magad. – Blaiset elöntötte a méreg. Több szempontból sem örült jelenlegi helyzetének és Ron fellengzős kijelentése még inkább bosszantotta. Előjegyezte naptárjában a férfit egy kis kozmetikázásra.

- Igen? Szóval azt szeretnétek, ha pucéran rohangálnék a harcmezőn? – kérdezte megrökönyödve. A teremben kitört a nevetés, és kellett egy kis idő, míg a társaság lecsendesedett. Szinte mindenki látta már Blaiset meztelenül a legváratlanabb helyzetben és időpontokban, ami lassan kezdett kevésbé nevetséges lenni. A dühös nők már jó néhányszor kupán vágták a kényszerből alakváltó férfit.

- Nem erre gondoltam, hanem vállalhatnál olyan feladatokat, amikben nem zavaró, ha véletlenül alakot választ – vonta meg a vállát Ron, mintha megtalálta volna az összes problémára a megfelelő megoldást.

- Mégis milyen munkát találhatnék? Segítesz ebben, Roncimonci? – A teremben újra nevetés hangzott fel.

- Mindent nekem kell kitalálnom? – hangzott a dühös válasz, majd Ron végleg átadta másnak a szót. – Jobb lenne, ha igyekeznél a gyógyulással. Gabrielle szerint…

- Ne keverd őt bele! – csattant fel a férfi dühösen. – Neki van éppen elég baja azzal az átkozott állattal.

- Miért nem beszéljük meg az állapotodat, Zabini? Talán félsz, hogy kiderül valami még amire nem vagy képes? – Blaise haragos tekintettel nézett Ronra, de megállta, hogy ne szóljon semmit sem.

- Elég lesz, Ron, mára már éppen eleget beszéltünk olyan dolgokról, amik nem tartoznak a Rend témáihoz – szólalt meg Harry. Ron mérgesen nézett rá, de aztán bólintott.

- Nos, hallgatjuk a beszámolót – hallatszott Piton hangja. – De ha gyerekesen akar viselkedni, akkor ki is mehet. Ne akarja, hogy fegyelmezzem! Még mindig tudom, milyen büntetőmunkát szeretne.

Ron mérgesen lecsapta a rúnákkal írt leveleket az asztalra és metsző tekintettel meredt Pitonra, akin semmiféle érzelem nem látszott.

- Nagyon felbosszantottuk őket Parkinson elrablásával. Még csak pár órája van itt, de a fél hadtest őket keresi. Szerencsére Malfoynak volt annyi esze, hogy rengeteg nyomot hagyott, és ha szerencsénk van, akkor délutánra megjön az eső is, ami mindent elmos majd, így esélyük sem lesz megtalálni a lányt. Új, zöldfülű halálfalókat láttam, legalább egy tucatot regisztráltunk. Az aggasztó, hogy alig van olyan, aki rendes varázsképzést kapott, forrófejűek és kiszámíthatatlanok.

- Ez már érdekesebb – jegyezte meg Harry. – Sokakat elvesztett a legutóbbi csatában és még több lett az értékes, de harcképtelen aranyvérűje.

- Fel kell készülnünk nekünk is mindenre.

- Egyet értek – bólogatott Draco. – Szerintem több információt kell szereznünk róluk, hogy fel tudjunk készülni.

- Ebben egyetértünk, Malfoy – helyeselt Ron, habár Blaisenél jobban már csak Dracót utálta jobban.

- Köszönjük, Weasley, a beszámolót – mondta Draco majd megköszörülte a torkát. – Most pedig térjünk át egy másik témára…

A tanácskozás következő része már nem volt érdekes Blaise számára, inkább csak ült magába zárkózva.

- Patrick Parkinson – jelentette be Piton a következő témát. A csoport egy emberként hördült fel a név említésére.

- Mi van vele? – csattant fel az egyik tagbaszakadt rendtag, akit Valentinnal hívtak. – Egy örült gyilkos, akit elfogtunk. Szerintem szedjük ki belőle az információkat és öljük meg.

- Mit érnél vele? – szólalt meg Reunan és felállt a székből. Minden szem rá szegeződött, de ő csak vett egy mély levegőt és folytatta. – Halálfaló, ezt még ő sem tagadja. De nem kellene úgy viselkednünk, mintha mi is azok lennénk.

- Igen? Akkor mit mondanál azoknak a családoknak, akiket szétszakított egymástól? Most meg fogadjuk be a Rendbe. Én mindenképpen ellene szavazok.

- Mit szólnátok egy Törhetetlen Eskühöz? – vetette fel valaki. Újra vad sugdolózás támadt a rendtagok között.

Draco ekkor odafordult Pitonhoz.
- Talán korai volt ezt felhozni – kezdte gondterhelten Draco. – Még nincsenek felkészülve erre.
- Már nem maradt sok időnk – mondta Piton és mély ráncok jelentek meg a homlokán. – Sokan meghaltak és nem vagyunk éppen a legjobb ellenállás. A megfelelő időpontot és helyet kell megtalálnunk, ahol végezhetünk velük. Nincs több esélyünk. Ha ehhez esküt kell tenni, akkor megteszem.

- Talán nem magának kellene megtennie, hanem valaki másnak – szólalt meg Harry, aki eddig csendben hallgatta a két férfi beszélgetését.

- Mégis ki lenne az?

- Blaise – vágta rá Harry, mintha ez mindenki számára egyértelmű lett volna.

- Soha nem kötne vele egyezséget.

- Igen, pontosan ezért kellene megtennie. Senki nem meri többet szóvá tenni ezt. Ha ők ketten meg tudnak egymással békélni, akkor nem lesz gond.

- Ki veszi rá, Zabinit és Parkinsont erre az egészre?

- A megfelelő ember ma reggel meg is érkezett – válaszolta Harry.

- Pansy? Nem hinném, hogy menne neki.

- Még nem tudhatjuk.

- Valamennyire ismerem őt, és a lányos hisztin kívül másra nem igazán képes. – Draco ezt a lehető leghatározottabban jelentette ki.

- Szerintem azóta megváltozott, hogy elhagytad.

- Jobb emberismerőnek gondolod magad nálam? – kérdezte némi éllel a hangjában a férfi.

- Ez csak egy szimpla megérzés – vonta meg a vállát Harry.

- Próbáljuk meg! – egyezett bele Piton. – Beszélek, Zabinivel később.

- Rendben.

***

A nap bevilágított Hermione és Draco lakosztályába. Draco nem is olyan régen tért vissza a gyűlésről és most kedvese mellett feküdt az ágyban. Szép, rendezett helyiség mindkettőjük otthona volt már lassan két éve. Mikor Draco eldöntötte, hogy végleg elválik aranyvérű rokonságától egyből a Rendhez vezette az útja. Először forrongott benne a düh, amiért olyasmire akarták kényszeríteni, amire ő nem volt hajlandó. Persze nem volt könnyű kiérdemelnie a Rend bizalmát, de megbirkózott a feladattal. Ebben nagy segítségére volt Hermione is, akihez már Roxfort utolsó évében is gyengéd szálak fűzték. Még most sem hitte el, hogy már két éve házasok és hamarosan igazi család lesznek.

Már nyoma sem volt az ellenségeskedésnek, a gyűlöletnek, ami mindkettőjüket csaknem elemésztette. Csupán egy pillanat kellett, amikor szívük egyszerre dobbant meg egymásért, s még egy, amikor ajkuk találkozott, azután pedig már elválaszthatatlanok voltak. A sok viszontagságot, amivel szembe kellett nézniük, együtt képesek voltak legyőzni, csak hinniük kellett. Bár Draco pont az esküvőjéről szökött meg, mikor tudatosult benne, mit is akar valójában.

Nem hajolt meg Voldemort akarta előtt, soha többet nem volt erre hajlandó. Noha tudta, hogy ha bármikor elkapják, kivégzik mérlegelés nélkül. Merlin segítse a fehér mágusokat, hogy Voldemort előbb kerüljön horogra, minthogy őt, Dracót foglyul ejtsék.
De ezt a reggelt nem árnyékolták be sötét pillanatok. A két fiatal most egymás mellett feküdt a nagy baldachinos ágyban. Draco felesége hasán pihentette kezét, Hermione pedig egy pár pergament egyensúlyozott maga előtt. Bonyolult rúnajeleket kellett megfejtenie, amivel az ellenség egymásnak üzenetet küldött. A boszorkány egyetlen percre sem akarta abbahagyni a munkát, ami Dracót aggasztotta.

- Draco, ideadnád nekem a szótárat? Valamit nem igazán értek a harmadik sorban – mondta kedélyesen, majd férjére nézett.

- Nem hinném, hogy szükséged van rá. Pihenned kellene, mert nem tesz jót a babának, ha túlhajtod magad.

- Megint a régi nóta. Beszéltem Gabriellel és ő azt mondta…

- Mond ő sok mindent. Nem hiszem, hogy csak az ő szakértelmében bízhatunk, hiszen nem olyan régen fejezte be az iskolát, nem volt sehol sem gyakorlaton…

- Nem akarok veszekedni veled – közölte Hermione nyugodt hangon, majd elővette a pálcáját. – Invito rúnaszótár!

Draco nem számított a szótár esőre, de még idejében odébb gurult az ágyon, mielőtt még egy vaskos kötet eltalálta volna. Mérgesen nézett feleségére, aki halványan elmosolyodott, amivel rögtön lágyította férje haragját.

- Sajnálom, Draco, de szeretnék hasznos lenni a Rendnek. Attól még, hogy a babánkat várom, nem teszem ki magam veszélynek ezzel a munkával. Te sokkal nagyobb veszélynek teszed ki magad. Főleg most, amikor idehoztad a volt barátnődet.

- Tudod, hogy Pansy nem jelentett számomra semmit sem. Neki én sem jelentettem semmit, így nem kell féltékenynek lenned – válaszolt szelíden Draco.

- Nem vagyok féltékeny – húzta fel az orrát dacosan. – Soha nem alacsonyodnék le odáig. De akkor is furcsának találom, amit tettél. Két Parkinson egy helyen. Nem értek semmit sem.

- Piton professzor a Rend vezetője és ő adta parancsba Pansy kimentését.

- Túlságosan is könnyen elhoztad onnan – morfondírozott Hermione. – Félre ne értsd, de akkor is furcsának találom, hogy egyetlen átok nélkül mentetek el a fészekből. Tudodki nagyon óvatos és megfontolt.

- Talán volt egy pici segítségünk, de erről nem mondhatok többet. Egyelőre foglalkozzunk azzal a ténnyel, hogy Pansy most itt van. Még fogalmam sincs, hogy mihez fogunk vele kezdeni, hiszen mégis az ellenséghez tartozik.

- Nincs rajta a Sötét Jegy, szóval oda nem tartozik – jegyezte meg Hermione.

- Feleségnek szánták, még jó, hogy nincs rajta jegy. Anyámon sem volt soha, pedig hidd el, van benne éppen elég gyilkolási ösztön – mondta Draco egykedvűen, mintha csak amolyan általános információt közölne.

- Nem hiszem, hogy szeretném megtudni. Így sem díjazta azt, amikor végleg elmentél otthonról.

- Nem tehetett ellene semmit sem. Szeretnek engem a szüleim, de nem akarom követni az ő elveiket. A rossz döntésüket kettőjüknek kell viselni. Amikor ott a toronyban szemtől szemben álltam Dumbledore-ral rájöttem mekkorát hibáztam – mesélte Draco komoly hangon. – Ennyi év után is tudom milyen érzés volt. Ennyi év után is emlékszem a kínzásra, amit azért kaptam.

- Ne vádold magad, Draco! – suttogta Hermione és homlokukat összeérintve néztek egymás szemébe. – Nem te tehetsz róla, hogy belerángattak ebbe.

- Mindig mentségeket keresel nekem, kedves. Ezért is szeretlek annyira – mosolyodott el Draco szeretetteljesen. – Az igazság az, hogy az én hibám is. Hagytam a jegyet a karomra égetni, amit örökké viselni fogok majd.

- Egyszer eljön az ideje, amikor majd megbocsátasz magadnak. – Annyiszor mondta el neki a történetet, melyben kényszerítették Dumbledore megölésére és nem tudta megtenni. Mindig emlékezetükben tartották az öreg professzort.

Draco még emlékezett arra, amikor az avatása előtt visszament Roxfortba segítséget kérni, de aztán a kapuban állva meggondolta magát. Akkor még meg tudta volna akadályozni az igazgató halálát, beléphetett volna a Rendbe. Míg él, addig bánni fogja ezt a döntését.

- Talán igen – sóhajtott nehezen a férfi, de azért megpróbált hinni neki. Hermione jelentette számára a reményt arra, hogy egyszer majd tényleg elnyeri azt a megbocsátást, amit valójában szeretne. Megfogta felesége kezét és elmosolyodott.

- Nem hiányoznak még mindig a szüleid? – kérdezte aggódva Hermione és már nem is először. Draco elmosolyodott, s először egy csókkal válaszolt.

- Hiányoznak, de halálfalóság a családunkkal együtt járó kellemetlenség, téged pedig nem nevezhetnélek feleségemnek, ha velük maradok. A gyerekünk pedig még egy ok, amiért küzdhetek a szabadságunkért. Ha béke lesz, csak akkor akarom őket viszont látni. De ha a sors nem így akarja, akkor mi hárman leszünk egy család. Remélem ezzel válaszoltam a kérdésedre.

- Igen, Draco, csak néha olyan bizonytalan vagyok. Nem tudom érek-e annyit, hogy feladj értem mindent. – Őszinte tekintetébe titkos félelem vegyült, melyek az elmúlt két évben többször is érzett. Annyira törékenynek tűnt a boldogságuk, mintha egy kristálypohár lett volna, mely egy óvatlan pillanatban teljesen összetörhetett volna. A közeledő veszély pedig a sarkukban volt a nap minden egyes órájában. Nem is beszélve a babáról, mely a legnagyobb káoszba születik majd.

- Mit adnék fel? Te vagy az életem, a lelkem másik fele, az a nő, akit halálom napjáig szeretni fogok, és aki a gyermekemet hordja. Nekem itt van mindenem melletted. – Draco őszinte hangja melegséggel töltötte be a helyiséget. Hermione meghatódva nézett a szürke szemekbe és torokszorító boldogságot érzett. A kétségeit minden egyes csókjuk elhalványította, noha nehéz idők jártak, de most sokkal boldogabbnak érezte magát, mint eddig bármikor.

hozzászólások: 0