6. fejezet
Apró gondok

Blaise eredménytelenül zárta a délelőttöt és már az ebédre sem volt kíváncsi. Izmai megfeszültek, s harcra készen trappolt végig a folyosón. Még mindig nem sikerült uralkodnia magán, Gabrielle pedig nem tudta továbbra sem visszaváltoztatni a valódi alakját. Persze a gyógyító mindig biztatta, és nem hagyta, hogy feladja, mégis minden eredménytelennek bizonyult. Izzasztó órákon keresztül hajszolta, míg valami apró változást képesek voltak felmutatni. De ma semmi sem sikerült, ami végképp elkeserítette Blaiset. Úgy érezte magát, mint egy selejtes varázsló, aki nem jó semmire sem. Gyűlölte az átváltozást és az ezzel járó kellemetlen mellékhatásokat. Sötéten látta a jövőjét.

Dühös volt, csalódott és szét akart törni valamit, bár ezt nem tehette meg, a dühroham nem volt errefelé elfogadott. Draco, Harry és Ron biztosan ellátnák a baját, annak pedig semmi értelme. Még egy napot Hollóvár tömlöcébe zárva tölteni nem túlságosan felemelő érzés. Nem hiányzott neki egy önkéntelen alakváltás sem, az pedig egész napját elronthatta volna. Morgolódott egy sort magában és biztosra vette, hogy még valakibe bele fog kötni. A folyosón huzat támadt, majd jázminnal kevert édes illat csapta meg az orrát. Csábító volt, érzéki, buja és ellenállhatatlan egyben. Mélyen magába szívta, megborzongott tőle és egy pillanatra kizökkent. Léptek hangzottak fel, egyre közelebbről és közelebbről hallatszott, ezzel arányosan az illat intenzitása is növekedett. Cseppet sem volt erőszakos vagy túlságosan tömény, inkább lassan elbódította az „áldozatot”.

Pansy alakja lejtett végig a folyosón, az ő egyik ingében és valamilyen flancos nadrágban, karján egy ócska talárral, amit Blaise akkor viselt, amikor először jött ide. A férfit elöntötte a düh, a bódulat egyszerre elillant és visszaért a valóságba. A boszorkány pontosan olyan volt, mint régen; felhúzta az orrát, egyenes háttál, arisztokratikus merevséggel ment végig a folyosón. Hosszú, fekete haját kontyba csavarta ma reggel, komolynak és feszültnek látszott. A férfi legszívesebben kiszedegette volna a hajtűket és összekócolta volna a hajzuhatagot. Valahol a hiúságán esett csorbát ki akarta köszörülni. Blaise reményei szerint sikerül egy kiadós veszekedést kiprovokálnia, amivel enyhíthet a saját feszültségén. Ujjaiban égett a mágia, hogy kipróbálja milyen érzés lehet Pansy Parkinsont ennyi év után újra bosszantani.

- No lám, Miss Parkinson megérkezett! – kiáltotta el magát gúnyolódva a férfi. – Micsoda megtiszteltetés ez nekünk egyszerű halandóknak.

Pansynek egyedül a szeme árulkodott arról, hogy pont jó kedvében találták meg. A komoly külseje azonban ugyanolyan hideg maradt, mint eddig. Blaise összeborzolta még jobban a haját, s így még inkább erősödött a köztük lévő kontraszt. Ugyanabból a rétegből származtak, mégis annyira különböztek egymástól. A férfi már régen elhagyta azt a világot, amitől Pansy csak nemrég vált meg. Vajon ez a váltás mindkettőjüknek örökre szól? Nem lehetett tudni.

- Oh, Blaise, már vártam, hogy összefussunk. Áruld már el, hogy mit műveltél pontosan a bátyámmal? – tette fel a szemrehányásnak szánt kérdést. Blaise tekintete megvillant, hagyta a vörös ködnek elönteni az elméjét. – Örülnék, ha pontosan és részletesen beszámolnál az egészről.

- Csak azt kapta, amit megérdemelt. Se többet, se kevesebbet – sziszegte egészen közelről, egyenesen a boszorkány szemébe nézett, aki nem hitt neki. – Az, hogy patái nőttek arról egyáltalán nem én tehetek. Ezt nevezhetnék szerencsétlen véletlennek, valószínűleg túlságosan ördögi és felbőszült bika volt az elmúlt hónapokban. Kár, hogy a szarvát nem láttad. Istenien nézett ki benne. De most, jobban meggondolva, villás farkat kellett volna varázsolnom neki.

Pansy dühösen csípőre tette a kezét. Már a fivére is felidegesítette, Blaise pedig, csak a hab volt a tortán. Kihívóan állta a barna szemek tüzes tekintetét, amikben legalább akkora harag munkálkodott, mint az ő tekintetében. Akaratán kívül ment belement abba a játékba, amit Blaise tervelt ki neki.

- Azért nem kellett volna mindjárt bikává változtatnod! – replikázott Pansy mérgesen. – Mégis normális vagy te?

- Igen, jobban jártam volna, ha valami mássá változtatom, mondjuk patkánnyá. Kérdezd csak meg melyiket válassza, mert szívesen megismétlem. Ha azt képzeled, hogy megbántam, amit tettem, akkor rossz ajtón kopogtatsz, édesem.

- Rosszul végezted el a varázslatot, Zabini – fortyant fel a nő. Rá kellett mutatnia a tényekre. – Meg is ölhetted volna, megnyomoríthattad volna. Van fogalmad róla, hogy mit tettél?

- Halálfaló volt, csillagom, és nem egy csoportban játszottunk. Mégis mit kellett volna tennünk egymással? Leülni kettesben kávézni? – nevetett fel hidegen Blaise és lesajnálóan nézett a nőre, mintha gyengeelméjű lenne. – Különben meg ne avatkozz bele olyasmibe, ami nem a te dolgod. Parkinson és én remekül megvagyunk anélkül, hogy bárki beleszólna az ügyinkbe.

- Halálfalóságról ne is beszélj nekem. Hallottam a viselt dolgaidról. – Blaise dühében feltűrte az ingujját, majd megmutatta a heget, ami Voldemorttól kapott ajánlva a dicső jegy helyett.
A nő zavartan tekintett a hegre, mely elcsúfította azt a helyet, ahova a Sötét Jegyet szánták. Örökérvényű nyom, mely az évek során soha el nem halványul. Ez jár azoknak az ivadékoknak, akik megtagadják a parancsot. Az utolsó alkalom volt, amit az első csapdába esésekor kapott, de az legalább jól végződött.

- Amint látod nekem ez jutott a nagy és dicső halálfaló létből. Sajnos nem feleltem meg neki, nem voltam elég elkötelezett. Mindenesetre, jobban alakult Potterék mellett a sorsom, mint a bátyád félék mellett.

- A bátyám… - Blaise cinkos mosollyal Pansybe fojtotta a szavakat. Egy lépéssel közelebb ment hozzá, hogy minden apró rezdülését jól lássa. Tekintette égette Pansyét, egészen közel hajolt hozzá.

- Magad sem tudod, hogy miféle ember nekem elhiheted. Kérdezd meg neki milyen jutalmat szánt a kedves Nagyurad. Apropó megmutassam mit kaptam még tőle? Van itt egy félreeső hely, ahol mindent megnézhetsz – vigyora cseppet sem tetszett a nőnek, inkább mélységesen felháborította őt.

- Nem kérek belőled, Zabini! – hangja olyan volt, mintha méregként gondolna a férfira. Blaise mosolyogva vette észre, hogy végre eltűnt az arcáról a komolyság álarca és kipirult az arca.

- Még mindig olyan tüzes vagy, mint régen. Alig várom, hogy újra összemelegedjünk vagy még jobban összemelegedjünk. Már csak az a kérdés, miért is jöttél ide?

- Elsősorban a bátyám miatt. Persze ezt te nem értheted, szóval nem is töröm magam a bővebb magyarázattal. – Úgy nézett rá, mintha egy eltaposnivaló féreg lenne.

- Én inkább azt mondanám Draco után koslatsz még mindig. Az a hajó már rég elment, édesem, csak magadat hibáztathatod. Bár ez is csak részigazság, Malfoy soha nem szeretett úgy, ahogy te gondoltad. Inkább a húga voltál, mint az a nő, aki vágyainak tárgya.

- Befejezted? Nagyon untat a feltételezésed. Draco engem már nem érdekel, nagyon régen lemondtam már róla. – Pansy annyira erősen bizonygatta állítását, hogy az cseppet sem hangzott hitelesnek, sőt inkább bizonyította Blaise vádjait. Még szerencse egyetlen kíváncsiskodó sem járt arra éppen.

- Ne kiabálj olyan hangosan, még nem hallották Londonban! – figyelmeztette szelíden Blaise. A boszorkány úgy fújtatott, mint egy dühös sárkány.

- Azt akarod mondani, hogy nincs ebben tartás? Nem futok senki után és most már nem is kell, szabad ember vagyok. – A nő következő mondatai sem segítettek a kialakult helyzeten.

- Hmm, szerintem pedig majd’ megpukkadsz az irigységtől, amiért nem te vagy Mrs Malfoy. Neked semmi sem jutott Dracóból, és Hermione Granger aratta le a babérokat helyetted. Mindent megkapott, sőt többet is. Majdnem elfelejtettem, hogy van a jó öreg Crak barátunk? Hallottam az afférotokról. – Pansy elvörösödött, akár egy rák, legszívesebben megátkozta volna a férfit, de még mindig visszafogta magát. Eleven pontját érték a szavak, melyek felidézték számára élete talán leggyűlöletesebb időszakát. De Blaisenek nem volt elég, még rátett egy lapáttal: – Még mindig olyan mélyenszántó gondolkodású, mint régen?

- Hagyj békén! – figyelmeztette Pansy a férfit. – Elég volt a hülyeségeidből!

- Még mindig viseled a gyűrűjét. Jesszus, csak nem volt igazi ez az eljegyzés? Atya ég, elraboltunk egy menyasszonyt – kiabálta hangosan, hogy mindenki meghallja, aki arra jár. Pansy szemeit forgatva igyekezett mélyeket lélegezni. – Mondd csak, Pansy, hiányzik a csókja és az ölelése? Esetleg más is?

- Fogd be, Zabini! – rivallt rá, majd sarkon fordult és elindult a folyó ellenkező irányába. Az utálatos gyűrű valóban még mindig az ujján volt és kétségbeesetten próbált tőle megszabadulni. Szemébe a düh, keserű könnyei vegyültek, már nem tudta tartani magát. Igyekezett minél előbb eltávolítani a gyűlölt ékszert, de nem ment, mintha csak ráfonódott volna az ujjára és egyre szűkebb lett volna.

- Most meg mi van? – loholt utána Blaise, egy cseppnyit bűntudatos hanggal. – Már nem szabad incselkedni veled?

- Nincs energiám a hülyeségedre. Éppen elég bajom van nélküled is, szóval legjobb lesz, ha elmész a közelemből. Meg is foglak átkozni vagy éppen ezt akarod elérni? Most már látom, a szánalmas éned egy kis izgalomra vágyik. Vajon mit tett veled a bátyám, amiért problémáid vannak?

- Mondtam már, hogy ez a mi ügyünk és ne foglalkozz vele. Amúgy ő is elég szemét volt velem. – Pansy szótlanul nézett rá és még mindig a gyűrűvel próbálkozott.

Legszívesebben már régen párbajozott volna vele, de rájött, hogy ennek semmi értelme sem lenne. Eléggé haragudott Patrickre is, hogy mindkettőjükről távolt tartsa magát amennyire lehet. Nevetségesnek érezte magát Blaise előtt, ahogy megtelt könnyekkel a szeme és elvesztette az álarcát. A férfi is feldúlt volt, de ennek nem ő, Pansy, volt az oka, hanem a kialvatlanság, a sok sikertelen varázslatsemlegesítő bűbáj sem fokozta a jókedvét, nem is beszélve a Rend ezerféle problémájáról.

Pansy végigfutatta tekintetét Blaise arcán, most már látta a jeleket, melyeket annyira igyekezett a gúny mögé elrejteni. Még mindig szívdöglesztően jóképű volt, persze ezzel a férfi is tisztában volt. Hollófekete haj, enyhén napbarnított bőr, barna szemek és a tekintetében még mindig ott volt az a titokzatos csillogás, amit soha nem tudott megfejteni. A legnagyobb nőcsábász volt, akivel valaha találkozott. Mégis most egy pillanatra úgy érezte többet lát belőle, mint amennyit kellene.

A férfi egy ideig viszonozta a szemkontaktust, majd közelebb ment hozzá. A nő önkéntelenül szaporábban vette a levegőt, de nem tiltakozott, amikor a férfi megfogta a hideg, nyirkos kezét és egy mozdulattal eltávolította azt, amit Pansynek nem sikerült. Riadtan nézett Blaise szemébe, de a férfiéban nem volt semmi kétség, ám a barna szemekben több titok vegyült, mint azt a boszorkány tudni vélte.

Blaise felfelé fordította Pansy törékeny kezét, majd kérges tenyerével végigsimította a puha bőrfelületet, aztán összezárta a finom ujjakat a jegyajándék fölött.

- Egyszerű bűbáj, te nem veheted le, de egy másik férfi igen. Most már csinálhatsz belőle fülbevalót – vigyorodott el pimaszul. – Vagy meg is tarthatod magadnak, mint egy szentimentális ajándékot a szívszerelmedtől.

- Inkább kihajítanám az ablakon – morgolódott, majd megvizsgálta a gyűrűt. – Egy drága vacak, de számomra értéktelen. Meg is átkozták azt hiszem, de te le tudtad venni. Köszönöm.

- Minden varázslatnak van titka, még én is tudhatok olyasmiket, amiket te nem. Amúgy nem javasolnám, hogy eldobd. Drága dolog lenne csak úgy elhajítani, és most úgy hiszem, nem vet fel a galleon.

- Inkább leszek szegény, toprongyos koldus, mint Crak felesége. – A kibuggyanó könnyeit felitatta Blaise kölcsönvett ingének ujjával, s úgy tett, mintha nem is akart volna könnyeket ejteni soha sem.

- Akkor add vissza az ingemet! – incselkedett Blaise tovább. Pansy azonban már kész volt visszavágni neki. – Nem is tudtad, hogy az én szobámat szemelted ki magadnak?

- Nem és nem adom vissza – vágta rá egyből. – Valóban nem tudtam, hogy a tiéd.

- A kedvencem egyébiránt. Nem szép dolog feltúrni a szekrényemet.

- Sajnálom – vonta meg a vállát a boszorkány, aztán a gyűrűt Blaisenek adta. – Vegyük úgy, hogy ezzel fizettem ki.

- Hogyisne! Egy Crak családi ékszer… Tartsd csak meg azt az ízléstelen gyűrűt, hátha jó lesz még valamire. Nem kell semmi sem, ami Crak családé volt egyszer. Még a barátságukra sem tartottam igényt soha sem. Fel nem foghatom hogyan csókolózhattál vele.

- Megölöm Dracót – fogadkozott a nő mérgesen.

- Nem mondta el, de legalább tudom, hogy tényleg megcsókoltad. Fújj, Pansy, kevertess Pitonnal valami erős fertőtlenítő főzetet, nehogy valamiféle betegséget szedj össze tőle. Vedd már el tőlem ezt a borzalmat!

- Nekem végképp nem kell ez – morgolódott Pansy, de vonakodva visszavette az utált ékszert.

- Nekem meg, viszont az kell, ami az enyém – vigyorodott el, majd végighúzta a kezét a hófehér ruhaanyagon. A nő megborzongott a finom, alig érezhető érintésétől és ez meglepte, nagyon meglepte.

- Majd megkapod, de csak ha végre szereztem magamnak saját ruhákat.

- Minek az? Felőlem egész nap fekhetsz meztelenül a takaróm alatt – ajánlotta fel Blaise nagyvonalúan.

- Soha egyetlen percig sem lennék hajlandó erre.

- Pedig én jobban nézek ki, mint a kedves Crak barátunk. Nekem nincs olyan iszonyatos természetem, mint neki.

- Neked csak a birtoklási ösztöneid kifinomultak. Nem értem, miért vagy oda ezért az ingért.

- Tudod, Pansy, sosem adom könnyen azt, ami az enyém – vigyorgott sokat sejtetően. Pansy még mindig vörösen a pulya méregtől, igyekezett megnyugodni.

- Hála az égnek, hogy most esélyed sincs elvenni tőlem – mosolyodott el fölényesen a nő.

- Képes lennék levenni róla, bármilyen erőszak nélkül. Nem is kellene túlzottan megerőltetnem magam.

- Rajtam nem fog a csábításod, Blaise. Régen sem fogott és most sem fog. Ezt el kellene végre fogadnod és tovább kéne lépned.

- Ugyan, Pansy, akár most is kaphatsz egy kis ízelítőt. Annyi ideig epekedtél Malfoy után, hogy teljesen elfelejtetted milyen is élni az életet. Crak nem hiszem, hogy bármilyen gyönyörben részesített volna valaha is.

- Egy igazi disznó vagy.

- Lehet, de legalább őszinte. Ezt nem mondhatod el bárkiről.

- Az lehet, de tartozol annyival a bátyámnak, hogy kedves vagy velem. – Blaise felnevetetett ezen a képtelen mondaton.

- Oh, sokkal többel tartozom neki, mint gondolnád. Mondjuk, egy hatalmas seggberúgást megérdemelne. Nem mondta el, hogy mit tett velem?

- Egyetlen szóval sem említette.

- Jellemző a Parkinsonokra, hogy elhallgatnak dolgokat. A titkolózás és alakoskodás a ti specialitásotok. Nem is beszélve a sötét átkokról, amiket használtok. Nem igazán szívlelem annyira a bátyádat, hogy bármilyen kérését is teljesítsem. Ha veled kedves vagyok az csak a magam döntése.

- Rád hadd ne mondjam meg, hogy mi a jellemző – jegyezte meg hidegen, összeszorított állkapoccsal a nő. – Egyébként mit tett veled?

- Mondjuk úgy, hogy az ő varázslata jobban sikerült, mint az enyém. De nem rontom el a meglepetést, megvárom, míg rájössz magadtól.

- Gyűlölöm a meglepetést.

- Na, akkor ezt imádni fogod. – Azzal egy régi dalt fütyörészve és jókedvűen elindult a folyosón. Pansynek volt annyi méltósága, hogy ne kérdezze meg, ami kifúrja az oldalát. De az úrilány neveltetése nem tartalmazta a faggatózást.

***

Pansy sokáig dühösen kóborolt a kastélyban, ami sokkal nagyobb volt, mint azt előzőleg gondolta volna. Egy egész kis falura való embert rejtett és mindenhol ellenséges szemmel néztek rá. Mogorván haladt tovább a folyosón, és nem számított arra, hogy ismerősökkel találkozik. Draco éppen akkor lépett ki Hermionéval közös lakosztályuk ajtaján. Pansy alig tudta elrejteni újra fellángoló dühét, amikor meglátta a férfit.

- Csak nem felfedezőút? – kérdezte mosolyogva Draco, mintha a világ rendben lenne és Pansy Parkinson mindig is ide tartozott volna. Érezte a feszültséget, ami áradt a boszorkányból, mégsem tudta elrejteni boldogságát valami egész más miatt.

- Valami olyasmi – vonta meg a vállát Pansy. – Van egy olyan érzésem, hogy nem látnak itt szívesen.

- Miért lepődtél meg ezen? Hiszen a mardekárosok mindenhonnan kilógnak – nevette le magát Draco. – Mi lenne, ha megmutatnám, hol van az ebédlő?

- Van más választásom is? Egyébként jobb lenne, ha elkerülnél, még a végén pletyka tárgyát fogjuk képezni – húzta el a száját Pasny mérgesen.

- Nagyon harapós vagy ma reggel – jegyezte meg Draco. – Történt valami?

- A legkevésbé sem. Elmondhattad volna, hogy állat transzformációt hajtottak végre a bátyámon, és Zabiniről is mesélhettél volna. Nem igazán örültem a látványnak – közölte dühösen. – Nem is beszélve arról, hogy Patrick szinte kifordult önmagából.

- Azt hiszem, csak össze van zavarodva. De nem ismertem őt igazán soha sem. Gabrielle jó hatással van rá – közölte Draco.

- Ki az a Gabrielle? Mindenki őt emlegeti, ha a bátyám szóba kerül. Jó tündér vagy micsoda?

- Gyógyító. Fleur Delacour húga. Ő volt a Trimágus tusa egyik bajnoka.

- Szóval egy véla. Jó rendben, akkor most már mindent értek… Legalábbis Patrick zavartságát. Azonban Blaisere még mindig haragszom.

- Én nem hibáztatom, Blaiset – jelentette ki harázottan Draco. – Kellett nekünk a bátyád és ő segített úgymond megszelídíteni. Persze nem pontosan így terveztük, de most már ezzel a helyzettel kell megbirkóznunk.

- Miért kell nektek a bátyám? – szegezte neki a kérdést.

- Erre nem válaszolhatok. Nem vagy tag, így nem tudhatsz semmiről. Bár ne vedd annyira a lelkedre, itt a legtöbben nem tagok, szóval nem kell aggódnod – tájékoztatta Draco, azonban egy kicsit sem nyugtatta meg a boszorkányt. Pansy nem igazán örült ennek a hírnek, noha valóban kíváncsi volt miért kell Patrick a Rendnek.

- Akkor sem kellett volna így elbánni vele.

- Blaise is megszenvedte, amit kapott. Nemcsak Patrick az áldozat. Ezt azért ne felejtsd el, amikor pálcát törsz felette. A bátyád cseppet sem makulátlan előéletű és sokat megölt közülünk.

- De ettől független Zabini egy istenverte hős lett itt. Ez egyszerűen felháborító – csattant fel Pansy. – Az egész egy iszonyatos hülye rémálom. Nem is tudom, mit keresek én itt.

- Próbáld meg a jó oldalát nézni, akkor talán nem leszel annyira elégedetlen az életeddel. – Draco tanácsa inkább csak egy semmitmondó közhelynek tűnt Pansy szemében. – Ha akarsz, elmehetsz innen, nem akarunk akaratod ellenére itt tartani.

- Könnyelmű kijelentéseket teszel, soha nem engednétek el. Egyébként eszemben sincs elmenni. Különben is, ha megtalálnak, mégis hozzá kellene mennem ahhoz az utálatos Crakhoz. Semmi kedvem hozzá. – Draco elnevette magát, mire Pansy figyelmeztetően oldalba bökte. – Nekem nem volt ilyen vicces, hidd el!

- De igen, amikor láttalak titeket csókolózni. Ahh szinte teljesen összeillő párt alkottatok – cukkolta tovább.

- Nevess csak! De ha egy szóval is megemlíted ezt bárkinek, akkor esküszöm, elteszlek láb alól! – Draco csak mosolygott és nem szólt egy szót sem. – Éppen elég, hogy Blaise tud róla és még az orrom alá is dörgölte. Nem akarok több meglepetést és pletykákat.

- Csak utánad – engedte előre az ajtónál Pansyt. Amikor beléptek az igencsak tekintélyes méretekkel rendelkező csarnokba, minden szem egy pillanatra Pansyre szegeződött. Legtöbben azonnal szemmel verték volna az új jövevényt. Senki sem akart egy halálfalót a csapatba, a meglévőkkel is éppen eléggé nehéz volt megbarátkozniuk.

- Szóval kedves emberek mi? – kérdezte a nő gúnyosan. Szinte hallotta az összesúgó asztaltársak megvető és gyűlölködő megjegyzéseit. Miért kell itt is mély levegőt vennie és úgy tennie, mintha semmit sem hallana? Semmiben sem különböztek ezek az emberek az ő arisztokrata világából. Vagy még nem jött rá a különbségre.

- Adj időt nekik és vállalj valami plusz feladatot, akkor nem fognak annyira lenézni. Aztán ments meg egy fehér mágust és örökre elfelejtik, hogy Patrick Parkinson kishúga vagy. – Draco viccnek szánta az egészet, de Pansy nem tudott nevetni.

- Egyszerű képlet – jegyezte meg morcosan. – A bátyámnak mit kellene tennie, hogy elfogadjátok?

- Minimum újra kellene születnie – sóhajtott Draco egy nagyot és elnevette magát.

- Miért nem vagyok a válaszodon meglepve? – Pansy körülnézett a teremben, majd leült az egyik asztalhoz, ahol senki sem ült. Így lesz a legjobb, ha megtartja a három lépés távolságot a többiektől. Talán akkor kevesebb bajt okoz a jelenléte. A jeges tekintettek minden egyes mozdulatát követték.

hozzászólások: 0