7. fejezet
Változások

Hollóvár ebédlője hatalmas volt, az ódon falakat vastag faliszőnyegek takarták el és úgy nézett ki, mintha lovagkori fogadóterem. Feketetaláros alakok vidám beszélgetésének moraja hallatszott. Fáklyák lebegtek mindenfelé, hogy elég fény világítsa meg a termet. Vidám és meghitt hangulata volt egyszerre. Ez volt talán a legforgalmasabb helye a kastélynak, még amikor nem volt étkezés, akkor is általában itt voltak a rendtagok és menekültek beszélgettek, játszottak, terveket szőttek. A mai nap sem volt kivétel.

Hermione a terem egyik feléből szúrós szemmel bámulta Pansyt, aki pont elég távolt volt ahhoz, hogy megfojtsa és ne hallja őt. Mintha valamiféle veszélyforrás lenne – korholta magát Hermione, hiszen Dracóval már megbeszélték ezt. Eszében sem volt még egy parázs vitát szítani kettőjük között, inkább csendben figyelte.

Nem merte volna rábízni az életét az egykori iskolatársára. Bízni pedig egyáltalán nem bízott benne. Főleg az nem tetszett neki, ahogy Pansy az ő férjét fixírozta és minden egyes reakcióját figyelte. Legszívesebben odament volna, aztán folytatta volna a korábbi beszélgetésüket, de aztán elvetette ennek a lehetőségét. Akkor is nyugtalanította a nő viselkedése.

Még mindig érzett iránta valamint – gondolta Hermione, majd nagyot kortyolt a poharából. Nem érezte igazi fenyegetésnek, csak zavarta a viselkedésre. Dracóban azonban teljes egészében megbízott. A féltékenység zöldszemű szörnye ettől függetlenül ott lapult benne is.
- Ne bámult már így, mert még rád fogják, hogy szemmel vered – szólalt meg egy rekedt hang a háta mögött. – Hidd el, ez nem használna a hírnevednek!

- Blaise! Végre ruhában, micsoda megkönnyebbülés és meglepetés. Tettem félre egy tál ragút neked – hadarta el gyorsan Hermione.

Blaise volt az első mardekáros, Draco után, akit egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Mindig derűs és mosolygós volt, a társaság pedig azonnal a szívébe zárta. Szívesen fogadott mindenkit az otthonában. Ez kezdetben iszonyatosan nagy büszkeséggel töltötte el, azonban mostanság cseppet sem volt jó kedvében, de ennek mindenki tudta az okát és várták, hogy a régi felhőtlen kedvű Blaise visszatérjen. Olykor alkalomadtán a remény felcsillant, viszont az átok egyből elvette a jókedvét.

- Köszönöm, figyelmes vagy, Hermione – mosolyodott el a férfi, majd helyet foglalt mellette. – Pansyt is szemmel tartottad, mit is kívánhatna még egy tollas madár magának? Amúgy nem hinném, hogy aggódnod kell miatta.

- Nem aggódom miatta – hangja nem erről árulkodott. – Csak szemmel kell tartanom, ennyi az egész.

Blaise nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Titokban irigyelte Dracót a szerencséje miatt, Hermione és Draco jól illettek egymáshoz, kiegészítették a másikat és megvolt köztük az a megmagyarázhatatlan összhang, amit Blaise hiányolt az életéből. Olyan volt a kapcsolatunk, amit Blaise nem keresett senkiben sem soha, de vágyott rá. Legalábbis az utóbbi időben így volt.

- Úgy láttam egy pillantással képes lennél megölni, ha egy rossz mozdulatot tesz a férjed felé. – Hermione nevetve fogadta a megjegyzést.

- Nem bízom benne – vallotta be a boszorka. – Nem tehetek róla, egyszerűen nem igazán vagyok kibékülve a jelenlétével. Sajnálom szegényt, de még mindig könnyebb élete volt, mint amilyet itt bármelyik rendtag megélt.

- Tényleg nem ellenség, de engem a bátyja jobban aggaszt. Pansy egy ártalmatlan kis cica, csak szeret fújni másokra. Patrick pedig olyan, mint egy bika – nevetett fel harsányan Blaise, mire egy-két ember felé fordult. – Nincs itt semmi látnivaló! Menjetek csak tovább!

- Igen, engem is zavarna Patrick, ha tollas lennék. Bár ő valóban nem az az ártatlan lélek.

- Muszáj mindig emlékeztetned erre az átkozott átokra? – kérdezte nyájasan. – Neked is lehetnek még tollaid, bár szerintem Draco nem örülne, ha fészket raknál a lakosztályotokban, de leginkább akkor ütné meg a guta, ha az északi toronyban a hollókhoz költöznél.

- Amúgy Gabrielle szerintem kordában tartja Patricket – mosolyodott el sokat sejtetően Hermione. Figyelmen kívül hagyta Blaise megjegyzését, amin a férfi még mindig vadul nevetett, azonban a boszorkány Patrickkel kapcsolatos okfejtése kizökkentette a felhőtlen jókedvből. – A szerelem…

- Nyálas baromság, te pedig mostanság erre iszonyatosan fogékony vagy. Most Parkinson a legjobb helyen van, legalább egy ideig nem árt senkinek – vigyorodott el Blaise. – Életem egyik legjobb varázslata volt.

- Az állat transzformáció kiszámíthatatlan és veszélyes. Nem lehet mindennek jó vége, Blaise. Meg is ölhetted volna.

- Talán ez volt a célom.

- Akkor is felelőtlenség volt. Főleg mivel élve kellett elfognotok.

- Tudom, hiszen én is átéltem, a szentségit. Sőt nincs vége ennek sosem, még mindig nem tudom irányítani az alakváltásokat. Már egy egész holló kolónia lakik a kastélyban miattam és ez kezd idegesíteni.

- Amikor van időm, folyamatosan a szakirodalmat nézem, de nem találtam még csak hasonlót sem a szakkönyvekben. Valamit kifelejtettünk és ez nagyon zavar. Mégis kellene egy vérmintát venni tőled – morfondírozott Hermione.

- Nem fogsz tűvel szurkálni! – jelentette ki határozottan a férfi. – Egyszer megengedtem, de többet az életben nem lesz rá lehetőséged. A férjed arisztokrata vérét szívogasd és ne az enyémet.

- Miért nem akarsz segíteni magadon? – tette fel a kérdést Hermione. – Arra még nem gondoltál, hogy saját magad is gátja vagy a gyógyulásodnak?

- Sokkal megszállottabb vagy, mint amit Weasley mondott rólad – sóhajtott Blaise, majd idegesen megigazította a haját. – Kihallgattuk Parkinsont, de semmi szokatlant nem tett akkor.

Át akart változtatni és ez lett az eredménye, persze ő csak mossa a kezeit. A mágia egy rohadt nagy csodája, ami velem történt. Ha vége lesz a háborúnak egy egész könyv fog rólam szólni.

- Az a baj, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Még annak is örülhetünk, hogy van gyógyítónk. A szakkönyveknek híján vagyunk, de sajnos a közeljövőben nem tudunk beszerezni semmit, amivel segíthetnénk neked. Roxfortot zárolták és tanácstalan vagyok.

- Tudom, anyámat jobban érdekelte a romantikus irodalom, apámat pedig az olvasás soha nem kötötte le. Berendezték a könyvtárat, aztán szinte soha nem ültek le olvasni, aztán meg már egymás mellé sem. Meséltem már hogyan választották ki a könyveket? Megnézték melyiknek minden szép a borítója. – Blaise vett egy mély levegőt. – Akkor is utálom, ha madarak koslatnak utánam, mintha valami maggal teli szatyor lennék. Siránkozom, de lehetne sokkal rosszabb is. Mondjuk, ha nekem is egy bikafarkam lenne. Na, az betenné a kaput.

- Miért pont bika?

- Ez jutott először eszembe. Amúgy jut eszembe, hogy van a kis vasgyúró? – mutatott Hermione egyre nagyobb méreteket öltő pocakjára mutatva.

- Jól, makkegészséges, nincs semmi baj. De minden feladat alól felmentettek, így csak a könyvtár és a konyha között kacsázom, unom magam. Nem hagynak semmit sem csinálni.

- Velem is ezt csinálják, bár én nem vagyok terhes – csóválta meg a fejét Blaise. – Szervezzünk lázadást és törjünk ki innen.

- Meglepődnék. Apropó Pansy, tudja már, hogy a te szobádban alszik? – A férfi diadalmas mosolyát látva, Hermione biztos volt benne, hogy készül valamire. Ami valószínűleg Pansynek egyáltalán nem fog tetszeni.

- Aha, de a madaras, tollas problémával még nem álltam elő. Hála az égnek senki sem mondta el neki, mert senki sem áll szóba vele. Ne rontsd el a szórakozásom, Hermione! Pansynek nem árt, ha néha borsot törnek az orra alá. Évek óta várok erre a pillanatra. Sok törleszteni valóm van a kis Parkinson hercegnőnek. Nem is beszélve arról, hogy változatlanul unom magam.

- Hallgatok, mint a sír – ígérte, majd mosolyogva úgy tett, mintha becipzárazná a száját. – De csak azért, mert nem beszélek a kis barátnőddel, és mert nem akarom beleártani magam.

- Azt hittem a nők összetartanak – nézett rá gyanakodva Blaise.

- Nos, ez is csak egy elmélet a sok közül. Amíg nincs okom összejátszani vele, addig nem is teszem meg. Különben is ránk fér már egy kiadós nevetés.

- Ravasz. Nincs benned esetleg némi mardekáros vér? – érdeklődött határozottan. Hermione erre feltűrte a ruhájának ujját.

- Bellatrix Lestrange úgy gondolta, hogy egyáltalán nincs bennem. Ezt írásba is adta egyszer régen. – Azzal kifordította a csuklóját, s látni engedte a halvány forradásnyomokat.

- Milyen bájos! Soha nem bírtam, eszelős nőszemély. Egyszer Dracót is majdnem megkínozta. – A nő kérdőn nézett rá, mintha egy kicsit meglepődött volna.

- Nem említette soha sem – szólalt meg végül halkan.

- Vannak az ember életében olyasmik és a családjával kapcsolatos olyan momentumok, amiket nem szívesen mondd el. De ettől még nem kell arra gondolnod, hogy nem bízik benned. Nehéz neki, kiszakadt az aranyvérűek közül, eltart egy ideig, míg normális lesz. Nekem már nem maradt olyan, akit meg kellett tagadnom, de a családi vagyont megkaptam és az enyém lett ez a kóceráj is, az összes címerrel és címkével együtt.

- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Egyébként hálásak vagyunk ezért a kócerájért. – Blaise csak legyintett egyet, mintha otthont adni a Rendnek semmiség lenne.

- Ugyan, utálnék egyedül itt lakni a hollókkal. – Hermione felnevetett.

- Zabini, végre megvagy! Piton, már órák óta keres – szólalt meg Ronald Weasley félreismerhetetlen hangja a háta mögött. Blaise nem fordult meg rögtön, inkább az asztalon lévő gyümölcsöstálnak szentelte a tekintetét. Színpadias mozdulattal kiemelt egy almát, majd jelentőségteljesen Ron felé fordult és nagy élvezettel beleharapott az almába. A férfi toporogva és idegesen figyelte, ahogy a másik szépen megrágja a falatot, majd lenyeli.

- Mit akarsz tőlem, Weasley? Talán elvesztettél valamit? – kérdezte derűsen. Nekidől az asztalnak és tovább falatozta a lédús gyümölcsöt. Hermione eközben sóhajtott egy nagyot, mert szerinte biztosan valamiféle veszekedés volt készülőben.

- Lenne némi elintézni valód és Piton küldött, hogy szóljak neked. Valamiben segítened kell neki, de nem tudok többet.

- Segítség? Mióta van szükség az én segítségemre. Hiszen a gyűlésen mindenkinek megmondtad, hogy nem vagyok jó semmire, még felderítőnek sem. De te, mint a Rend oszlopos tagja és hőse iszonyatosan jól végzed a munkádat.

- Fiú, szerintem ne kezdjétek ezt megint! – szólalt meg Hermione figyelmeztetően, de a két dühös férfi egyáltalán nem hallgatott rá. Valamilyen furcsa oknál fogva egyikük sem tudott zöld ágra vergődni a mással és ez minden szempontból igaz volt. Ron fújtatott akár egy dühös bika, Blaise pedig azt forgatta a fejében, hogy azzá is változtatja.

- Nem igazán vagyok képes eltűrni ennek a jelenlétét– morogta Ron még mindig eszeveszett dühvel.

- Én sem szívlellek túlságosan, Weasley. Csak azért nem nyírtalak még ki, mert sajnálnám, ha a lányod apa nélkül néne fel, és Lavender nem jönne rá, hogy mekkora balekhoz ment férjhez.

- Még mindig azt mondod, hogy ne üssem meg? – kérdezte Ron Hermionétól sem. A nő jelentőségteljesen megsimogatta gömbölyödő pocakját.

- Eszemben sincs beleavatkozni a veszekedésetekbe. Mindössze nem hiszem, hogy erre a legjobb hely az ebédlő. Már most is titeket néznek, és nem lenne jó, ha még többen ráharapnának és elindulna egy kis pletyka. A Rendnek egységet kell sugároznia és nem széthúzást. Barátkozzatok meg egymással végre, Merlinre!

- Gyere, Weasley, reklámozzuk a nagy egyetértést. Adj egy csókot aztán minden rendben lesz!

- Mi a fene bajod van? A fejedre ejtettek, amikor megszülettél vagy mérgezett volt az ebéded és attól kergültél meg? Merlinre, olyan szánalmas egy alak vagy. – Ron szinte köpte a szavakat. Blaise mintha meg sem hallotta volna szidalmakat, inkább felvette a kesztyűt.

- De a te hőstetteid legendásak. Egyedül is képes vagy levegőt venni, és még segítséget sem kérsz hozzá. Csodállak, Weasley, egyszerűen elámulok tőled.

- Húzzál innen, Zabini! – morogta Ron. – Piton már úgy is vár.

Ezt követően inkább Ron lépett le a színről. Blaise még egy pillanatig nézett utána, aztán visszaült Hermione mellé.

- Mindig ilyen volt?

- Csak nem kedvel. Ráadásul még mardekáros is vagy. Dracót sem kedveli és bosszantja, hogy a rendtagok befogatták. Azzal pedig nem tud megbarátkozni, hogy férjhez mentem egy Malfoyhoz, arról nem is beszélve, hogy be kellett költöznünk hozzád.

- Szerintem inkább az bántja a csőrét, hogy nem ő kapott meg. Lavender nem olyan nagy szám. Agya biztosan nincsen sok, bár a növényekhez ért egy kicsit.

- Nem hiszem. Lavenderrel már időtlen idők óta házasok és van egy gyerekük is. Egyszerűen csak ilyen. Nehezen szokik hozzá a változásokhoz és nem bocsát meg egykönnyen.

- Meglehet, de akkor sem normális a viselkedése – zárta le a témát Blaise.

- Blaise, mielőtt elmennél, lehetne egy kérdésem? – érdeklődött csillogó szemmel a nő. A férfi nem mozdult egy tapodtat sem és mosolyogva nézett rá.

- Előtted nincsenek titkaim, drága, kérdezz bármit, válaszolni fogok rá. De figyelmeztetlek, ha arcpirító dolgokat akarsz hallani, inkább keressünk egy csendesebb helyet. Itt nagyon könnyen szárnyra kapnak az anekdotáim. – Hermione megforgatta a szemét és halványan elmosolyodott.

- Mikor akarod elmondani Pansynek a kis problémádat? – tette fel a kérdést, ami most valamiért foglalkoztatta.

- Csak nem aggodalmat érzek a hangodban, Hermione?

- Ugyan hova gondolsz, de nem sokan fognak repesni az ötletért, hogy már most egy szobában laktok.

- Nem igazán érdekelnek a pletykák. Az a szárny teljes egészében az enyém és oda nem mehet, igazából nem is teszi be a lábát senki. Pansy véletlen odatévedt. Elég, ha nem reklámozod előtte a kis problémámat és a többit meg rám bízod.

- Nincs túl sok mondanivalóm neki. Én nem foglak elárulni, de ezt már említettem. Egyébiránt meg úgy sem kedveljük egymást.

- Pansy senkit sem kedvel, legfőképpen a nőket nem. Soha nem volt egyetlen barátja sem, akivel csacsoghatott volna, mindig a fiúk mellett lődörgött és Draco után csorgatta a nyálát. Amolyan rögeszme volt a számára, de persze Dracót nem érdekelte túlzottan. Igazság szerint soha nem illettek össze és előbb vagy utóbb kinyírták volna egymást, Pansynek iszonyatos természete van.

- Többet is megtudtam, mint amennyit akartam. De most nekem is mennem kell, vissza a rúnákhoz.

- Elkísérhetlek? – ajánlotta fel a jobbját előzékenyen a férfi.

- Majd én elkísérem – jelent meg Draco a színen egy ellenállhatatlan félmosoly kíséretében. – Én amúgy is jobb társaság vagyok nálad.
- Bocsánat, akkor már itt sem vagyok, mielőtt még azt hinnéd elcsábítottam volna a nejedet – vigyorgott Blaise.

- Semmi esélyed nem lenne. Hermione teljes mértékben immunis az ilyen csirkefogókra.

- Azért ebben nem lennék olyan biztos. Téged is elvisel. Na, megyek, mert a Pincék Hercege szólít.

- Blaise, mielőtt még elmész, lenne egy apró javaslatom.

- Tessék, hallgatlak.

- Ne bosszantsd fel, Pansyt! – közölte komolyan, de persze Blaisenek hamvában hol ötlet volt ilyesmit tanácsolni.

- Ne védd annyira, Pansyt! Elvégre van csípős nyelve, pálcája és legalább tíz körme, amivel képes magát megvédeni. – Azzal Blaise befejezettnek látta a beszélgetésüket, biccentett egyet, majd elindult Piton keresésére.

- Szerintem sem kellene ebbe beleavatkoznod – javasolta Hermione, majd hagyta, hogy Draco segítsen neki felállni.

- Nem is fogok – ígérte Draco.

***

Blaise egykedvűen lépett be Piton professzor birodalmába. A bájitalok, mérgek édes gőzfelhője birtokba vette a helyiséget, melyben még az ideális páratartalom is magasabb volt, mint amit a férfi képes volt elviselni. Mindig émelygett, amikor ide kellett jönnie, de Pitonnak egyúttal itt volt az irodája is.

Az egykori mardekáros gyermeki kíváncsisággal vizsgálgatta az polcokat, melyeken tömött sorban üvegcsék katonás rendben foglaltak helyet. Egyetlen oda nem illő porszem sem kevergett itt, minden kínosan tiszta volt és rendezett. Piton rendmániája nem ismert határokat – gondolta Blaise és megforgatta a szemét. A férfi éppen egy piros folyadékkal teli üvegcsét piszkálgatott, amikor egykori tanárának fekete és hatalmas alakja megjelent a háta mögött.

- Ne nyúlj hozzá! – reccsentett rá ellentmondást nem tűrő hangon, mintha csak egy kisgyerek lenne. Bár a viselkedéséből pontosan erre lehetett következtetni. – Nem szeretném, ha még egy ok miatt kellene a gyengélkedőre járnod és ez biztosan sokkal kellemetlenebb, mint a tollas problémád.

- Bocsánat – motyogta ösztönösen, majd békén hagyta az üvegcsét. – Miért akarta, hogy ide jöjjek? Semmi keresnivalóm a bájitalok között. Mindig csak elfogadhatót kaptam.

- Nem segítség kell. De megjegyzem egyszer adtam várakozáson felülit is – emlékezett vissza Piton.

- Micsoda véletlen – jegyezte meg Blaise szarkasztikusan. – Elmondja végre, hogy mit szeretne vagy tegyünk még pár tiszteletkört.

- A türelmetlenség nem túl nagy erény. Talán emiatt is húzódik el a gyógyítói kezelésed, nem gondolod, Zabini? – elmélkedet Piton, majd egy laza mozdulattal megkeverte az üst tartalmát, amitől zöld pára jelent meg a főzet felett. – Hamarosan kész ez a bájital is és végre bevethető.

- Remélem, nem rajtam akarja kipróbálni – húzta el a száját a férfi, majd elült az egyik üres székre.

- Szó sincs ilyesmiről. Inkább egy feladatot adnék – mondta Piton egykedvűen, miközben egy üvegcsébe töltötte a bájitalt.

- Nem akarok őrködni, ha erre gondol. Fárasztó és elegem van belőle, egyáltalán nem hasznos, amit csinálok.

- Miért kételkednek bennem mindig? – emelte az ég felé a tekintetét Piton. – Elég nagy gyakorlattal rendelkezem ahhoz, hogy el tudjam dönteni ki milyen feladatban tudja kamatoztatni a képességeit. Nem szeretem, amikor kritizálják a döntéseimet.

- Nem akartam, csak kimondtam, ami böki a csőrömet. – Blaise hirtelen nem is gondolt arra milyen találó is ezt a megjegyzése.

- Miss Parkinsonról szólna a feladat – folytatta Piton az előbb már elkezdett mondanivalóját.

- Mi van Pansyvel? – hördült fel egy kicsit Blaise.

- Nem igazán hiszem, hogy hagyhatjuk egyedül kóborolni a kastély körül. Elég zabolázatlan természete van, és nem szeretném, ha akadályozná a tervünket.

- Nem értem, akkor miért egyezett bele, hogy ide hozzák?

- Minden egyes emberrel, akit elveszünk a Nagyúr seregéből, őt gyengítjük. Nem kell többet mondanom erről. Egyébként Pansy még hasznos is lehet az ügyünk szempontjából, de amíg ki nem derül, milyen elképzelései vannak, addig nem bízhatunk meg benne teljesen.

- Ez így érthető. De miért én legyek folyton a nyomában? – kérdezte egy kissé mogorván.

- Ez amolyan megérzés – vonta meg a vállát Piton. – Egyébként is ki tarthatná szemmel? A többiek bevetésekre mennek, őrködnek.

- Én vagyok az egyetlen, aki ráér – sóhajtott nehezen a férfi. A háta közepése sem kívánta. – Ezt nagyon jól kitervelte nem mondom.

- Továbbra is úgy gondolom, hogy te vagy erre a feladatra a legalkalmasabb.

- Szóval belenézett ma reggel a kristálygömbjébe és ezt találta ki? – gúnyolódott továbbra is Blaise.

- Merlini sugallatnak mondanám – jegyezte meg mogorván a férfi.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire ad az ilyesmire.

- Inkább a válasz érdekelne, hogy elfogadod-e a feladatot?

- Igen, persze. Pansy nekem olyan, mintha…

- Inkább nem akarom tudni. A Rendnek szüksége van minden segítségre, remélem, Pansy is végül belátja ezt és az oldalunkra áll. A családja nagy erőkkel rendelkezik, és ha a nagyanyja megtanította arra, amit a Covens család tud, akkor ez a hely lenne a legbiztonságosabb egész Angliában.

- Ki kell, hogy ábrándítsam professzor, de alig-alig ment át egy-egy vizsgáján. Nem hinném, hogy akkora erőkkel és tehetséggel rendelkezik.

- Én egészen más erőkről beszélek. Van benne olyasmi, ami benned is megvan, de nem vagy képes használni.

- Ezt erősen kétlem, professzor. Nem vagyok különleges, de megteszem, amit kér. Remélem, hogy boldog lesz végre. Elmehetek?

- Igen. De még egy dolog van, amiről beszélnünk kell.

- Igen? Mi lenne az, amiről mi még beszélgethetünk?

- Ha még egyszer meghallom valakitől, hogy a Pince Hercege vagyok, akkor biztosan nem lesz benne köszönet. – Blaise elvigyorodott, majd elvette magát. Kisétált a pincéből.

hozzászólások: 0