8. fejezet
Álom

Álmában hófedte tájon járt, mezítláb egy vékony, lenge ruhában. A hóesés fehér fergetegként vette körül, de ő nem érezte a hideget, még csak nem is fázott. Egy alakot pillantott meg a hópelyhet között felé közeledni. Nem tudta ki az, bár nem is félt tőle, mintha egy régi ismerős lenne, aki mellett örök biztonságban lehet egész életében. Blaise alakja bontakozott ki előtte, a férfi megfogta a derekát, keze égetett, annyira forró volt. Tenyerén egy forradás emléke durva nyomot hagyott, de Pansy nem undorodott tőle, ahogy végigfuttatta csupasz karján. Az érintése sokkal inkább érdekelte. Szeme izzott a vágytól és valami megfoghatatlan titkokat őrző csillogást látott benne.


A havas, hideg táj egyszeriben tűzforró nyárrá változott át. A köd elült, a hópelyhek eltűntek a lenge, virágillatú szélben. Különös, megmagyarázhatatlan ringás vitte őket, mintha a tenger venné körül a testüket és a víz hullámainak ritmusára mozdulnának mind a ketten, mely egyszerre jelezte végzetüket és sorsuk összekapcsolódását. Ajkaik csókban forrtak össze, érzelmeik elrepítették őket a parttól, elvesztették minden kapcsolatukat a képzelt valóságtól. Pansynek szüksége volt rá, mint a levegőre, vízre, földre és a tűzre, ő keltette életre szunnyadó valódi énjét, ő éltette. Minden egyes csókot, amit kapott tőle még mélyebbek követték. Akarta őt, meg akarta kaparintani, vágyott rá. Blaise forró leheletét érezte a nyakán, suttogó szavai felforralta a vérét. Erős karok vonták magukhoz, követelőző csókokkal borították a testét. Ruhái pedig mintha csak parancsra engedelmeskedtek volna és egyre lejjebb csúsztak a vállán.


Pansy zihálva ült fel az ágyában. Jó néhány perc kellett mire sikerült megnyugodnia, a frusztráltság olyasmire csábította, ami ellenkezett a neveltetésével. Ajka még mindig égett a képzelt csóktól, ami sokkal valóságosabb volt, mint gondolta. Ujjait égő ajkakra szorította és becsukta a szemét. Végül nem maradt más választása le kellett rúgnia magáról a takarót. Az érzések árnyai még mindig ott izzottak benne és nem tudta mitévő legyen. Ez csak álom - nyugtatta magát, de nem volt biztos benne, hogy ezzel sikerült megnyugtatnia magát. Mellkasára tette a kezét és tenyere alatt érezte szíve minden egyes dobbanását. Soha nem álmodozott Blaiseről. Mindig értelmet és magyarázatot akart találni arra, ami vele történik, most sem volt ez másképpen.


Az álmoknak mindig is nagy jelentőséget tulajdonított, hiszen sokszor találta meg bennük a helyes utat. Remegő kézzel törölgette a homlokát, ami úszott az izzadtságban. Pálcájával intett az ablakra, ami megadóan szélesre tárult és beengedte a langyos esti fuvallatot. Körbenézett a szobában, de nem látott semmi szokatlant sem. Blaise nem követelte vissza a tulajdonát, így egy kicsit megnyugodott. Azonban a fekete holló ezen az estén is beröppent a szobába, és most ott gubbasztott a helyén, fejét a szárnya alá dugva aludt.


Pansy kimászott az ágyból, majd felhúzta a papucsát. Végre az egyik rendtag megszánta és pár régi holmit kerített neki, amiért ő nagyon is hálás volt. Ugyan sejtette Granger volt az, aki újfent kedveskedett neki, de nem akart hálálkodni. Becsukta az ajtót, aztán elindult, hogy felmenjen a toronyba. Nem kellett keresnie sem az utat, valahogy egyből megtalálta a helyes irányt. Végül is egykoron ez a birtok a családi örökséget képezte. Senkinek sem beszélt a Covens családhoz fűződő rokoni szálakról egyszer sem, így senki sem jött rá erre az apró összefüggésre. Felkapaszkodott a meredek lépcsőn, egészen a régi faajtóig, ami panaszos nyikorgással utat engedett neki a kastély lapos tetejére. Bástyaszerű építményről remek kilátás nyílt csillagos égre. A boszorkány elmosolyodott és a libegő piros hálóingben egészen a várfalhoz sétált.


Felnézett az égre. A hold már fogyóban volt, de úgy gondolta nem árthat még egy kis varázslás ezen az éjszakán. Levette a papucsát, majd felkapaszkodott a kőkorlátra, ahogy otthon is tette korábba. A légáramlat kicsit erősebb volt most, mint akkor, de itt is voltak olyan varázslatok, amik nem engedték, hogy baja essen. Pansy mély levegőt vett és belekezdett a kántálásba.

Föld, víz, tűz és levegő ereje egyesüljön
segíts utamon.
Kísérje sorom.
Tűz eleme, tisztítsd meg
Víz eleme, oltsd ki a tüzet
Levegő eleme, vidd el a rosszat
Föld eleme, temesd el messzire
Védj meg minket a bajtól.

Mikor végzett Pansy elégedetten leugrott a kőkorlátról, de ekkor egy alak sziluettjét pillantotta meg a közelben. Szíve szapora dobogásba kezdett, nem szabadott volna senkinek sem tudnia erről. Nem értették volna meg, mert ez ősi varázslat volt, sokkal régebbi, mint az, amit most használtak. A boszorkány elővette a pálcáját, s készenlétben állt. Feleslegesen aggódott végül is, mivel maga Blaise Zabini jelent meg, úgy ahogy az égiek megteremtették, teljes önön mezítelen valójában.

- Szép estét, Pansy! – köszönt derűsen, majd elvigyorodott. Pansyt majdnem megütötte a guta, amikor meglátta. Persze nem csak a helyzet volt kellemetlen, hanem eszébe is jutott az álma, amit a valóság igazából alig közelített meg.

- Te meg mi a fenét keresel itt? – rivallt rá mérgesen, és próbált nem rá nézni. Szíve hevesebben vert, pulzusa az egekbe szökkent hirtelen, iszonyatosan égett az arca. Hálát adott Merlinnek az éjszaka sötétségéhez.

- Levegőzöm egy kicsit – vonta meg a vállát a férfi, hátra vetette a fejét, majd mélyet szippantott a kellemesen balzsamos levegőből.

Egyáltalán nem volt szégyellős, ami ellenben nem volt igaz Pansyre, aki már most olyan vörös volt, hogy nem ártott volna olyan helyre húzódnia ahol a holdfény nem érhette. Bár ez adódott a dühből is, amiből volt bőven. – Nem csodálatos ez az esti szél? Egyszerűen imádom.

- Valóban kellemes – csóválta meg a fejét Pansy. El kellett volna mennie, de nem tudott megmozdulni.

- Innen a legszebb a kilátás. – Valóban az esti sötétségben a csillagokon kívül csak a közeli fák sötét sziluettjét lehetett látni. A meredek természetes kőfal elzárta a kilátást. De persze a szépség szubjektív fogalom…

- Muszáj ezt csinálnod? – csattant fel a nő mérgesen, majd idegesen a haját kezdte igazgatni.

- Micsodát? – kérdezte összevont tekintettel.

- Pucéran flangálsz itt az éjszaka közepén. Jobb lenne, ha távolabb maradnál tőlem – förmedt rá a nő még mindig paprikás hangulatban, most már a kezével is eltakarta a szemét.

- Ez az én otthonom, így megengedhetek magamnak némi lazaságot – fordult felé Blaise és széttárta a kezét. Egyáltalán nem zavarta, hogy Pansy minden egyes testrészét megcsodálhatta. Gúnyos mosollyal vette tudomásul a boszorkány zavartságát. – Te meg elfoglaltad a szobám, nem egyszerű hozzájutni a saját dolgaimhoz. Ne legyél már ennyire prűd!

- Jól van, de akkor is felvehetnél valamit. Van képed így mutatkozni itt, ahol még gyerekek is laknak?

- Mintha te annyira fel lennél öltözve. Nincs rajtad még bugyi sem – jelentette ki diadalmasan.

- Ezt meg honnan tudod? – kapkodott levegő után Pansy.

Sajnos hiányosság még volt a ruhatárában, amit mosással próbált megoldani és mivel éjjel az a bizonyos ruhadarab száradt, így nem volt másik. Sajnos híján volt a háztartási ismeretekben, így a szárítóbűbájt egyáltalán nem tudta alkalmazni megfelelően.

- Nem tudtam, de most már tudom – nevetett harsányan Blaise és megint egy pontot írt be magának.

- Utálatos vagy, Blaise Zabini! – A haragos tekintete még inkább mulatatta Blaiset, akinek még mindig nem akaródzott felöltözni.

- Valami hasonlót mondtál nekem Roxfortban is, miután felpofoztál. De akkor sokkal ízesebb volt a szókincsed. – Pansyre sem kellett néznie, hogy tudja mennyire elhúzta a száját. A boszorkány fázósan fonta össze a karját a melle alatt és idegesen nézett a távolba.

- Ellentétben veled én tisztában vagyok az illemmel.

- Mindketten tudjuk, hogy te nem vagy az a tipikus aranyvérű hercegnő, akit a szülei hét lakat alatt őriznek.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Tudom, hogy mit műveltél Dracóval Roxfortban.

- Nem tudsz te semmit sem. De az biztos, hogy erkölcsösebb vagyok nálad.

- Apuci bekeményített?

- A nagyanyám. Vele éltem miután elvégeztem a Roxfortot – foglalta össze röviden azt a négy évet, melyet a hölgyképzés keretében töltött el Covensben. Végül is több időt töltött ott, mint amit a Parkinson kúriában valaha is. – Hidd el tőle megtanultam mi az, amit az illemről tudnom kell.

- Akkor most elvből is el kellett pirulnod – ugratatta tovább a férfi jókedvűen. Mióta Pansy megérkezett értelmet kaptak az üres órái és Piton által kiadott feladat kezdett egyre inkább tetszeni neki.

Egyébiránt őrködni jött fel ide, de kellemes meglepetést okozott neki a védőigézeteket kántáló Pansy. Talán több is van benne, mint amit régebben látott. Ki tudja? Talán meg kellene jobban ismernie.

Pansy egy ideig nem tudta mit válaszoljon az „erény mintapéldányának”, de aztán megköszörülte a torkát.

- Mit keresel igazából idefent? Nem veszem be a levegő dumát. – Mindketten egymás szemébe néztek, majd Blaise elmosolyodott.

- Mit gondolsz, mivel tudnánk elütni az időt? – kacsintott szemtelenül, amivel még inkább elvesztette az esélyeit Pansy szemében.

- Rettenetes vagy, ugye tudod? Még Roxfortban sem voltál ennyire szemtelen és erkölcstelen. Most meg nézz magadra!

- Ereje teljében lévő férfi vagyok, egészséges igényekkel, nem értem miért zavarja ez a prűd, mimóza lelkedet.

- Ez egy kicsit távol áll az igazságtól, Blaise. Különben sem szívlellek most. – Legalább őszinte volt, és ilyen körülmények között ez nem volt hátránynak nevezhető.

- Miért mi a bajod velem? – tette fel a jogos kérdést a férfi.

- Kezdjük azzal, hogy nem értek egyet azzal, mit a bátyámmal tettél – kezdte kimérten a felsorolást. Blaise megforgatta a szemét.

- Azt majd mi ketten egymás között elintézzük, neked nem kell beleszólnod ebbe az egészbe. – A komoly hang egyszeriben meglepte Pansyt, még soha nem hallott Blaisetől hasonlót.

- Rendben. Igyekszem kimaradni belőle. – Belátta, hogy ezen kár most veszekedni, csak magának tenni rosszat vele. Mégis, annyira különösnek tartotta a férfi viselkedését.

- Annak ellenére, hogy Parkinson vagy, egész okos lány vagy– mosolyodott el Blaise.

- Elég gyenge volt, ha ez bóknak szántad – válaszolt Pansy a varázsló esetlen próbálkozására. Azonban Blaiset sem kellett félteni, egyből előásott egy kellemetlen részletet pár nappal korábbról.

- Miért Crak sokkal érdekesebbeket mondott neked? – Blaise láthatóan élvezte Pansy kínázást és még fiatal volt az éjszaka. Eszében sem volt abbahagyni, a vére felpezsdült ilyenkor és boldogságot érzett. Imádta látni, amikor a lány teljesen dühbe gurul, szebb látványt el sem tudott volna képzelni.

- Hagyjuk Crakot végre! Már megmenekültem tőle. – Pansyt kirázta a hideg akárhányszor is eszébe jutott az a botlás, amit akkor éjjel az álarcosbálban tett. Nem volt bűnnek számító cselekedet, de ennél gyomorforgatóbbat el sem tudott volna képzelni. Draco pedig előre vetítette a sanyarú jövőjét, ha mégis maradt volna. Így kétsége sem volt afelől, hogy jelen pillanatban jobb helyen nem is lehetne.

- Kérdezhetek valamit? – kezdte nagy komolyan Blaise, mintha valami igazán személyes dolgot akarna kérdezni.

- Igen – adta meg az engedélyt Pansy és a legjobb reményekkel várta a férfi kérdését.

- Még mindig olyan kapa foga van, mint régen?

- Nem – nevetett fel Pansy jóízűen. – Miért nézel rám így?

- Még nem láttalak nevetni, mióta idejöttél biztos, hogy egyszer sem – jegyezte meg Blaise, majd felvette a korábban már odahelyezett ruhákat.

- Nem nagy ügy. Az elmúlt években nem volt sok lehetőségem nevetni – vallotta be végül, érezte, hogy elindulnak egy másik úton, amin valójában nem akart. – A háború…

- Megváltoztatott mindenkit – fejezte be a mondatot, mondván, nem akarta tovább tárgyalni a számára is fájdalmakkal teli témát.

- Igen. Sajnálom a szüleidet, Blaise – nézett újra a férfi szemébe Pansy, ekkor nem látott bennük semmit, sem szomorúságot, sem bánatot. A szokásos érzéseket is elrejtette előle és némiképp újra bezárkózott. Jó pár perc eltelt, mire a férfi újra képes volt megszólalni.

- Te aztán meg tudod ölni a hangulatot, Pansy – mondta végül némi szemrehányással a hangjában.

- Akkor megölted a hangulatot, amikor levetkőztél. – Pansy viccnek szánta, de Blaisetől csupán egy fél mosolyt kapott.

- Ez igazán fájt – húzta el a száját Blaise színpadiasan. – Remélem, hogy annyira nem lettél merev, mint az a sok aranyvérű sznob, akikkel régen egy társaságba jártam.

- Ennyire még nem vagyunk jóban, hogy kiteregessem előtted a lelkem apró részleteit – válaszolta nyugodtan Pansy.

- Pedig tudom, hogy rólam álmodozol – vigyorgott Blaise negédesen. Pansy összevont tekintettel kapta fel a fejét és mélyen elpirult. Hirtelen egyből bevillantak a képek a fejében, amitől újra összezavarodva érezte magát.

Mégis mit jelentsen ez? Tette fel magának a jogos kérdéseket. Megint csak egy véletlen blöffről van szó vagy valami olyasmiről, amiről még egyáltalán nem tud. Eszében sem jutott a legilimencia, ami minden kérdésére választ adott volna. A kaján mosollyal, magára iszonyatosan büszke Blaise, pedig magában örült sikerének.

- Nem álmodozom rólad – jelentette ki határozottan és megdörzsölte fázósan a karját. Nyugatról a szél esőfelhőket hozott, Pansy már érezte a semmihez sem hasonlító illatot, amelyet a tavaszi eső hozhat csak.

Blaise megcsóválta a fejét és mosolyogva nézte a női alakot. Minden kétséget kizáróan csodálatos alakja volt. Ahogy a kibontott, hosszú, sötétbarna haja a derekát verdeste egészen elcsábult. Legszívesebben megszagolta volna, hogy érezhesse az illatát, megízlelte volna a rózsapiros ajkakat és ellazította volna a feszültséget, ami olyan tüskéssé tette a boszorkányt. Talán csak a saját önző vágyai miatt akart vele törődni, de mi van, ha még mindig maradt valami abból az egykori roxfortos szerelemből, ami nem talált viszonzásra?

Most mind a ketten szabadok voltak, így nem kell már senki miatt aggódnia. Draco már csak egy árnyképként állt itt mellettük, azonban ezeket könnyedén el tudná tüntetni. A férfinak igazából fogalma sem volt, hogy mit akar valójában. Évek óta senkivel sem volt még csak viszonya sem, de Pansyt meghagyta abban a tudatban, hogy csapodár szívrablóként gondoljon rá. Sőt talán ezt már a fejéhez is vágta a mai nap folyamán.

Az álmodozás közben egyszer csak azt vette észre, hogy esőcseppek landolnak a csupasz karján. A hideg cseppek borzongatóan hatottak rá. Pansy még mindig mozdulatlanul állt, mintha nem is érdekelné az eső. A zápor aztán egy pillanat alatt rákezdte.

- Gyere, be kell mennünk, mert megfázol! – fogta meg a karját Blaise és maga felé húzta.

- Ez csak egy kis eső – válaszolt Pansy csendesen. – Nem lesz semmi bajom sem.

- Nem kellene eláznod – igyekezett meggyőzni Blaise.

- Ne aggódj miattam, már nem vagyok kislány, aki nem tudja, mit csinál!

- Ne legyél ilyen, Pansy! – szólt rá fáradtan a férfi. Már elég késő volt ahhoz, hogy bármit is megvitassanak, vagy újra vitatkozni kezdjenek.

- Menj, ha akarsz, de én maradok! – A makacsság sokkal inkább Pansy ismertető jele volt, már az iskolában is élt ezzel a fegyverével, amivel nagyok sok mindent kiharcolt magának. Blaise azonban szintén hasonló természet volt, ráadásul nem kevés fizikai erő plusszal rendelkezett.

- Ezt nem fogom engedni. – Pansy csak erre az egy mondatra emlékezett, miután a világ amolyan homályos álomszerű forgataggá olvadt össze. Blaise elvarázsolta és személyesen kísérte be a szobába a már együttműködő boszorkányt. Megszárította a ruháját, majd belefektette az ágyába, végül betakargatta.

Az esőcseppek ütemesen kopogtak az ablakon. Megnyugtató, lassú, ütemben. Pansy összehúzta magát a takaró alatt és mélyen magába szívta a halványuló férfi illatot.

Ma este az eső megnyugtató társa volt, aki ugyanazzal a szomorúsággal és ritmussal élt, amivel ő. A boszorkány fél álomban fáradtan gondolt arra, hogy engednie kellene az álom csábító noszogatásának és hagynia kellene mély álomba ringatni magát. A kellemes melegben, kényelmesen elhelyezkedve végre biztonságban érezte magát.

A fekete holló pedig ébren vigyázta az álmait.

hozzászólások: 0