9. fejezet
Tollas hát

A kis orvosi szobában csendes volt ezen a reggelen. Patrick Parkinson már órák óta fent volt, egész éjjel nem tudott aludni, az eső kopogása és a saját szorult helyzete cseppet sem használt a lelkiállapotának. Pansyvel sem ért el semmit sem, sőt egyáltalán nem úgy alakult a találkozásuk, ahogy ő azt már korábban eltervezte. Húga nem volt az a nebántsvirág, akit csak úgy irányítani lehetett, jobban kellett volna tudnia. Ám a szakadék mely kezdett egyre szélesebb lenni kettőjük között, kezdett egyre inkább áthidalhatatlanabb lenni.

Hiányzott a régi önmaga és nem tudta elfogadni Blaise átkával járó kellemetlenségeket. Legszívesebb megfojtotta volna a Zabini gyereket, de most nem volt abban a helyzetben, hogy bármi mást tegyen az üres fenyegetőzéseken kívül. Hamarosan megint elérkezik a kezelés ideje, szíve hevesen dobogni kezdett, amikor Gabrielle Delacour gyógyítónőre gondolt.

Mikor elfogták és először nézett a gyönyörű, kék szempárba minden egyszeriben megváltozott. Fény gyúlt a sötét lelkében, ami valami egészen különleges lépésre késztette. A harag és keserűség ellenére felülkerekedett ezeken az érzéseken. Gabrielle miatt lemondott a halálfalóságról, bár a Sötét Jegyet amúgy is eltűntette az az égésnyom, amit szintén Blaise műve volt, már nem tartozott sehova sem. Zabini megtorolt mindent, amit vele tett és ez valahol igazságosnak tartotta. Mégis haragudott rá.

Az ajtó szélesre tárult Gabrielle előtt, aki ma is szívfájdítóan szép volt. Titokzatos fényű földöntúli ragyogás vette körül, mintha csak egy látomás lenne, egy tavi tündér, aki puszta létezésével csábítja magához az áldozatait. Azonban a kék szemek egészen másról tanúskodtak, ezernyi fájdalmat és szomorúságot hordoztak magukban. Ugyan a boszorkány sokszor mosolygott, azonban Patrick meglátta benne azt a titkot, melyet mások egyáltalán nem.

- Hogy van ma a kis betegünk? – köszönt mosolyogva. Szerencsére kivallóan megtanulta a nyelvet, így nem ütközött problémába akcentusa miatt, amit szinte nem is hallatszott. Fleur mindig is kimért francia maradt, ellenben ő más természet volt. Sokkal inkább otthon érezte magát itt Angliában, mint otthon. Oda egyébként sem mehetett többé vissza…

- Már sokkal jobban – vigyorgott a férfi, majd bikapatájával toppantott egyet a padlón. A nő elmosolyogott, aztán elővette a varázspálcáját. Ez amolyan vicces közjáték volt, mint minden reggel megismételtek.

- Már részen jobb a helyzet – vizsgálta meg a félresikerült varázslat eredményeképp átváltoztatott területet. – Levennéd az ingedet, kérlek!

- Igen, a kezem végre már nem szőrős és már csak deréktól lefelé vagyok bika – bólogatott Patrick. – Ezt nevezhetjük eredménynek?

- Igen, mindenképpen. Már a köldököd is látszik – mosolyodott el Gabrielle, kedvesen megpaskolta a férfi patás lábát. Vékony ujjaival megtapogatta az újra visszaalakult bőrfelületet, Patrick megfeszült az érintéstől. – Látom, hogy a farkad még nem tűnt el.

- Remélem is, hogy nem fog – somolygott a férfi, amivel tudta, hogy zavarba hozza őt. A nő halványan elpirult, de nem esett ki a szerepéből.

Mindig emlékeztette magát a gyógyítói kötelességére és az ezzel járó egyéb tényezőkre. Nem lehetett szégyellős, azonban Patrick nem csak egy paciens volt a számára. Ezt egyikük sem mondta ki, az érzés és a szavak ott kavarogtak kettőjük között, nem is beszélve azokról a hátráltató tényezőkről, amik Patrick múltjával jártak együtt.

- Akkor remélem, kezdhetjük a reggeli kezelést – szólalt meg a boszorkány, majd alig hallhatóan sóhajtott egyet.

- Engem meg kihagynátok? – lépett be a kórterembe Blaise, hanyagul a falnak dőlt, majd kíváncsian fürkészte a párocskát, akik úgy néztek rá, mintha rajta kapták volna őket. – Megzavartam esetleg valamit?

- Nem, Blaise, gyere be nyugodtan! – invitálta be Gabrielle. A szobában ő volt az egyetlen, aki szívesen látta az ifjú Zabinit.

- De kint is maradhatsz – ajánlotta fel Patrick előzékenyen. – Amúgy sem bírom a képedet.

- Milyen kár, hogy mégis el kell viselned a jelenlétem – mondta majd, leült az egyik székre. – Tudom, halálfalókhoz vagy szokva.

- Nem kell, hogy megint veszekedjetek – jelentette ki Gabrielle. – Tudok néhány remek lefegyverző bűbájt és nem félek használni.

- Megértettem – morogta Blaise, majd csendben tűrt figyelte ellensége kezelését.
Patrick megborzongott, ahogy a kékes fény körbevette a testét és elkezdte visszaváltoztatni az emberivé a testrészeit. Most már nem kellett egy egész éjszakát várni arra, hogy eredményt érjenek el. A gyógyítónő megérintette a Patrick hasát, aki összerándult az érintéstől. A bikabőr egy kis része elkezdett eltűnni. Mindketten elégedettek voltak az eredménnyel.

Azonban az ifjú Zabini problémája sokkal összetettebbnek bizonyult, mint azt bárki is gondolta volna. Gabrielle megtett mindent, de Blaise állapotában nem történt túl nagy változás, ellenben Patrick szépen gyógyult. Blaiset ez annyira idegesítette, hogy legszívesebb megtámadta volna a békésen pihenő és ideiglenes farkát izgatottan lóbáló Patricket.

A gyógyító boszorkány minden erejét beleadta a varázslatba, s hamarosan Patrick jó része újra emberi formát kezdett ölteni. Miután végzett megtörölte gyöngyöző homlokát, amire szőke tincsei odatapadtak.

- Na, hamarosan egy új ágyék kötőre is szükséged lesz, Parkinson – nevetett Blaise.

- Fogd be, mert megrúglak a patáimmal! – sziszegte Patrick mérgesen. Gabrielle már éppen szólni akart, de aztán megszédült. Szerencsére még idejében sikerült megkapaszkodnia az egyik asztal szélébe.

- Jobb lenne, ha leülnél! – javasolta Blaise és rögtön odaugrott, hogy segítsen neki. – Nem kell, hogy teljesen tönkretedd magad miattunk.

- Nem vagyok fáradt, csak egy percet adj! – A boszorkány mély levegőt vett és leült az egyik székbe. Nem csak ez volt a baj. Ő volt az egyetlen egy gyógyító a környéken, ezzel együtt az volt a probléma, hogy minden feladat rá hárult. Ugyan Hermione sokat segített neki, de most az állapota ezt nem engedte meg. Draco úgy vigyázott feleségére, mintha egy hímes tojás lenne.

- Halasszuk el. Velem amúgy sem tudsz semmit sem kezdeni. – Blaise igazából örült volna ennek. Milyen jó is lenne egyszer nem csalódni abban, amiben Gabrielle minden nap reménykedett… De a gyógyítónőt nem olyan fából faragták, soha nem volt képes feladni.

- Nem lehet. Vedd le az ingedet! – parancsolt rá Gabrielle. Most olyan volt az arca, mintha egy szörnyeteg rejtőzne benne, pedig csak a véla vér és a makacssága tükröződött rajta. Egyszerre tudott álomszép tündéri tünemény és gonosz banya lenni.

- Hallottad, Parkinson? Nekem már nyert ügyem van a csajnál – nevetett Blaise jóízűen. – Gabrielle drága, ha akarod, még nadrágomat is leveszem, ha erre kérsz.

- Jobb, ha befogod! – sziszegte Patrick, majd vicsorogva nézett a még mindig jókedvű férfira. – Ha tovább feszíted a húrt, akkor nem fogsz ép bőrrel kimenni innen.

- Szerintem mindkettőtöknek be kéne fogni – zárta rövidre a vitát Gabrielle. A két férfi meghunyászkodva fordult el egymástól. – Készülj fel, Blaise!

- Rendben, értettem, kész vagyok.

Gabrielle lehunyta a szemét és mély levegőt vett, aztán Blaisre irányította a pálcáját. Határozottan ejtette ki a varázsigét, ügyelve a helyes hangsúlyra. De nem történt semmi sem, Blaise ugyanolyan formában ült az ágy szélén, mint eddig.

Pár perc múlva pedig teljesen átalakult hollóvá. A dühös madár körberepülte a kórtermet és félő volt, hogy a lebegő fáklyákat mérgében eltalálja. Panaszos károgása betöltötte a helyiséget. A boszorkány pedig csalódottan figyelte tehetetlen vergődését.

- Jobb lenne, ha elkábítanám – szólalt meg Patrick unottan. – Akkor nem tenne kárt semmiben sem.

- Nagyon vicces vagy! Nem tudom, hogyan hatna rá ilyenkor a varázslat – mordult rá Gabrielle. – Ennek a varázsigének működnie kellene.

Azzal ismét kimondta a varázsigét, kékes derengés vette körbe Blaise hollótestét, de továbbra sem történt semmi sem.

- Ez így nem megy – csapta le mérgesen a pálcáját az asztalra. Arca csúnyán eltorzult a méregtől, amit már nem tudott tovább leplezni.

- Nyugodj meg, kérlek! – csitította Patrick nyugtató hangon. – Nem a te hibád.

- Hogy nyugodjak meg? Nem haladunk egy jottányit sem előre.

- Ne ostorozd magad! Hiszen már órákig képes emberi alakban maradni, szerintem ez is eredmény. Persze segítenék, ha tudnám milyen varázslatot mondtam rá – válaszolta őszintén a férfi. A szíve szakadt meg, ahogy a tehetetlenül dühöngő nőt figyelve. – Miattad megtenném, hogy elmondom.

- Talán az sem segítene. Nem tudom, és ezt itt nem fogjuk megtudni. Kellene egy normális szakirodalom, gyakorlat, de itt nincs semmi és a Szent Mungóba sem mehetünk. A végleges gyógyuló fázist nem tudom Blaisenél elérni.

- Megteszel érte mindent. Ezt még ő sem tagadja. – Eközben a holló újra körözni kezdett a fejük felett. Patrick semmi jóra nem számított Blaisetől.

- Nem teszek meg mindent.

- De igen. Mindkettőnkért eleget teszel. – A panaszos károgás igazolta Patrick szavait. Talán ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben mindketten egyetértettek.

- Majd, ha nem lesz senkinek sem tollas háta, patája, karma és bikafarka, akkor elégedett leszek a munkámmal. – Gabrielle tüntetőleg a gyógyszeres szekrény felé fordult, hogy egyik férfi se lássa a kibuggyanó gyöngyházfényű könnyeit. A kudarc – ez volt az egyetlen, amit képtelen volt elviselni.

- Jól van.

- Konzultálnom kellene néhány kollégámmal Blaiseről – szólalt meg hirtelen.

- Szó sem lehet róla, hogy elmenj innen! Csak itt vagy biztonságban – csattant fel Patrick mérgesen. – Túl kockázatos és veszélyes.

- Ebben egyet kell értenem – szólalt meg Blaise, aki már emberi alakban volt ismét. A férfi bement az egyik paraván mögé és magára öltötte a ruháit. – Most különösen veszélyes elmenni innen.

- No lám csak, Casanova végül mégis csak egyetért velem. Micsoda felettébb érdekes fordulat – gúnyolódott Patrick, majd szúrós szemekkel nézett a varázslóra.

- Megjelent a húgod az életemben és minden egyszeriben úgy megváltozott. Lehet, hogy megállapodom – vázolta jövőbeli terveit, melyeket nem több, mint puszta kitalációnak szánt. – Hallottad, hogy az én szobámban és az ágyamban alszik?

- Te szemét! Ha egy ujjal is hozzáérsz, akkor tollpárnát csinálok belőled! – pattant fel az ágyról dühösen. Pálcája persze nem volt nála, de még így is nagyon komoly sérüléseket tudott okozni, nem is beszélve félig bika alakjáról.

- Micsoda fenyegetés! Valami eredetibbet is kitalálhatnál néha. Nem kell mindig annyira erőltetni, ami nem megy neked. – Blaise imádott mindenkit piszkálni és ez alól nem volt senki sem kivétel.

- Pansyt hagyd békén! Nem kell, hogy csak egy legyen a hódításaid közül. Eleget szenvedett már így is.

- Elég nagylány már. Nincs szüksége a bátyuskájára.

- Állandóan veszekednek, mióta csak megjött. Legalábbis én így hallottam – szólalt meg a helyiség másik végéből Gabrielle. – Nem hiszem, hogy bármi is lenne köztük.

- Áruló! – mutatott rá színpadiasan Blaise. Patrick megforgatta a szemét, és inkább nem szólt semmit sem, a mérge még mindig nem párolgott el.

- Bocs, Blaise, de ez az igazság – mondta egyszerűen, aztán a pergamenjeit kezdte rendezgetni. – Itt nem fogtok egymásnak esni.

- Jó tudni, hogy a húgomnak esze is van – gúnyolódott tovább Patrick és a hatás kedvéért, még dobbantott is egyet a patájával. Blaise haragosan nézett rá, meg akart fojtani, de persze uralkodott magán.

- Nem tudom, hogy a többieknek mi hasznuk belőled. Már nem vagy rendes halálfaló sem – vigyorodott el kajánul.

- Inkább megtért halálfaló.

- Akkor áruld el hol a Sötét Jegyed szivi? Csak nem elvitte a cica? – Blaise gúnyos nevetése betöltötte a kis gyengélkedőt.

- Nincs szükségem a Jegyre, ezért köszönöm, hogy megszabadítottál tőle. – Gabrielle a fáradtan megcsóválta a fejét és arra gondolt, hogy hamarosan azt a heget is kezelnie kell. Két hónap alatt csak lassú gyógyulásnak indult csak a terület, de megszenvedte minden egyes napját. Még ennyire soha nem félt attól, hogy valaki vérmérgezésben hal meg a kezei között.

- Álszent bugris találóbb név lenne számodra, haver, mint a megtért halálfaló. Azt hiszem még meg fogják bánni, hogy téged raboltak el és megbíztak benned. – Azzal Blaise sarkon fordult és kiment a helyiségből. Gabrielle lemondóan megcsóválta a fejét. Megrovón Patrickre nézett, aki csak megvonta a vállát.

- Nem kellene állandóan provokálnotok egymást. – Jó tanácsnak szánta, de tudta, hogy ezzel nem ér el semmit sem. A két férfi között mély ellentét alakult ki, melyeket nem lehetett csak úgy pár szóval megoldani. A kölcsönös utálat volt a közös pont mindkettőjükben.

- Ez amolyan reflexszerű dolog nálunk – válaszolta az ifjabb Parkinson. – De nem hinném, hogy ez a helyzet változni fog. Zabini nem az a megbocsátó típus és mi tagadás én sem vagyok olyan.

- Miért gyűlöl ennyire téged? – kérdezte a nő és őszinte kék szemeit Patrickre emelte, a varázsló felsóhajtott és megszakította a szemkontaktust. Lelke mélyén nagyon is szégyellte a tettét, de úgy döntött nem fog köntörfalazni.

- Tőlem kapta azt a forradást – vallotta be végül. – Sok olyasmit megtettem, amire nem vagyok büszke. De leszámoltam a múltammal.

Gabrielle nem szólt egy szót sem, azonban Pansy, aki éppen ezt az időpontot választotta, hogy meglátogassa testvérét, nem akart csendben maradni.

- Szóval hazudtál nekem – vetette egyből a szemére. Eddig is volt miért dühösnek lennie bátyjára, de el akarta ásni a csatabárdot kettőjük között, most azonban újra fellángolt benne a harag. Gabrielle háttérbe húzódott és teret engedett a két testvérnek.

- Nem hazudtam, Pansy. Csak nem mondtam el, amit tettem – válaszolta Patrick egykedvűen.
- Azt mondtad, hogy nem vettél részt az aranyvérű árulók felkutatásában – hangja dühtől és csalódástól vegyesen hangzott fel a kis helyiségben. – Hány családi barátunkat kutattál fel és tettél tönkre?

- Zabini soha nem volt a család barátja – köpte a szavakat.

- Ne beszélj badarságokat! A szülei is a köreinkhez tartoztak – csattant fel Pansy. – Kiről fog még kiderülni, hogy megcsonkítottad vagy megölted őket?

- Sajnálom, de nem mondhattam el. A Nagyúr parancsára titokban kellett tartanom. Ezt te nem értheted, nem tudod milyen halálfalónak lenni…

- Azt hittem az ellened elkövetett merénylet sokkal súlyosabb, de tévedtem. Mégis mit képzeltél, mit fogok rólad gondolni? Ártatlan embereket tettetek üldözöttekké, remélem, hogy megdicsértek érte.

- Látszik, hogy semmit sem tudsz a halálfalókról.

- De arról éppen eleget, hogy a bátyám micsoda lelketlen alak. – Azzal sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

- Pansy, állj meg! Még nem fejeztem be.

- Hát persze – monda végül Pansy és visszafordult egy pillanatra. Gabrielle kínos csendben figyelte a két testvér párharcát.

- Képmutató vagy, Pansy, hiszen te is oda akartál tartozni. Nem értem, hogy miért vagy ennyire felháborodva. Azt hiszed, hogy csak nőegyleti gyűlésekre kellett volna járnod? Ölnöd kellett volna…

- Gyereket is megbélyegeztetek. Nem voltatok normálisak, ezt be kell, hogy lásd te is. Van miért Merlinhez imádkoznod neked is. Hála neki, nekem még idejében megjött az eszem.

- Apa nem engedte, hogy kövess a halálfalók közé. Az eszednek ehhez semmi köze sem volt. Ne akard magadat különbnek beállítani, húgom!

- Szóval így állunk! Mondhatom nagyon szép.

- Most hova akarsz menni?

- Megkeresem Blaiset.

- Megtiltom neked, hogy beleavatkozz a kettőnk dolgába! – rivallt rá dühösen.

- Azt hiszem, hogy ebbe jobb, ha nem szólsz bele – közölte Pansy, majd Gabriellehez fordult. – Sajnálom, amiért ennek tanúja voltál.

Gabrielle nem szólt egy szót sem, Pansy pedig csendesen távozott, ahogy egy aranyvérű úrinőtől illik. Ő és Patrick még hosszú percekig ültek a helyiségben, egymástól tisztes távolságba húzódva. A férfi lelkét már éppen eléggé mardosta bűntudat így is, Pansy pedig még inkább kihozta belőle a legrosszabbat. A múltbéli tettei miatt ezerszer elátkozottnak hitte magát.

- Most szörnyetegnek gondolsz, igazam van? – kérdezte síri hangon. A nő mélyen sóhajtott, majd leült a férfi mellé egészen közel és megfogta a kezét.

- Nekem nem kell magyarázkodnod – kezdte Gabrielle. – Semmi jogom számon kérni rajtad a múltad.

- Soha nem voltam büszke magamra. Undorító halálfaló vagyok – fordította el a tekintetét Patrick. Egyszer az életben nem akart hazudni, alakoskodni, de félt attól, hogy ő eltávolodik tőle, így csak apránként avatta be a múltjába.

- Van elég időd arra, hogy az ellenkezőjét bizonyítsd.

- Mindent megfogok tenni azért, hogy ne a halálfalót lásd bennem – ígérte és megszorította az apró kezet, majd belenézett a mély, óceán kék szemekbe.

- Először magadnak kell bizonyítanod.

- Igen… Majd igyekezni fogok.

- Rendben – bólintott a boszorkány helyeslően.

- Szerinted szörnyeteg vagyok?

- Nem – rázta meg a fejét a nő. – Csak egy áldozat.
Mosolya erőt adott Patricknek és még valamit, ami megmelengette a szívét. Érte fog harcolna, ha eljön az idő.

***

Blaise megint a tetőn volt, mint mindig, amikor csalódott volt. Itt mindig megnyugodott, de a köré gyülekező hollók egyáltalán nem nyugtatták meg. Némelyik szemtelenül odadörgölte tollas fejét a lábához. Mintha csak arra vártak volna, hogy mikor változik át megint, aztán együtt elrepülnek innen. Néha nem volt kérdés miért is haragszik a világra. Éppen ebben a felfokozott állapotban nem akart Pansy Parkinson társaságában lenni, aki ezzel mit sem törődve jelent meg mellette.

- Parkinson hercegnő, minek köszönhetem a látogatásodat? Te is belém akarsz rúgni egyet, mint a kedves bátyád?

- Csak bocsánatot akartam kérni a nevében – közölte Pansy.

- Talán rosszul érzed magad? – mosolyodott el Blaise. – Nem igazán tudom hova tenni a viselkedésedet.

- Miért nem tudsz egyszer normális lenni? – tudakolta kíváncsian. – Belefáradhatnál néha ebben a hülye szerepbe.

- Ugyan már, bökd ki, hogy miért vagy itt igazából. Biztosan nem a bocsánatomért esedezni.

- Pukkadj meg! – mondta a nő mellesleg. – Akkor is meg kell hallgatnod.

- Így viselkedik egy erényes aranyvérű úrilány? Pansy, Pansy, nem fognak férjhez adni, ha nem fogsz rendesen viselkedni. Miért nem lazítasz, akkor nem hasonlítanál valami karót nyelt libára?

- Valaki mérget tett a kávédba ma reggel?

- Nem hiszem… Nem éreztem ma még a halál szelét – válaszolt egykedvűen a férfi.

- Pedig kellett volna, akkor nem kellett volna feljönnöm ide utánad.

- Senki sem kért meg rá, hogy játszd a békéltető szerepét. Nem kell a sajnálatod – mászott fel a kőkorlátra Blaise, majd elkezdett ráérősen sétálgatni. – Nem akarsz ide feljönni?

- Eszemben sincsen! – csattant fel a lány mérgesen. – Miért akarsz mindig kihozni a sodromból?

- Ez olyan ősi tehetség lehet – tűnődött a férfi egy mosoly kíséretében. – Belőlem se a legjobbat hozod ki, amikor a közelemben vagy.

- Mi ez a hollómánia errefelé? – kérdezte Pansy, amikor már az ötödik madár jelent meg a tetőn. Libasorban totyogtak Balise után, mintha valamiféle bálványuk lenne.

- Kabalaállat – vágta rá Blaise. – Hess innen! Szemtelen, tollad banda!

- Hozzád is jár egy – jegyezte meg Pansy.

- Tudok róla – nyugtázta szenvtelenül, majd folytatta sétáját a kőrkorláton. – Soha nem hagynak békén.

- Nem tudtam, hogy a bátyám volt, aki megbélyegzett. Ha tudtam volna, akkor…

- Micsoda lett volna? – vágott a szavába gúnyosan. – Az a minotaurusz utánzat miatt nem kell bocsánatot kérnem… Bár ha jobban meggondolom, akkor pont fordítva kellett volna elátkoznom. Bika fej és ember test. Hmm, legközelebbre megjegyzem. Nos, elég ronda látvány volt, mindig is, szóval nem hiszem, hogy most annyira rontottam volna a helyzetén.

- Veled soha nem lehet komolyan beszélni? – kérdezte némileg a türelmét vesztve Pansy. – Olyan nagyon utálatos vagy és semmit sem változott a modorod.

- Mégis mit vársz tőlem? Talán kellemesen elcsevegünk arról a forradásról a karomon vagy befonjuk egymás haját a szobámban? – Szeme villámokat szórt, a harag őt is képes volt magával ragadni, és amikor a gúnyos, mókás álarca nem segített, néha segítségül hívta valódi dühös énjét.

- Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom. Nem kellett volna egyből rád rontanom, amikor megtudtam mit tettél Patrickkel. Ennyit akartam csak. Tudom, hogy nem hiszed, de igen is bánt, amiért igazságtalan voltam veled.

- Ne avatkozz ebbe bele! Már korábban is figyelmeztettelek. Te csak csinálj valami lányos dolgot itt és hagyd a komoly dolgokat ránk. – Pansynek nem igazán tetszett Blaise hozzáállása, legszívesebben megátkozta volna.

- Te ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! Semmi jogod nincsen hozzá, sem a bátyámnak. Jesszusom, nem kellett volna idejönnöm. Meg kellett volna ölön Crakot a nászéjszakán és akkor a jövőm egyszeriben rendben lett volna.

- Hülyeségeket beszélsz, Pansy királylány, Crak előbb kicsinált volna, minthogy ezt megpróbáld. Lehet, hogy egy barom, de nem hagyta volna magát. Nem adja olcsón a bőrét a kis rohadék.

- Annyira alábecsülöd a képességeimet. – Blaise leugrott a kőkorlátról és egészen közel sétált Pansyhez, talán túlságosan is közel. Megsimogatta az alabástrom fehér arcot, ami olyan volt, mint a legfinomabb bársony. A boszorkány tűrte az érintézést, sőt kihívóan még egyenesen Blaise szemébe is nézett.

- Egy ilyen finom hölgy nem képes ilyen szörnyűségekre – vonta meg a vállát Blaise. – Téged nem arra neveltek, hogy másokat gyilkolj meg.

- Honnan is tudnád, hogy mire vagyok képes? Évek teltek el azóta, hogy…

- Nem tudom valóban, de kíváncsi vagyok rá.

- Persze. – Pansy nem látta értelmét tovább maradni Blaise és a tollas barátai mellett. Zabini már csak az ajtócsapódást hallotta, s mélyen felsóhajtott.

hozzászólások: 0