4. fejezet

Amikor Draco hétfőn hazaért a munkából, nem hitt a nyitott ablak mellett heverő levélhalomnak. A szíve azonnal a gyomrába süllyedt. Vajon meghalt valaki? Mi értelme volt ennek a sok levélnek?

A táskáját a dohányzóasztalra ejtette, majd sietve kinyitotta a leveleket. Mindegyiken ugyanaz a takaros írás volt, és ugyanarra a kissé megsárgult pergamenre írták őket.

Kinyitotta az egyiket.



Draco, alig várom, hogy ma este találkozzunk! – Hermione


Ezek mind Grangertől jöttek? Draco szemügyre vette a halom levelet. Legalább tíznek kellett lennie. Kinyitott egy másikat.


D, van egy meglepetésem számodra ma este! – Hermione



Draco, remélem, jó napod van! Hiányzol! – H.


D, én is hiányzom?


D, hogy telik a napod? – Hermione


Draco, Mit fogunk csinálni ma este? Alig várom, hogy lássalak! – Hermione


Draco tágra nyílt szemmel, izzadt tenyérrel nyúlt egy újabb levélért. Szerencsére a kandalló életre kelt, és szerencsés kegyelemmel ajándékozta meg. Megfordult, és meglátta, hogy Granger kilép a kandallóból, és lesöpörte a kormot csinos zöld ruhájáról.

– Szia, drágám! – csiripelte vigyorogva. Szokás szerint a gyöngyös táskáját és egy cserepes virágot vitt magával.

Gyorsan emlékeztette magát, hogy legyen kedves.
– Szia, szépségem!

Granger megkerülte a dohányzóasztalt, hogy csókot nyomjon az arcára.

– Ez meg mi? – kérdezte Draco, és a cserepes növény felé mutatott.

Granger arca felragyogott, és odatartotta neki.
– Ez egy bébi orchidea. Egy varázsboltból szereztem az Abszol úton, ami ritka virágokra specializálódott. Arra való, hogy akkor virágozzon, amikor jól mennek a dolgok a párkapcsolatban, de elhervad, amikor a dolgok a feje tetejére állnak. Nagyon vigyáznunk kell majd rá… akárcsak a kapcsolatunkra.

Draco szíve összeszorult. Pont erre volt szüksége, egy vizuális ábrázolásra, amivel elmondhatja Grangernek, ha nem őszinte a vonzalma. Gyorsan mosolyt erőltetett magára.
– Ez gyönyörű. Akarod, hogy itt legyen nálam?

A lány közelebb hajolt, és gyengéden a mellkasára tette a kezét, miközben a virágot nézte.
– Arra gondoltam, hogy jól mutatna a hálószobád ablakában. Ott sok napfényt kapna. Ráadásul így minden reggel láthatnád, amikor felébredsz.

Remélve, hogy a virág nem túl érzékeny, vagy legalábbis késleltetett hatása van, Draco bólintott, és odébbállt, hogy a boszorkány a virágot a hálószobájában helyezze el.

Az ablakában ülve a virág tökéletesen ártatlannak tűnt, de Draco tudat, hogy képes kisiklatni az egész tervét, ez pedig fájdalmasan összeszorította a gyomrát.

Visszatért a nappaliba, ahol Granger a kanapén ült, és huncutul mosolygott rá.
– Szóval, valami elég őrült dolgot csináltam ma.

– Igazán? – Draco szíve felgyorsult. Már kezdte sejteni, hogy Granger valóban őrült. Így azt hallani tőle, hogy olyasmit tett, amit ő annak nevezett, kissé aggasztó volt. – Kérsz egy kis bort?

Granger bólintott, miközben a táskájába nyúlt.

Draco visszahúzódott a konyhába, hogy töltsön nekik két pohárral. Még nem látta Grangert igazán részegnek, de csak remélni tudta, hogy a lány csendes részeg. Üdvözlendő felüdülés lenne.

Miközben töltött, Granger hangja besodródott a nappaliból.
– Szóval a Weasley Varázsvicc Vállalatnak van egy új terméke. Hasonló a szabadalmaztatott nappali álomvarázslatukhoz, azzal a különbséggel, hogy egy olyan jövőt mutat, ami valóban lehetséges, nem csak azt, amit remélsz.

Draco visszasétált a nappaliba, és némi borzongással szemlélte a kanapén ülő boszorkányt.
– Tényleg?

Granger várakozó vigyorral megpaskolta a mellette lévő helyet a kanapén.

Kicsit úgy érezte, mintha akasztófára vezették volna, de lecsüccsent mellé, és megkínálta egy pohárral. A lány ivott egy kis kortyot, mielőtt letette volna a dohányzóasztalra. Egy kis fiolát tartott a kezébe.

– Ha mindketten megisszuk a felét, akkor együtt láthatjuk, gondoltam, az jó móka lenne. Láthatjuk a gyerekeinket!

Draco szeme tágra nyílt. Nagyot nyelt, és próbált ellenállni a késztetésnek, hogy elfusson.
– Nekünk nincsenek… gyerekeink. – A szavak előbb kibuktak a száján, mielőtt le tudta volna állítani őket.

Tudta, hogy hibát követett el, amint kimondta. Granger ajka megremegett, miközben árulással a szemében nézett rá. Aztán a kezével eltakarta az arcát, és elsírta magát.

Draco rémülten sietett kijavítani a hibáját.
– Ó, drágám, sajnálom. Nem úgy értettem.

Granger éles lélegzetet vett, és gúnyos hangot öltött magára.
– Nekünk nincsenek gyerekeink.

A varázsló átkarolta a lány vállát, és magához húzta.
– Sajnálom. Csak úgy értettem, hogy még nincsenek gyerekeink. Szeretném látni az álmodozást rólunk, őszintén.

A boszorka szipogott, és megtörölte a szemét.
– Tényleg?

– Igen, abszolút. Megmutatnád nekem, kérlek?

– Nem akarod látni…

– De igen. De tényleg akarom. Kérlek, mutasd meg!

Granger egy pillanatig gyanakodva nézett rá, mielőtt a szája mosolyra húzódott, és odatartotta a fiolát.
– Ne feledd, csak a felét idd meg!

Draco bólintott, és levette a kis poharat, a rózsaszínű folyadék felét a szájába borította, mielőtt grimaszolva átadta Grangernek. A lány lehajtotta a maradékot, mielőtt megragadta a férfi kezét, és az oldalához hajolt.

Hamarosan Draco látása elhomályosult, és érezte, hogy egy álomszerű állapotba csúszik. Granger az oldalán maradt, és a kezébe kapaszkodott, miközben a lakás elhalványult körülöttük, és helyét egy napsütötte rét vette át.

Draco körülnézett, és egy csoport finom talárba öltözött embert látott, akik egy tökéletesre nyírt pázsiton ültek, mindannyian egy díszesen feldíszített pavilonnal szemben, ahol ő és Granger álltak. Émelyítő döbbenettel eszmélt rá, hogy az esküvőjük szemtanúja. Granger olyan förtelmes ruhát viselt, amitől biztos volt benne, hogy Pansy hányna tőle. Négyszer akkora volt, mint ő maga, puffos ujjakkal, annyi tüllel és csipkével, amitől úgy nézett ki, mint egy óriási zsúrtorta.

Draco észrevette, hogy a saját mosolya kissé erőltetettnek tűnik, miközben Granger úgy vigyorog rá, mint egy bolond.

– Ó, ez biztos a mi esküvőnk lesz. Nézd, milyen boldogok vagyunk! – A mellette álló Granger szorosabban megszorította a kezét, és fel-alá ugrált.

Draco kikényszerített egy mosolyt a lányra, mielőtt visszafordult volna önmaga azon változatához, amelyik feleségül vette a zsúrtortás Grangert. Rosszul érezte magát.

A kép hamar elhalványult, és helyébe egy sokkal émelyítőbb kép lépett.

Ezúttal egy kis házban voltak, egy plüss kanapén ülve. Békésen ültek egymás mellett, de körülöttük két kisgyerek szaladgált körbe-körbe, borzalmas sikoltozással. Draco leküzdött egy grimaszt, ahogy az egyik gyerek, egy kisfiú, túl nagy metszőfogakkal és csúnya, piszkosszőke fürtökkel, sikoltozva ledobott egy kitömött sárkányt a padlóra a szülei elé. A kislány, akinek sokkal rendezett, egyenes barna haja volt, de sajnos aszimmetrikus arca, a földön ülve sírt, és édességért duzzogott.

Rémisztőek voltak.

– Jaj, nézd, milyen aranyosak, Draco-cica! – huhogott Granger, Draco oldalához gömbölyödve.

A férfi grimaszolt rá, remélve, hogy ez örömként megy át, ahogy a potenciális jövendőbeli gyermekeikre néztek.

Draco még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán akar-e gyerekeket. Soha nem érezte magát különösebben apatípusnak. Mindig is azt feltételezte, hogy ha egyáltalán lesznek gyerekei, azt csak kötelességtudatból teszi, hogy továbbvigye a Malfoy nevet. De ezeket a démonokat elnézve soha nem volt még ennyire elszánt abban a döntésében, hogy inkább gyermektelen marad. Ezek a gyerekek az ő és Granger összes, legrosszabb tulajdonságaikat megkapták. A boszorkány haját és a fogait, a férfi éles vonásait, és ahogy elnézte, mindkettőjük makacsságát. És a jobb tulajdonságaikból azonban semmit.

Granger még néhány percig nézte, ahogy a gyerekeik úgy sikoltoznak, mint a sikítószellemek, mielőtt a körülöttük lévő jelenet kezdett elhalványulni. Hamarosan újra a lakásában voltak, a kanapéján ülve, és Draco erős késztetést érzett arra, hogy elfusson.

A legszebb mosollyal fordult felé.
– Hát nem volt nagyszerű?

Viszonozta a mosolyt a varázsló, de nem bízott abban, hogy ki tudja nyitni a száját, és hányás nélkül beszélni.

– Olyan különleges látni, hogy mi lehet egyszer a miénk, nem igaz? Tudod… ha a dolgok jól alakulnak.

– Persze – szólt fojtottan Draco, annyi lelkesedéssel, amennyivel csak tudott.

– Nem gondolod, hogy a gyerekeink olyan drágák lesznek? – csendült fel Granger, szorosan a karjába kapaszkodva, és vágyakozva nézett a kandallóra. – A kis Draco annyira hasonlít rád, nem gondolod? A kis Hermione pedig seprűvel fogja elkergetni a fiúkat.

Draco szíve a mellkasában dobogott. Minden porcikája arra sarkallta, hogy meneküljön. Granger túl sok volt neki. Túlságosan ragaszkodó. Túlságosan belekapaszkodott. Túlságosan… szerelmes.

És ő pont ezt akarta, nem igaz?

Ezt akarta. Ő kérte ezt. Akkor miért érezte úgy, mintha megfulladna az iránta érzett szeretet alatt?

– Ki kell mennem a mosdóba – mondta hirtelen a férfi. Közelebb hajolt, és megcsókolta a lány arcát, mielőtt elsietett volna.

A vécében egy pillanatra ráérősen hideg vizet fröcskölt az arcára.

Most már semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Granger kétségtelenül és bizonyíthatóan őrült. Lehet, szerelmes belé, bár ebben nem lehetett biztos, de ez könnyen megváltozhat, ha elkezdi eltaszítani magától, ahogyan arra a férfi annyira vágyott. Vett néhány mély lélegzetet, és próbálta kitalálni, hogyan tarthatná távol a lányt anélkül, hogy összetörné a szívét.

Megszárította az arcát, visszahúzódott, amikor megérezte a törölköző puhaságát. A rá jellemző mélyzöld kéztörlő helyett az most rózsaszín volt, csipkés szegéllyel. Körülnézett, és először vette észre, hogy több új tárgy is van a helyiségben.

A mosdókagyló előtti padlón egy plüss, lila szőnyeg volt, a vécé tartályán pedig egy illatos gyertya, amelyet díszes művirágok vettek körül.

Elborzadva nyitotta ki a gyógyszeres szekrényt, és meglátta mindazt, amit Granger tett bele. Szépítőitalokat, sminket és számos olyan terméket, amiről inkább el sem tudta volna képzelni, hogy használja. Női termékek. Gyorsan becsukta a szekrényt, és megpillantotta a saját tükörképét, amely hamuszürke és tágra nyílt szemmel meredt a tükörben.

Nem tudta így folytatni. Granger biztosan rajtakapta volna, ha marad. Gyorsan kitalált egy kifogást.

Amikor visszatért a nappaliba, a lány a kanapéról vigyorgott rá, és az egyik nevetséges plüssmackót úgy tartotta az ölében, mintha kisbaba lenne.
– Draco-cica, van programod ma estére?

Csalódottságot színlelve a varázsló felsóhajtott.
– Igazából ma este vissza kell mennem dolgozni.

Granger arca elkomorult.

– Tudom. Sajnálom. Blaise segítséget kért egy ügyhöz, és megígértem, hogy visszamegyek, és segítek neki átnézni a bizonyítékokat. Valószínűleg késő estig tart majd. Kár is. Már előre elterveztem a vacsorát. Manók nélkül.

– Ó, az nagy kár. – A lány felállt, és duzzogva közeledett a férfi felé. – De majd később küldesz baglyot vagy felhívsz?

– Holnap biztosan foglak.

Elmosolyodott, és a mackó arcát az arcához nyomta, mintha puszit adna neki.
– Akkor majd később beszélünk. – A lány lábujjhegyre állt, és egy szemérmes csókot nyomott a férfi ajkára, a mackót pedig a karjában hagyta, miközben elhúzódott tőle. Felkapta a táskáját, és a kandalló felé indult. – Viszlát, mézesmackó!

Ahogy a lány eltűnt, Draco végigsimított az arcán. Blaise ma este dolgozott, ez igaz volt, de nem volt olyan ügy, amiben segíthetett volna neki. Mégis, jobb, ha elmegy a Minisztériumba, hátha Granger valahogy utánanéz. A lány annyira ragaszkodott hozzá, hogy azon sem lepődött volna meg. Felkapta a köpenyét, és elindult vissza a Minisztériumba, útközben megállt a kedvenc kávézójában, hogy bekapjon egy szendvicset vacsorára.

– Mit keresel itt? – kérdezte Blaise, amikor Draco bikaként fújtatva az íróasztalához sétált.

– El kellett tűnnöm Granger előle. – Draco mélyen tartotta a hangját, és a nyakát behúzva Pansy után nézett. – Őrült! És ami még rosszabb, hogy engem is megőrjít.

– Ezúttal mit csinált?

Draco felsóhajtott, és odahúzta a székét Blaise íróasztalához, mielőtt belehuppant volna. Belekezdett az Álmodozás bájital történetébe, és mindabban, amit Granger a lakására költöztetett. A gügyögésről. A plüssmackókról. Mindenről.

Blaise szeme percről percre tágabb lett.
– Hát, én biztosan nem fogom felhívni, ha végeztél vele. Hacsak nem tudod igazolni, hogy nagyszerű az ágyban. Akkor kénytelen leszek átgondolni a dolgot. Egy vad boszorkányért elég sok mindent el tudok viselni.

– Igen, de én nem tudjam, rendben?

Blaise a homlokát ráncolta, és megértő pillantást vetett rá.
– De szerinted szerelmes beléd?

Draco gúnyolódott.
– Most viccelsz velem? Az esküvőt tervezi. – Körbenézett a majdnem üres aurorosztályon. Csak néhány éjszakai műszakos auror volt itt, egy maroknyi nappali műszakos aurorral, akik későn fejezték be a papírmunkát. – Szóval azt mondtam neki, hogy sokáig kell dolgoznom. Nem bánod, ha itt maradok egy kicsit?

Blaise kuncogott.
– Bármit, ami eltereli a figyelmemet erről a jelentéshegyről, amit be kell fejeznem.

***

Ginny kortyolt a borospoharából, miközben Hermione feltöltötte a sajátját.
– Nem hiszem el, hogy hagytad, hogy visszamenjen dolgozni.

Hermione megforgatta a szemét.
– Nem tarthatom vissza a munkájától, Ginny. Az úgynevezett kapcsolatunk nem olyan fontos. Különben is, nagyon is biztos vagyok benne, hazudott, hogy megszabaduljon tőlem. – A lány nevetett. – Látnod kellett volna az arckifejezését, miután megmutattam neki az Álmodozás bájitalt. Vennem kéne George-nak egy hálaajándékot.

Ginny szája sarkán vigyor húzódott.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy Malfoy megkínzását elég nagy ajándéknak tekinti.

– Valószínűleg igazad van.

– De szerinted Malfoy hamarosan dobni fog?

Hermione vállat vont, és ivott egy kortyot a borából.
– Nem vagyok benne biztos. Szerintem már közel jár hozzá. De lehet, hogy csak valami nagy dologra van szüksége, ami átlöki a ló túloldalára.

Ginny szeme felcsillant.
– Mire gondolsz?

– Még nem tudom biztosan.

Ginny arcán lassú vigyor terült el, és huncutul felvonta a szemöldökét.

– Van valami ötleted, Ginny?

– Ó, annyira örülök, hogy megkérdezted.

***

– Szóval hány mackó van jelenleg a lakásodban?

Draco rosszallóan nézett Blaise-re.
– Túl sok.

Blaise a szemét forgatta.
– Hát, ha a válasz egynél több, akkor túl sok. Én egy számot keresek, haver.

– Csak kettő van, amiről én tudok. De mindenhova kis fodros dolgokat rejtett. A mosdóban is találtam női termékeket.

Blaise felnevetett.
– Hát lehet, hogy szüksége volt rájuk! Ne légy már olyan finnyás.

Draco ingerülten hátradőlt a székében.
– Nem vagyok finnyás. Nekem nem okoz gondot, hogy tudjak azokról a tárgyakról, vagy akár az ő… ciklusáról. A probléma az, hogy beköltözik. Öt nap után!

– Talán a ciklusa miatt nem feküdt még le veled. Talán ezért is viselkedik olyan furcsán.

– Nem hiszem, hogy a nők tényleg annyira különböznek a ciklusuk miatt. Egy kicsit talán ingerlékenyek, de semmi ilyen szélsőséges. Nem, haver, az egyszerű tény az, hogy Granger egy őrült, és mi mindannyian idióták vagyunk, amiért nem vettük észre hamarabb.

– Draco? – Egy magas hang szállt át a majdnem üres irodában. Draco vére megfagyott. Körülnézett a hang forrása után, de nem látott semmit.

– Draco! – A hang újra szólt, ezúttal hangosabban.

Felállt, a nyakát az íróasztalok fölött a liftek felé nyújtotta, de nem látott senkit. Biztos volt benne, hogy Grangert hallotta.

– A kandalló felől jön, haver. – Blaise a helyiség nyitott ajtaja felé rántotta a fejét.

Egy nyögéssel küzdve Draco elindult a kandalló felé, élesen tudatában annak, hogy Blaise a nyomában van.

Granger kipirult arca kirajzolódott a kandallóból. Elvigyorodott, amikor a férfi közeledett, és letérdelt a kandalló elé.

– Szia, édesem!

– Bocsánat, hogy munka közben zavarlak, Draco-cica. – A lány beszéde kissé zavaros volt, és Draco azon tűnődött, vajon ivott-e. – Zajt hallottam, és aggódni kezdtem.

– Miféle zajt?

Granger a homlokát ráncolta, a szemei félve villantak körbe.
– Valami az ajtóm előtt. Mintha kaparászás lett volna. Át tudnál jönni?

– Gondolod, hogy valaki megpróbál betörni?

– Nem tudom. Az őrvarázslatok nem észleltek semmit, de a zaj megijesztett. Kérlek!

Draco Blaise-re nézett, aki bátorító pillantást küldött neki.
– Jobb, ha nem hagyod magára a bajba jutott kislányt.

Draco leküzdve a késztetést, hogy megforgassa a szemét, bólintott.
– Rendben. Átmegyek.

Egy pillanattal később Draco Granger rendezett nappalijában találta magát. Az ő lakása kisebb volt, mint az övé, és úgy tűnt, hogy igényesen takarított. A kanapéval szemközti falat padlótól plafonig érő könyvespolcok szegélyezték.

Amint lesöpörte a kormot a tenyeréről, Granger a nyakába vetette a karját.
– Köszönöm, hogy eljöttél – motyogta a férfi nyakába.

A beszéde kissé zavaros volt, és erősen bortól illatozott. Draco hátrahúzódott, hogy ránézzen a lányra, aki kissé megingott a lábán.

– Hol hallottad a zajt? – kérdezte. Remélhetőleg gyorsan ellenőrizni tudja a nő őrvarázslatait, aztán gyorsan elmenekülhet.

Granger az ajtóra mutatott, idegesen az ajkába harapdálva.

Draco elővette a pálcáját, és elindult, hogy utánanézzen. Senki sem volt az ajtóban, és semmi jele annak, hogy bárki megpróbált volna betörni. A varázslatok még mindig sértetlenek voltak. Gyorsan ellenőrizte az összes többi bejárati pontot, beleértve az ablakokat és a kandallót is, mielőtt visszatért a lány mellé.
– Itt minden rendben van – jelentette ki végül.

Granger kinyújtotta a kezét, ujjait a férfi bicepsze köré kulcsolta, és a szempilláin keresztül felnézett rá.
– Köszönöm. Nem is tudom, miért vagyok néha olyan ideges.

– Semmi baj – morogta, remélve, hogy nem hangzott olyan ingerültnek, mint amilyennek érezte magát.

– Csak olyan biztonságban érzem magam, amikor velem vagy. – A lány odalépett hozzá, átkarolta a férfi derekát, és az arcát a mellkasához szorította.

Ösztönei ellenére Draco szíve megdobbant. Eddig még senki sem állította, hogy biztonságban érzi magát mellette. Auror volt, az biztos, de a varázslóvilág nagy része fenyegetésként tekintett rá. Egy egykori halálfalót, aki a bűnüldözéshez fordult, hogy így vezekeljen a múltjáért. A biztonság nem volt az a szó, amit általában használtak rá.

Átkarolta a lányt, és a mellkasában most először virágzott ki egy őszinte érzés iránta. Egy csókot nyomott a boszorkány feje búbjára, mire ő felnézett, és a tekintete találkozott a férfiéval.

Lábujjhegyre állt, és gyengéden megcsókolta az aurort. A varázsló komolyan viszonozta a csókot, és a kezébe fogta az arcát, közelebb húzta magához.

A lány teste egy vonalban volt az övével, és a férfi érezte, ahogy az idomai mellkasához nyomódnak.

– Draco – lehelte a lány az ajkára, és a hang egyenesen Draco ágyékáig hatolt.

Kinyitotta a száját, elmélyítve a csókot, miközben Hermione karjai a nyakát körbeölelték. A lány nyelve hívogatóan végigsöpört a száján, és a férfi a derekának ívére ejtette a kezét.

– Akarsz maradni? – motyogta a boszorkány, és éppen csak annyira húzódott el, hogy ránézzen.

A férfi hirtelen kiszáradt szájjal bólintott.
– Igen.

A nő ismét magához húzta a varázslót, a csókja ezúttal sürgetőbb volt. Megszorítva a derekát, a férfi felemelte a lányt, aki a dereka köré kulcsolta a lábait. Belépett a hálószoba nyitott ajtaján vele, és a boszorkányt az ágyra ejtette.

Hermione huppanva és kuncogva ért földet, és Draco nem tudta megállni, hogy ne engedje a tekintetének végighaladni a sima lábain. Egyik lábával a lány mellett a matracra térdelt fel, és előrehajolt, hogy újra megcsókolja. A boszorka keze a varázsló derekához ért, magához húzta, miközben az auror ajkára mosolygott.

Ahogy a férfi a lány fölé telepedett, Draco hagyta, hogy az egyik keze boszorka tarkóját simítsa, míg a másik a csípőjére tévedt. Hermione a testét a férfiéhoz simította, nagy ívben megfeszítette a hátát, és közelebb húzta magához őt.

Ez volt az. Ez tette az egészet értékessé. A sok rémálomszerű randi, gügyögés és rögeszmés ragaszkodást ilyen rövid idő után. Mindezt meg tudta volna emészteni, ha megdugná a nőt. Talán a következő öt napban minden alkalommal ágyba tudná vinni, amikor együtt voltak. Nem hozhatta zavarba négyszemközt.

Egy gyengéd lökéssel a vállán Granger a hátára fordította a varázsolt, és egyik lábát a csípőjén emelte át. A lány ráült és lehajolt, hogy újra megcsókolja a férfit, miközben csípője pedig olyan édesen dőlt neki. Ujjai a varázsló ingének gombjaihoz vándoroltak, egyesével nyitotta ki őket, miközben mosolyogva kissé hátrahúzódott.

– Hugrabug hercegnő nem akar kijönni játszani? – dorombolta pajkos vigyorral a boszorka.

Draco agya dadogott, nem tudta teljesen felfogni a szavait, miközben a lány levetkőztette őt, és úgy forgatta a csípőjét a férfién, ahogy ő is.
– Ki az a Hugrabug hercegnő?

Granger tekintete lefelé vándorolt, és vigyorogva mutatott a férfi nadrágjának elejére.

Dracóból egy pillanat alatt elpárolgott minden cseppnyi vágy. Granger visszahajolt, az ujjai továbbra is az ingét gombolták ki, miközben az ajkai az állához tapadtak, és aztán a nyakához vándoroltak.

– Nem, nem, nem…

Granger szünetet tartott, és kíváncsi arckifejezéssel húzódott hátra.

Draco megragadta a lány csuklóját, hogy lecsendesítse.
– Granger. Nem nevezheted a… farkam… Hugrabug hercegnőnek. – Megráncolta az orrát.

A boszorkány úgy billentette a fejét, mint egy zavart kiskutya.
– Miért nem?

Hitetlenkedő nevetést megeresztve, Draco kihúzta magát a lány alól.
– Ha a farkamnak nevet akarsz adni, akkor valami férfiasnak kell lennie. Valami olyasmit, mint… a baziliszkusz, a Titkok Kamrájának királya, a pokolba is, még a Griffendél Kardjával is beérném. Bármit, csak ne Hugrabug hercegnő.

Granger szeme felcsillant.
– Mit mondtál az előbb?

Draco szünetet tartott.
– Baziliszkusz?

– Nem. Azután. A harmadik. – A lány vigyora szélesre húzódott az arcán, valami vidám és kissé kötekedő volt a szemében.

Draco megköszörülte a torkát.
– Öhm… Griffendél Kardja.

Granger közelebb hajolt, egyik kezével végigsimítva a combján.
– A Griffendél Kardja nem akar kijönni játszani? – dorombolta.

Draco megragadta a lány csuklóját, lehunyta a szemét, hogy erőteljesen levegőt vegyen.
– Attól tartok, hogy a kardot ideiglenesen hüvelybe tették.

– Ó – pislogott Granger, és elhúzódott. – Oké. Nos, ebben az esetben jobb, ha hagyom, hogy folytasd a munkát. – Közelebb hajolt, hogy egy gyors puszit nyomjon a férfi ajkára, mielőtt az egyik ujjával megkocogtatta az orrát. – Később találkozunk, drágám.

Fogait csikorgatva Draco feltornázta magát, a megaláztatás méregként söpört végig a testén. Kilépett Granger hálószobájából a folyosóra. Forrongott, de kényszerítette magát, hogy mély, nyugtató lélegzeteket vegyen. Még öt nap volt hátra a fogadásból, és bár a törülköző bedobásának gondolata most csábító volt, tudta, sosem bocsátaná meg magának, ha hagyná Pansyt nyerni. Még néhány napig el kellett viselnie Grangert. A megaláztatás legyen átkozott. Meg kellett nyernie a fogadást.

Sóhajtott, kezével végigsúrolta az arcát, és visszafordult a hálószoba felé.
– Találkozhatunk holnap? – kérdezte a varázsló.

Granger élesen felnézett, a szája tátva maradt.
– Micsoda? – A hangja elvesztette rekedtes, gügyögő hangszínét, és őszintén megdöbbentnek tűnt.

– Szeretnélek holnap látni – ismételte meg a férfi.

Egy szempillantás alatt Granger döbbenete eltűnt, és Draco azon tűnődött, vajon csak képzelődött-e. A lány elvigyorodott, rózsaszín pír emelkedett az arccsontjára.
– Én is örülnék neki.

– Remek. Majd küldök neked levelet. – Kényszerített ki egy mosolyt, majd sietve a kandallóján át távozott, és hazafelé tartott.

***

– Hogyhogy nem szakított veled? – kérdezte Parvati homlokráncolva, néhány galleont az asztalra dobva, amikor befejezték az ebédet.

– Biztos vagy benne, hogy eléggé tapasz rá? – kérdezte Ginny.

– Igen! – szólalt meg Hermione elkeseredett. – Ragaszkodó, tapadós, féltékeny. Fáj a torkom ettől a sok gügyögéstől.

– És te megtetted, amit mondtam, ugye? – Ginny szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Hugrabug hercegnő?

Hermione bólintott.
– Utálta. Annyira nyilvánvalóan kikészítette, de mégis megkért, hogy ma találkozzunk.

Parvati elkomorult.
– Ez annyira igazságtalan. Egyszer egy férfi dobott engem, mert a randink utáni napon baglyot küldtem neki. Azt mondta, túlságosan ragaszkodó vagyok… egy bagoly miatt.

– Ez nevetséges! – sóhajtott fel Ginny.

Felálltak az asztaltól, és elindultak az Abszol útra.

Parvati felsóhajtott.
– Talán csak nem vagyok elég csinos ahhoz, hogy én legyek az a lány, akivel a férfiak együtt maradnak.

– Ne légy abszurd! – tiltakozott Hermione. – Te gyönyörű vagy. És ami még fontosabb, hogy zseniális és kedves. Számtalan erősséged van. Csak még nem találkoztál a megfelelő emberrel.

Parvati nem tűnt meggyőzöttnek, de azért elmosolyodott.

Hermione az ajkába harapott, miközben végigsétáltak az üzletsoron.
– Talán Malfoy másfajta ember. Úgy tűnik, az apró kellemetlenségek nem hatják meg annyira. Azt hiszem, egy kicsit fel kell emelnem a tétet.

– Például így? – Ginny hangja a hátuk mögül jött.

Hermione megfordult, hogy meglássa Ginnyt, amint a Varázsmenazséria ablakán kukucskált be. Ő és Parvati odasétáltak hozzá, és Hermione meglátott egy kis ketrecet az ablakban, ami tele volt bébimumáncokkal.

Parvati zihált, és előrehajolt, hogy jobban megnézze.
– Olyan aranyosak!

– Azon kívül, hogy jobban érzem magam, miben fog ez segíteni? – kérdezte Hermione, szemügyre véve egy apró, bolyhos, vöröses cicát, amelynek nagy kék szemei voltak.

– Szerintem Malfoy valószínűleg nem akar nagy elkötelezettséget. És mi lenne jobb módja annak, hogy elkötelezze magát valami mellett, mint hogy adjunk neki valamit, amiről gondoskodnia kell.

Egy órával később Hermione egy rózsaszín hordozótáskával az egyik vállán keresztülhaladt a Minisztérium átriumán. Elmosolyodott, amikor a legapróbb nyávogást hallotta belülről, amint belépett a liftbe. Egyedül a liftben, ahogy az lefelé vitte őt Varázsbűn-üldözési Főosztályra, Hermione belekukkantott a táskába. Az aprócska murmánc cica volt benne, az egyik régi griffendéles pulóverére fészkelődve. Felnézett rá ragyogó kék szemeivel, és egy apró nyávogást eresztett meg. Belenyúlt a táskába, és egyik ujjával megsimogatta a feje búbját.

Ahogy a felvonó lelassult, a lány újra behúzta a táska tetejét, és a vállára igazította a pántokat. Kilépett a Varázsbűn-üldözési Főosztály nyüzsgő bejáratába. Aurorok, ügyvédek és más mágikus rendfenntartó dolgozók hemzsegtek ott. Hermione a recepcióhoz lépett, ahol egy vidám szőke boszorkány üdvözölte.

– Üdvözlöm, Draco Malfoyt keresem – mondta Hermione mosolyogva, és a hangja egy oktávval magasabbra emelkedett.

– Én tudok neki segíteni! – A mély hangtól Hermione megugrott. Megfordult, és meglátta Blaise Zabinit, aki feléje sietett. A férfi megtorpant, és kinyújtotta a kezét. – Nem biztos, hogy emlékszel rám. Blaise Zabini. Örülök, hogy újra látlak.

Hermione megfogta a kezét.
– Emlékszem rád. Örülök, hogy látlak.

Zabini tekintete merészen, szemérmetlenül végigfutott a lány arcán és testén. Az ajkai elismerően megrándultak.
– Jót tettek neked az évek, Granger.

– Köszönöm – válaszolta Hermione, félrelökve ingerültségét. – Azt mondtad, tudod, hol van Draco, igaz?

– Erre tessék.

A férfi átvezette őt a zsúfolt irodán, és egy kis tárgyalóterem felé kormányozta, ahol Malfoy egy térkép és néhány nyitott akta fölött állt.

Homlokát összeráncolta a koncentráció, miközben kétszer is átlapozott egy aktát. Másik kezével az arcát súrolta, és Hermione nem tudott nem arra gondolni, milyen jóképűnek tűnt ebben a pillanatban.

– Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis felfrissülés – csiripelte Blaise, miközben bevezette a lányt a szobába.

Malfoy egy gúnyos mosolyt eresztett meg, ahogy felnézett. Ahogy a tekintete Hermionéra esett, az rögtön kitágult. Egy pillanat alatt valamiféle érzelem villant át az arcán (meglepetés? bosszúság?), de aztán eltűnt, és helyét egy ragyogó mosoly vette át. Egy pálcaintéssel lezárta az aktákat, és a lányhoz lépett.
– Szia! Mit csinálsz itt?

Hermione sugárzóan visszamosolygott rá, lábujjhegyre állt, hogy egy gyors csókot adjon neki. – Ó, épp ebédelni voltam a lányokkal, és gondoltam, beugrom.

Malfoy tekintete fel-alá járta a lányt.
– Gyönyörűen nézel ki.

– Köszönöm. Van egy meglepetésem számodra.

A férfi szemében ismét felvillant valami meghatározhatatlan, ami Hermione vigyorgásra késztette. A varázsló ideges volt. Nyelt egyet.
– Ó, tényleg?

Hermione vigyorogva az asztalra tette a táskáját, és kinyitotta a tetejét, hogy az apró murmánc kiugorhasson belőle.

Malfoy felugrott, a szemei tágra nyíltak a cica láttán, aki ugyan csak tágra nyílt aranyszínű szemeivel felnézett rá, és egy apró nyávogást eresztett meg.

– Van egy macskád? – kérdezte Draco.

Hermione az oldalához hajolt, kezét a férfi bicepsze köré kulcsolta.
– Ő tulajdonképpen egy murmánc. És neked vettem!

– Nekem? – A férfi megmerevedett mellette.

Hermione bólintott. A szőrös cica remegő lábakon totyogott a tárgyalóasztal körül, gondtalanul taposva át az aktákat és pergameneket.

– Hát nem aranyos, Draco? – mondta Blaise az asztal túloldaláról, gonosz vigyorral az arcán. – Mi lesz a neve?

– Ó, már van neve! – kiáltott fel Hermione, és tapsolt a kezeivel. – Godriknak hívják!

Malfoy pislogott, a rózsaszín árnyalata magasan kivirult az arccsontján.
– Mint a…

Hermione elvigyorodott.
– Godrik Griffendél. Mint a Griffendél Kardja.

A rózsaszín gyorsan mélyvörösre változott a varázslón. Blaise nevetésben tört ki. Hermione azon tűnődött, vajon Malfoy elmondta-e a barátjának, hogy mit tett.

– Tökéletes név! – kacagott fel Blaise, amiért Malfoy figyelmeztető pillantást vetett rá.

Godrik Malfoy felé ugrott, aki kissé hátraugrott. Blaise újabb nevetésben robbantott ki. Hermione kényszerítette magát, hogy ne nevessen, és kinyújtotta a kezét, hogy megvakarja Godrik állát.

– Hát nem imádod őt? – nyávogta a boszorkány, miközben a cica dorombolt.

Malfoy szünetet tartott, de végül azt mondta:
– De igen.

Godrikot felkapva Hermione a mellkasához szorította, hogy Malfoy jobban szemügyre vehesse.

– Olyan boldog kis család leszünk.

Blaise érthetetlen hangot adott ki a háta mögött, valahol a köhögés és a fulladás között. Malfoy arcáról eltűnt a szín, de kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Godrik egyik szőrös fülét.

– Azok vagyunk.

hozzászólások: 0