Elolvastam az Alchemisedet
Elolvastam az Alchemisedet
Már vártam, hogy elolvashassam ezt a történetet. Többek között ezért sem olvastam el a Manacledet újra, hogy minél megkopottabb emlékeim legyenek róla. Körülbelül két éve olvastam utoljára a fanfic verziót, de a fordítás miatt 4-5 alkalommal biztosan végigmentem rajta. Mondatom úgy, hogy elég jól ismerem a történetet, bennem is mély nyomokat hagyott. Miközben egy fanficet sok szempontból nem illik és nem is érdemes kritizálni, ezzel szemben egy kiadott könyvvel már más a helyzet. Szeretném most elmondani nektek, hogy én mit tapasztaltam. Abszolút őszinte akarok lenni.
Miközben vártam erre a történetre igyekeztem elkerülni spoileres tartalmakat, valamint minél jobban kevésbé gondolni a HP univerzumra, hiszen ez már egy új világ, új szereplők, és ne vonjak párhuzamot. Ez szerintem hellyel közzel sikerült is. HP szereplőket először nagyon nehezen tuszkoltam vissza az agyam hátsó részébe, de aztán lefoglalt az, hogy megértsem az új világot. Nem árulok el titkot, hogy olvasás közben sok-sok Manaceleddel megegyező rész visszaköszönt számomra a történetben, szinte szóról szóra, amiknek nagy része szerencsére inkább vitt előre, mint zavart volna. Bár nagyon szeretném azt mondani, hogy örök kedvenc lesz és többször is vissza fogok térni ehhez a történethez, de most egyáltalán nem érzem ezt. Nem mondom mesterműnek, mert egyáltalán nem az. Még friss az élmény, mert ma hajnalban fejezetem be. Talán, ha nem olvastam volna korábban a Manacledet más lenne a véleményem róla, viszont ezt már sosem tudom meg.
Az Alchemised nem egy romantasy történet, habár fő szerepe van benne a szerelmi szálnak. Inkább egy epikus fantasy műfajba sorolható, amiben hangsúlyt fektetnek a világépítésre, ezeknek a szabályaira, hatalmi harcaira, morális és etikai kérdéseire. Erre szükség is volt, hiszen minden fanfiction vonást el kellett belőle tűntetni, hogy önálló műként kiadható legyen. Annak ellenére, hogy egy dark fantasyről van szó, én sokkal könnyedebbnek éreztem, mint a Manacledet. A történet nem volt olyan sokkoló, mint amire számítottam, nem érintett annyira meg, nem törte össze a szívem. Traumából volt benne bőven, csak egyszerűen nem tudtam kapcsolódni a történettel. És közel sem adta azt az átható élményt, amit a Manacled először vagy egy újraolvasás után.
Miért is lehetett ez?
Elsősorban az volt a legnagyobb félelmen, hogy a Harry Potter univerzumot száműzve vajon milyen világot és háttértörténetet kap majd az Alchemised? Abszolút nem sokat tudok az alkímiáról, sem a nekromanciáról. A két fogalmat persze ismerem. Az alkímia 17. századból ered, a célja nagyvonalakban, hogy közönséges fémekből aranyat akartak csinálni, illetve ide kapcsolódik még a bölcsek köve is. A nekromancia pedig a halott testek megidézésével, mozgásra bírásával foglalkozó gyakorlat. Maga a kiinduló pont érdekes, sok kérdést felvet. Másodsorban sikerül-e átültetett történetet és működésre bírni ebben az új világban, ami valahol a középkor és a modernkor furcsa keveredésének eredménye? Harmadrészt vajon a karakterek mekkora szimpátiát váltanak ki majd bennem? Talán ez a kérdés volt a leghangsúlyosabb.
A Manacledhez hasonlóan az Alchemised is három részből áll, amely az emlékeit vesztett Helena Marino szemszögéből láthatunk, elméje töredezettségének szűrőjén keresztül kapjuk az információkat. A világépítés nekem tetszett, sok lehetőség van benne, annak ellenére, hogy szerintem túlbonyolított és részben nem kihasznált. Olvashatunk itt nekromantákról, halhatatlankoról, vivimanciáról, animanciáról, különböző képességekről, amelyek bizonyos fémre vagy elemekre rezonálnak és aklímiáról. A történet szépen halad előre, folyamatos ütemben adagolja az információkat, de az új világ nagyon komplex, szerteágazó, szövevényes. Van a fejezetek elején évszám, bár semmit sem tudtam vele kezdeni, hisz valamilyen fiktív időszámításhoz tartozik. Némileg zavaró volt az információdömping, és sokszor leírást kaptunk egy képességről, és nem gyakorlatban használt jelenetet. Sen direkt nem hagyott szószedetet a könyv elején, illetve a végén, hogy az olvasást ne szakítsuk félbe lapozással, hiszen lassan kiderül a történet során minden. Személy szerint jobb lett volna egy mankó, mert most is vannak nyitott kérdéseim. Az első részt a világépítés bonyolultsága rendkívül nehezen olvashatóvá teszi, illetve az alkímián is alapuló mágikus rendszer megismerése és a véletlenszerű karakterek felbukkanása, akikről először nem tudni kicsodák. Noha maga a téma érdekes volt, figyelemfelkeltő és egyedi, mégis túl sok.
A történet ott kezdődik, hogy Helena Marinót kiragadják a sztázisból és kihallgatják. A lány sok mindenre képtelen visszaemlékzni, mert az elméje olyan átalakuláson ment keresztül, ami egyedülálló és feltehetően ő maga a saját, ritka képességeivel tette ilyenné. A főgonosz Morrough, aki az Ellenállást leverve hatalomra jutott, jelenlegi rezsim vezetője, szerint olyan titkokat rejt az elméjében, amire neki szüksége van. Ráadásul a Helena a néhai Holdfast család kedvence, metoráltja, Lucien Holdfast herceg gyerekkori jóbarátja, és gyógyító. Mindenféle előzmény és magyarázat nélkül kerülünk ebbe a sötét és egyben komor helyzetbe, amitől szegény lány szenvedése, kínzása, először olyan üresnek tűnik. Valahogy a fájdalom, szenvedés és a borzalmak ellenére nem tudtam igazán mély szimpátiát kialakítani a karakterrel, miközben milliónyi információ zúdult ránk. Nagyon igyekeztem nem Hermionét látni benne, nem gondolni a Manacledre, ez egy idő után sikerült is. Végig Helenát magát akartam látni, megismerni. Bár nem igazán tudtam azonosulni a történettel. Egyedül maga az érzés maradt, hogy ezt már olvastam valahol, valamikor, majdnem ugyan így.
A legelején nem igazán tudtam, hogy mit is gondoljak. Egyszerre kell feldolgozni a traumát, politikai eseményeket és a komplex mágia szabályait. Ott voltak a nekromanták, a halhatatlanok, különleges alkímiai képességek, rezonálás, na az utóbbitól már az első rész vége felé az agybaj kerülgetett. Nem volt egyszerű követni a dolgokat, ugráltunk a gondolatok között, sokszor ismételgette Sen ugyan azokat a dolgokat kimondottan értelem nélkül. Nem is beszélve Helena zavarodottságától, töredezett emlékezetéről, ami a történet szerkezetét is adja. És ott volt az elvesztett háború és az Örök Láng, ami igazából nem is tudom, hogy hitnek vagy egy szektaszerű csoportnak nevezzem, majd az új rezsim, akiknek a céljai és mozgatórugói nem tisztázottnak az elején. Így nem is tűnt igazán a jó és a rossz közötti harc olyan kimondottan sziklaszilárdnak. Jobban szeretem azt, amikor a jó és a rossz árnyaltabban szerepel egy történetben.
És itt van Kaine Ferron, aki a Helytartó/Főbíró, a történelem leghíresebb és egyben legfiatalabb halhatatlanja, a vascéh örököse, Paladia legrégebbi családjának a tagja és Apollo Holdfast, Luc apjának gyilkosa. Elsődleges feladata Helena emlékeinek visszahozása, illetve továbbra is fogságban tartani a lányt. Ő hozta azt a rideg, érzékelten karaktert, akire számítottam. Bár az Alchemisedben Helena és Kaine közötti kapcsolat felépítése és fejlődése több figyelmet kapott, mielőtt rákényszerítették volna őket arra, hogy az újranépesítési program résztvevői legyenek. Itt ezen a ponton a történet a Manacledtől egy lényeges momentumban nagyon is eltért, ami először tetszett, mint új fordulat, ám pár oldallal később megoldja az író, hogy ugyan az legyen a végkifejlett, mint a Manacledben. Ezzel már nem voltam olyan elégedett.
És nem gondoltam volna, hogy a nemi erőszakot tartalmazó részeket Sen így jeleníti meg az Alchemisedben, amik igazán fele annyira sem voltak brutálisnak mondhatóak, mint a Manacledben. Persze az erőszak önmagában nem romantizálható, bármilyen részét nézve elítélendő. Mindössze arra számítottam, hogy ez intenzívebb és relevánsabb lesz. Annak ellenére, hogy később pontosan kiderül a program tényleges miértje, abszolút feleslegesnek éreztem. Noha az eredeti történetnek ez az egyik legnagyobb tragédiája, hiszen Dracónak olyasmit kellett tennie Hermionéval, amivel bántja, ugyanakkor megvédi. Felmerül a kérdés, hogy ez így egyáltalán szükséges volt-e az Alchemisedben? Egy tökéletes kibúvó lett volna alóla. A történetbeli technológiai fejlettség szerint is segíthetett volna, akár mesterséges megtermékenyítéssel is megoldhatták volna a gyermeknemzést. Nem mintha Kaine odaadása és hűsége Helena iránt, így kisebb jelentőségűvé vált volna a későbbiekben. Illetve Helena ellen ez ugyanúgy egy gyalázatos tett lett volna, hiszen így is minden szempontból megalázták. Viszont a cselekmény szempontjából értelmesebb megoldás lehetett volna.
A második részben Helena múltbéli emlékeit láthatjuk, és értelmet nyernek benne azok a dolgok, amik az első részben nem voltak teljesen világosak. Legalábbis nagyrészt. Én a Manaclednek is ezeket a részeit szerettem a legjobban, amikor a két főszereplő egymás iránti szerelme lassan-lassan kibontakozott, az idő múlásával a külső nyomás és a titkok hatására megerősítik a kapcsolatukat. Ebben a részben a világépítés már kisebb súllyal volt jelen, viszont kapunk bőven plusz információkat, bár a lényeg inkább a cselekményen volt. Innentől sokkal könnyebben olvasható.
De beszéljünk az Ellenállásról. A történet legnagyobb hibája és kockázatos döntése, hogy nem mutatja be ezeket a szereplőket. Annyira Helena töredezett emlékezetére épít, amivel a lány jelenlegi állapotára és traumájára fókuszál, hogy közben nem alapozza meg ezeket a fontos szálakat. Tehát Sen feláldozta az érthetőséget az intenzitásért. A szereplőket nem kedveltem meg, számomra teljesen semlegesek voltak, még valamilyen szinten Helena és Kaine is. Nem is kellett volna részletesen kifejteni mindent, de mélyebbre kellett volna ásni. Luc Holdfast és Helena barátságát megmásíthatatlan tényként kezeli a történet, és a lány hűsége iránta megkérdőjelezhetetlen. Én mégsem tudtam ezt így kezelni, sem megkedvelni Lucot, aki az Örök Láng reménysége, aki szentül hiszi, ha az elődei útját kell járnia, ha hisz és jó marad, akkor elnyeri a megváltást és az isteni beavatkozást. Ebben megingathatatlan, ahogy a társai is. A hit cselekvés nélkül nagyon kevés. Nem érzem ennek a barátságnak a mélységeit, nem éreztem Luc iránt semmit, nem fájt a vesztesége, nem tört össze. Mi itt már azt az állapotot láthatjuk, amikor a traumák, a harc, a szenvedés és minden más már szétszakította az emberi kapcsolatokat. Ez iszonyatosan kevés. Lehetett volna több említés tenni az iskolai évekről, több kapcsolat, több érzelem. Akár még a sztázisban heverve, ahogy az emlékek kavarognak Helena fejében. Nem éreztem azt, hogy nekem elég lett volna. Mivel a történet in medias rest, így idő sincs arra, hogy bemutasson egy vagy több mélyebb baráti kapcsolatot.
Helena szerepét a Holdfastok oldanál, szintén hiányosnak éreztem. Először úgy tudjuk kiemelet helyen volt, mint ösztön díjas, kedvenc, zseni diák. Ez a lekötelezettség elég az önfeláldozáshoz? Egy gyerekkori mostanra szétszakított barátság? Látja, hogy Luc mit tesz és mit nem tesz. Már korán, mielőtt ezt felnőtt fejjel felfoghatta volna, megfosztották valami fontostól, hogy gyógyító lehessen. Az összes információ, amit a hit hibáiról kapunk és Helena sokféle módú kihasználása mellett, a karakterek között szinte alig érezni kapcsolatot, kötődést, és szeretetet Helena iránt pedig semennyire, mintha ő csak egy eszköz lenne. Alchemisedben sokszor Helena elutasítását láthattuk a baráti kapcsolatok iránt. Lilával és Sorennel például alig-alig vannak interkaciók. Szerencsétlen lány őrlődik magában, miközben egyre csak terhelik, terhelik… Nekem azt sem volt meggyőző. Miért? Mi motiválja? Mi a célja ezzel? Az nekem nem volt elég, hogy csak azért mert tenni akart valamit a háború egy, szinte már reménytelen pontján. Vagy ez egyáltalán elég az önfeláldozáshoz? A történet nem ad elegendő bizonyítékot arra, hogy ez a hűség miért kell, hogy nagyobb legyen Helena önfenntartásánál. A Kaine-nel kötött alku elfogadása (ami Helena lelki romlásához vezet) a narratíva szerint Lucért tett végső áldozat, de mivel Luc személyes fontossága a háborús krízis miatt háttérbe szorul, így Helena tettei kényszeredettnek és aránytalannak tűnhetnek
A Manacledben ösztönösen tudtuk a helyzeteket, barátságokat és szimpátiákat kezelni, mert volt hét Harry Potter könyv, amiben megismerhettük a karaktereket és a személyiségeiket. Helena az egész történetet tekintve borasztóan súlytalan, jelentéktelen, aki már sokkal korábban belefáradt abba, hogy harcoljon és küzdjön az igazáért, minthogy a visszaemlékezések elkezdődtek. Talán azért is dobta oda magát prédának? Lemondott magáról? És heves ellenszenv övezi, de csak részben derül ki, hogy miért. Persze nem sok mindenkinek tetszik, hogy ő máshonnan származik, és gyógyítóként hol helyezkedik el a hierachiában. De mire a visszaemlékezésekben már egy olyan pontra érünk el, hogy annyira ledegradálták, hogy szinte semmilyen szava nincs. Érezni a feszültséget, de ezt szerintem egy konkrét esettel nem lehet ezt megmagyarázni. Ennek a mélysége is hiányzik.
A visszaemlékezések végkifejlett része jó pár dologban eltér a Manacledétől. Nekem ezzel kapcsolatban is semleges érzéseim voltak. Egyik jó oldalon álló szereplőt sem kedveltem meg igazán annyira, hogy érdekeljen mi történik vele. A rossz oldalt pedig annyira nem ismerjük meg, éppen az utolsó utáni pillanatban derülnek ki dolgok róluk. Harcjelenetek bár voltak, nem voltak túlságosan kidolgozva, nem volt sem érzékletes, sem érzelmes. Bár egy-egy gyomorforgató részt azért sikerült beletenni. Nem sem láttam benne a jó oldal olyan mértékű mély érzelmeket megmozgató bukását, ami később Helena mindent elsörpő támadásának egyik mozgatórugójává válik. A könyv végig felszült volt, de egy-egy jobban kidolgozott stratégia és harci jelenet többet adott volna hozzá.
Úgy gondolom, hogy SenLinYu annyit fáradozott az új világ megalkotásán, annak részletekbe menő megtervezésén, egyedi hangulatán, hogy a Manacledet beleültetése ebbe az egészbe valahogy nem működött igazán. Maga a románc nem tudta a hátán vinni az egészet, és egyáltalán nem volt elég.
Az igazi mélyrepülést a történet vége adta, amikor visszatérünk a jelenbe. Először Kaine és Helena újra egyedülésének mámora egy ideig elég volt. Sen nagyon jól ábrázolta Helena küzdését és gyötrődését, ahogy összeegyeztette Kaine jelenlegi és régebbi verzióját, próbált alkalmazkodni a jelenhez, rendezni az emlékeit, gondolatait. Aztán megjelentek a színen a szinte random, alig beavatkozó, alig szereplő karakterek, hogy segítsenek megoldani a helyzetüket. Szerintem itt lehetett volna teljesen más irányba terelni a történetet. Egy nagy végső és mindent elsöprő összecsapás Morrough fő gonosszal, vagy akár a halhatatlanokkal, amikor a két főhős tényleg kiérdemi azt, hogy később békében élhessen tovább. Egy komoly, megtervezett végső jelenttől, amitől csak több lett volna az egész. Helyette Kaine és Helena viszonylag könnyedén távoznak, majd egy hosszúra nyújtott Happy Endben végződik a történt, ami gyakorlatilag teljesen azonos a Manacleddel.
Nem érzem úgy, hogy ez a történet a Harry Potter univerzum nélkül, önállóan megállja a helyét. Habár rengeteg lehetőség lett volna még benne. Hiszen annyi fontos mondanivalója volt. Pl.: a nekromancia, a holttestek etikátlan szemben az etikus módú felhasználása, hogy csatát nyerjenek. Hit és fanatizmus kérdése – meddig lehet vakon követni valamit, ami nem vezet jóra? Helena és Kaine közötti kapcsolat, amit az elszigeteltség és a kényszer ural, amely megakadályozza az érzelmi kötődést. Helena, illetve úgy összességében a nők mellőzött helyzete a történetben. Sen úgy érzem, hogy nem tudta teljesen elengedni a Manacledöt. Más, hasonló fanfiction adaptációknál nem éreztem ennyire úgy, hogy visszanyúlna az eredeti történetszálakhoz, eredeti karakterekhez. Az volt az érzésem, mintha elvárna egy olyan szimpátiát a szereplők iránt, amit egyszerűen itt képtelenség volt érezni a kevés interakció, kevés háttértörténet után. Alchemised úgy éreztem, hogy túlságosan is nehezen szétválasztható a Manacledtől. És a karakterek szempontjából nem kaptam meg azt az érzelmi kötődést, amit vártam volna.
Ennek ellenére, hogy nem egy makulátlan könyvet vehettem a kezembe, nem bántam meg, hogy elolvastam. Vitt magával a történet, és gyorsan tudtam vele haladni, élvezetes is volt, de abszolút nem volt rám olyan hatással, mint amilyenre számítottam. Nem tudom milyen lehet annak, aki először az Alchemisedet veszi a kezébe. Vajon ő is azt érzi a karakterekkel kapcsolatban, amit én? Egyszerűen nem tudom megmondani. Összességében azt kell mondanom, hogy tetszett, de nem lett kedvenc. Szerettem benne a romantikus szálat, habár sokkal kidolgozottabb belső monológokra is szükség lett volna, több metaforára és letisztultabb, kiforrottabb írói stílusra. Viszont örülök a Happy Endnek, bár számomra nem kielégítő a befejezés.
feltöltötte 2025. Oct. 02. |
Nyx | hozzászólások: 2
