30. fejezet
30. fejezet
Tabu
Hermione kinyitotta a szemét, hogy eloszlassa az álom ködét, és megpróbált összpontosítani. Még mielőtt meglátta volna, érezte, hogy valami nem a helyén van a kezében, és zavartan ráncolta a homlokát, amikor észrevette, hogy egy másik kéz ujjai összefonódnak az övéivel. A sátorban gyenge fény volt – egy kis, kékes láng halványult a sarokban álló lámpában –, de Hermione azonnal tudta, kinek a keze fogja az övét, és követte a kart Ron alvó arcáig.
Olyan gyorsan húzta vissza a kezét, hogy a könyöke a csípőjéhez ütközött. Felmerült benne a kísértés, hogy felrázza Ront, és kioktassa, hogy illik a kezét magánál tartani, de a gondolat elillant, és hirtelen nagyon éber és nyugtalan lett. Feladta a gondolatot, hogy visszaaludjon, és óvatosan kimászott a kempingágyból, lábujjhegyen kiment a sátorból, és elhatározta, hogy megkeresi Harryt, akiről tudta, hogy ma éjjel őrködik.
Néhány méterre a táboruktól meglátta, ahogy egy élettelen tölgyfa omladozó törzsének támaszkodott, és amikor a holdfény megcsillant a szemüvegén, tudta, hogy meglátta. A fiú határozottan kerülte őt, mióta Hermione bevallotta, hogy szereti Dracót, és Hermione azt hitte, Harry feláll és elmegy, de a fiú vállai megereszkedtek, és mély levegőt vett, ami hideg pára lett, amikor Hermione közeledett hozzá. Voltak dolgok, amiket el kellett mondani; egy megromlott barátságot kellett helyrehozni.
– Szia! – köszöntötte szelíden, és leült vele szembe a földre.
– Szia! – visszhangozta Harry, és a köztük lévő kínos csend Hermionét összeszorította. – Hermione…
– Szeretnék kérdezni tőled…
– Nekem is van pár kérdésem – szakította félbe Harry, szinte idegesen. – Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért az elmúlt héten távolságtartó voltam veled.
Megkönnyebbülés öntötte el Hermionét.
– Semmi baj.
– Csak… ez olyan nagy sokk volt… nos, még mindig nagy sokk és én…
– Tudom – bólintott a lány. – Megértem…
– Nos, ez az én problémám – mondta Harry. – Gondolkodtam rajta, és még mindig nem értem, és azt hiszem, szükségem van rád… igen, szükségem van rád, hogy elmagyarázd nekem.
– Azt akarod, hogy elmondjam, mi történt? Draco és köztem?
– Hallani akarom az érvelésedet – motyogta. – Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek, szóval, ha elmagyarázod, talán megértem.
A lány rágta az ajkát.
– Én… nem tudom, hogyan…
– Mióta? – kérdezte Harry. – Mióta… érzel iránta valamit?
Visszagondolt az első csókra, amit Dracóval osztott meg, arra a furcsa napra, amikor a méh megcsípte, ő megmentette az életét, és ő olyan szemérmetlenül megérintette az arcát, és akkor megtörtént. Ez volt a katalizátor, ami Draco életébe sodorta. Az az őrült pillanatnyi impulzus mindent megváltoztatott.
– Novemberben – szólalt meg halkan távolról visszaemlékezve a szélre. – Novemberben kezdődött.
– Oké – mondta. – És hogyan?
Ismét visszament az időben, és átgondolta az összes apró eseményt, ami ahhoz a sorsdöntő pillanathoz vezetett: a hosszan tartó pillantásaikat, a késő esti forró csokoládézásukat a kanapén. Attól, hogy ő olvasta a mugli könyveit, addig, hogy ő főzött neki. Attól, hogy ő pánikba esett, amikor ő nem tért vissza, addig, hogy ő megszúrta a kezüket, és összekeverte a vérüket. Minden hosszabb pillantástól minden kíváncsi érintésig.
A toleranciától a kíváncsiságon át a vágyig, majd a szerelemig.
Az élet nem más, mint egy sor csekély jelentőségű esemény, amelyek valami gyönyörű vagy tragikus dologhoz vezetnek. Néha mindkettőhöz.
– Tudod, igaz, amit mondanak – suttogta, mielőtt még rájött volna, hogy kimondta a szavakat. – Soha nem ismered meg igazán valakit, amíg nem élsz vele együtt. Bizonyos értelemben mindketten elveszettek voltunk és kényelmetlen helyzetben. Nekem nem voltál te és Ron, neki pedig nem voltak barátai és családja… nem volt semmink, és amikor mindezt elvették tőlünk, nem volt mögé bújni.
– De…
– És mindketten csak… összeomlottunk egymás előtt – folytatta. – Tudod-ki halált akart neki, és ő teljesen el volt keseredve a körülményei miatt, én pedig, miután elfeledtettem a szüleimet, annyira… összetört voltam. De ez tett minket… emberivé, azt hiszem. Valódiak voltunk, mert összetörtek voltunk.
Harry homlokát ráncolta.
– Nem értem.
– Úgy értem, csak… mi voltunk – próbálta megmagyarázni. – A személyiségünk, a… lelkünk, azt hiszem. Csak érzelmek és ösztönök, és mi csak… illettünk egymáshoz. Szinte összekapcsolódtunk.
– Mert mindketten egyedül voltatok?
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem, voltak mások is, akikkel társaságot találhattam volna, ha csak a magányról lett volna szó. De ez több volt annál.
Látta a bizonytalanságot a szemüvegének tükröződése mögött.
– Szóval ő csak… nem törődött vele? Azzal, hogy mugli származású vagy?
– Ó, Merlin, nem. Egy ideig tartott, mire egyáltalán udvarias lett velem, de ő így nőtt fel. Talán túl optimista vagyok, de szerintem már azelőtt is megkérdőjelezte a vér előítéletekkel kapcsolatos nézeteit, hogy bármi történt volna közöttünk. Talán még azelőtt is, hogy beengedte a Halálfalókat a Roxfortba.
– Hogy érted ezt?
– Láttad tavaly, Harry – sóhajtott. – Milyen gyötrődőnek tűnt. Ha biztos lett volna abban, hogy minden, amit a muglikról és a mugli származásúakról tanítottak neki, igaz, akkor biztosan végigcsinálta volna.
– Hermione, ő még mindig…
– Soha nem volt gonosz, Harry – sietett védeni távollévő szerelmét. – Csak… rossz döntéseket hozott. Azt hiszem, a kétség mindig ott volt benne, és én egyszerűen… a megfelelő irányba tereltem.
– De ez nem…
– Miért szereted Ginnyt, Harry?
– Én… mit akarsz…
– Úgy értem, ez nem éppen kényelmes – folytatta. – Ő a legjobb barátod húga. Miért szereted őt?
– Én… ööö… – dadogott ügyetlenül. – Nem tudom, miért… csak szeretem.
A szája sarkai szomorú mosollyal megrándultak.
– Pontosan.
Harry egy pillanatig csendben nézett rá, majd megrázta a fejét, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán, ami, ahogy Hermione tudta, akkor volt a szokása, amikor kényelmetlenül érezte magát. A cipőjének orrára bámult, és az orrán keresztül lélegzett ki.
– Mit akartál kérdezni, Hermione?
Lesütötte a szemét, érezve, hogy Harry befejezte a beszélgetést a Dracóval való kapcsolatáról, és nem tudta megmondani, hogy a véleménye enyhült-e vagy sem. Az izgatottan doboló ujjaiból ítélve, kételkedett benne.
– Szerettem volna tudni, mit mondtál Ronnak.
– Semmit – motyogta. – Tudtam, hogy ha elmondom, hogy másvalakit szeretsz, akkor tudni akarja majd, kit, és sok kérdést fog feltenni. Csak annyit mondtam neki, hogy nem beszéltem veled, mert nem tudtam, mit mondjak.
Lenyelte a torokfájását.
– A kezemet fogta, amikor felébredtem – mondta. – Harry, el kell mondanom neki…
– Nem.
– De ez nem fair vele szemben…
– Még ne, Hermione.
.
* * *
.
A szemhéjai egyre nehezebbnek érezte, mintha a szempillái ólomból lennének.
Az elmúlt két hétben a kimerültség súlyosan érintette Dracót, mélyen belesüppedt az izmaiba, amíg azok lüktetni nem kezdtek, és állandó fejfájás telepedett le a szeme közé. Ted halálának hírének következtében az elmúlt néhány napban azok a kis szokások és rutinok, amelyek mindent működésben tartottak, eltűntek. Nem voltak lustálkodós varázslósakk-partik, közös reggelik, és éjféli találkozások Andromédával egy hideg kávé mellett. Minden unalmas és rendezetlen káoszba süllyedt, és senki sem tudott összeszedni annyi energiát, hogy törődjön vele.
Kivéve talán Blaise-t.
Andromeda Tracy szobájában aludt, mert nem tudta rávenni magát, hogy visszatérjen a férjével közös otthonukba, és szembesüljön azokkal az emlékekkel, amelyek elkerülhetetlenül mindenhol ott hevertek a porban. Alig jött ki Tracy szobájából, Blaise pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy valamilyen rendet tartson a menedékházban, különböző feladatokat osztott a Mardekár-ház tagjaira, és átvette Andromeda szerepét a ház vezetőjeként, bár Draco azon tűnődött, hogy Blaise talán csak azért teszi ezt, hogy elterelje a figyelmét a Lovegood nélküli magányos éjszakákról, aki már majdnem egy hete eltűnt.
Nehéz volt.
Draco nem emlékezett olyan időre, amikor ilyen kényes módon a halállal küzdő emberek vették volna körül, és fogalma sem volt, hogyan viselkedjen gyászoló társai között. Tedet egyáltalán nem ismerte jól, de nyilvánvalóan nagy hatással volt a többiek életére, mielőtt ő megérkezett; úgy tűnt, Theo és Millicent pótapja volt, és a melankólia ragályos, ha zárt térben van.
Ahogy várható volt, Theo reagált a leghevesebben, és az első két napban nem tett mást, csak hányt, sikoltozott és megpróbált tönkretenni mindent, ami a szemébe került. De, mint az életben és minden másban, a düh és az energia lassan kifogyott Theóból, és az elmúlt négy napban Andromeda holttestszerű megjelenését és lassú mozgását tükrözte.
A kettőjük nem tett mást, csak létezett, bezárva egy katatóniás transzba, amely mindenféle célt elutasított.
Blaise elrejtette Theo pálcáját valahova, és úgy döntött, hogy figyelni kell rá, ezért éjszakánként felváltva maradtak a szobájában, bár Draco többször is felajánlotta, hogy ő vállalja a későbbi műszakokat. Ő aludt a legkevesebbet, így ez logikus volt.
De most minden utolérte, és a változatosság kedvéért épp egy ésszerű időben vonult vissza aludni, ezért több mint irritált volt, amikor egy zavaró álom a Sötét Jelekről és Granger sikolyairól túl korán felébresztette.
Hirtelen felült az ágyban, és hevesen levegőt vett, hideg verejték csöpögött a szeméből, és borzongás futott végig a gerincén, miközben Hermione sikolyainak visszhangja csengett a fülében. Az arcát a nedves tenyerébe temette, és megpróbálta megnyugtatni a légzését, majd morcosan pillantott az órára, amikor rájött, hogy hajnali fél négy van.
Azon töprengett, hogy érdemes-e megpróbálnia visszaaludni, amikor meghallotta: halvány hangok morajlottak a földszintről.
Tudta, hogy valószínűleg semmi, talán Miles és Tracy isznak valamit, de egy bizonytalan érzés szúrta a gyomrát. Felhúzott egy pólót, és simára simította a verejtékkel átitatott mellkasán, majd megragadta a pálcáját, és óvatosan, csendes léptekkel elhagyta a szobáját.
– Lumos – suttogta, miközben átlépte a lépcsőfordulót.
A hangok egyre hangosabbak lettek, de nem tudta azonosítani, kinek a hangja, és nem tudta megkülönböztetni, mit mondanak, ezért követte őket a lépcsőn lefelé és a folyosón végig, amíg a konyha ajtaja előtt nem állt meg.
Két hang volt, mindkettő női. Felismerte Andromeda gyengéd hangját, de a másodikat nem tudta beazonosítani. Kikapcsolta pálcájának fényét, és a kíváncsiságtól vezérelve fülét az ajtóhoz nyomta.
– …és minden. Hamarabb jöttem volna, de most olyan veszélyes baglyokat küldeni, és nem voltam biztos benne, hogy a védelmeid engedik-e, hogy idehoppanáljanak, és nem akartam használni a zsupszkulcsokat, amikor már olyan közel van a szülés…
– Semmi baj – hallotta Draco a nagynénje motyogását. – Tudom, hogy sok dolgod volt…
– Nem, itt kellett volna lennem veled…
– Nymphadora, semmi baj– szakította félbe Andromeda, és Draco arca eltorzult az ajtó másik oldalán, amikor felismerte unokatestvére nevét. Az unokatestvérét, akit nem ismert.
– Dehogyis nincs – mondta a nő, és Draco hallotta, ahogy valami húsos valami nekicsapódik a fának, valószínűleg a nő ökle és az asztal. Hallotta a feszültséget a hangjában, azt a mély hangszínt, ami akkor hallatszik, amikor valaki a gyász és a nyers düh között vergődik. – Sajnálom, anya, én…
– Ne kérj bocsánatot, Nymphadora. Tényleg semmi baj. Csak… jó látni téged, drágám. Örülök, hogy itt vagy.
– Tudod – mondta unokatestvére egy pillanat múlva. – Remus és én beszélgettünk, és úgy döntöttünk, hogy ha fiú lesz, akkor apáról fogjuk elnevezni a babát.
Hosszú szünet következett, és Draco mozdulatlanul állt, amennyire az izmai engedték.
– Szerintem ez tökéletes – sóhajtott Andromeda, hangja az érzelmektől remegett. – Apádnak nagyon tetszett volna. Tényleg.
– Hát, azt hiszem, soha nem fogjuk megtudni, ugye?
– Olyan dühösnek tűnsz…
– Persze, hogy dühös vagyok – kiáltotta. – Megölték az apámat! Minden nap embereket ölnek, és ott van még az a rohadt Mugli Születésűek Regisztrációs Bizottsága! Láttad a propagandát, amit a mugli származásúakról csinálnak?
Draco érezte, hogy összeszorul a mellkasa.
Mugli Születésűek Regisztrációs Bizottsága. Mugli születésűek. Granger.
– Igen – válaszolta a nagynénje. – Láttam valamit erről a Prófétában, és néhány szórólapot is kézbesítettek a házunkba. Szörnyű…
– Undorító–– köpött ki Tonks. – Nem tudom elhinni, hogy vannak emberek, akik tényleg elhiszik ezt a baromságot. Tudod, amikor Hermione nálam lakott, én…
Draco nem hallotta a mondat végét. Az összes vére a fülébe szorult, és egy pillanatra megsüketítette, amíg csak a pulzusának gyors dobbanását hallotta, és a látómezeje elmosódott. Olyan erővel csapott le rá, hogy még a körmei is égtek a tiszta dühtől, majd hirtelen adrenalinnal és hővel telve nekitámadt az ajtónak, és a pálcáját előrántva berontott a konyhába. A két boszorkány megdöbbent, és Tonks felállt, pálcáját rá irányította, testét pedig óvatosan elfordította, hogy megvédje a pocakját.
Tonks undorodva nézett rá.
– Mi a fenét keresel itt?
– Hol a fenében van? – sziszegte Draco unokatestvérének, és alig ismerte fel a hangjában rejlő gonoszságot.
– Draco – mondta Andromeda óvatosan. – Nyugodj meg…
– HOL VAN?
– Anya, mi a fenét keres ő itt…
– Semmi baj, Nymphadora…
– De ő is közéjük tartozik – vitatkozott mereven. – Felvette a Jegyet, és hagyta, hogy a halálfalók…
– Átállt – magyarázta gyorsan Andromeda, felállva a székéről. – Draco, kérlek, tedd le a pálcádat…
– Ne gyere egy centiméterre sem hozzám, te ribanc – morogta, és ferde szemmel nézett rá. – Hazudtál nekem…
– Nem, nem hazudtam…
– AZT MONDTAD, HOGY NEM TUDOD, HOL VAN! – kiáltotta, hangja gyorsan rekedtté vált, és mellkasa hullámzott. – TUDTAD, ÉS HAGYTAD, HOGY AZT HIGYEM, HOGY Ő…
– Draco, kérlek, tedd le a pálcádat…
– LÁTTAD, MENNYIRE EL VAGYOK BASZVA AZ UTÓBBI NÉHÁNY HÉTBEN, ÉS SEMMIT SEM TETTÉL!
Lihegett, szeme az unokatestvéréről a nagynénjére ugrált, majd vissza. Az árulás keserű ízt hagyott a szájában, miközben elgondolkodott, mikor is kezdett el bízni Andromedában, majd csendben szidta magát, amiért elengedte a figyelmet. Mostanra már meg kellett volna tanulnia.
– Draco, esküszöm, hogy nem tudtam. Nymphadora csak ma este mondta el…
– CSUPÁN MONDD MEG, HOL VAN! – morogta hevesen. – AZONNAL!
– Ki? – szakította félbe Tonks.
– GRANGER! – kiáltotta, és ismét forró pillantást vetett unokatestvérére. – Malazárra esküszöm, ha nem…
Andromeda felnyögött, és letörölte a szomorú könnyeket.
– Draco, hagyd abba. Kérlek.
– Addig nem, amíg nem mondod meg, hol van Granger – mondta határozottan. – El fogod mondani…
– Hermionéra gondolsz? – kérdezte Tonks, megfelelően zavartan. – Mi köze van neki hozzád?
– Ő az egyetlen, aki köze van hozzám! – vágott vissza, pálcáját még mindig rá szegezve, és dühösen remegve a kezében. – Most mondd meg!
– Várj – motyogta unokatestvére, szemei kitágultak, mintha egy emlék után kutatna. – Te? Te vagy az… te vagy az a fiú, akiről beszélt? Akibe beleszeretett a Roxfortban? Te és ő…
– IGEN, ÉN! – kiáltotta, túlságosan dühös és türelmetlen ahhoz, hogy törődjön vele. – ÉN VAGYOK AZ! AZ ÖVÉ VAGYOK! ÉS Ő…
– Kizárt. – Tonks kételkedve rázta a fejét. – Hermione nem…
– Nymphadora – mondta Andromeda, jelentőségteljes pillantást vetve a lányára. – Nem hazudik.
Tonks ajkai megrándultak, de pálcája mozdulatlan maradt, ahogy Dracoé is. Mögötte mozgás volt, de ő továbbra is szemkontaktust tartott unokatestvérével, figyelmen kívül hagyva a két pár lépést, amelyek beléptek a szobába, és néhány méterre tőle megálltak. Az intuíciója azt súgta, hogy Blaise és Theo azok, de túlságosan koncentrált és vad temperamentuma hajtotta, amely a bőre alatt statikus feszültségként viszketett, hogy az ő irányukba pillantson.
– Malfoy – mondta Blaise éles hangon. – Mi a fene…
– Hagyj békén – morogta. – Ne avatkozz bele, csak húzz el…
– Draco, ő terhes…
– Leszarom! – köpött. – Ő tudja, hol van Granger!
– Granger? – ismételte Theo halkan, nyilvánvalóan zavartan. – Úgy érted… Hermione Granger? Miért lenne…
– Nem tudom, hol van Hermione! – kiáltotta Tonks. – Egyikünk sem…
– Azt mondtad, veled marad! – ordított Draco. – Hallottam, szóval ne baszakodj velem…
– Azt mondtam, hogy nálam volt – válaszolta a nő, hangja nyugodtabb és határozottabb volt. – Múlt időben, Malfoy. Fogalmam sincs, hol van Hermione most.
A fiú megakadt, és hirtelen nagyon letargikusnak érezte magát.
– Hazudsz…
– Nem – szakította félbe a nő, mintha számított volna a válaszára. – Nálam maradt egy ideig, de több mint egy hónapja elment…
– Hova?
– Nem tudom – mondta lassan, és ellazította védekező testtartását. – Éjszaka távozott. Feltételezem, Harryhez és Ronhoz ment…
– Ó, a halálos csapdát jelentő ikrek! – kiáltotta, és fogait csikorgatta, amikor hangja elcsuklott. – Kibaszott zseniális!
– Nem lesz baja – morogta Tonks. – Hermione a legokosabb boszorkány a korosztályában…
– Te hülye ribanc – gúnyolódott unokatestvérén, de kezdett kifogyni belőle a harci kedv. Érezte, ahogy az energia kiszivárog a pórusaiból, miközben a csalódás káros hulláma elárasztotta. – Hagytad, hogy Granger, egy ismert mugli születésű, csak úgy elmenjen, amikor ott vannak a foglyok…
– Hermione tudja, hogy óvatosnak kell lennie…
– Mi, úgy, mint az apád? – válaszolta, és furcsa elégedettség töltötte el, amikor hallotta, hogy mind a nagynénje, mind az unokatestvére felhördül a kegyetlen megjegyzésén.
– Malfoy – sziszegte Blaise az oldalán. – Végeztél…
– Te is ilyen nyugodt lennél, ha a te boszorkányodról lenne szó? – csattant fel Draco.
– Az én boszorkányom is eltűnt – mondta barátja, és Draco érezte, hogy egy kéz nyomást gyakorol kinyújtott karjára. – Elég volt.
Draco nem ellenkezett, és leengedte pálcáját, szeme a padlóra esett, és izmai megfeszültek az alkarjában. Csak egy kis információt akart Grangerről, csak egy biztosítékot, hogy biztonságban van, de az a reményhez közeli, röpke villanás olyan gyorsan elillant, mintha levegőt vett volna ki belőle. A szabad kezével a fejét fogta, miközben a migrén elkerülhetetlen tompa lüktetése elkezdett a sinusait ostromolni. Fizikailag is érezte, ahogy a többiek szemei méregetik, és abban a pillanatban mindet meggyűlölte, amiért tanúi voltak, ahogy elveszíti az önuralmát.
– Bassza meg – suttogta, és elfordult, hogy elmenjen.
– Várj – Theo az útjába állt. – Megőrültem, vagy jól hallottam? Te és Granger? Együtt?
Draco nem válaszolt, de kiegyenesítette a vállát, felemelte az állát, és kihívta Theót, hogy tegyen megalázó megjegyzést vagy gúnyos megjegyzést. Ehelyett furcsa kifejezés jelent meg az arcán, és Draco meglátta benne a Ted halála előtt ismert csintalan és szarkasztikus férfit.
– Hát – mondta Theo, és mosoly kúszott az ajkára. – Ez egy érdekes fordulat.
A vágy, hogy öklét Theo állkapcsába vágja, fehérre váltotta az ujjperceit, de egyszerűen elsétált mellette, és visszatért a szobájába, vágyva a magányra és egy zuhanyra, ahol elképzelhette Granger tükörképét a csempén.
A megerősítés, hogy Potterrel és Weasley-vel a háború sújtotta országban vándorol, új és erős adag álmatlanságot fecskendezett az ereibe, és négy napig egy percet sem aludt.
Szándékosan kerülte a többieket, különösen Theót, Blaise-t és Andeomedát, amíg utóbbi egy meglehetősen szomorú áprilisi kedden fel nem kereste. Emlékezett, hogy az ablakán kívül a friss leveleket és a rózsaszín virágokat nézte, amelyeket a szélvédőn lecsorgó esőcseppek még nagyobbnak mutattak. Kopogás nélkül lépett be a szobájába, arcán őszinte mosollyal, amely kissé ferde volt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell mosolyogni.
Elmondta neki, hogy éppen most kapott egy levelet, és hogy Tonks fiút szült, Teddy Lupint.
A fiú elgondolkodott, miért gondolta a nagynénje, hogy ez érdekelni fogja, majd elgondolkodott, hogy valóban érdekli-e.
Vonakodva motyogott egy „gratulálok”-ot, a boszorkány pedig elment meglátogatni első unokáját.
Draco mellkasában lévő csomó kissé könnyebbnek érezte magát, de a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy irigyelte azt a babát, amiért nem tudott a sötét és haldokló világról, amelybe született.
Az ártatlanság és a tudatlanság egy és ugyanaz, mindkettő boldogság.
.
* * *
.
Hermione ujjaival végigsimította a kard markolatának bonyolult mintázatát, csodálkozva azon, hogy valami ilyen gyönyörűséges hogyan lehet ennyire halálos. Harry neki adta a Griffendél kardját (és minden mást is), hogy tárolja a varázslatos táskájában, ragaszkodva ahhoz, hogy ő a legalkalmasabb személy a holmijuk biztonságos őrzésére. Hirtelen vágyat érzett, hogy tanulmányozza a műtárgyat, lenyűgözte a történelem, amelyet szinte érezni lehetett a pengében.
Meleg volt az érintése alatt. Melegebb, mint ő maga.
Visszatette a táskájába, és visszatért a könyvéhez, aláhúzva mindent, ami fontos lehetett, és itt-ott jegyzeteket készítve, hogy később visszatérjen rájuk. Teljesen elmerült a szokásos rutinjában, hogy elolvassa és újraolvassa a hetekkel ezelőtt megtanult szavakat, és megpróbálja elűzni a Dracóra vonatkozó gondolatokat, amelyek mindig behatoltak a koncentrációjába. Így amikor egy barátságos kéz megérintette a vállát, és megsimogatta a füle melletti fürtöket, ijedten felugrott, és készenlétbe helyezte a pálcáját.
– Ron – sóhajtott, és leengedte a pálcáját az ő ádámcsutkájáról. – Megijesztettél…
– Bocsánat – motyogta gyorsan. – Próbáltalak szólítani.
– Én…
– Olvastál – fejezte be helyette. – Igen, tudom.
Hermione látta, hogy Ron ideges, ez abból is látszott, ahogy a lábát mozgatta, és bizonytalanságában összehúzta szeplős arcát. Tudta, mi fog következni, és idegesen a füle mögé tűrte a makacs hajtincset, amit Ron megérintett.
– Hol van Harry?
– Ételt készít a sátor mellett – mondta. – Nézd, Hermione…
– Megnézem, hogy kell-e segíteni…
– Csináltam valamit? – kérdezte Ron hirtelen, és Hermione összeszorította a fogait. – Úgy értem, felidegesítettelek, vagy valami?
Hermione mély levegőt vett.
– Nem. Nem, nem idegesítettél fel, Ron…
– Akkor… nem értem – próbálkozott ügyetlenül. – Csak… azt hittem, te és én… tudod.
– Ron, szerintem…
– Úgy értem, az esküvőn történtek után – folytatta zavartan. – Tudom, hogy soha nem beszéltünk róla, de… megbántad?
– Nem, nem bántam meg – válaszolta őszintén. – Csak mi…
– Mert azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy most már együtt vagyunk, de… nyilvánvaló, hogy te nem így érzel.
A bűntudat gyorsan felkúszott a mellkasában. El akarta mondani neki. Érezte, ahogy a szavak formálódnak.
– Te vagy a legjobb barátom…
– De ennyi? – kérdezte letörten. – Csak barátok? Csak ennyinek látsz engem?
– Ron – kezdte lassan. – Tudod, hogy kedveltelek, de… a lehetőségünk, hogy többek legyünk barátoknál, csak… elszállt.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy túl sokáig vártunk – magyarázta. – Ott volt előttünk a lehetőség, de mi… nem éltünk vele, mert egyikünk sem akarta elég erősen…
– Nem ezért…
– Sajnálom, de ezért. Kényelmes lett volna nekünk…
– Kényelmes? – ismételte, és sérülten nézett, miközben beszélt. – Mit is jelent ez?
– Csak azt, hogy olyan sok időt töltöttünk együtt, és logikus lett volna, de… de a kényelem nem elég jó ok ahhoz, hogy kapcsolatot kezdjünk. Valójában ez egy szörnyű ok…
– Hermione…
– Nem gondolod, hogy ha valamelyikünk igazán akarta volna, akkor egyszerűen megtörtént volna? – érvelt. – Nem volt semmi, ami megakadályozott volna minket, kivéve magunkat. A barátaink és a családunk gyakorlatilag bátorított minket…
– Még mindig bosszús vagy amiatt, ami Lavender és köztem történt? – kérdezte hirtelen.
– Nem, persze, hogy nem…
– Mert az csak egy hiba volt – sietett ki. Megnyújtotta a kezét, de Hermione elhúzta, mielőtt még megérinthette volna az ujjait. – Hermione…
– Ron, esküszöm, hogy ennek semmi köze ahhoz…
– Akkor másvalakit szeretsz?
Ott volt, a kérdés, amitől annyira tartott, mert a válasz tönkretenné őt. Annyira szerette volna elmondani neki, hogy csak az igazság létezzen közöttük, bármennyire is nehéz lenne neki hallani, de Harry hangja suttogott neki a tudata hátsó részében. Látta, ahogy Ron aggódó szemei csalódottan villannak, és rájött, hogy túl sokáig hallgatott, és a hallgatás egyszerűen csak a gyávák megerősítése.
– Én…
– Tudtam – bólintott, furcsa nyugalommal. – Tudtam, de Harry azt mondta, tévedek…
– Ron, nem ezért nem működött a dolog…
– Semmi baj – mondta fájdalmasan erőltetett mosollyal. – Semmi baj. Megértem. Nem láttunk téged… mennyi is, öt hónapja?
– Hat – javította ki. – De én…
– Hermione, szeretsz valaki mást? – kérdezte újra. – Ez egy egyszerű igen-nem kérdés.
A lány lehunyta a szemét.
– Igen.
– Az… az rendben van – dadogta. – Csak bárcsak elmondtad volna nekem…
– Draco Malfoy az.
Újabb csend következett, de ez olyan csend volt, amikor még a madarak és a szél is elhallgatnak, és csak a semmiség üvölt a füledben, mint egy megveszett sikítószellem. Lassan kinyitotta a szemét, és látta, hogy Ron közelebb van, mint várt, az arca merev és üres, de aztán meglátta, hogy az ajkai felfelé húzódnak az arcán. És akkor nevetni kezdett; az a lágy kuncogás, ami megremegtette a vállait, és gyorsan egyre hangosabb lett, míg végül szívből jövő, viharos nevetéssé vált, ami az egész testét megrázta.
– Ez… ez hihetetlenül vicces! – nyögte ki nevetés közben. – Ó, Merlin, Hermione, te tényleg előállsz néha olyan őrült dolgokkal…
A lány az alsó ajkát rágta.
– Ez nem vicc, Ron.
Ron gúnyosan felnevetett és felhúzta a szemöldökét.
– Persze, hogy az…
– Ron, nézz az arcomra – mondta Hermione, és felkészült a fordulatra. – Nem viccelek. Draco az.
A nevetése minden levegővételével gyengült, és arckifejezése fokozatosan teljesen értetlenül torzult. Állkapcsa lecsúszott, és kék szemei keskeny, kíváncsi résszé szűkültek, amelyek minden részletét megvizsgálták az arcának, mintha még soha nem találkozott volna vele. Tisztázta a torkát, és Hermione furcsa módon a nyakán rángatózó vastag vénára figyelt.
– Hermione – ráncolta a homlokát. – Ez már nem vicces…
– Nem is akarok vicces lenni – mondta neki. – Ez az igazság…
– Ne légy nevetséges – morogta. – Nem… nem, ez lehetetlen.
A tenyerébe nyögött.
– Ron, tudom, hogy ez sokk…
– Nem hiszek neked…
– Ron – sóhajtott. – Az életemre esküszöm, hogy Draco…
– Ne mondd ki azt a nevet! – kiáltotta, szemei kitágultak. – Te teljesen megőrültél!
– Együtt voltunk a Roxfortban – suttogta. – És én beleszerettem…
– Ne merd kimondani!
– Ha csak… ha csak hagynád, hogy elmagyarázzam…
– Hermione, hagyd abba! – kiáltotta, elfordulva tőle, és ököllel a hajába túrva. – Hagyd abba most!
– Talán megértenéd – könyörgött, megpróbálva megragadni a karját. – Talán…
– NE ÉRINTS MEG! – üvöltötte, olyan hangosan, hogy a közeli fán ülő madárraj elrepült.
– Szeretlek! Tudtad ezt?
– Ron, kérlek…
– Tudtad, hogy amikor Harry és én megtaláltuk a medált, az megmutatta nekem a legnagyobb félelmemet? – mondta neki, és a könnyek a szemében elakasztották a lélegzetét. – És tudtad, hogy te is megjelentél benne? Te és Harry! Most pedig azt mondod, hogy te és Malfoy vagytok!
– Sajnálom! – dadogta, és ő is sírni kezdett. – Ron, tényleg sajnálom. Csak el kellett mondanom neked…
– Hogy a fenébe tehetted ezt velem?
A lány összerezzent. Csak párszor hallotta tőle a durvább káromkodásokat, és azok annyira nem illettek a hangjához.
– Ron, soha nem akartalak megbántani…
– Fogd be! – üvöltötte, és úgy szorította össze a szemét, mintha fizikai fájdalmat érezne. – Fogd be! Hagyd abba!
– Hé! – Harry hangja mögötte hallatszott, és ő megfordult, hogy meglássa, ahogy feléjük fut. – Kiabálást hallottam…
– Elvesztette az eszét, Harry! – kiáltotta Ron, remegő ujjal Hermionéra mutatva. – Teljesen elvesztette az eszét! Azt mondta, hogy ő és Malfoy a Roxfortban voltak, és…
– Elmondtad neki Malfoyt? – Harry rámeredt. – Mondtam, hogy ne mondd el neki!
– Sajnálom – szipogta Hermione. – Meg kellett…
– Várj. Te tudtál róla? – vádolta Ron, és teljesen elárultnak érezte magát, ahogy Harryre nézett. – Tudtál róla, és nem mondtál semmit?
– Ron, haver – mondta Harry nyugodtan. – Sajnálom…
– Te hazug szemét!
– Haver, nyugodj meg…
– NE MONDD, HOGY NYUGODJAK MEG! – dühöngött. – Mindketten maradjatok távol tőlem…
– Kérlek, Ron – próbálkozott kétségbeesetten Hermione. – Ha adsz egy percet, akkor… Draco már nem olyan, mint régen…
– Ő egy rohadt halálfaló, Hermione! HALÁLFALÓ!
– Nem, nem az!
– De igen, az! – köpte a fiú. – Megpróbálta megölni Dumbledore-t! Beengedte a halálfalókat a Roxfortba! Megvan a jel és minden, te idióta! Voldemortot követi, és…
– RON, NE! – kiáltotta kétségbeesetten. – A TABU!
De már késő volt. A szél irányt váltott, és hallotta, hogy jönnek.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx|2025. Dec. 12.
