15. fejezet
15. fejezet
Az igazi nyaralás
Amikor Draco visszatért a lakosztályba, Hermionét már ébren, a teraszon találta, egy könyvvel az ölében, a haja még kissé nedves a reggeli fürdés után. Az arca higgadtabbnak tűnt, mint előző este, bár a szeme sarkában még ott bujkált valami enyhe zavart pír, amikor a tekintetük találkozott.
Draco leült mellé a másik kényelmes székre.
– Jól vagy?
– Élek. – Hermione lecsukta a könyvet, a mutatóujja megjelölte az oldalt, ahol abbahagyta. – A fejem kicsit lüktet, de túlélem. Köszönöm a bájitalt. Életmentő volt.
– Örülök, hogy a Weasley-fal legalább kibírta a tegnap estét. Komolyan mondom, ilyen szabálytalan ritmust és őrjöngést ritkán hallhattak. De egy kicsit túl önző voltál, murmánccica, nekem nem is hagytál teret, hogy színészkedhessek.
Hermione elpirult, és inkább nem is válaszolt erre, és kortyolt egyet a teájából, amit korábban rendelt magának.
– Ne is emlékeztess rá. Egyszerűen szégyellem magam. Nem is tudom, hogyan kérjek elnézését.
– Nos, Weasley barátod szerint nem neked kell szégyelned magad – mosolyodott el Draco gonoszul. – És ez így van jól.
– Ezt most miért mondod? – kérdezte a boszorka.
– Ronnie barátod szentül megvan győződve róla, hogy Potter főnök és kedves felesége dévaj szexpartit tart a szobájuk mellett.
– Jaj, ne! – nevetett fel Hermione harsányan. – Ezt nem hiszem el. Szegény, Harry!
– Weasley megint leszúrta ma reggel a reggeli előtt – számolt be Draco. – Fogalma sincs, hogy mi vagyunk itt a szomszédban.
– Tudom, hogy tisztázni kellene, de ez olyan vicces.
– Ronnie-nak nem jött össze, mióta itt vagyunk – szólalt meg szent meggyőződéssel a varázsló. – És Potter főnököt okolja. Ennél jobban magam sem tervelhettem volna ki.
– Jaj, az oldalam. Ne nevettess már!
– Azért, mert tényleg vicces – nevetett a varázsló. – És semmit sem kell tisztáznod. Potter szerint úgyis én vagyok az oka mindennek. Úgyhogy te vagy ebben a történetben a legártatlanabb.
– Nos, ez igazából pont annyira az én bűnöm, mint a tiéd.
– Ne ostorozd magad! – mondta végül Draco. – Ilyen szép tettestársam még sosem volt.
– Pedig nem is vagy bűnöző.
– Ez véleményes. Néhányan még most is annak tartanak.
– Nem vagy az.
Hermione csak biccentett felé, aztán egy hosszú ideig csendben ültek, hallgatták a tengert, élvezték az árnyékot, és a lenge, tenger felől érkező szelet.
– Amit tegnap mondtam – kezdett bele Hermione. – Vagyis gondolom, hogy mondtam.
– Nem kell magyarázkodnod.
– Nem, nem is akarok – rázta meg a fejét a boszorkány. – Csak… ezt könnyebb volt elmondani egy kis ital után. Tudod, mielőtt Ron eltérített, vissza akartam menni hozzád.
Draco nem szólt semmit, csak őt figyelte.
– Nem akarod ezt megkönnyíteni nekem?
– Nem – intett nemet a fejével. És a szürke tekintetével egyenesen ránézett. – Én már mondtam neked, ha akarod, ez itt nem lesz többé színjáték.
– Nem akarok színlelni – szólalt meg Hermione. – De nem tudom. Szerinted ez fog egyáltalán működni?
A kérdés után hosszú percekig csak hallgatták a csendet.
– Gondolkodtam – szólalt meg a férfi egy kis idő után.
– Miről?
– Tudod – szólalt meg Draco, hátradőlve a székben, a tekintete a tengert pásztázva –, ha már ilyen gyönyörű helyen vagyunk, ki is használhatnánk egy kicsit.
Hermione felvonta a szemöldökét, óvatos érdeklődéssel.
– Mire gondolsz pontosan?
– Elmehetnénk hajókázni. Vagy szörfözni, ha van hozzá kedved. – Draco elgondolkodva folytatta, mintha csak most jönnének a fejébe az ötletek, bár Hermione gyanította, hogy ezt már jóval korábban kitervelte. – Vagy buborékfej-bűbájjal lemerülhetnénk a tengerben. Bármit, amíg minél messzebb vagyunk a násznéptől. Csak kettesben.
– Ez az utolsó rész a legjobb ötleted eddig – mosolyodott el a boszorkány. – Azt mondod, hogy nyaraljunk kettesben?
– Tudtam, hogy ez fog meggyőzni.
– Nagyon jó ötleteid vannak.
– És van is kedved hozzá?
Hermione elmosolyodott, és letette a könyvét az asztalra, a tekintete most már sokkal élénkebb volt, mint az imént.
– Rendben. Csináljuk.
– Randizzunk.
– Igen. Randizzunk.
***
Az elkövetkező napokat így töltötték – minél messzebb a szállodától, a násznéptől, Ron aggodalmaskodó pillantásaitól és Lavender epés megjegyzéseitől.
Első reggel kibéreltek egy apró vitorlást, és még korán, a tömeg előtt kifutottak vele a nyílt vízre. A nap alig emelkedett a horizont fölé, aranyszínű csíkokat festve a tenger fodrozódó felszínére. A part lassan egyre kisebbnek tűnt mögöttük, míg végül már csak a fehér házak, és a kikötő árbócainak vékony körvonalai sejlettek a távolban.
Hermionét meglepte, milyen természetességgel mozgott Draco a fedélzeten. Magabiztosan oldotta és húzta meg a köteleket, pontos mozdulatokkal igazította a vitorlákat a szélhez, mintha egész életében ezt csinálta volna. Egyetlen felesleges mozdulata sem volt; a hajó szinte engedelmesen követte minden apró utasítását.
– Ezt mégis hol tanultad? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.
Draco félmosollyal vont vállat, miközben a tekintete továbbra is a vitorlán pihent.
– Az anyám szerint egy Malfoynak minden helyzetben fel kell találnia magát. A nyári vakációk alatt néhány arisztokrata család rendszeresen rendezett vitorlásversenyeket. Akkoriban utáltam… most már örülök, hogy rám erőltette.
– Komolyan?
– Aha. Sosem voltam benne jó. Monstro mindig megelőzött. Aztán később elárulta, hogy az apja már akkor megtanította vele a széltörő varázslatokat.
– Ez csalás.
– Amíg rá nem jönnek, addig nem…
– Ez tipikus mardekáros hozzáállás.
– És mi az ítélet? Érdemes volt bevenni a tengeribetegség elleni bájital?
– Határozottan megérte.
Hermione halkan felnevetett, majd átsétált a hajó orrához. Leült a fedélzet szélére, lábait maga alá húzva, és hagyta, hogy a sós tengeri szél összekócolja a haját. Behunyta a szemét, miközben az arcát simogató szellő és a hullámok egyenletes csobbanása lassan minden gondolatát elcsendesítette. A nap melege kellemesen cirógatta a bőrét, a levegő sós illata pedig teljesen más volt, mint bármi, amit otthon megszokott.
Draco időről időre felé pillantott. Ritkán látta Hermionét ennyire gondtalannak. Nem volt a kezében könyv, nem járt az esze megoldandó problémákon vagy a jövő bizonytalanságán. Csak ült ott, lehunyt szemmel, mosolyogva, mintha végre megengedte volna magának, hogy egyszerűen csak létezzen.
A szél hirtelen erősebben kapott bele a vitorlába, a hajó kissé megdőlt, Hermione pedig ösztönösen felnevetett, miközben egyik kezével megkapaszkodott a korlátban.
– Ezt élvezed, ugye? – szólt oda Draco.
Hermione kinyitotta a szemét, és ragyogó mosollyal nézett rá.
– Azt hiszem… most érzem először hetek óta, hogy tényleg sikerült mindent magunk mögött hagynunk. Nem így gondolod?
Draco nem válaszolt rögtön. Csak elmosolyodott, majd kissé módosított a kormány állásán, hogy a szél még jobban megtöltse a vitorlát.
– De, azt hiszem, hogy nekem is pontosan ez kellett.
A kis hajó hangtalanul siklott tovább a türkizkék vízen, körülöttük pedig nem volt más, csak a végtelen tenger, a sirályok távoli kiáltása és az a ritka, megfoghatatlan béke, amelyet egyikük sem akart megtörni.
Később áthajóztak egy közeli szigetre, amely már messziről is egészen más hangulatot árasztott. A kikötőt színes halászhajók ringatták a hullámok, a part mentén fehérre meszelt házak sorakoztak, ablakaikból élénk színű muskátlik csüngtek alá. Ahogy partra léptek, azonnal magával ragadta őket a sziget nyüzsgő élete.
– Ez sokkal jobban tetszik, mint Emerald Isle – mondta Hermione, miközben a kezét Dracóéba csúsztatta.
– WonWonnak és LavLavnak nincs ízlése.
– Ebben lehet valami. Menjünk el a piacra.
Keskeny, macskaköves utcákon haladtak egy hangulatos piactérre, ahol szinte minden érzéküket egyszerre érte támadás. A levegőt frissen sült kenyér, grillezett tengeri herkentyűk, citrusfélék és fűszerek illata töltötte meg, miközben az árusok egymást túlkiabálva kínálták portékáikat. Színes gyümölcsök, kézzel készített kerámiák, fonott kosarak, festett kendők és apró üvegcsékbe zárt helyi olívaolajok sorakoztak a standokon.
Hermione szinte minden második bódénál megállt. Kíváncsian forgatott a kezében egy kézzel faragott medált, majd hosszasan beszélgetett egy idős asszonnyal, aki büszkén mesélt a családja generációk óta készített levendulaszappanjairól. Draco türelmesen követte őt, bár időnként játékosan megjegyezte, hogy ha mindenhol ennyit időznek, estére sem érnek a piac végére.
– És az olyan nagy baj lenne?
– Dehogy – nevetett a férfi. – Még soha nem értem rá ennyire.
Ebédre egy apró, családi vendéglőt választottak, amelynek terasza közvetlenül a tengerre nézett. Az asztaluk fölé szőlőlugas borult, árnyékot adva a déli napsütésben. Frissen fogott grillezett halat rendeltek citrommal és rozmaringgal, mellé olívaolajjal meglocsolt salátát, ropogós kenyeret és helyi sajtokat. Az egészet egy hűvös, gyümölcsös fehérbor kísérte, amely tökéletesen illett a sós tengeri levegőhöz.
– Kezdem érteni, miért maradnak itt olyan sokan végleg – jegyezte meg Hermione, miközben a poharát forgatta a kezében.
– Nem segítesz ezzel a hazautazási kedvemen – mosolyodott el Draco.
– Maradnál?
– Erős a kísértés.
– Te megteheted – mondta Hermione. – Neked nem igazán kell dolgoznod.
Draco mély levegőt vett.
– Akkor már most menjünk haza. Nem akarok annyira kiváltságos lenni.
Ezen mindketten felnevettek.
Ebéd után kézenfogva még órákon át céltalanul bolyongtak a sziget utcáin. Megkóstoltak egy híres helyi süteményt, amelyet mézzel és pisztáciával készítettek, majd egy apró borászatban többféle bort is megízleltek. A tulajdonos lelkesen mesélt a szőlőültetvényekről és a sziget különleges mikroklímájáról, Hermione pedig annyira érdeklődve hallgatta és gyakran kérdezett, hogy Draco csak nevetve megjegyezte: még a végén szőlészetből is diplomát szerez.
A délután hátralévő részét egy félreeső öbölben töltötték. A partot apró, simára csiszolt kavicsok borították, a víz kristálytisztán csillogott a napsütésben. Törölközőiket egymás mellé terítették, és hosszú időre megfeledkeztek az órákról. Hermione lehunyt szemmel élvezte a nap melegét, miközben a hullámok halk morajlása szinte altatóként ringatta. Draco mellette feküdt, egyik karját a feje alá hajtva, és időnként csak azért fordult felé, hogy lássa a nyugodt mosolyt az arcán.
Nem siettek sehova. A világ odakint ugyanúgy forgott tovább, de azon a szigeten, a vakító napsütésben és a tenger végtelen kéksége mellett úgy tűnt, mintha az idő egyetlen délután erejéig kegyesen lelassult volna számukra.
Aznap este csak későn értek vissza a szállodába.
A kikötőből még magukkal vittek egy üveg helyi bort és néhány apró falatot, majd lesétáltak a part egy csendesebb szakaszára. Még a tenger is nyugodt volt, alig hullámzott. A homok még őrizte a nap melegét, a levegő azonban kellemesen lehűlt, sós illatát levendula és fenyő keverte.
Egymás mellett ültek le egy nagyobb sziklán, lábuk alatt lustán mosta a partot a tenger. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Nem azért, mert ne lett volna mondanivalójuk. Csak élvezték ezt a nyugodtságot, méghozzá kettesben. Ez a meghittség hónapok parázs vitái után sokkal jobban esett, mint bármi más. Igazi randin voltak. Csak kettesben.
A nap lassan közeledett a horizonthoz.
Először aranyszínűre festette a vizet, aztán narancsra, végül mély bíbor és rózsaszín árnyalatok keveredtek az égbolton. A tenger minden hulláma visszatükrözte a fényt, mintha ezernyi apró drágakő úszott volna a felszínén.
Hermione a fejét Draco vállára hajtotta.
– El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyunk – suttogta. – Teljesen más így, mint az irodában.
– Én sem – felelte Draco halkan. – De remélem, hogy megtartjuk ezt az új nyugodtságot.
– Talán képes leszek rá – szólt Hermione. – Hacsak össze nem veszünk valamin.
– Ha jobban meggondolom, akkor mindig a munka okozta ezt – jegyezte meg a varázsló. – Látod? Csak ez kellett. Elmenni egy közös nyaralásra. A HR-en ezt éppen nem mondták.
Hermione csak nevetett.
– Igen, azt se mondták, hogy legyünk együtt-együtt.
– Tényleg. És még dühkezelési terápiára akartak küldeni.
– Pedig a csókcsata jobb.
– De mennyire.
A napkorong végül eltűnt a horizonton, az ég pedig lassan egyre sötétebb kékre váltott. Az első csillag félénken jelent meg, majd követte a második, a harmadik, végül egész csillagképek bontakoztak ki a fejük fölött.
Hermione hanyatt feküdt a homokban.
– Nézd… – mutatott az ég felé. – Mennyivel több csillagot látni itt, mint otthon.
Draco mellé feküdt. Válluk összeért, ujjai ösztönösen megkeresték Hermione kezét.
– Tudod, gyerekkoromban azt hittem, hogy a csillagok valójában varázslatok fényei – mondta elmosolyodva. – Hogy amikor valaki különösen erős varázslatot alkot, az odafönt egy új csillagként ragyog tovább.
Hermione felé fordult.
– Ez meglepően aranyos elképzelés egy Malfoytól.
– Soha ne mondd el senkinek – suttogta Draco. – Csak neked mondtam el.
– Az egész varázsvilágnak elmesélem. Ez lesz a következő hír a Reggeli Prófétában.
– Akkor kénytelen leszek elhallgattatni.
Hermione halkan felnevetett.
– Igen? És hogyan?
Draco nem válaszolt.
Csak lassan közelebb hajolt hozzá.
A boszorkány mosolya egy pillanatra elakadt, tekintete Draco szürke szemében időzött. Nem volt benne sürgetés, sem bizonytalanság. Csak az a csendes biztonság, amelyet az elmúlt időszakban egymás mellett találtak meg.
Amikor ajkaik összeértek, a világ ismét megszűnt körülöttük. Még az a gyönyörű hely is, ahol most voltak. Elhalkult a tenger hangja, a szél zúgása.
A csók lassú és gyengéd volt, inkább ígéret, mint szenvedély. Draco egyik kezével végigsimított Hermione arcán, hüvelykujja finoman megérintette a járomcsontját, miközben ő közelebb húzódott hozzá. A fölöttük ragyogó csillagok olyan hátteret teremtettek, amelyet egyikük sem felejtett volna el soha.
Amikor végül elváltak egymástól, homlokukat összeérintve maradtak még néhány másodpercig.
– Szerintem ez egy szép nap volt – mondta Hermione alig hallhatóan.
Draco elmosolyodott.
– Akkor szerencsénk van.
– Miért?
– Mert még nincs vége.
Hermione nevetett, és ismét megcsókolta a varázslót, ezúttal ő kezdeményezve, majd összebújva feküdtek tovább a meleg homokban. Felettük végtelenül ragyogott a csillagos ég, előttük pedig a sötét tenger lágy hullámai csillantak meg a hold ezüstös fényében.
Draco végigsimította a boszorkány arcát.
– Csúnyán beléd estem, Hermione.
– Egy kicsit én is – nevetett fel a boszorkány.
– Kicsit? – nevetett a férfi.
– Nagyon-nagyon – vallotta be végül a lány. – És most mi lesz?
– Még nem tudom. Csak élvezzük ezt.
Egyikük sem nézte az időt. Abban a pillanatban nem létezett sem a múlt, sem a jövő – csak ők ketten, a nyári éjszaka és az a csendes boldogság, amelyről mindketten tudták, hogy cseppet sem csak egy színjáték.
***
A következő napon szörfdeszkát béreltek, és a part közelében próbálták meghódítani a hullámokat. Hermione lelkesedése messze meghaladta a tehetségét: alighogy sikerült felállnia, a következő pillanatban már csobbanva tűnt el a vízben. Draco eleinte próbált komoly tanácsokat adni, de minden újabb látványos esés után egyre nehezebben tudta visszafojtani a nevetését.
– Reménytelen vagy az egyensúlyozásban – nevetett Draco, majd kapott az arcába egy csomó vizet.
– Gondolod, hogy ez megy, ha repülni sem tudok? – kuncogott Hermione. – El vagy tévedve.
– Ne add fel! Még sikerülhet.
– Most már hiszel bennem? – szurkálódott a lány.
– Félek, hogy a tengerfenékre száműzöl – vigyorgott a varázsló. – Gyerünk, próbáld meg újra.
– Rendben van.
– Aztán repülést is gyakoroljuk – mondta Draco.
– Biztos nem – nevetett a boszorka.
Hermionét végül elkapta a versenyszellem. Újra és újra felkapaszkodott a deszkára, mígnem egy kisebb hullám hátán végre sikerült néhány másodpercig egyensúlyban maradnia. Győzelmi kiáltása olyan hangosan visszhangzott a part mentén, hogy a közelben napozók közül többen is feléjük fordultak. Hermione azonban mit sem törődött velük – úgy ünnepelte azt a néhány másodpercet, mintha éppen egy kviddicsvilágbajnokság döntőjét nyerte volna meg. Mindketten hangos ovációval ünnepelték a sikert. Utána fél óráig csókolóztak a ringatózó vízben. És észre sem vették, hogy valaki savanyú képpel figyelte őket a partról.
A nyaralás legkülönlegesebb élménye azonban kétségkívül az volt, amikor Draco egy-egy buborékfej-bűbájt varázsolt rájuk, és együtt alámerültek a kristálytiszta tenger mélyére. Odalent egészen más világ tárult eléjük. A nap sugarai ezüstös oszlopokként szűrődtek át a vízen, megvilágítva a színpompás korallzátonyokat, amelyek között megszámlálhatatlan apró hal cikázott. Kék, sárga és narancsszínű pikkelyek villantak fel mindenfelé, egy kíváncsi tengeri teknős pedig lassú méltósággal úszott el mellettük, mintha csak ő lenne ennek a csendes birodalomnak az ura.
Hermione teljesen elbűvölve forgolódott a víz alatt. Többször is megfeledkezett róla, hogy a buborékfej ugyan biztosítja számukra a levegőt, de a szavakat ettől még nem viszi át a víz. Amikor izgatottan megpróbált megszólalni, csupán néhány értelmezhetetlen hang és rengeteg buborék hagyta el a száját. Draco erre olyan ártatlan arccal bólintott, mintha tökéletesen értené minden szavát, majd hirtelen egy mogorva tekintetű, kissé előreugró fogú halra mutatott. Miután Hermione értetlenül felvonta a szemöldökét, Draco eltúlzott mozdulatokkal eljátszotta, hogy a hal folyton méltatlankodik és hadonászik.
Hermione először nem értette, aztán hirtelen leesett neki.
Ron.
A nevetése még a buborékfej-bűbáj mögött is látható volt. Képtelen volt abbahagyni, Draco pedig elégedett vigyorral nézte, ahogy a lány próbálja visszafojtani a kacagását, miközben újabb és újabb buborékok szálltak fel körülötte a felszín felé.
Ahogy teltek a napok, estéről estére egyre természetesebb lett, hogy a hosszú kirándulások után együtt roskadnak le a lakosztály teraszán a kanapén, napbarnított bőrrel, sós hajjal és kellemes fáradtsággal a tagjaikban. A beszélgetéseik már régen nem az előttük álló esküvő vagy színlelés körül forogtak. Egyre ritkábban emlegették a szerepet, amelyet el kellett játszaniuk mások előtt, és egyre kevésbé tűnt fontosnak, hogy meddig tart a megállapodásuk.
Volt valami sokkal jelentősebb, ami csendesen, szinte észrevétlenül bontakozott ki közöttük. Már nem kellett keresniük a másik társaságát, mert magától értetődő volt, hogy együtt vannak. Egy-egy lopott pillantás, egy összefonódó kéz, egy közös nevetés vagy egy hosszabbra nyúló csók többet jelentett minden kimondott szónál.
De nem maradhatott minden idilli és felhőtlen.
Ronald Weasley szemét nagyon is szúrta a két fiatal boldogsága.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2026. Aug. 21.