1. fejezet
A kísérő

Péntek kora délután volt a Mágiaügyi Minisztériumban. Hermione Granger tudta, hogy még jó pár óráig az asztala foglyaként ül az irodájában, és nem a munka volt a gond. Legszívesebben egy magánzárkában tartózkodott volna, de sajnos a „cellatársa”, akivel most a leggyerekesebb dolgot csinálták, amit lehetett: egyáltalán nem szóltak egymáshoz, hanem a szembefordított asztalaik egyik, illetve másik végéből szúrós szemmel méregették a másikat, miközben a hivatalos üzeneteik egér képében ádáz harcot folytattak az „arénában”.

Hermione felsóhajtott, és elátkozta a pillanatot, amikor a főnökei úgy döntöttek, hogy össze kell vonniuk az elemzőket és az aurorokat. Szorosabb együttműködés, remek csapatmunka, hatékony működés, szakmaiság, tudásmegosztás, innovatív problémamegoldás, rugalmasság… és még sorolhatta volna a négy oldalas tájékoztatót, hogy ez miért volt jó mindenkinek. Miközben elmerengett, egy lila papírdaru szállt le az asztalára.

A boszorkány elfintorodott, majd habozás nélkül kibontotta.

Az üzenet ennyi volt:

Még innen is belelátok a blúzodba, Granger.
- DM –

Felesleges volt aláírnia, mert a boszorkány pontosan tudta, kitől származik az üzenet.

Hermionénak igazából nem is az összevonással voltak problémái, hanem leginkább azzal, hogy a legarrogánsabb, legfelfuvalkodottabb, legönteltebb aurort osztották be hozzá. Malfoy úgy költözött be az irodájába, mintha minden teljesen az övé lenne, a tökéletes hajával, szexi mosolyával és az átható szürke tekintetével. Így a boszorkánynak csak egyetlen lehetősége maradt. Számtalan kérvényt töltött ki és postázott el, beszélt a HR-rel, Kingsleyvel, néhány magasabb beosztásban lévő aurorral, mindig ugyanazt a választ kapta arra a kérésre, hogy kaphat-e másik partnert: NEM. Az elutasítás felhergelte. Egyszerűen semmit nem tudott a helyzettel kezdeni.

Közös irodát kaptak. Egymással szembe fordított asztalokkal. Először Malfoynak egy sötét és levegőtlen sarkot jelölt ki, ami a legtávolabbi pont volt a helyiségben, de aztán a HR jött, és mindent átalakított, hogy a közös munkához igazodjanak. Micsoda szerencse, hiszen most már egyenesen a szemébe mondhatta a következőket:

– Baszódj meg!

Draco Malfoy vigyorogva tartotta fenn a szemkontaktust, miközben kinyitott maga előtt egy aktát. Hermione egyáltalán nem akarta levenni róla a tekintetét, ami megint egy veszekedés kirobbanását vetítette előre.

– Valami baj van, Mandragóra? – kérdezte a varázsló. – Én csak őszinte voltam. Jobban is figyelhetnél az öltözködésedre.

– Ne hívj Mandragórának, mert jelentenem kell a HR-nek – szólalt meg epésen a boszorkány.

– Megint? – kérdezett vissza Draco összevont tekintettel. – Neked nem tetszett a Sikítószellem.

A férfinak nem kellett többet mondania. Az elmúlt egy évben többször, hosszabb és rövidebb időt töltöttek a HR osztályon. Szóbeli és írásbeli figyelmeztetéseket is kaptak, aminek semmi hatásuk nem volt. Egyedül szegény HR-es idegei hullottak cafatokra.

– És a blúzom tökéletesen rendben van – vetett oda csak úgy mellékesen a boszorka.

– Én meg hallucinálom a kilógó csipkét. Szép minta – jött a szemtelen válasz egy vigyor kíséretében. Az a tipikus Malfoy vigyor, amitől a lánynak ökölbe szorult a keze.

Erre mély elnyújtott sóhaj volt a válasz, aztán Hermione lenézett, és rémülten vette észre, hogy blúza kigombolódott. Gyorsan rendbe szedte magát.

– Ezt is jelentenem kellene a HR-nek? – tűnődött a tejfölszőke mágus.

– Malfoy!

– Mit is írjak? Hermione Granger kéjeleg az irodában. Ez már lehet szexuális zaklatás is? Nem vagyok biztos benne. Ilyen miatt még nem voltunk a HR-en.

Hermione összefonta a karját, és szúrós szemmel nézett Dracóra, aki lemásolta ugyanezt a mozdulatot.

– Megint mi bajod van velem, Malfoy?

– Szörnyű, amit Blackwood aktával műveltél. Összekeverted a két bűnjelet. Csak mondom, hogy ez a kés – mutatta fel a képet Draco – sellőmunka, és nem kobold.

– Ez nem igaz – fortyant fel Hermione. – Utánanéztem. És ez egy közkeletű tévedés. Nézd meg rajta a rúnákat nagyokos.

– Megnéztem. Ezek sellőrúnák. Látod? Ezek az apró kis bevésések. De ne aggódj, meg fogom találni azt, aki megkéselte Blackwoodot, még a szerencsétlenkedésed ellenére is – jelentette ki fölényesen Draco.

– Remélem, hogy jó a buborékfej bűbájod, és nem fulladsz bele a tóba, ha kikérdezed a sellőket.

– Csak új társat akarsz. Nem fogom magamra venni a rosszindulatú megjegyzésedet.

– Ez ilyen nagy kérés lenne? Megkaphattam volna Harryt, Deant, Seamust – horkantott fel Granger.

– Szerintem egyik sem feküdt volna le veled, bárhogy is próbálkozol – jegyezte meg szórakozottan Draco, miközben a tátottszájú boszorkányt figyelte, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete is. – Az pedig, hogy el akarsz csábítani… Nem is tudom kitüntetésnek vegyem-e vagy inkább megijedjek.

– Meglátod, hogy nem tévedtem a kést illetően – sziszegte mérgesen a boszorkány. – Az egy átkozott koboldkés, és valamelyik vízparti klán használja ezeket a jelzéseket. De te csak úszkálj a sellők között, ha neked azt tetszik.

– Lecsillapodnál végre? – szólt hozzá unottan Draco, miközben a halántékát masszírozta. – Ha továbbra is így beszélsz, akkor lehet, hogy pályát kellene változtatnod.

– Mi van?

– Sellőtolmácsnak jó lennél ezzel a sipítozó, nyikorgó hanggal – vetette oda Malfoy auror. – Mindkettőnek szívességet tennél vele. És akkor tényleg nem kell együtt dolgoznunk.

– Neked meg fontolóra kellene venned azt, hogy beköltözöl a Szent Mungo elmeosztályára. Ilyen idiótákat valószínű csak ott tudnak kezelni. És változtass már a kézírásodon, mert a macskám szebben ír, mint te.

– Micsoda elmés visszaszólás, Granger. Majd igyekezem szebben írni. De ha már az írásokról beszélünk, van egy levél a tartóban – szólalt meg csak úgy mellékesen a férfi.

– Miért nem szóltál?

– Most szóltam.

A boszorkány az irattartóra nézett, ahová a közös leveleik érkeztek. És tényleg ott pihent egy drága pergamenből készült boríték.

– És miért nem nyitottad ki? – folytatta a lány a társa szidalmazását. – Akár fontos is lehet. Vagy úgy gondolod, hogy nem az?

Persze Draco pontosan tudta, hogy nem az, vagyis nem irodai ügy, de inkább csak játszott tovább. Nem kellett aurornak lennie, hogy rájöjjön, mi az. Fényes, prémiumminőségű papír, elegáns kézírás, művészi viaszpecsét. Előzetesen megnézte, és Granger neve állt, aztán címzéssel lefelé fordította, miután természetesen eltávolította a feladót. Mindezt a hatás és a saját szórakoztatása kedvéért.

– Próbálok mérlegelni – adott egy rövid feleletet a kérdésre a varázsló, aztán hátradőlt a székében.

– És mégis micsodát? – kérdezte feldühödve a boszorkány. – Ez egy levél, ami nekünk szól. Közös ügyekről. Nekünk.

– Ha együtt lennénk, akkor annyira meghatott lennék attól, hogy „nekünk”.

– Malfoy…

– Nem szereted, ha kinyitok dolgokat, ezt már többször is elmondtad – folytatta a férfi, aki még mindig nyugodtan ült a helyén. – És nem akartam megsérteni a levéltitok szentségét.

Hermione közben felállt az asztalától és tovább folytatta a mérgelődést.

– Ez a közös postánk, Malfoy. És nem az ebédem, amit minden héten kedden és pénteken kérdés nélkül elfogyasztasz.

– Nem tehetek róla, hogy azok a legfinomabb kaják a héten – vonta meg a vállát Draco. – Bár a mai csirke egy kicsit száraz volt.

– Sajnálom, hogy a főztöm nem felel meg az elvárásaidnak, és a kizsákmányolt házimanók által készített ételekkel összehasonlítva ennyire alacsony minőségű. – Miközben morgott Hermione az irattartóhoz sétált, és kivette a borítékot, amin az ő neve szerepelt.

– Miért nem nyitod ki azt a levelet? Feltételezem Potter auror kéri a segítségünket – szólalt meg Draco. – Szerintem azonnal oda is kellene mennünk.

A boszorkány megforgatta a levelet a kezében.

– Mióta érdekel téged Harry? Legutóbb, amikor a szakértelmedre volt szüksége, akkor majdnem fél napot várattad, és elküldted teljesen feleslegesen az irattárba kutatni, amíg te elfogtad azt, akit ő keresett.

– Beismerem, hogy volt vele pár szóváltásom – válaszolt a férfi mély sóhajjal. – De volt egy mély beszélgetésünk. Most már minden rendben van.

– A Szárnyas Vadkanban, amikor részegen párbajoztatok, és leégettétek egymás szemöldökét. Ezt nevezem én érett és mély beszélgetésnek.

Draco elgondolkodva simította végig a szemöldökét, ami persze időközben visszanőtt, és tökéletesebb nem is lehetett volna.
– Azóta szent a béke. Potterben van valami, amiért egyszerre lehet haragudni és nem haragudni rá.

Erre a boszorkány csak felhorkantott.

– Na, mi áll a levélben?

– Ez nekem jött. Különös, nincs rajta feladó.

– Jaj, tényleg? – színlelt érdeklődést Draco, de a boszorka nem harapott rá. – Drága borítéknak látszik.

Hermione elközben feltörte a levendulaszínű pecsétet. Ahogy a levél szétnyitotta magát, kiesett a boszorkány kezéből, majd egy hatalmas fénygömb úszott ki a borítékból, és valami förtelmes rózsa, jázmin és pacsulival kevert gyomorforgatóan émelyítő illat szállt fel a rózsarannyal futatott meghívóból. A szöveg Lavender negédes hangján szólalt meg:





Ron Weasley & Lavender Brown

„A szerelem nem csupán egy érzés. Egyetlen pillanat, amely örökkévalósággá változtat két életet.” – Cordelia Ashbourne

Kedves Hermione!

Azt mondják, hogy minden ember életében elérkezik az a pillanat, amikor a szíve végre hazatalál. Mi megtaláltuk egymást.

Most pedig szeretnénk, ha Te is részese lennél annak a varázslatos útnak, amely életünk legszebb napjához vezet.

Ezért örömmel hívunk meg Téged és egy általad választott kísérőt, hogy velünk együtt töltsétek az esküvőnket és az azt megelőző hetet Emerald Isle varázslatos magánszigetén.

Hiszünk benne, hogy a legszebb emlékek nem csupán egyetlen nap alatt születnek. Hanem a közös reggelekben, amikor a tenger morajlása ébreszt. A hosszú délutánokban, amikor a napfény smaragdszínű hullámokon táncol. A csillagfényes estéken, amikor a nevetés hangosabb a tücsköknél. És azokban a pillanatokban, amikor az idő mintha egyetlen boldog emlékké olvadna össze.

Ezért szeretnénk, ha egy teljes hetet töltenétek velünk.

A pihenésről, a kikapcsolódásról és a felejthetetlen élményekről természetesen mi gondoskodunk.

A hét során vendégeinket többek között az alábbi programok várják:

• privát strandok és tengerparti pihenés
• naplementés vitorlázások
• közös vacsorák a tengerparton
• varázslatos esti bálok
• vízi sportok és kirándulások
• valamint számos meglepetés, amelyeket alig várunk, hogy megoszthassunk Veletek.

Az esküvő:

Július 25.
Naplementekor

Emerald Isle

Kérjük, legkésőbb június 30-ig jelezd részvételedet, valamint kísérőd nevét.

Megtiszteltetés lenne számunkra, ha velünk ünnepelnéd életünk legfontosabb napját.

„Az igaz szerelem nem azt ígéri, hogy minden nap tökéletes lesz. Azt ígéri, hogy minden napot együtt éltek meg.” – Eleanor Whitmore

Alig várjuk, hogy együtt tölthessünk Veled egy felejthetetlen hetet.

Szeretettel:

Ron Weasley & Lavender Brown


Hermionét a meglepettségből Malfoy auror hangja zökkentette ki. Valahonnan távolról hangzott, amit először fel sem fogott.

– Kérsz egy szemetest, amibe belehányhatsz? – ajánlotta fel előzékenyen az auror. – Én már belehánytam az enyémbe.

A boszorkány nem reagált. Nem is tudta, hogy mi döbbentette meg jobban az esküvő ténye, vagy Ron elhatározása, hogy megkérje Lavender kezét, akivel csak másfél éve jártak újra együtt. És legutóbb a barátja még nem volt biztos az érzéseiben. Összezavarodott.

Hermione és Ron már régóta nem voltak együtt. Nem sokkal a háború után történt a szakításuk. Mindketten továbbléptek. Ez már tíz éve volt. Mindkettejüknek megvolt a saját karrierje. Ron tehetséges őrző volt a Chudley Csúzliknál, akik sorra nyerték a meccseket, tagja volt az angol válogatottnak, és mindenki imádta. Egy időben sűrűn váltogatta a partnereit, akiket Mrs. Weasley egy idő után kitiltott a kettesszámú Odúból, amit Ron az első fizetéséből építtetett a szüleinek. Hermione pedig tehetséges elemzőként dolgozott az Auror Parancsnokságnak, ahol megkapta Malfoy aurort is, akinek már egy éve besegített a megoldandó ügyekben, amikor nem ölték egymást. Ugyan a kapcsolatok terén nem volt túl sok szerencséje, de saját lakása volt, karrierje és barátai. Tökéletesen elégedett volt az életével.

Mielőtt visszatért volna a jelenbe a sokk után, nevetést hallott az ajtó felől, aztán maga a jegyespár lépett be a helyiségbe. Lavender lila tüllruhában, Ron pedig halvány rózsaszín pólóban és farmerben jelent meg a fején napszemüveggel. Hermionénak esélye sem volt időben összeszedni magát.

– Sziasztok! – köszönt vidáman a jegyespár.

Malfoy csak elvigyorodott, aztán örömöt színlelve integetett nekik, majd elkomorulva inkább az aktákba temetkezett, de fél szemmel Grangerre nézett, aki láthatóan sokkot kapott vagy eltalálták egy sóbálványátokkal.

– Oh, Hermione, már megkaptad? – lelkendezett Lavender, majd összecsapta a kezét. – Pedig úgy siettünk. Sajnálom, hogy csak rádtörünk ezzel hírrel. De Ron és én annyira izgatottak vagyunk. Mindenképpen személyesen akartuk elmondani, mielőtt megjelenne a lapokban.

– Lapok? – kérdezte a boszorkány. – Mi történt?

– Az eljegyzés – magyarázta Lavender.

– Oh, óh, persze.

– Jaj, tudod, milyen a sajtó – fújt egyet a lány. – A Reggeli Próféta, a Szombati Boszorkány, a Hírverő, a Kviddics Illustrated… Huh, pár óra múlva elszabadul a pokol.

– A pokol? – ismételte meg Hermione.

– Sajtótájékoztatót tartunk – magyarázta Ron, majd egy csókot nyomott Lavender arcára, aki csak kuncogott. – Muszáj, nehogy szétszedjenek a rajongók a következő meccsen. A hétvégén lesz az utolsó, aztán készülünk az esküvői hétre.

Hermione jó néhányat pislogott, aztán rájött, hogy kellene valamit mondania.
– Nagyon örülök nektek! – préselte ki magából, és majdnem őszintének is hangzott. – Sok boldogságot kívánok nektek. Nagyon megleptetek.

– Ugye mondtam, Ronnie, hogy örül neki? – nevetett Lavender, miközben karvalyszerű körmeivel a varázslóba karolt. – Úgy tudtam, hogy így lesz.

– Igen, te megmondtad, Picim.

– Mindketten tudjuk, hogy nagyon szoros a határidő, alig tudtuk ezt megszervezni, annyit titkolóztunk. Hú, és alig van pár nap az esküvői hetünkig. De nagyon remélem, hogy el tudsz jönni.

– Feltétlenül ott kell lenned – mondta Ron ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindegyik barátomnak ott kell lennie.

– Ez így van – bólogatott Lavender, majd tovább simogatta Ron karját, és úgy tette a kezét rá, hogy jól látható legyen a hatalmas gyémánt. – És a sziget annyira szép. Alig várjuk, hogy mindannyian ott legyünk. Harry lesz Ron vőfélye természetesen, és persze te leszel az egyik koszorúslányom…

Hermione lélegzete elakadt, még az utolsó pillanatban sikerült becsuknia a száját. Miféle beteges vicc volt ez? Koszorúslány? Ezt nem hitte el…

Miközben a háttérben Malfoy megköszörülte a torkát, és igyekezett nem hangosan felröhögni.

– Látnod kellene a ruhákat. Gyönyörűek.

– Ko…koszorúslány? Már elnézést, Lavender, álljunk meg egy kicsit – szólalt meg Hermione, majd megigazította a haját. – Szerintem ez mindenkinek kínos lenne.

Lavender megállt egy pillanatra, aztán bólogatott.
– Tudom, tudom, hogy ez nagyon nagy kérés lenne – kezdett bele. – Ronnal a múltatokat tekintve… Tudom, hogy mennyire megviselt a szakításotok. Ront viszont rosszul érintené, ha nem vállalnál szerepet az esküvőn.

Hermione újra megdöbbent. Ezer éve volt a szakításuk. Persze a pletykalapok rendre elővették, és ha Ronnal egy baráti találkozót lefotóztak, akkor mindig felemlegették.

– Már megbocsáss, de…

– Tudom, hogy a régi dolog – szólalt meg Ron is, miközben átölelte Lavendert. – De szívesen látnálak ott magunk mellett az oltárnál. Ne érezd ezt kényszernek. Pár napig gondolkodhatsz rajta.

– Egy iszonyatosan szép ruhát választottam ki neked. Meg kell nézned, mielőtt bármit is mondasz. Úgy sajnálom, ha most ezzel az eljegyzéssel felkavartunk bizonyos érzelmeket. Tudom, hogy mennyire megviselt a szakítás. Ezzel pedig semmi baj.

– Nem, nem viselt meg… – Hermione próbálkozott, de folyamatosan a szavába vágtak.

– És ha a sajtó miatt aggódsz, akkor nem kell, mert megkértünk egy nagyon cuki újságírót, aki mindent elintéz, ahogy mi szeretnénk.

Lavender úgy viselkedett, mintha minden az irányítása alatt állt volna. Beleértve Hermionét és az érzelmeit is, akinek már rettenetesen zúgott a feje.

– Senki sem szeretné, hogy ez neked kellemetlen legyen – erősítette meg Ron, miközben úgy bólogatott, mintha előre megírt szövege lenne. – Mindig is utáltuk, amikor rólunk cikkeztek. És ezt nem akarjuk még egyszer.

– Biztos vagyok benne, hogy mindenki megértené, hogy erről nem akar egyikőtök sem beszélni – mosolygott Lavender édesen. – Úgyhogy senkinek sem kell aggódnia. És ha most jársz valakivel, neki sem. Gondolkodtál rajta, hogy kit hozol az esküvőre?

A Granger boszorkány azt sem tudta, hogy hirtelen milyen univerzumba csöppent. Most komolyan azt hitte, ez a kettő itt előtte, hogy még mindig a régi kapcsolatán rágódik Ronnal, aminek már tíz éve vége volt? Ez még súlyosabb volt, mint az, hogy partnert kellett találnia erre a rendezvényre.

– Persze semmire sem akarunk kényszeríteni – jegyezte meg Ron lesajnálóan, amitől Hermionénak felfordult a gyomra. – Tudom, hogy most nincs senki komoly az életedben, akár egy barátot is elhozhatsz magaddal.

Természetesen nem volt éppen senkije, Ron ezt pontosan jól tudta, nem mintha ezzel lett volna bármilyen probléma. Egy komoly kapcsolata sem volt hosszú-hosszú ideje. És nem akart mást, mint a lehető legtávolabb lenni Ron esküvőjétől, valahol világ másik végén, ahol egy kellemes helyen, finom italt kortyolgathatott. Nem számított sem az illem, sem a barátság, csak legyen távol mindenkitől. De ilyen gyorsan nem készült el egy mentőtervvel.

És nem akart hazudni.

A következő percekben nem tudta megmondani, hogy mi ütött belé. Valahonnan jött az ötlet, és ahogy gyökeret vert az elméjében önálló életre kelt, aztán ösztönösen kimondta. Annyi harag gyűlt össze benne, és most lenézték, megalázták, olyan érzésekkel ruházták fel, amit nem érzett… Ezt pedig nem akarta tovább folytatni.

– Járok valakivel – mondta ki végül, mintha nem tudna parancsolni a szájának.

– Oh, tényleg? – kérdezett vissza Lavender. – Ez igazán remek.

– Miért nem mondtad? – tudakolta Ron.

– Még nagyon új – folytatta Hermione a hazugságot. – Három hónapja járunk, eddig titokban akartuk tartani. De egyre komolyabb köztünk a kapcsolat. Egyre mélyebb. Soha nem éreztem még ilyet. – Színpadiasan felnevetett. – Ti… ti tudjátok milyen ez. Nem? Különleges.

Lavender és Ron meglepetten pislogtak rá.

Aztán a menyasszony szólalt meg először:
– És ki ez a kivételes férfi?

Hermione elsápadt. Egyetlen egy név sem jutott eszmébe. A gondolatai ezerfelé cikáztak, mindenféle értelem nélkül.

– Öööö… – Az arca végül elkezdett égni, sőt attól félt meggyullad.

Aztán hirtelen csoda történt. Nem kellett a homályos mese egy David nevű mugli könyvelőről, akivel a szülei partiján ismerkedett meg, és akinek nem mondta el, hogy boszorkány és semmit sem tud a varázsvilágról.

De a segítség teljesen váratlan helyről érkezett. Már csak azt vette észre, hogy két szoros kar erőteljesen átölelte, őrjítően férfias parfüm csapta meg az orrát, aztán azt érezte, hogy megcsókolják az arcát.

– Úgy örülök, hogy végre elmondjuk nekik – szólalt meg Malfoy kellemes bariton hangja, ami nem is lehetett volna negédesebb. A gerince mentén borzongást érzett, és egy erős késztetést, hogy megüsse.

– Hogy? Aha… Persze.

– Az én drágám olyan szégyellős – folytatta Draco, miközben a két leesett állú, hívatlan vendégük úgy meredtek rájuk, mintha éppen a Kóbor Grimbusz készülne elütni őket. – De hát ez várható volt, amilyen rossz múltunk van… Rengeteg beszélgetésen vagyunk túl. Mélyeken. Nagyon mélyeken. Nem igaz? Éjszakákon át.

– Aahhaaaaa – bólogatott Hermione. – Mélyeken. Éjszakákon át.

– És annyira össze lehet téveszteni a gyűlöletet a szerelemmel. Félreértettük egymást – sóhajtott elnézően Draco.

– De mennyire – helyeselt kábán a kipirult boszorkány, érezte, hogy a föld hirtelen megnyílik alatta, és lassan térdig elnyeli, de Malfoy tartja vissza a teljes megsemmisüléstől.

– Szóval, amikor sárvérűnek hívtad, akkor igazából udvaroltál neki? – tette fel a kérdést Ron egy csúnya fintorral, miközben a fejét vakarta.

– Bolond voltam. Ezért pedig bocsánatot is kértem. Hétszer. Csodálatos este volt – révedezett vissza Draco.

– Aha, hétszer – helyeselt Hermione. – Megbocsátottam.

– Mert olyan jó szíve van.

– Nem érdemelsz meg.

– Ez így van, szerelmem – nevetett az egykori mágus, aztán ráförmedt a jegyespárra: – És annyira elrontottátok ezt most, hogy ilyen korán be kell vallanunk. Először még mindenkitől bocsánatot akartam kérni. Tényleg, haver, annyira sajnálom, amiket tettem régebben. Bár láttam volna, hogy milyen vagy igazából. Apámra fognék mindent, aki most az Azkabanban ül, de én is rettenetesen hibás vagyok. És nagy rajongója vagyok a tehetségednek, amit kviddicsvilágsztárként elértél….

– Erre semmi szükség, Malfoy – sziszegte Ron, akit nagyon is feszélyezett a bocsánatkérés, és még mindig hitetlenkedve nézte a friss szerelmeseket. – És Hermione…

– Biztosan állíthatom, hogy nagyon szívesen részt veszünk az én drága kis Mandragórámmal az esküvőtökön – jelentette ki szent meggyőződéssel Draco. – Sajnos, nem hiszem, hogy Hermione szívesen lenne a koszorúslányod, Lavender. Zavarban lenne a meghatottságtól, és eltévesztené a lépéseket. Szívesebben csodálná velem a szertartást a násznép között.

– Nem sértődöm meg, ha nem vállalja – legyintett Lavender, ami inkább megkönnyebbüléssel töltötte el. – És számíthatunk rád, Mal… Draco, és elkíséred Hermionét?

– Természetesen csak akkor veszek részt rajta, ha ti ezzel egyetértetek. Mindennél nagyobb öröm lenne számomra, ha ezt megtehetném.

– Persze, szívesen látunk – vágta rá a boszorkány megdöbbenve a dagályos és túlságosan is tisztelettudó stílustól. – Nem igaz, Ronci?

– De mennyire – morogta a varázsló, aki inkább bemosott volna egyet Dracónak, minthogy szívesen látott vendégként üdvözölje a saját esküvőjén. Aztán végül sikerült egy semmitmondó választ kinyögnie: – Örülök neki, hogy Hermione boldog. Ott kell lennetek.

– Igen, köszönöm – szólt Hermione, de nagyon kiszáradt a szája, és forgott vele a világ. – Ott leszünk, én és Draco, mint a…

– … a kísérőd – fejezte be a mondatot az egykori mardekáros. – Higgyétek el, hogy nálunk nincs boldogabb, hogy ott lehetünk az esküvőtökön, és együtt örülhetünk a boldogságotoknak.

– Köszönjük.

Hermione még mindig szédült az eseményektől, miközben Draco újra arcon csókolta. Mindketten édesen mosolyogtak, bár Hermione inkább úgy, mint aki agyérgörcsöt kapott volna. Ron még mindig méregette őket, Lavendert pedig nem érdekelte annyira az egész, hogy tovább kérdezősködjön.

Aztán a jegyespáros sürgős és halaszthatatlan teendőkre hivatkozva gyorsan távozott az irodából, és magukra hagytak Hermionét és Dracót.

A boszorkány közben igyekezett visszanyerni a józan gondolkodását. Undorodva megfogta Draco kezét, levette a derekáról, majd egyenesen a szemébe nézett. Malfoy még mindig vigyorgott.

– Megöllek! – sziszegte a boszorkány, de aztán a gyomrára szorította a kezét. – De előbb elmegyek hányni.

hozzászólások: 0