11. fejezet
A tánc

Kilenc óra volt már, amikor Hermione megérkezett a partra. A pavilonok már tele voltak izgő-mozgó emberekkel. Először Dracót, Harryt és Ginnyt kereste, de úgy gondolta, hogy valószínűleg már itt vannak valahol, és elkerülték egymást.

A parton állították fel a pavilonokat, amik helyet biztosítottak a gyakorláshoz, és amiket hőhűtő bűbájokkal tettek kellemessé. Halk zene szólt mindenhonnan. Kellemes szél fújt a tenger felől, még nem volt túlságosan meleg, bár ahogy elhaladt a pavilonok mellett, feltűnő volt, hogy nem mindenki tánccal akarta a mai napját tölteni.

A gyerekek közül többen is nyafogtak, hogy strandolni mennének, itt-ott veszekedés is hallatszott, némelyik felnőtt üveges szemekkel hallgatta az instrukciókat, mások titokban koktélokat csempésztek be és iszogattak. Molly Weasley az egyik oktatóval veszekedett, mondván úgy táncolnak a férjével, ahogy neki tetszik. Ezt Mr. és Mrs. Brown lenéző tekintettel figyelte. A Weasley fivérek nagy része feltűnően hiányzott erről a programról. Hermione biztos volt benne, hogy nem véletlenül.

Ahogy bámészkodott, észrevette, hogy Ron messziről integetett neki, mellette Lavender állt, karba tett kézzel, olyan testtartásban, mint aki ki akarja valakin tölteni a mérgét, de az illető nem a leendő férje volt.

– Hermione! – kiáltott neki a vörös hajú varázsló, amire kapott oldalról egy könyökmozdulatot Lavendertől. – Mi van?

– Ne hozz zavarba.

– De mi…

– Hagyjuk…

Hermione nem rejtette el a mosolyát, csak elindult a homokban a pár felé.

– Végre – mosolygott Ron. – Azt hittük, senki sem jön. Hol vannak a többiek?

– Fogalmam sincs. Még nincsenek itt? Nemrég Dracóval és Harryvel a teraszon beszélgettünk. Felmentem cipőt cserélni, de aztán nem találtam őket.

Lavender végigmérte, olyan alapossággal, mintha egy ruhaüzlet kirakatában álló bábut méricskélne.

– Látom, megint a tavaly előtti nyári ruhádat vetted fel.

Hermione csak rápillantott, próbálva eldönteni, hány ilyen és ehhez hasonló megjegyzésben lesz még része a mai napon.

– Jó reggelt neked is, Lavender! És igen, ha egy ruha jól áll, akkor azt nem dobom ki. Igen, régóta megvan.

– Ez bók volt.

– Nem volt – szűrte a fogai között a boszorkány, de a másik lány ezt elengedte a füle mellett, miközben a vőlegénye karját simogatta.

Ron zavartan vakarta meg a tarkóját, és Hermione azonnal tudta, hogy ebből valami kellemetlenség fog kisülni, már nem kellett sokáig várni, hogy megtudja, hogy miért.

– Szólalj már meg! – nyögte oda neki Lavender fojtott hangon. – Most még ilyen szűk körben vagyunk. Beszélhetsz vele.

– Jól van, ez nem egyszerű – szabadkozott Ron.

– Oh, Merlin szerelmére. Beszéljek vele én?

– Nem, nem, majd én.

Ron sosem tudott úgy elkezdeni egy mondatot, hogy közben ne látszódjon rajta, mennyire szeretné, hogy bárhol máshol legyen. Valószínűleg ez most is így volt.
– Figyelj… Hermione…

– Igen? – szólalt meg a boszorkány. – Mit szeretnél nekem mondani, Ronald?

– Biztos minden rendben? Úgy értem…

– Miről beszélsz? – kérdezett vissza Hermione. – Nem értelek, Ron.

– Hát… veled, vagyis rólad beszélek. Az életedről, erről az egész helyzetről…

Lavender rögtön közbevágott, mintha attól félt volna, hogy Ronnak még ezer év kell, mielőtt a lényegre térne.

– Draco Malfoyjal.

Hermione felsóhajtott.
– Miért akartok erről beszélni? Boldog vagyok Dracóval. Már elmondtuk. Még friss a kapcsolatunk, de jól megvagyunk.

Ron közelebb lépett, a hangját leengedve, mintha bizalmas titkot osztana meg.
– Nézd…lehet, hogy nincs közöm hozzá.

– Nincs. Valóban nincs. Nem kértem tőled, hogy szólj bele – szólalt meg Hermione. – Úgyhogy szerintem maradhatnánk ebben.

– De…

– Ron. Nem kell mondanod semmit sem.

– Csak azt akarom mondani…

Lavender megfogta Ron kezét, és olyan együttérző arckifejezést vett fel, amilyet Hermione utoljára egy színházi darab premierjén látott, és már akkor is mesterkéltnek gondolta.

– Mi tényleg segíteni szeretnénk neked, Hermione.

A lány felvonta a szemöldökét.

– Segíteni? Mégis miben akartok ti nekem segíteni? – Eléggé tagoltan mondta ahhoz, hogy a másik kettő érezze benne a szarkazmust, de úgy tűnt ez a két ember mindenre immunis volt. Leginkább a józanészre.

Ron elnézően nézett rá.
– Ha valamivel zsarol.

– Tessék?

– Vagy fenyeget – folytatta Lavender.

– Vagy kényszerít valamire.

Hermione néhány másodpercig csak pislogott, próbálva felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik-e, vagy csak egy különösen élethű rémálom kellős közepén van.
– Ti most komolyan azt hiszitek… Ez nagyon jó. Miért zsarolna, miért fenyegetne, miért kényszerítene valamire?

Ron bólintott, olyan meggyőződéssel, amilyet ritkán lehetett látni rajta bármi másban.
– Hermione… Malfoyról beszélünk. Mindhárman tudjuk milyen ember.

Hermione nagyon nem volt ebben biztos, sőt kifejezetten tudta, hogy ezek ketten nem ismerik úgy Dracót, ahogy ő. A düh kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni benne, amit már alig tudott palástolni.

Lavender megszorította Ron karját. És úgy néztek az előttük állóra, mintha valamilyen segítségre szoruló áldozat lenne. Hermione nem tartotta magát áldozatnak, a szó legcsekélyebb értelmében sem.

– Nem kell félned.

– Boldog vagyok vele, ha hiszed, ha nem.

– Ez nem olyan egyszerű. Szerintem manipulál téged.

– Én nem félek, Ronald. Nekem egy egészséges, nagyon szenvedélyes és kielégítő kapcsolatom van Draco Malfoyjal.

– Elmondhatod, ha mégsem – szólalt meg Lavender. – Annyi feszültséget érzünk benned, egészen bepirosodott az aurád.

– Nincs mit elmondanom. És hagyd az aurámat, Lav, mert esküszöm eltöröm az összes kristálygömbödet.

– Látod, Hermione, pontosan erről a feszültségről beszélünk. Nem fogjuk továbbadni, ha mégis elmondod, hogy baj van. Valamilyen furcsa szexuális kényszerítő kapcsolatban vagytok.

Hermione halkan felnevetett, mert ha nem nevet, akkor valószínűleg megfojtja valamelyiküket, és az esküvő előtt pár nappal ez elég rossz fényt vetne rá, és az Azkaban sem vonzotta különösebben.

– Ti tényleg azt hiszitek, hogy Draco rávett valamire?

Ron teljesen komolyan bólintott.
– Igen. Mert ez az egész…

Lavender fintorgott, mintha egy citromba harapott volna.
– …annyira természetellenes. Ő egy Malfoy.

Hermione majdnem visszakérdezett, hogy melyik része a természetellenes – az, hogy valaki szereti, vagy az, hogy pont ő szereti valaki –, de végül lenyelte a választ. Nem lett volna érdemes.

– Ti nem vagytok normálisak.

Ron folytatta, immár egyenesen a szemébe nézve, azzal a fajta ünnepélyességgel, amit talán a saját esküvői fogadalmára tartott fenn.
– Akármi történt…

– Ránk számíthatsz.

– Akkor is, ha most nem veszel részt az esküvői szertartásban.

– Malfoy nem használhatja ki a törékeny állapotodat.

– Nincs törékeny állapotom – szólt rá mérgesen Hermione. – Nektek elment az eszetek?

– Nem kell tartanod magad – csóválta meg a fejét Ron. – Barátok vagyunk még mindig.

Hermionénak hirtelen elpárolgott a bosszúsága, ami valami sokkal nagyobba fejlődött át, aminek még neve sem volt. Annyira őszinték voltak, annyira – kínosan, feltétel nélkül – aggódtak érte, hogy egy pillanatra elfelejtette, mennyire félreértik az egészet. Csak éppen ez a pillanat gyorsan elmúlt. Fogalma sem volt, hogy mégis mi a fenét akartak. Miért gondolták ezt?

Lavender körbenézett, mintha csak most vette volna észre a hiányt.
– Egyébként hol van Malfoy?

Ron is körülnézett, mintha Draco esetleg egy oszlop mögül bukkanna elő.
– Igen. Hol van Malfoy?

– Nem együtt jöttetek?

Hermione körbepillantott.
– Nem.

– Nem akart táncolni? Milyen kár.

Lavender mosolya veszélyesen kiszélesedett, azzal a fajta örömmel, amit csak egy jól irányzott tűszúrás tud kiváltani.
– Vagy már nem is olyan nagy a szerelem?

Hermione mély levegőt vett, és úgy döntött, inkább Dracót fojtja meg, mint Lavendert – legalább az kevesebb kérdést vetne fel.
– Mindjárt jövök.

– Hová mész?

– Megkeresem. Nagyon is el akart jönni – vetette oda nekik Hermione. – Egyszerűen imád táncolni.

– El is tévedt közben? – nézett rá lesajnálóan Lavender.

– Úgy tűnik, hogy iránytűvé kell változtatnom.

– Malfoy képes rá, hogy mindenkit manipuláljon, Hermione.

– Oh, fogd már be, Ron, basszus.

Aztán Hermione már el is indult, mielőtt bárki tovább kérdezhette volna, a léptei egyre gyorsabbak lettek, ahogy a pavilon melletti sétányra ért, és a bosszúság, amit addig sikeresen visszafojtott, most kényelmesen elfoglalta a helyét a gyomrában.

Draco épp Harryvel és Ginnyvel sétált a pavilon felé, teljes nyugalomban, mintha a világon semmi más dolga nem lenne, mint jókedvűen elszórakoztatni mindenki mást. Harry valamit magyarázott, kézzel hadonászva, Ginny pedig nevetett – az a fajta önfeledt nevetés, amit csak régi barátok tudnak kicsikarni egymásból.

– Esküszöm, még mindig látom az arcát – mondta épp Draco, félig magának, félig a másik kettőnek –, ahogy Weasley…

– MALFOY!

Mindhárman megtorpantak.

Hermione úgy közelített feléjük, mint egy feldühödött magyar mennydörgő, amelyik valamiért pontosan Draco irányába tart.

– Ó, bazd meg! – mondta Draco, és az arcán megjelenő nyugalom egy szempillantás alatt elpárolgott. – Hol voltál, Granger?

– Baj van? – kérdezte Harry.

– Szerintem igen – felelte az egykori mardekáros.

Hermione szó nélkül megragadta Dracót a pólójánál fogva.
– Hé! Mi a fene bajod van, Granger?

– Gyere!

– De…

– Most. Azonnal.

– Granger…

– Egy szót se!

Draco Harryre nézett, mintha segítséget várna, amit persze nem kapott meg, aztán már csak a húzást érezte.
– Szerinted…

Harry csak vigyorgott, miközben utána kiáltott.
– Sok szerencsét, Malfoy.

Ginny együtt érzően biccentett, azzal az arckifejezéssel, amit temetéseken szokás viselni.
– Imádkozni fogok érted.

– Köszönöm a támogatást.

Hermione eközben már húzta is maga után, olyan tempóban, hogy Dracónak is meg kellett gyorsítania a lépteit, nehogy elveszítse az egyensúlyát. A férfi még hátrafordult, félig komolyan, félig játékosan kétségbeesett arccal.

– Potter!

– Igen?

– Ha nem jövök vissza…

– Eltemetünk. Szép helyre, sok virág, hegy és völgy – vigyorgott Harry. – Áú! Ginny! – A felesége csak forgatta a szemét.

– Mondd meg anyámnak, hogy…

– Oh, Merlin szerelmére. FEJEZZÉTEK MÁR BE! – kiabálta Hermione, és egy rántással tovább húzta, nem hagyva időt a mondat befejezésére. – MALFOY!

– Jó, megyek már! Csak aggódom az életemért.

Hermione nem válaszolt, de végül egy szemforgatással elengedte a varázslót, aki csak követte, amíg ki nem értek a partszakaszra, ahol senki sem volt. Itt már jobban fújt a szél, ami belekapott a lány ruhájába és a hajába. Még mindig nagyon idegesnek látszott. A boszorkány hátrasimította a haját, aztán mérgesen varázslattal egy csomó sziklát a tengerbe hajított, miközben kiáltott egyet. Dracónak még pont volt ideje elugrani, mert egy kisebb szikla majdnem fejen találta.

– Elmondod, hogy mi a baj?

– Én ezt nem bírom – szólalt meg Hermione, de a hangja már majdnem közelített a síráshoz. – Ezek őrültek. Tudod?

– Mivel húztak fel? – kérdezte Draco, majd közelebb ment, és a lány vállára tette a kezét. – Mondd el és megoldjuk.

– Az a két megveszekedett barom. Azt hiszik, hogy zsarolsz valamivel, vagy fenyegetsz, vagy kényszerítesz. Választhatsz. Az persze fel sem merül egyikükben sem, hogy mi van, ha engem valaki tényleg magamért szeret. Nem pedig csak akar tőlem valamit.

– Sajnálom, hogy nem voltam ott.

– Lényegtelen, ezt valamikor akkor is az orrom alá dörgölnék. Akármit is teszek mindig is az leszek, aki egykor volt olyan hülye, hogy úgy gondolja jó ötlet a legjobb barátjával kapcsolatban lenni. Hogyan a fenébe hitethetném el velük, hogy mi jók vagyunk együtt?

Draco egy pillanatra elgondolkodott.
– Kiszívhatnám a nyakad például.

Hermione most felé fordult, aztán hisztérikusan nevetni kezdett.
– Mi van? Nem. Nem vagyunk már tizenévesek. Én egy igazi kapcsolatról beszélek.

– Most mi a bajod ezzel, Granger? Az egy igazi kapcsolatba is belefér. Olykor-olykor. Az elején pláne.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan, Malfoy?

– Minden a cél érdekében – vigyorodott el a férfi, majd átkarolta, és közelebb húzta magához a boszorkányt, aztán egy puszit adott a homlokára. – Ne legyél olyan dühös! Majdnem a frászt hoztad rám.

– Nem rád vagyok dühös.

– Igazából örülök, mert ennyire rám soha nem voltál dühös. Fele ennyire talál, de ennyire nem – révedezett vissza Draco. – Talán azok a veszekedések…

– Viták – pontosított Hermione. – Szeretek veled vitatkozni, mert te érted is, amiről beszélsz.

– Szóval akkor…

– Ne most beszéljük meg ezt! Oké?

– Rendben van. Menjünk vissza – szólalt meg Draco határozottan, miközben összekulcsolta az ujjaikat egymással, és mélyen a boszorkány szemébe nézett. – Játsszuk el, hogy őrülten oda vagyunk egymásért. És lenyomjuk őket a táncban is.

– Komolyan mondod?

– A lehető legkomolyabban. És ezt most kezdjük el, mert megint minket néznek.

– Ha azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy átvert…

De már képtelen volt befejezni, mert a varázsló egy rántással magához húzta, és egyből lecsapott az ajkaira. Mindkettejüket megrohanták az érzelmek. Lassan követelőzően csókolták egymást. Hermione ösztönösen kart a férfi nyakába, mintha nem érdekelte volna semmi más, csak az, hogy elfelejthessen mindent. És ő megadta neki ezt. Nagyon csábító és megnyugtató volt válaszolni Draco csókjaira, amik finom borzongást keltettek benne.

Ez nem a színjátéknak szóló csók volt, hanem kettejüknek szólt, még ha ez nem is az első ilyen volt. Túl jó, túl valós. Túlságosan is vérpezsdítő volt arra gondolni, hogy mindketten hatással vannak egymásra. És ez valójában nem is annyira színjáték. Vonzódás. Vágyódás. Szinte beleszédültek abba, ami köztük, talán nem is a semmiből virágzott ki. Még annyi mindent nem mondtak el egymásnak. De ezek a csókok többre vágytak. Valódiak lettek. Abba kellett hagyniuk, hogy engedjenek ennek a kísértésnek.

– Húzhatnánk egy határvonalat – szólalt meg Hermione, miközben a levegőt kapkodva igyekezett Dracót egy kicsit eltolni magától.

– Milyen előnyei és hátrányai lennének ennek?

– Ez nem egy hamis csók volt – közölte a boszorkány.

– Mert melyik volt az? – nevetett fel Draco. – Most őszintén mondd meg. Volt egyáltalán olyan?

– Fogalmam sincs. – Hermione nem akarta kimondani, amit valójában gondolt. Legszívesebben elbújt volna valahol, csak ne kelljen semmivel sem szembenéznie.

– Majd találjuk ki, ha már nem leszel ennyire zaklatott – szólalt meg a férfi rekedt hangon. – Előbb vannak más dolgaink is.

– Draco…

– Gyere menjünk vissza! Le akarom alázni Weasley-t táncpárbajban – vigyorodott el gonoszul a férfi.

Hermione csak a fejét csóválta.
– Én nem vagyok jó táncos.

– Láttalak a karácsonyi bálon, Granger. Vagy talán nem emlékszel? Szerintem egészen jól táncoltál. Hacsak Krum nem nyomta agyon a lábujjaidat, amivel örökre megnyomorított.

– Ugyan kérek… Körülbelül az volt az utolsó alkalom, hogy táncoltam.

– Majd most fogsz. Velem.

Mielőtt Hermione túlságosan tiltakozott volna Draco gyengéden megfogta a kezét, és elindultak visszafelé. Amikor odaértek, már egy kisebb csoport gyűlt össze, és valamit nagyon néztek.

– Lavender és Ron mindjárt táncolnak – szólalt meg izgatott Parvati.

– Annyira édesek együtt.

Hermione odahajolt Dracóhoz.
– Biztos, hogy be akartunk menni oda?

– Aha. Nem érdekel ki néz.

– Ez nem lesz jó.

– Hidd el nekem, cicamurmánc, ez baromi jó lesz mindkettőnknek – vigyorodott el széles mosollyal.

Átfurakodtak a bámészkodókon, aztán ők is megjelentek a pavilonban, Harry és Ginny mellett, akik nem tűntek túlságosan elragadtatottnak. A tánctanár – egy vékony, bajszos varázsló, akinek minden mozdulata túlzottan színpadias volt – éppen tapsolt egyet, hogy mindenki figyelmét magára vonja.

– Végre mindenki itt van. Kezdjük is! Lavender, Ron, ti nyitjátok!

Lavender diadalmasan Hermionéra pillantott, mintha ez lenne az élete legfontosabb pillanata, aztán beállt helyére, Ron pedig zavart mosollyal követte. A zene felcsendült, és a pár belekezdett egy koreografált, de kétségtelenül gyakorlott táncba – Lavender kecsesen forgott, Ron pedig, meglepő módon, egészen ügyesen tartotta a ritmust, bár az arcán állandó, enyhén rémült koncentráció ült.

Harry és Ginny karba tett kézzel álltak a szélén, és félig lenyűgözve, félig szórakozva figyelték a produkciót.

– Jól megy nekik – suttogta Hermione Ginnynek.

– Fél éve ezt gyakorolják – felelte Ginny, a szeme sem rebbent, inkább csak elhúzta a száját. – Parvati mondta. Állítólag hetente kétszer jártak órára.

– Fél éve?

– Lavender már a jegyesség másnapján lefoglalta ezt az oktatót. Rémesen kellemetlen alak. A tartásomat kritizálja. De esküszöm, hogy megütöm egy seprűnyéllel.

– Annyira sajnálom, hogy ez a csaj a sógornőd lesz – sóhajtott Hermione.

– Basszus – morogta Ginny.

Amikor a zene véget ért, a tánctanár lelkesen tapsolni kezdett, olyan hévvel, hogy szinte könnybe lábadt a szeme.

– Gyönyörű! Egyszerűen gyönyörű! Ez a fajta összhang, ez a kémia – ritkán látni ilyet! A menyasszony és a vőlegény tánca lesz az esküvő fénypontja, ebben biztos vagyok! Édeseim, ti vagytok a megtestesült tökély.

– Köszönjük, Mario.

– Komolyan! Mindenki el lesz ájulva.

Lavender szerényen mosolygott, mintha nem is számított volna másra, Ron pedig inkább csak megkönnyebbültnek tűnt, hogy túlvan rajta.

– Most pedig – szólt az oktató, és Draco és Hermione felé fordult, majd a hangja azonnal megváltozott, mintha egy egészen más, kevésbé érdekes feladatra váltana át –, lássuk a másik két párt is. Gyertek előre, nem kell szégyenlősködni. Látnom kell, hogy mozogtok, drágáim.

A tekintete végigfutott rajtuk, aztán egy elnéző, szinte szánakozó sóhajjal folytatta. Draco éppen elővette a mogorva auror nézését, Hermione pedig csak felsóhajtott.

– Lavender elmondta, hogy nálatok még gyerekcipőben jár a kapcsolat – nézett rá jelentőségteljesen Mario. – Semmi baj, ha nincs meg az összhang.

– Nyugodj meg, haver – szólalt meg Draco. – Nálunk megvan az összhang. Ebben biztosak lehetünk.

– Szóval csak nyugodtan, apró léptekkel. Nem várok csodákat.

Hermione érezte, ahogy Draco mellette megfeszül, bár az arcán semmi nem látszott ebből, csak egy udvarias, szinte túl kedves mosoly.

– Természetesen – mondta Draco. – Legyünk türelmesek magunkkal. Nem igaz, drágám?

– De, de.

– Pedig mi annyira türelmetlenek vagyunk – mondta, majd elmosolyodott. – Szabad egy táncra?

– A legnagyobb örömmel.

Az oktató bólintott, aztán intett a pálcájával a hangszerek felé és a dallam újra felcsendült – lassú, majd egyre gyorsuló ritmus, ami inkább illett egy mugli táncfilmhez, mint egy varázsvilági esküvőhöz.

Az első pár taktus még bizonytalanul indult – Hermione tétovázott, Draco keze a derekán várakozott –, aztán valami átbillent köztük.

– Hagyd magad vezetni – szólalt meg a varázsló úgy, hogy csak ők hallják.

– De, ha elrontom…

– Nem mindegy? Csak élvezd.

Draco magához húzta, olyan magabiztossággal, mintha ezerszer csinálták volna már, és Hermione egyszerűen csak követte, a teste magától tudta, mit kell tennie. A férfi megpörgette, aztán elkapta, épp mielőtt elveszítette volna az egyensúlyát, a keze biztosan tartotta a derekán, miközben lábuk összefonódott egy merész, szinte vakmerő lépéssorban.

A pavilon körül lassan elhalkultak a beszélgetések.

Draco hátrahajtotta, olyan mélyre, hogy Hermione haja majdnem a földet súrolta, aztán egy határozott mozdulattal visszahúzta, a testük egészen közel került egymáshoz, a lélegzetük összekeveredett. Hermione a szemébe nézett – nem az oktatóra figyelt, nem Lavenderre, nem másra, csak Dracóra –, és a férfi visszanézett rá ugyanazzal az intenzitással, mintha a teremben senki más nem is létezne.

Ron és Lavender lassan abbahagyták a saját mozdulataikat, hogy nézzék őket.

A zene felgyorsult, és velük együtt ők is – Draco pörgette, Hermione nevetve engedte, a szoknyája suhogott, aztán a férfi újra magához húzta, a keze végigsimított a hátán, olyan magabiztos, birtokló mozdulattal, hogy Hermionénak elakadt a lélegzete. Egy pillanatra elfelejtették, hogy ez színjáték – vagy talán soha nem is volt igazán az. Csak ez számított, ami most volt.

Dracóval élvezet volt táncolni, követni a lépéseit. Lendületes volt, remek ritmusérzékkel. Hermione csak egyszer látta párbajozni, de akkor is észlelte a férfi mozgásának folyékonyságát. A mozdulati erőteljesek és pontosak voltak, ahogy most is. Neki nem volt más dolga, mint lépést tartani vele.

Amikor az utolsó akkordok felcsendültek, Draco lassan hátrahajtotta a boszorkányt, aztán megállt, az arcuk centikre egymástól, és mindketten zihálva, mosolyogva néztek egymásra – nem a közönségnek szánt mosollyal.

Aztán Draco lehajolt, és megcsókolta.

Lassú volt, és mély, olyan, amitől Hermione ujjai önkéntelenül belekapaszkodtak a férfi ingébe. Ez nem a tömegnek szólt. Hanem neki, és ettől a szíve össze-vissza vert, ráadásul jobban megborzongott, mint várta.

A pavilonban néma csend támadt.

Az oktató szólalt meg elsőként, a hangja rekedt volt a meghatottságtól.

– Hűha, micsoda szenvedély. Nos… azt hiszem, nektek nincs több gyakorlásra szükségetek. Brávó.

Draco elhúzódott, épp csak annyira, hogy Hermionéra nézhessen, aztán elégedett vigyorral megpörgette még egyszer, olyan lendülettel, hogy a boszorkány szoknyája vadul fodrozódva úszott körülötte, majd elkapta, és még egy csókot nyomott az ajkára – hosszút, magabiztosat, olyat, ami egy filmvászonra kívánkozott volna.

– Azt hiszem, ennyi elég is volt mára – jelentette ki Draco, miközben Hermionét a csípőjénél fogva stabilan megtartotta. – Mi most ebédelni megyünk. De előbb még dolgunk van a lakosztályunkban.

Lavender nem vette észre, hogy a meglepetéstől kitátja a száját. Ron lefagyott egy grimasz mosolyban. Harry és Ginny vidáman figyelte a jegyespár reakcióját.

Hermione pedig Dracóra nevetett, aztán kéz a kézben vidáman elhagyták a pavilont.
– Köszönöm! – suttogta a lány Dracónak, majd egy apró csókot nyomott a férfi arcára.

Az egykori mardekáros még soha nem érezte magát ennyire elégedettnek.

hozzászólások: 0