12. fejezet
A vacsora

A hoppanálás utáni szédülés még alig múlt el, amikor Hermione megpróbált tájékozódni, és önkéntelenül elakadt a lélegzete.

A tó, amely mellett megjelentek, mint egy smaragdba foglalt tükör volt – a víz olyan mélyzöld volt, hogy szinte feketének hatott az árnyékos részeken, míg ott, ahol a nap rásütött, ezerféle árnyalatban csillant meg, a halványzöldtől az azúrkékig.

– Mit szólsz?

– Azt, hogy meg kellene tanulnod finomabban hoppanálni, Malfoy.

Aztán Hermione egy kicsit előre ment, hogy körülnézhessen. A part mentén magas, sötétlombú fák sorakoztak, ágaik olyan sűrűn fonódtak össze a víz fölött, hogy szinte alagutat képeztek, máshol pedig szabadon engedték át a fényt, amely aranyló csíkokban hullott a vízfelszínre.

– Lenyűgöző – mondta a boszorkány. – Ez csodálatos.

– Tudom – felelte Malfoy, de ő inkább csak a barnaszemű lányt figyelte, ahogy csillogó szemmel és mosolyogva állt a parton.

A túlparton, egy mohalepte szikla tövéből forrás bukkant elő, halkan csobogva folyt bele a tóba, a hangja olyan egyenletes és megnyugtató volt, mint valami természetes altatódal. A levegő meleg volt, de nem az a fajta fullasztó hőség, ami a parton uralkodott aznap reggel – itt inkább lágy, párás melegség lengte be a tájat.

– Hol vagyunk? – kérdezte Hermione, még mindig a tájat bámulva, ahogy egy szitakötő elsuhant előtte a víz fölött.

– A sziget belsejében. – Draco már el is indult egy lapos, széles szikla felé, ami épp a víz szélén hevert, mintha csak arra várt volna, hogy valaki leüljön rá. A felülete sima volt, langyos a naptól, pontosan akkora, hogy kényelmesen elférjenek rajta egymás mellett. – A hotelben mondták. Erről a helyről kapta a nevét. De nem szokták mindenkinek csak úgy elmondani, hogy hol van.

– Szóval ez egy titkos hely.

– Egy titkos hely, amit most már te is ismersz. – Draco leült, és megveregette a szikla másik felét, mintha egy trónust kínálna fel. – Bár, ha bárkinek elmondod, tagadni fogom, hogy valaha is itt jártunk.

– Attól félsz, hogy mindenki idetódul?

– Attól félek, hogy Weasley-ék, mármint WonWon és LavLav, piknikezni akarnának, és akkor ez a hely örökre tönkremenne.

– Nyugodt lehetsz, Ronald Weasley tiltó listán van nálam. Egyiküket sem szeretném látni, nekem elhiheted.

Hermione leült mellé, és hátradőlt a tenyerére támaszkodva, hagyva, hogy a nap végigcirógassa az arcát. Draco előhúzta a hotelben összeállított ebédcsomagot – néhány gondosan becsomagolt szendvicset, egy doboz friss gyümölcsöt, egy üveg hűtött vörösbort, és – Hermione legnagyobb meglepetésére – egy kis dobozban házi süteményt is, ami minden bizonnyal a hotel konyhájának különleges figyelmessége volt. Mindezt kettejük közé pakolta a szikla sima felületén, olyan szertartásos gondossággal, mintha egy hivatalos lakomára terítene meg.

– Mivel vesztegeted meg az itteni házimanókat, hogy ilyet összekészítsenek neked? – kérdezte Hermione.

– Ezt soha nem fogod megtudni – vigyorgott a varázsló.

Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Csak ültek, hallgatták a víz csobogását és a fák közt susogó szelet, és Hermione érezte, ahogy a válláról lassan lecsúszik valami feszültség, amiről addig nem is tudta, hogy egyáltalán ott volt. A reggeli jelenet Ronnal és Lavenderrel, a tánc, a közönség figyelő tekintetei, az egész hét összegyűlt nyomasztó súlya most, hogy senki sem nézte, egyszerűen csak lecsendesedett benne.

– Ezt a ruhát nem Pansy választotta.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Gondoltam, hogy a kedvenc ruhámat mégsem hagyom otthon. De ne mondd el neki.

– Eszem ágában sincs – csóválta meg a fejét Draco. – Egyébként nagyon jól nézel ki benne.

– Kényelmes. És nem kell bókolnod nekem.

– Már kimondtam, de nem szívom vissza.

Hermione nem szólt semmit, csak körbenézett.
– Jó volt eljönni – mondta végül, inkább csak úgy, a levegőbe, miközben belekortyolt a borospohárba, amit a varázsló nemrég felkínált neki.

– Tudom. – Draco elégedetten harapott bele az egyik szendvicsbe. – Néha még nekem is vannak jó ötleteim.

– Ne dicsekedj.

– Ez nem dicsekvés, ez ténymegállapítás. Egyébként is, ki szerezte volna meg a legjobb piknikkosarat, ha nem én?

– Ki más, mint te – mondta Hermione, és belement a játékba.

– Nekem köszönheted a zajos táncórás sikeredet – emlékeztette Malfoy.

– Mire jó az arisztokrata neveltetés…

– Jó, hogy megemlíted. Küldök köszönőlevelet anyámnak és Ms. Belle-nek. Te valószínűleg még mindig ott állnál a parton, és azon gondolkodnál, hogyan vágj vissza LavLavnak és Ronnienak. De megmentettem a helyzetet.

– Nem gondolkodtam volna semmin. Csak egyszerűen megfojtottam volna Lavendert.

– Az is egy opció lett volna, bár akkor most valószínűleg az esküvő helyett egy tárgyalóteremben ülnénk. Az azkabani egyenruha nem állna jól.

Hermione felnevetett, a hangja könnyed volt, felszabadult – olyan nevetés, amit napok óta nem hallott saját magától.

– Tényleg azt hiszik, hogy zsarolsz.

– Tudom. Rendkívül hízelgő. Mindig is szerettem volna afféle titokzatos, veszélyes alak lenni, aki zsarolással szerzi meg a nőket – vigyorgott Draco. – Mivel is zsarolhatnálak téged?

– Csalódást fogok okozni nekik, ha elárulom, hogy valójában csak piknikkosarakkal próbálkozol – sóhajtott a lány, majd beleharapott a szendvicsbe.

– Ne merészeld. Hadd higgyék, hogy egy mestertervem van.

– Zsarolás, kényszerítés, fenyegetés.

– A kedvenc hármasom.

Egy darabig csendben ettek, csak a víz halk csobogása és egy-egy távoli madárhang törte meg a nyugalmat. Draco hátradőlt a szikla szélén, a tekintete a tavon pihent, Hermione pedig – szinte észrevétlenül – közelebb húzódott hozzá, amíg a válluk össze nem ért.

– Tudod, hogy mi jutott eszembe? – szólalt meg egy idő után a férfi.

– Hogy Lavendernek sikerült teljesen tönkretennie a hangulatot mindkettőnknek?

– Azt is, de nem erre gondoltam. – Draco elhallgatott egy pillanatra, mintha keresné a megfelelő szavakat, ami önmagában is szokatlan volt tőle. – Arra gondoltam, hogy milyen könnyű volt veled táncolni. Nem kellett gondolkodnom rajta, mit csináljak, mikor pörgesselek meg. Egyszerűen csak… megtörtént. Jól táncolsz és követed a lépéseket.

– Az oktató szerint ez amolyan varázslatos kémia.

– Az oktató egy érzelgős bolond, aki majdnem elsírta magát Weasley-ék miatt.

– Mégis van benne valami igazság.

Draco felé fordult, a tekintete most komolyabb volt, mint amihez Hermione hozzászokott tőle.

– Van – ismerte el végül, szinte vonakodva, mintha ez a szó nehezére esne kimondani. – Csak nem szeretem, ha ezt hangosan is ki kell mondanom, mert akkor valahogy túl igazivá válik.

– Pedig az.

– Tudom.

Hermione nem tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább témát váltott, bár a mellkasában még mindig ott bizsergett valami meleg, ismeretlen érzés.

– Milyen volt gyerekként a Malfoy-kúriában? Sosem meséltél magadról.

Draco felhorkant, de nem tűnt zavartnak a kérdéstől.

– Most akarod ezt hallani?

– Miért ne?

– Nagy. Hideg. Túl sok szabály és túl kevés nevetés. Anyám próbálta oldani a hangulatot, amikor csak tudta, de apám… nos, ő nem igazán tudta, hogyan legyen nem Malfoy.

– Ez szomorúan hangzik.

– Volt benne jó is. Mindketten megtettek, amit tudtak. Kirándultunk, nyaraltunk. És gyerekként egy ekkora kúriát felfedezni jó buli. A kertek gyönyörűek voltak, különösen ősszel. És volt egy pávám, aki jobban utált engem, mint bárki más az életemben, ami valahogy megnyugtató a maga módján.

– Egy páva?

– Ne kérdezz róla. Hosszú történet, és a végén mindketten rosszul jövünk ki belőle.

Hermione elmosolyodott, és a fejét a férfi vállára hajtotta, ami valahogy a legtermészetesebb mozdulatnak tűnt a világon, bár néhány nappal korábban még furcsán érezte volna magát tőle.

– És neked? – kérdezte Draco, a hangja lágyabb lett. – Milyen volt mugli gyerekként, mielőtt tudtad volna, hogy boszorkány vagy?

– Egyszerű. Sok könyv, kevés barát. A szüleim fogorvosok voltak, folyton dolgoztak, de amikor otthon voltak, mindig volt idejük felolvasni nekem esténként. Gyakran jártunk múzeumba, koncertekre. Amikor Roxfortba mentem már minden más lett.

– Azért ez, hogy két világ közt örlődsz… – Draco kereste a legjobb szót erre.

– Rossz? Aha, pontosan így van.

Így teltek az órák – könnyed, komolytalan témákról csevegtek, aztán hirtelen komolyabb dolgokra váltottak, majd megint visszatértek a viccelődéshez, mintha az idő nem is számítana ezen a helyen. Vitatkoztak azon, hogy melyik varázslóbolt süt jobb kekszet, Draco állhatatosan bizonygatta, hogy a Rita Vitrol által is dicsért pékség messze alulértékelt, Hermione pedig ragaszkodott hozzá, hogy az egész csak reklámfogás. Majd egyeztek egy későbbi időpontban, amikor mindketten elmennek abba a mugli pékségbe, ahol a legfinomabb fahéjastekercset kapni.

Draco elmesélt egy történetet arról, hogyan próbált egyszer a levegőbe emelni egy szobrot a kúriában, és majdnem rászakadt az egész könyvtár, amivel a szüleire ráhozta a frászt, aztán egy hét seprűelkobzást kapott érte. Hermione pedig cserébe elmesélte első varázslatai egyikét, amikor egy tanár póthaját változtatta kékre és az azt követő riadalmát, amin mindketten könnyesre nevetették magukat. Dracónak eszébe jutott, hogy ezt a lány Pitonnal is megcsinálhatta volna. Hermione erre elmondta, hogy elsőben ő gyújtotta fel a professzor talárján. Ezen újra nevettek.

A nap lassan araszolt lejjebb az égen, a fény aranyszínűvé vált, és a tó felszínén táncolva egyre hosszabb árnyékokat vetettek a szikla köré. Hermione érezte, hogy végre teljesen ellazul, a gondolatai lecsendesednek, és egy pillanatra semmi más nem számított, csak ez a hely, ez a csend és a férfi mellette.

– Tudod – szólalt meg Draco egy idő után, a hangja szinte hanyagul könnyed, bár Hermione érezte benne a szándékosságot –, ma este kivételesen lemehetnénk a többiekhez vacsorázni. A mai nap után szerintem jó lenne.

Hermione felhúzta a szemöldökét, és felé fordult.
– Azt hittem, örülsz, hogy megúszod ezeket az eseményeket.

– Kivételt tehetek. Néha. Ritkán. – Draco elgondolkodva forgatta a borospoharat a kezében. – Felvehetnéd az egyik ruhát, amit Pansy választott ki neked.

Hermione bólintott, de a mosolyát nem bírta elrejteni.
– Muszáj? Szerintem nem haragszik meg, ha ezeket a ruhákat egy teljesen más alkalomra veszem fel.

– Nem mondom el neki.

– Rendben. De nem félek tőle – nevetett fel a boszorkány.

– Én ezt így nem jelenteném ki – vigyorodott el Draco. – Szokása a lehető legváratlanabb időpontban megtámadni mindenki.

– Ugyan már – legyintett Hermione. – Különben is az emberek szerint tőled kell félnem. De ha megint valaki azt kérdezi, hogy zsarolsz-e…

– Akkor azt mondod nekik, hogy igen, zsarollak.

– És mivel? – kérdezte a lány, oldalra fordított fejjel.

– Valami nagyon mocskos szexuális dologgal, ha ettől nem fogják be, akkor semmitől – vágta rá a férfi. – Természetesen olyasmivel, ami mindkettőnknek nagyon-nagyon jó lehet. De csak azért, hogy maradjunk a jóízlés határain belül.

– Ez a legrosszabb zsarolási taktika, amit valaha hallottam – nevetett fel a boszorkány.

– Mégis működik. De ha jobban meggondolom inkább mondj kínzást, és meséld ezt mindenkinek – mosolyodott el Draco.

– És mivel kínoznál? Mármint a nyilvánvalóan agymenéseiden kívül.

– Ohh, Granger, komolyan tudni akarod milyen az, amikor az őrület szélére sodorva kényeztetnek, és…

– El tudom képzelni.

– Szerintem nem tudod – sóhajtott vigyorogva a férfi.

– Nem kérlek meg semmire – jelentette ki a lány.

– Csak egy szavadba fog kerülni.

– Tudod mit, Malfoy? Szerintem legyünk csak barátok – javasolta a boszorkány.

Draco erre csak felnevetett.
– Úgy teszek, mintha komolyan mondtad volna.

– Rendben.

– Élvezzük az első randinkat.

– Ez nem randi.

– Hippogriff legyek, ha ez nem az.

Hermione nem tudta megcáfolni ezt, úgyhogy inkább csak hátradőlt a szikla langyos felületén, hagyva, hogy a napsugarak melegítsék az arcát, és élvezte, hogy legalább néhány órára nem kell senkinek sem megjátszania semmit.

***

Néhány órával később Hermione végre felkészült a vacsorára. Először nem akart feltűnő lenni, mégis azt az elegáns bordó árnyalatú ruhát választotta a Pansytől kapott kollekcióból, amit először semmiképpen nem akart felvenni. Mély dekoltázsa volt, cseppet sem túl visszafogott, éppen elég ahhoz, hogy csinosnak érezze magát anélkül, hogy úgy tűnjön, mintha bármit is bizonyítani akarna. Remek kompromisszum volt. Tudta, minden lépésnél a lágy anyag felfedi a combját, de nem érdekelte.

El kellett ismernie, hogy soha nem volt még ennyire jól passzoló ruhája. Ahogy megnézte magát a tükörben, mindenhol remekül simult rá a lágy anyag. A haját félig feltűzte, ahogy szokta, néhány tincset szabadon hagyva az arca körül.

– Murmánccica, kijössz már? Éhes vagyok.

Amikor kilépett a fürdőszobából, Draco már ott várta a szoba közepén, és Hermione egy pillanatra megtorpant. A férfi fehér inget viselt, felül két gombbal nyitva, a nyakkendő nélküli eleganciát egy sötétkék öltöny egészítette ki, ami tökéletesen simult a vállára. Malfoynak nem kellett túl sok erőfeszítést beleölnie, hogy jól nézzen ki. De, amikor találkozott a tekintetük, egyből elpirult. Nem látott ilyen arckifejezést a férfin. Eddig még soha. Félbemaradt a mozdulattal, valamit talán akart mondani, de egyszerűen csak bámulta őt?

– Van valami a ruhámon? – kérdezte Hermione, aztán körbefordult, a lágy esésű anyag kavargott körülötte. – Malfoy, mondj már valamit.

– Csodásan nézel ki – nyögte ki végül, aztán elmosolyodott. – Pansynek kell küldenem egy üveg bort.

– Várjuk ki az este végét. Jesszusom, remélem, hogy a helyén marad a ruha, Pansy megmutatta a bűbájt, de… – mondta a boszorkány, miközben ellenőrizte a ruha pántját. – Magamhoz kellett ragasztanom, nehogy… – Majd észrevette, hogy a varázsló meredten bámulja. – Malfoy?

– Igen?

– Segíthetek?

– Nem.

– Tudod, a szemem itt van fent – jegyezte meg a lány.

– Tudom az ellenvarázslatot, ha le akarod venni – incselkedett a varázsló.

– Mindjárt gondoltam – kuncogott fel a boszorkány a fejét rázva. – Ne bámulj így! Zavarba akarsz hozni?

– Nos – szólalt meg Draco, végigmérve őt olyan tekintettel, amitől Hermione önkéntelenül is a szoknyáját kezdte igazgatni –, azt hiszem, ma este nem lesz nehéz eljátszanom, hogy oda vagyok érted.

– Ez bóknak indult, és valahogy mégis sikerült elrontanod a végén.

– Ez a tehetségem – Draco elé lépett, és felkínálta a karját, olyan túlzott, színpadias mozdulattal, hogy Hermione nem tudta megállni nevetés nélkül. – Szólj, hogy mikortól nem akarod tovább, hogy ez színjáték legyen.

– Szólok. Egyébként te is jól nézel ki.

– Semmi különleges – vonta meg a vállát Draco, aztán a karját nyújtotta Hermionénak. – Szabad?

– Már most kezdjük a lovagiasságot?

– Muszáj. A hitelesség kedvéért. És hogy mindenki tudja, hogy kivel jöttél ma este.

– Francba, elfelejtettem, hogy minden tele lesz kviddicsjátékosokkal. Tele van velük a hotel – nevetett fel Hermione. – Ha erre előbb gondolok…

– Nem osztozom az álbarátnőimen – emlékeztette Draco, miközben Hermione belékarolt. – Senkivel.

– Fel is menthetlek az álpasi státuszból – hajolt hozzá közelebb a boszorkány mosolyogva.

– Kis murmáncom, majd akkor, ha én is akarom – mondta a férfi. – Egyelőre nem akarom.

– Milyen álféltékeny vagy.

– Ha tudnád mennyire – súgta a fülébe a varázsló. – Nagyon csábító vagy, Granger, ebben a ruhában.

Karonfogva léptek be a vacsoraterembe, ahol a hatalmas, csillárokkal díszített helyiség már tele volt a násznép tagjaival – az asztalok körül halk zsibongás uralkodott, néhányan unottan forgatták a poharukat, mások az étlapot böngészték, egyértelműen türelmetlenül várva, hogy végre felszolgálják a vacsorát. A terem közepén, egy hosszú asztalfőn Ron és Lavender ült, körülöttük egy kisebb tömeg gyűlt össze, akik láthatóan valamiféle történetet hallgattak, amit a pár nagy átéléssel adott elő.

– Egy szép naplementében történt itt Emerald Isle-on. Ronnie levitt a partra, ahol már előkészített egy kis sátrat csak nekünk – mondta Lavender csillogó szemekkel. – Annyira megható volt. Elvett a lábamról azzal a millió rózsaszirommal, amit a parton szórt szét. Szinte vörös volt a tenger is, ahogy úsztak a vízben….

– …és akkor – mesélte éppen Ron, a hangja remegett a meghatottságtól – letérdeltem, pontosan ott, ahol a lenyugvó napfény megvilágította az arcát, és azt mondtam neki…

– Azt mondta – vágott közbe Lavender, a szeme már könnyben úszott –, hogy „Lavender, te vagy a bájitalom, amit sosem tudtam volna magamnak összekeverni.”

A teremben elismerő „óóó” hallatszott, valaki még tapsolt is, Hermione pedig alig bírta megállni, hogy fel ne nyögjön hangosan. Néhányan a násznépből osztották a véleményt.

Draco lehajolt hozzá, a szája alig néhány centire volt a fülétől.
– Ha én kérnélek meg, sokkal jobb mondatom lenne.

– Ne is mondd.

– Elmondhatom?

– Hadd halljam – sóhajtott a boszorkány.

– Azt mondanám: Granger, olyan bosszantó vagy, mint egy doboz elvarázsolt papírzsebkendő, ami sosem fogy el, de valahogy mégsem tudok nélküled élni.

Hermione nem bírta visszatartani – hangosan felprüszkölt a nevetéstől, olyan élesen, hogy a közelben ülők mind felé fordultak, Lavender pedig a mesélés kellős közepén megtorpant, és éles pillantást vetett rá az asztal túlsó végéből.

– Bocsánat – nyögte ki Hermione, a szája elé kapva a kezét, próbálva komoly arcot vágni. – Allergiás vagyok. A… virágokra.

– Itt nincsenek is virágok – jegyezte meg valaki halkan a közelben.

– Az illatosítóra. Frézia eszencia – javította ki gyorsan Hermione, mire Draco mellette alig hallhatóan fuldoklott a visszafojtott nevetéstől, és a lánynak rá kellett csapnia a karjára, hogy hagyja abba.

Lavender még egy hosszú, gyanakvó pillantást vetett rájuk, mielőtt folytatta volna a történetét, immár kissé megtörve a korábbi lendületét, Hermione pedig gyorsan Draco vállába fúrta az arcát, hogy elrejtse a még mindig ott bujkáló mosolyát.

A vacsora hátralévő része sokkal kellemesebben telt, mint ahogy arra Hermione számított. Az ételek kifogástalanok voltak, a bor könnyű és üde, Draco pedig – amikor éppen nem gúnyolódott Ron és Lavender jegyességi történetének újabb és újabb részletein – meglepően jó társaságnak bizonyult, akivel könnyű volt csevegni, nevetni, és néha csak csendben ülni egymás mellett, hallgatva a terem zsongását.

Amikor megérkezett a desszert – egy rétegzett csokoládétortát és sajttortát szolgáltak fel –, Draco egyszerűen áttolta középre a tányért, és a saját villáját Hermione felé nyújtotta.

– Kóstold meg ezt. Szerintem isteni.

– Milyen önzetlen tőled.

– Igyekszem.

Hermione elfogadta a villát, és belevágott a tortába, miközben Draco figyelte, ahogy az arca elégedett mosolyra húzódik az első falattól – és bár tudta, hogy körülöttük mindenki csak egy szerelmespárt lát, aki élvezi egymás társaságát egy esküvő előtti vacsorán, egy röpke pillanatra maga sem volt biztos benne, mennyire is színjáték még mindez.

– Ez valami isteni.

– Ugye? Én megmondtam. És most hadd kóstoljam meg a tiédet, murmánccica.

– Csak a sajttortámra fájt a fogad, igaz? – kérdezte Hermione, majd evett egy falatot a saját tortájából is. – Hmmm, szerintem én önző leszek egy kicsit.

– Akkor mást kell kitalálnom – mondta Draco, aztán odahajolt a lányhoz, és hosszan megcsókolta.

Végül nevetve váltak el egymástól.

– Finom.

– Olyan bolond vagy – nevette el magát a lány.

– De pontosan ezért kedvelsz.

– Pontosan – bólogatott Hermione, és most rajta volt a sor, hogy megcsókolja a varázslót. Kezdett egyre természetesebbé válni, hogy megcsókolja Dracót. És hazudott volna, ha azt mondja, nem élvezi a helyzetet és nem vágyik egy újabbra.

A vacsora után a vendégek kötetlen beszélgetésbe kezdtek egymással. Lavender és Ron próbálták továbbra is magukon tartani a figyelmet, de senki sem akarta újra meghallgatni a nagyszerű lánykérés történetét, sem azt, hogy milyen sokba került a vörösrózsaszőnyeg, amit Ron megrendelt. A koszorúslányok közül ketten megdicsérték Hermione ruháját, aki mosolyogva fogadta a gratulációkat. Később Draco elmondta, hogy hallotta Lavendert siránkozni, hogy Hermione milyen jól néz ki, neki pedig nem sikerült megvennie ezt a ruhát.

Végül úgy döntöttek, kimennek a gyéren kivilágított teraszra, ahol végre megszabadultak a benti nyomasztó levegőtől. A hűs szél csapta meg mindkettejük arcát, és jó volt végre mélyet lélegezni. Draco folyamatosan Hermionét figyelte, és elmerengett, miközben hallgatta, hogy valamilyen bűbájról beszéljen. Gyönyörű volt, felszabadult és mosolygós. Olyannak látta, amilyen igazából volt. Azt kívánta, bárcsak ketten lennének, minden más pedig megszűnne körülöttük.

A teraszt gyéren világították ki, csak néhány lebegő gyertyafény pislákolt a korlát mentén, a zene és a beszélgetés zsongása már csak tompított háttérzajként szűrődött ki az ajtó mögül. Odakint hűvösebb volt a levegő, sós szellő érkezett a tenger felől, és a csillagok szokatlanul élesen ragyogtak a felhőtlen égen.

Draco még mindig fogta a lány kezét, a hüvelykujjával lassan, szinte öntudatlanul simogatva a csuklóját. Egész este nem vette le róla a szemét. Hermione érezte ezt minden pillanatban, ahogy a férfi tekintete rajta pihent, miközben ő a koszorúslányokkal beszélgetett, nevetett valamin, amit valaki mondott, miközben csak úgy létezett a teremben.

– Jól szórakoztál? – kérdezte Draco, a korlátnak dőlve, a hangja lágyabb volt, mint bent szokott lenni.

– Meglepően jól. Leszámítva Lavendert, aki állítólag azon rágódott, hogy nem sikerült megvennie ezt a ruhát. Annyira felszínes.

– Hallottam, amikor panaszkodott róla Parvatinak. Azt hiszem, egészen felzaklatta. Jelentsen ez bármit is.

– Ez az est fénypontja.

– Szerintem nem – felelte a férfi enyhén rekedtes hangon. – Inkább te.

– Jaj, ugyan már! – nevetett Hermione, majd megérintette Draco karját. – Mindjárt vége a bűbájoknak ezen a ruhán.

– Hála Merlinnek!

– Ki kell, hogy ábrándítsalak. Addigra már pizsamában leszek.

Draco felnevetett, aztán elhallgatott, és a tekintete valahogy megváltozott – elmélyült, komolyabbá vált, ahogy Hermionéra nézett a gyertyafény imbolygó világánál.

– Gyönyörű vagy – mondta halkan, minden gúny és játékosság nélkül a hangjában. – Ezt nem a közönségnek mondom.

Hermione érezte, hogy elakad a lélegzete.
– Draco…

De mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi már közelebb hajolt, a keze finoman az arcára siklott, és megcsókolta.

Ez nem hasonlított semmire, amit korábban átéltek – sem a tánc hevében történt villámcsapásra, sem a fal túloldalán történt álságos színjátékra, sem a vacsoraterem előtti könnyed flörtre. Ez lassú volt és mély, és annyira valóságos, hogy Hermione térde egy pillanatra megremegett. A férfi keze a derekára csúszott, magához húzta, és a boszorka ösztönösen a nyaka köré fonta a karját, mintha attól félne, hogy elveszíti az egyensúlyát, ha elengedi.

Senki sem látta őket. Nem kellett bizonyítaniuk semmit senkinek, nem figyelte őket sem Ron, sem Lavender, sem a koszorúslányok, sem az egész násznép – és mégis, éppen ez tette az egészet ijesztően igazivá. Nem volt kinek és miért játszaniuk. Csak egymással csókolóztak, ami mindig egyre jobb és jobb lett. Hermione érezte, ahogy a teste minden porcikája válaszol erre, egy olyan vágy ébredt fel benne, ami sokkal mélyebb és sokkal félelmetesebb volt, mint amire felkészült.

Amikor végül elváltak egymástól, mindketten kifulladva nézték a másikat. Hermione egy pillanatig csak bámult rá, próbálta rendbe szedni a gondolatait, amik ebben a pillanatban semmi értelmeset nem alkottak.

– Ez… – kezdte, de nem találta a szavakat.

– Tudom – mondta Draco, a hangja rekedt volt. – Elragadtattam magam.

– Ne… nem baj. Azt hiszem… én is – vallotta be a lány.

– Figyelj, szerintem…

– Ne mondj semmit! Rendben? Ne most.

– Jól van.

– Nekem ez most túl sok, és… – suttogta Hermione, hátrálva egy lépést, a keze még mindig a férfi karján pihent, mintha nem akarná teljesen elengedni. – Fel kell… frissítenem magam. Majd… majd később találkozunk, jó? Egy perc.

Draco bólintott, bár a tekintetében valami olyasmi bujkált, amit Hermione nem tudott – vagy nem mert – megfejteni.
– Persze. Menj csak.

Hermione szinte menekülve indult vissza a terembe, aztán tovább, a mosdó felé, a szíve olyan hangosan vert, hogy dobolt a saját fülében. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra csak a tükör előtt állt, és hidegvizet engedett a csuklójára, próbálta lehűteni magát és rendet tenni a fejében kavargó gondolatok között.

Mert ez nem színjáték volt. Már régen nem az. Észrevette. Persze, hogy észrevette. Csak nem akarta tudni. Nem akart nevet adni neki, de már ott volt. Nem most, nem ezen az éjszakán, hanem már több hónapja. Kihívták egymást, hevesen vitáztak, olykor meg is bántották a másikat, de mindez csak azért volt, mert nem tudták mit is éreznek.

– Francba.

Vajon Draco is így érzett?

Valószínűleg igen. És ő nem hagyta neki elmondani. Ahogy mindig, ha már túl közel kerültek ehhez a helyzethez.

Nem tudta pontosan, mikor változott meg minden – talán, amikor elkezdtek színlelni, talán a táncnál, talán már sokkal korábban, csak nem merte beismerni magának –, de most, a hidegvízű csap fölé hajolva, kénytelen volt szembenézni mindennel. Nem akar többé úgy tenni, mintha ez csak egy megállapodás lenne. Draco Malfoyt akarta. Nem a színjátékot, nem a szerepet, hanem őt magát, minden gúnyos megjegyzésével, minden váratlan gyengédségével együtt. És minden mást elfelejteni.

A gondolat egyszerre volt megrémítő és felszabadító.

Mély levegőt vett, megigazította a haját a tükörben, és kilépett a mosdóból, még mindig kissé kábultan – és pontosan ekkor ütközött bele Ronba, aki éppen arra sétált.

– Hermione! – Ron zavartan hátralépett. – Bocs, nem néztem…

– Semmi baj. Baj van?

De Ron nem tűnt olyannak, mint aki csak úgy továbbmenne. A tekintete aggodalmasan fürkészte az arcát.

– Nem, nincs, csak már beszélni akartam veled.

– Miről? – sóhajtott fel Hermione. – Most éppen nem érek rá.

– Csak egy perc lenne – felelte a férfi.

– Rendben.

– Figyelj, tudom, hogy ez most furán hangzik, de… nem esett rosszul, hogy annyit meséltünk a lánykérésről meg minden? Mert tudom, milyen nehéz lehet neked, hogy… szóval, hogy nézed, ahogy mi ilyen boldogok vagyunk, amikor te…

– Ron. Ne csináld ezt…

– Nem, hadd fejezzem be. Csak azt akarom mondani, hogy megértem, ha most nehéz neked mindezt hallgatni, és ha esetleg úgy érzed, hogy Malfoyjal való… helyzeted nem ugyanaz, mint…

– Ron!

– Csak azt mondom, hogy nem kell rosszul érezned magad. Nem kell egy kapcsolatba menekülnöd azért, mert egyszer volt köztünk valami.

Valami elpattant Hermionéban, és ez ki is tört belőle.

– Tudod, mit, Ronald? Nekem ebből a beszélgetésből elegem van. Most elmegyek, és egész éjjel Dracóval fogok kefélni. Hangosan és szenvedélyesen, egészen ájulásig – kiabálta, aztán faképnél hagyta a döbbent vörös hajú varázslót, és egyenesen a bár felé indult, hogy igyon valamit, mielőtt bárkivel még egy szót is kellene váltania.

Sosem volt ennyire elégedett és dühös egyszerre.

hozzászólások: 0