13. fejezet
A koktélozás

Draco már majdnem fél órája állt a teraszon, a korlátnak dőlve, a tekintetét abba az irányba fordította, ahonnan Hermionénak vissza kellett volna térnie. Ostorozta magát a csók miatt, de annyira jó volt. Teljesen belefeledkezett az egészbe. Visszagondolt arra, amikor megtudta, hogy Grangerrel kell együtt dolgoznia. Először annyira haragudott, de aztán valami egyszer csak átkattant benne, és akkor már egyáltalán nem bánta. És most, amikor meg kellett volna győznie arról, hogy adjanak egy esélyt maguknak… Mindent elrontott.

Az idő lassan telt, a gyertyák már alig pislákoltak, és lassan leégtek, és a férfi egyre gyakrabban nézett az órájára, próbálva meggyőzni magát, hogy semmi oka az aggodalomra. Hol volt már, tűnődött magában. Lehet, hogy meggondolta magát, és visszament a lakosztályba? Bármit el tudott képzelni. Biztosan elijesztette. Nem akarta őt letámadni. Pedig annyira biztos volt benne.

Aztán egyszer csak megjelent egy ismerős arc a teraszon, aki nagyon megkönnyebbülten nézett rá.

– Malfoy. Végre megvagy.

– Mi van, főnök?

– Kellenél. Van egy kis gond a… barátnőddel.

– Hol van Granger? – kérdezte kertelés nélkül.

– Ez a millió galleonos kérdés – Harry vállat vont, félig mulatva, félig aggódva. – A bárban van. És…nos, mondjuk úgy, hogy jócskán felöntött a garatra.

– Micsoda?

– Menj, nézd meg magad. És Merlin szerelmére ne hagyd, hogy vetkőzzön – kérte Harry.

– Mi van?

– A huszonötödik szülinapja volt. Túl sok pia. Ne is kérdezd… Én karaokéztam Luna Lovegooddal. Ginny pedig megfogta Oliver Wood fenekét.

– Én ezekre a partikra miért nem kapok sosem meghívást? – kérdezte Draco.

– Ha segítesz, akkor az összesre meghívunk.

Draco nem várt további magyarázatra, egyenesen a bárépület felé indult Harryvel együtt, ahonnan már messziről hallatszott valami zeneszerű zsivaj – hangos taps, nevetés, és egy dallam, amit különös elszántsággal énekeltek, méghozzá két szólamban.

Amikor belépett, a látvány, ami fogadta, minden várakozását felülmúlta: Hermione a bárpulton táncolt, a cipőjét már valahol elhagyta, a haja kibomlott a korábbi feltűzésből, és George Weasley mellett állt, aki egy söröskorsót lengetve, teljes átéléssel énekelte vele a Walpurgis Lányai egyik dalát – a szöveget mindketten félig-meddig találták csak el, de a hangerővel bőven ellensúlyozták a pontatlanságot. A tömeg körülöttük ütemesen tapsolt, néhányan felállva ünnepelték a produkciót.

– Sok szerencsét, haver – veregette meg a vállát Harry.

– Hé, főnök, te hova mész?

– Vissza a feleségemhez – jelentette ki az aurorparancsnok. – Ez a nő a te gondod.

– De nem is a… barátnőm – tette hozzá fojtott hangon Draco.

– Ezt ki a fenének akarod beadni? – mosolygott rá Harry. – Hagyjátok abba ezt a sok szart, és mondd el neki, hogy oda vagy érte. Szerintem nem fogsz csalódni. Most is neked énekel.

Draco zavartan a színpad felé nézett. És Hermione nagyon kacéran rá mutatott, és valami iszonyatosan bugyuta dolgot mondott a forró bájitalokról és a szerelméről, aztán intett neki, hogy jöjjön közelebb.

– Basszus.

– Vedd rá, hogy szálljon le onnan, mielőtt vetkőzni kezd – sóhajtott fel Harry.

– Segíthetnél.

– Bocs, Malfoy, nekem dolgom van. A feleségem gyereket akar, és nem késhetek el – vigyorgott az auror. – Megoldod ezt egyedül is.

– Cseszd meg, főnök!

Amikor a dal véget ért, hangos üdvrivalgás és taps fogadta őket, George büszkén meghajolt, Hermione pedig imbolyogva, de diadalmasan felemelte a kezét, és újra integetett a szőke mágusnak.

– DRACO! – kiáltotta, olyan lelkesedéssel, mintha évek óta nem látták volna egymást, aztán kis híján megbotlott, de sikerült egyenesben maradnia. – Itt vagy! Gyere ide! Emberek, ő itt az én Draco-cicám.

Üdvrivalgás fogadta az egykori mardekárost, aki igyekezett jó képet vágni az egészhez.
– Az én murmáncom – mondta végül.

Hermione szeretetteljesen rámosolygott.
– És még eddig nem mondtam neki, de azt hiszem, hogy SZERETEM.

Újabb ováció kísérte a boszorkány vallomását. Draco pedig egyfajta bárgyú mosollyal fogadta ezt a kijelentést, és legszívesebben megcsókolta volna.

– És ma este szeretkezni fogunk. Hangosan!

A tömeg éljenezett. Draco közben észbe kapott, és átvágott a tömegen, mielőtt még valami többet is elárulna a lány, majd megállt a bárpultnál. Hermione leguggolt és egyszerűen beletúrt a szőke mágus hajába.
– Hát itt vagy. Eljöttél értem?

– Aha. Eljöttem.

– Miattam? Tudtam, hogy eljössz. Hallottad, amit mondtam? – kuncogott a boszorkány.

– Igen, Granger, eljöttem érted. És minden szót hallottam.

– Jó, mert ez haaalááálosan komoly – szólalt meg elnyújtottan a boszorkány. – Kicsit szédülök, de esküszöm, hogy komoly. Azt hiszem, hogy csúnyán beléd estem, és ezt nekünk – mutogatott felváltva kettőjükre – meg kell beszélnünk. Aztán sürgősen tennünk kell valamit.

– Rendben.

– De még maradni akarok. Jól van? – kérte Hermione. – Annyira énekelni akarok.

– Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen a varázsló.

– Remekül, baby, remekül. Képzeld, ittam, de ne mondd el senkinek – nevetett a lány, majd az ujját a szájára tette. – Nem is érzem. Csak jól érzem magam.

– Tényleg? Senki sem mondaná meg – csóválta meg a fejét Draco, de nem mondott igazat. – És mit ittál?

– Jeges teát – vigyorgott rá spiccesen. – Csak… jeges teát.

– Milyen volt az a jeges tea?

– Long Island Iced Tea.

– Merlinre! – csóválta meg újra a fejét Draco. Nagyon is jól ismerte az italt, és valószínűleg Hermione túl gyorsan fogyasztotta el. – És mennyit ittál, drágám?

– Kettőt vagy hármat? – számolgatta a boszorkány az ujjain.

– Az négy, amit mutatsz – jegyezte meg a varázsló előzékenyen. – Szerintem ennyi bőven elég lesz mára. Gyere velem vissza a szobánkba.

– Igyál velem egyet, kérlek!

– Majd kifosztjuk a minibárt.

– De jó, ötlet!

Hermione hátrahajtotta a fejét és felnevetett. Draco közben segített neki lemászni a bárpultról. A boszorkány kicsit még mindig imbolygott, de a varázsló szerencsére szorosan tartotta.

– Ez tényleg négy ujj. De egészen biztos vagyok benne, hogy kettő poharat láttam. – Majd közelebb hajolt a varázslóhoz, és egy csókot nyomott az arcára. – Rendeljek neked is?

– Egyelőre nem kell. Granger, mi a fene történt veled? Ilyen neked a felfrissülés.

– Neeeemm. Semmi! Csak… Ron ott volt, és megint olyanokat mondott nekem. Aztán inni akartam, és énekelni. Aztán visszamenni hozzád. – Hermione közelebb tántorgott, és a mellkasára tette a kezét, mintha egyensúlyoznia kellene. – A francba. Elszúrtam, igaz?

– Nem szúrtál el semmit.

– De egy kicsit – sóhajtott Hermione.

– Mi a baj? – nógatta Draco. – Nekem elmondhatod.

– Csak azt akarom mondani, hogy te veszettül jóképű vagy. Tudtad ezt? Főleg a szürke ingedben, amikor feltűröd. Mindig azt hordod pénteken. A péntek mindig jó nap. – Aztán egy hosszú, szenvedélyes és éhes csókkal jutalmazta a varázslót, aki először meglepődött, de viszonozta. – De forog minden.

– Azt hiszem, az a sok-sok tea miatt, amit megittál. Megártott – mondta Draco egy kicsit zihálva.

– Nem, nem, ez… – Hermione komolyan bólogatott, mintha valami rendkívül fontos dolgot közölne. – Ez tényleg így van. De veled akarok táncolni is. És énekelni. Egééééész este. Egészen addig, amíg bírjuk.

– Azt hiszem, nem kellene többet innod.

– De igen! Gyere, énekeljünk! George! George, gyere, Draco is beszáll!

George lelkesen integetett a pult mögül, de Draco résen volt, és mielőtt bárki bármit is tehetett volna, karját Hermione dereka köré fonta, és óvatosan, de határozottan odébb vitte a pulttól.

– Gyere, Malfoy! – szólt utána George. – Énekeljük el az Üstben fortyogó szerelmet. Tudom, hogy ismered a szöveget.

– Majd talán máskor, Weasley. Szerintem ezt a boszorkányt itt vissza kell vinnem az ágyába.

– Ohh, igen! Vidd csak az ágyba.

– Igen, vigyél ágyba! – nevetett hangosan Hermione.

Draco akart valamit mondani, de inkább nem mondott semmit sem, mert amúgy sem lehetett volna hallani a hangos tömegtől, akik mindannyian a „vidd ágyba a csajt” mondatot kántálták. Aztán elindultak kifelé, és hamarosan maguk mögött hagyták a zsibongást.

Hermione csak nevetett, a karját a férfi nyaka köré fonta, hogy megtartsa magát.
– Ez nem fair – dünnyögte Draco fülébe, a hangja túlságosan is közel és túlságosan is bizalmas volt ahhoz a nyilvános térhez képest, ahol álltak. – El akarlak vinni innen, meg akarlak téged… – Itt egy kicsit megakadt, aztán vigyorogva folytatta. – Meztelenül akarok úszni veled a tengerben.

– Granger.

– Gyere! – Hermione már húzta is maga után, dülöngélve, de meglepő eltökéltséggel a kijárat felé, Draco pedig nem tehetett mást, mint követte, résen volt, hogy elkapja, ha megbotlik.
Kint, a tengerpart felé vezető ösvényen Hermione folyamatosan beszélt, a szavai egymásba folytak, ahogy Dracóhoz dőlt, aki a derekánál fogva próbálta stabilan tartani.

– Tudod, mi a szerencsétlen ebben az egészben? – kérdezte a boszorkány, a hangja hirtelen szomorúbbá vált. – Hogy nem akarok Ron közelében lenni. Egyáltalán nem akarok itt lenni, ezen az idióta esküvőn, ezekkel az emberekkel, akik azt hiszik, hogy tudják, mi folyik az életemben.

– Tudom.

– De te… – Hermione megállt, és felnézett rá, a szeme fátyolos volt az italtól, de a hangja most valahogy őszintébb, mint valaha. – Te mindent jobbá teszel. Nem is tudom, hogyan csinálod.

– Édes vagy részegen.

– Nem vagyok részeg. Én tökéletesen ura vagyok a… – Miközben megbotlott valamiben, és Dracónak el kellett kapnia, hogy ne essen el. – Annyira szép a szemed. Csak kár, hogy négyet látok belőle.

– Gyere, visszamegyünk a lakosztályunkba.

– Nem. Én le akarom venni a ruhámat. Érezni akarlak. Mélyen. Egész este.

– Szóval erről beszélt, Potter – nevetett Draco. Hermione csak nevetett, és elkezdte kigombolni a varázsló ingének a gombjait. – Szóval én vetkőzöm?

– Látni akarlak.

– Itt?

– Aha.

– Pihenjünk egyet.

– Nem akarsz engem? – kérdezte a boszorkány, és könnyek gyűltek a szemében. – Én annyira akarlak téged.

– Granger…

– Tudtam, hogy nem akarsz. És most hülyét csináltam magamból.

– Dehogynem akarlak. Nem is tudod, mennyire akarlak – mormolta a varázsló. – De én úgy akarom veled ezt csinálni, ha nem ittál előtte egy Long Island Ice Teát sem.

– Elrontottam.

– Semmit sem rontottál el, édes. De én jobban szeretném, ha józan lennél.

– Ennél józanabb nem leszek ma – nevetett fel Hermione, majd elengedte Draco ingét. – Akarok még egy kis teát.

– Mára megvolt.

– És szexelni akarok veled. Francba a piával. Megőrülök érted. Már többször is elképzeltem magunkat együtt – mondta tovább a boszorkány. – Te mindig jó vagy. Még az álmomban is.

– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét Draco szórakozottan. – Szóval álmodozol rólam?

– Hülyéskedsz? Szerintem a minisztérium összes boszorkánya. A szexi auror. Akarom azt a kényszerítős dolgot, amit mondtál – válaszolta Hermione mosolyogva. – Nem is tudod, milyen izgató vagy.

Draco csak elmosolyodott rajta.
– Szóval izgató.

– Rajtam pedig nincsen bugyi – mormolta a boszorkány. – Meg akarod nézni?

A varázsló nyelt egy nagyot, miközben Hermione felhúzta a kezét a combján. Hát így legyen ő úriember?

– Most? Vagyis, majd később – mondta Draco sietve, majd elrántotta a kezét, és egy apró csókot lehelt a boszorkány kezére. – Előbb aludjuk ki magunkat.

– Nekem van egy jobb ötletem.

Draco nem tudta, mit válaszoljon erre, ezért csak megszorította a kezét, és tovább vezette az ösvényen, ami egyre közelebb vitte őket a parthoz. Ekkor eleredt az eső – hirtelen, minden előjel nélkül, mintha az ég is csak erre várt volna, sűrű cseppekben zuhogott alá, pillanatok alatt átáztatva mindkettejük ruháját.

Hermione felkacagott, az arcát az ég felé fordítva, hagyva, hogy az esőcseppek végigfolyjanak rajta. Annyira felszabadult volt. Annyira zabolázatlan. Draco azt sem tudta, hogy mit mondjon. Ennyire még soha nem volt oda senkiért sem.

– Most menjünk! – kiáltotta Hermione, a keze már a ruhája szegélyén matatott. – Most tökéletes az idő az úszáshoz!

– Granger, ne.

– Miért nem?

– Mert holnap reggel meg fogod utálni magad, ha most bárki meglát úszkálni a viharban, ráadásul pucéran…

– Senki sem lát minket! – Hermione a tengert bámulta, ami sötéten, viharosan hullámzott az esőben. – Imádok pucéran úszni a tengerben.

– Én látlak téged – Draco megfogta a kezét, mielőtt tovább húzhatta volna magával a víz felé.

– És én azt akarom, hogy láss. Mindenhogyan.

– És én nem hagyom, hogy most csinálj valamit olyasmit, amit holnap megbánsz.

– Túl úriember vagy – sóhajtott fel a boszorkány. – Tudom, hogy akarsz.

– Igen, akarlak.

Hermione egy pillanatig dacosan nézett rá, aztán a válla lassan leereszkedett, és inkább csak nekidőlt a férfi mellkasának, hagyva, hogy az eső tovább áztassa mindkettejüket.

– Fáradt vagyok – mormolta, a hangja most már inkább álmos volt, mint lázadó. – De akkor is ússzunk.

– Holnap?

– Holnap?

– Világosban – szólalt meg Draco. – Fürdőruhában.

– Oké – felelte Hermione. – Álmos lettem.

– Tudom. Gyere, hadd vigyelek vissza.

Draco karját a válla köré fonta, és lassan, csuromvizesen elindultak vissza a lakosztályuk felé, Hermione minden lépésnél kicsit jobban Dracóra dőlve, míg végül a férfi szinte teljesen tartotta a súlyát, a viharos eső pedig folyamatosan záporozott rájuk, ahogy áthaladtak a sötét ösvényen.

Kicsit nevetve, kicsit dülöngélve jutottak el a hotelig. Draco a hátsó bejáratot választotta, hogy ne lássa őket senki sem. Szerencsére az emeletükön, ahol a szobájuk volt, nem volt senki sem.

A lakosztály ajtaja hangos csattanással csukódott be mögöttük, csöpögő ruháik nyomot hagytak a padlón, ahogy beléptek. Hermione egy pillanatra megállt, mintha próbálná összeszedni a gondolatait, aztán hirtelen energiával nekilendült, és odaszaladt az ágyhoz, felugrott rá, és teljes erőből ütni kezdte a falat, ami Weasley-ék szobája felé nézett.

– HALLJÁTOK EZT?! – kiáltotta a lány, minden ütés között hangosan felnyögve, olyan túlzó átéléssel, hogy az egész teste beleremegett. – EZ VAGYOK ÉN! ÉN NYÖGÖK MOST!

Draco csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és figyelte a produkciót, a szája sarkán önkéntelen mosollyal, bár igyekezett komoly arcot vágni.

– Granger, azt hiszem, most már senkit sem kell meggyőznöd semmiről.

– PEDIG MEGGYŐZÖM ŐKET! – Hermione tovább ütötte a falat, aztán hirtelen abbahagyta, és lenézett magára, mintha csak most vette volna észre, hogy a csuromvizes a ruhája hozzátapadt a bőréhez. – Le kell vennem ezt. Ez förtelmes.

Nekilátott, hogy lehúzza magáról a ruhát, de az ujjai valahogy nem engedelmeskedtek, a cipzár megakadt, a nedves anyag pedig makacsul a bőréhez tapadt, bármennyire is rángatta. Majdnem leesett az ágyról, viszont Draco még idejében segített neki leszállni.

– Nem megy – nyögte ki végül, a hangja hirtelen panaszossá vált, ahogy tehetetlenül állt az ágyon, dideregve. – Semmi sem megy. Nézz rám. Egy felnőtt nő vagyok, aki nem tud levetkőzni.

– Granger…

– Szánalmas vagyok. – Hermione lehuppant az ágy szélére, a karját maga köré fonva. – Biztos te is ezt gondolod rólam. Hogy szánalmas vagyok.

– Nem gondolom ezt.

– De igen. Hogyan is ne gondolnád? Az előbb a bárpulton táncoltam George-dzsal, most meg itt ülök, és képtelen vagyok kigombolni egy ruhát.

– Granger, nézz rám.

Hermione felnézett, a szeme még mindig kicsit fátyolos volt, de valamivel tisztább, mint korábban.

– Nem tartalak szánalmasnak. Épp ellenkezőleg – Draco leguggolt elé, hogy egy magasságba kerüljön vele. – Azt tartom szánalmasnak, hogy ennyi hülye embernek kellett elviselned a hülyeségét egyetlen nap alatt, hogy közben teljesen jogosan akartál kiengedni gőzt, és hogy most azt hiszed, ez bármi rosszat mond rólad. Te csodálatos vagy.

– Tényleg?

– Tényleg.

Draco felállt, és egy kecses mozdulattal előhúzta a pálcáját, mire egy vastag, meleg törölköző jelent meg a semmiből, amit gyengéden Hermione vállára terített.

– Most pedig – folytatta, miközben óvatosan segített neki felállni az ágyról – ideje lefeküdni.

– Draco.

– Igen?

– Vedd le a ruhám – kérte dévaj mosollyal a boszorkány. – Te tudod a bűbájokat ehhez.

A férfi egyenesen Hermione szemébe nézett.
– Aztán alszunk.

– Megígérem.

De aztán mégsem tartotta be.

hozzászólások: 0