17. fejezet
A mámorban

Miután a vad szenvedélyük lassan elcsendesedett, még hosszú ideig nem tudtak elszakadni egymástól. A forró zuhany után az ágyban fekve simultak egymáshoz, egymás ajkait becézve, mintha minden csók csak egy újabb ok lett volna arra, hogy közelebb húzódjanak a másikhoz. Nem bírtak betelni egymással. A szörnyű összeférhetetlenségüket gyorsan elsöpörte az egymás iránti sóvárgás.

Ezúttal azonban már nem a vágy türelmetlensége vezette őket, hanem valami sokkal csendesebb és mélyebb. Gyengéden szerették egymást, lassan, minden érintésnek időt hagyva, egyikük sem akarta elsietni azt, amit olyan sokáig elképzelhetetlennek hittek.

Draco úgy simított végig Hermione bőrén, mintha emlékezetébe akarná vésni minden vonását. Ujjai hosszú érintésben követték a nő testét. Az övé volt, minden tekintetben. És eszébe sem volt elengedni, többé már nem. Ezután óvatosan követték a vállának ívét, csókot nyomott a kulcscsontjára, folytatta karjánál, elidőzött derekánál, minden érintésében ott lapult a csodálat és a hitetlenkedés. Időről időre megállt egy-egy csókra, olyan természetességgel, mintha ezzel akarná elmondani mindazt, amit a szavak sosem tudnának.

A boszorkány mosolyogva simult hozzá. A tenyerébe fogta Draco arcát, hüvelykujjával lassan végigsimított az állkapcsán. A vonásait akarta megjegyezni, jobban, nagyobb figyelemmel. Egyszerre akarta jobban látni és érezni őt. Mélyen belenézett a szürke szemekbe, amelyek most egészen másként ragyogtak. Látta bennük a vágyat, ami eddig is ott volt a többi érzés mellett. De most nem volt bennük gőg, nem volt bennük kihívás vagy védekezés. Csak őszinteség. Olyan tiszta, leplezetlen gyengédség, amelytől összeszorult a szíve.

A varázsló úgy nézett rá, mintha rajta kívül senki sem létezne ezen a világon. Talán így is volt. A tenger morajlása, az egész sziget eltűnt volna körülöttük, és csak Hermione maradt volna számára. Ez a tekintet egyszerre volt vágyakozó és végtelenül békés. A boszorkány ajka ott volt, nagyon közel az övéhez. Magához húzta és megcsókolta. Édes volt, bizsergető, függőséget okozott.

A férfi elmerült benne, miközben mélyen beléhatolt, ahogy ma már többször is. Hallotta a boszorkány igazi nyögését, aminek már semmi köze nem volt színleléshez. Vonzó volt, őrjítő, csodálatos. Aztán pózt váltott, és az ölébe húzta a boszorkányt. Annyira gyönyörű volt, ahogy a kintről jövő fény lágyan megérintette a bőrét. Az izzó barna tekintetével őt nézte, miközben saját ritmusára mozgott.

Hermione érezte, hogy valami lassan feloldódik benne. Az a makacs óvatosság, amely hónapokon át elhomályosította a tekintetét, az egyszerűen eltűnt. Nem kellett azon gondolkodnia, vajon mit jelentenek Draco szavai, vagy milyen rejtett szándék bújik meg egy-egy mosolya mögött. Először bízott benne úgy, hogy közben egyetlen kérdés sem maradt benne.

Mindketten tudták, hogy átléptek egy határt. Viszont ez jó volt, túl jó, élvezetes, mintha csak ez az egyetlen hajszál választotta volna el őket egymástól. Megnyugtató és biztonságos közelségben voltak. A beteljesülés egyszerre érte el őket, száguldó pulzussal csókokat váltottak, mindketten ziháltak, majd utána egymás karjaiban pihentek tovább.

Draco homlokát finoman az övéhez érintette, szemét egy pillanatra lehunyta, és halkan kifújta a levegőt.

– Olyan furcsa – suttogta.

– Micsoda? – kérdezte Hermione, miközben lustán megérintette a férfi ajkát.

– Azt hittem, hogy tudom milyen ez.

Hermione nem szólt közbe.

– Most jöttem rá, hogy fogalmam sem volt róla.

A boszorkány szeme megtelt melegséggel. Nem válaszolt szavakkal. Egyszerűen közelebb hajolt, finoman megcsókolta, és hagyta, hogy a csend mondja ki helyettük mindazt, amit egyikük sem tudott volna elég szépen megfogalmazni.

Egymás karjában feküdtek, egyikük sem sietett megtörni a csendet, a lábaik egymásba fonódtak, meztelen bőrük egymáshoz ért. A szoba megtelt a tenger halk morajlásával, bent pedig csak az egyenletes lélegzetük és összefonódó ujjaik emlékeztették őket arra, hogy a világ odakint még mindig létezik.

Draco finoman puszit nyomott Hermione homlokára.
– Azt hiszem, kezdek függővé válni – mormolta félmosollyal.

Hermione felnevetett, és felnézett rá.
– Komolyan mondod?

– Tőlünk.

Ez a válasz váratlanul érte. Nem volt benne játékosság vagy megszokott Malfoy-féle önelégültség, csak egyszerű őszinteség. Hermione nem mondott semmit, csak még közelebb bújt hozzá, és úgy érezte, ennél többre most nincs is szükségük.

– Nagyon úgy tűnik, hogy én is – mondta a boszorkány, felemelte a fejét és elmosolyodott.

Draco előrenyúlt, megérintette Hermione arcát.
– Ugye tudod, hogy nem foglak elengedni.

– Nem akarom, hogy elengedj.

Egy újabb csendes csókot váltottak.

Aztán egymás karjaiban aludtak el.


***

A következő nap reggelén egyikük sem sietett kikelni az ágyból.

A függönyök résein beszűrődő napfény csíkokban hullott a takaróra, a tenger távoli moraja volt az egyetlen hang, ami betöltötte a szobát, és sem Draco, sem Hermione nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megtörje az idillt bármilyen programmal, ami kimozdította volna őket a lakosztályukból.

Az ujjaikkal játszva, összefonták a kezüket, és meztelenül hevertek egymás mellett a meghittség hullámain utazva.

Minden lassan kezdődött – egy érintés, ami tovább tartott a szokásosnál, egy pillantás, amit percekig fenntartottak. Most végre nem kellett sem félremagyarázni, sem tettetésnek nevezni. Egyikük sem sietett. Draco úgy bánt vele, mintha minden porcikáját alaposan fel akarná térképezni, Hermione pedig hagyta, hogy megtegye. Amikor a szavak elfogytak, a nevetés vette át a helyüket.

– Komolyan alig bírok betelni veled – dünnyögte Draco a nyakába, bár a hangjából sütött a mosoly.

– Ez most kritika? – kérdezte a boszorkány.

– Nem mondanám – nevetett a varázsló. – Inkább csak reménykedek benne, hogy bírni fogod.

– Ne félts engem, Draco Malfoy. Hanem inkább magad miatt aggódj.

– Igazán? Ez kihívás.

– Te mondtad, hogy kíváncsi vagy a fantáziáimra – mosolyodott el Hermione, miközben csókot nyomott a férfi fülcimpájára.

– Mindegyikre – vigyorgott a varázsló. – Egyre inkább azt gondolom, hogy te rám vártál.

– Olyan öntelt vagy.

– Csak egy jellemhiba, de kárpótollak ezért. Mindent megteszek, amire vágysz.

– Kérlek.

A délelőtt így telt – szeretkezés és nevetés, elsuttogott beszélgetések és hosszú csendek váltakozásában, amikor egyiküknek sem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy tudja, mit gondol a másik. Közben apró történeteket osztottak meg egymással, amiket korábban még sosem mondtak el senkinek – Hermione bevallotta, hogy tizenkét évesen titokban szerelmes volt Gilderoy Lockhartba, amin Draco percekig fulladozott nevetéstől, amiért kapott egy bökést az oldalába.

– Miért neked ki volt az első szerelmed, Malfoy?

– Nem mondom el, mert ciki – felelte a varázsló.

– McGalagony?

– Persze, imádtam, ahogy cicává változott – vigyorgott Draco.

– Komolyan?

– Nyilván nem – nevetett fel a férfi. – Azért fiatalabb volt. Sokkal.

– Én elmondtam. Neked is el kell – jött az enyhe noszogatás Hermionétól.

– És még én zsarolom az embereket – nevetett a varázsló. – Na jó, elmondom.

– Ki vele!

– Aurora Sinistra – mondta ki végül a férfi.

– Komolyan? Ennyire felizgatott az asztronómia? – kérdezte a boszorkány mosolyogva.

– Olyan szenvedéllyel beszélt a csillagképekről, gyönyörű fekete haja volt és a holdfényben szép is – sóhajtott Draco. – És ne gúnyolódj! Én nem szóltam semmit a Lockhart mániádról.

– Nem? Úgy röhögtél az előbb, hogy majdnem leestél az ágyról – emlékeztette Hermione. – Ezt nem mondanám ilyen magabiztosan.

– Egy idióta csaló volt. Ezt nem értem, hogy miért nem vette észre senki sem.

– És erre te rájöttél egyből? – kérdezte mosolyogva a boszorkány.

– Gyanítottam.

– Egy frászt. Irigykedtél.

– Most inkább sajnálom szerencsétlen. De örülök, hogy nem lett a kapcsolatotokból semmi. És most itt fekszel mellettem.

– Hogyan lett volna? – sóhajtott Hermione nevetve. – Még csak tizenhárom éves voltam. Csak egy kis tanár szerelem volt. Nem volt ebben semmi több.

– És mondd csak, következő évben Pitonért voltál oda? Esetleg Flitwick?

– Mi? Dehogy – kuncogott a boszorkány. – Csak Lockhart volt. Én sem jöttem rá, hogy csaló.

– Én sejtettem. Már akkor is voltak aurori képességeim – jelentette ki Draco szemtelen büszkeséggel. – És ha belegondolsz, szépséges murmáncom, akkor szerinted egy ember ennyi hőstettet véghez tud vinni? Kivéve Pottert, de őt most hagyjuk. Hány ilyen történetet írt Lockhart, amiben a hőstetteit meséli? Hetet?

– Olvasmányos volt. Mindegyik. Olyan volt, mintha egy kalandregényt olvasnék.

– De hazugság.

– Nem az övé volt az érdem, tudom. Bár a történetek igazak voltak – érvelt a boszorkány. – Ezt mások megerősítették.

– Még mindig belé vagy esve? – kérdezte Draco vigyorogva.

Hermione csak a szemét forgatta.
– Aha, persze. Szóval meg kell vele küzdened.

– Én elűztem egy hárpiát, nagyon vérmes volt, kaptam tőle egy szép vágást a vádlimra, később megmutatom – mondta a varázsló. – Visszaküldtem egy rendbontó szellemet a kastélyába, de előtte hozzám vágott egy antik kínai vázát. Megmentettem egy muglit egy nundutól, ami majdnem megharapott, letartóztattam egy táltos bájitalcsempészt, aki meg akart fojtani.

– Hmmm, és könyvet is írsz? – kérdezte Hermione.

– Persze. Szerinted jól fogok mutatni a borítón? – vigyorgott Draco.

– Túl jól.

– Áh, nagyon macerás lenne.

– Igazad van – bólogatott a lány. – Az a sok rajongó.

– Szétszednének.

Nevettek, aztán csak feküdtek egymás mellett, ujjaikkal összefonódva, a plafont bámulva, nem gondolva arra, hogy mi lesz, ha visszatérnek a való világba – csak élvezték, hogy ezen a napon senki és semmi nem várt tőlük semmit.

– Tudod – szólalt meg Hermione egy hosszú csend után, miközben a fejét Draco mellkasán pihentetve –, ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy itt fogok feküdni veled ilyen körülmények között…

– Megátkoztad volna.

– Minimum.

Draco felnevetett, a mellkasa megrázkódott alatta.
– És most?

Hermione felnézett rá, a mosolya lágy volt, őszinte, minden korábbi bizonytalanság nélkül.
– Most nem tudom elképzelni, hogy máshol legyek.

Draco egy hosszú pillanatig csak nézte őt. A varázsló színpadias sóhajjal a plafon felé emelte a tekintetét.

– Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte Hermione, amikor észrevette, hogy a férfi csak nézi őt.

– Rajtad.

– Rajtam?

– Szerencsés vagyok – Draco halkan felnevetett.

– Szerencsés? – húzta össze a szemöldökét a lány.

– Meg is átkozhattuk volna egymást.

A boszorkány nem válaszolt, hanem inkább újra megcsókolta.

Érezte, hogy elönti a melegség. Nem a napfény miatt, amely besütött az ablakon, hanem a férfi tekintetétől. Korábban mindig úgy hitte, Draco Malfoy pillantása ítélkező, gőgös vagy kihívó. Most viszont egészen más volt.

Nyugodt.

Őszinte.

Tele olyan gyengédséggel, amelynek létezéséről korábban egyikük sem gondolta volna, hogy valaha is megtapasztalhatják.

– Azt hiszem… – szólalt meg végül Hermione halkan –, kezdek aggódni.

Draco arca azonnal komolyabbá vált.
– Miért?

– Attól, hogy egyszer ennek vége lesz. És ki kell mennünk a szobánkból.

A férfi gyengéden megszorította Hermione kezét.
– Ma még biztosan nem.

– Nem erre gondoltam.

– Tudom.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt.
– Nem tudom, mi vár ránk otthon – mondta végül Draco. – Azt sem, hogy mennyi minden fog megváltozni.

Hermione lassan bólintott, majd felült az ágyban.
– Nem akarok úgy visszamenni, mintha ez az egész csak egy szerep lett volna.

– Akkor ne is legyen az. – Draco is felült, homlokát finoman az övének támasztotta, az orrával megsimogatta a boszorkányét, aztán ajkával megérintette a nő ajkát. – Ez volt életem legjobb ötlete.

– A színlelés?

– Hogy eljöttem veled ide.

Hermione felkuncogott.
– Szerintem akkor még egyikünk sem sejtette, mibe keveredünk.

– Te naiv voltál. Én tudtam, hogy mi lesz ebből.

– Tudtad a fenét, csak nyaralni akartál. De azt hiszem… – mondta halkan, miközben ujjai összefonódtak Draco ujjaival –, egyikünk sem akar kiszállni belőle.

Draco válasz helyett először csak elmosolyodott.
– Veled akarok lenni.

– És ez működni fog?

– Nos, biztosan lesznek veszekedések és súrlódások – szólalt meg Draco.

Aztán Hermione gyomra egy egészen másféle hanggal törte meg a pillanatot.
Halkan, de félreérthetetlenül kordult egyet.

A varázsló felvonta a szemöldökét.
– Ez most te voltál?

Hermione lehunyta a szemét.
– Nem. – Majd elnevette magát.

– Értem. Akkor valószínűleg egy éhes vízi démon költözött az ágy alá – mondta Draco szórakozottan. – És nekem kell végeznem vele?

– Pontosan.

– Szegény démon. Etessük meg, hátha magától eltűnik. Még nem is reggeliztünk.

Hermione felnevetett.
– Szerinted képes vagyok úgy kikelni az ágyból, hogy ne akarjak öt perc múlva visszabújni?

– Nem – ismerte el Draco. – De ha nem eszünk, akkor délutánra egyikünk sem lesz alkalmas semmire.

– Ez baj lenne?

– Nem hiszem.

Néhány perc múlva mégis rá tudták venni magukat, hogy felöltözzenek. A lakosztályhoz tartozó erkélyre rendelték a reggelit, ami már majdnem ebéd volt, mert egyiküknek sem volt kedve emberek közé menni.

Amikor a tálca megérkezett, Hermione önkéntelenül elmosolyodott.

Friss gyümölcsök, még meleg péksütemények, méz, lekvárok, rántotta, pirított kenyér és két hatalmas csésze kávé.
– Ez remek – jelentette ki, miközben leült.

– Tudtam, hogy a kávéval kell kezdeni.

– Okos döntés volt.

Hermione egy szőlőszemet dobott felé. Draco könnyedén elkapta, aztán mindketten nevettek, amikor a férfi a remek fogó és auror reflexeit méltatta.

Miután ettek, csak a korlátnak támaszkodva nézték a tengert, halkan beszélgettek és évődtek egymással, aztán néhány hosszú csók után folytatták a szeretkezést a hálóban. Délutánra már teljesen elálmosodva és kimerülten feküdtek az ágyban.

– Hihetetlen – szólalt meg Hermione.

– Mondtam.

– Mi? Jajj, nem, nem erre gondoltam – szabadkozott a boszorkány.

– Ezzel egy kicsit megsértesz. Csak mondom – jegyezte meg tettetett sértődöttséggel Draco. – Szóval ez nem hihetetlen.

– Ez veled fenomenális és túlságosan is izgató – válaszolt Hermione. – Sosem volt még ennyire szenvedélyes élményben részem.

– Ez így már sokkal-sokkal jobban hangzik – sóhajtott fel elégedetten a férfi. – És micsoda hihetetlen.

– Hogy ennyire tudok nem gondolni semmire.

– Nagyon szívesen – vigyorgott a férfi. – Nem gondoltam volna, hogy csak szexelnem kell veled ahhoz, hogy leállítsam az agyad.

– HR-en ezt nem helyeselnék.

– Teszek a HR-re. Annyiszor szeretkezem veled, ahányszor csak akarod – jelentette ki a varázsló.

– Mindig tudod, hogy mit kell mondanod.

Draco az ágyra könyökölt.
– Csodálkozol, hogy sokat jár mindkettőnk agya? Egész évben mindenki vár tőlünk valamit.

– Harry segítséget kér – kezdte Hermione. – Aztán hosszasan elemzünk egy ügyet.

– Kingsley felkér egy új és bonyolult feladatra – folytatta Draco.

– Ginny kérdez valamit, amivel teljesen kizökkent. És rólad nagyon-nagyon sok mindent fog kérdezni.

– És mit mondasz majd?

– Csupa jót és szépet. És azt hiszem, hogy nagyon beléd estem.

– Hiszed?

– Tudom.

– Hiányzik az iroda? – kérdezte végül Draco.

Hermione elgondolkodott.
– A munka? Néha. De most már jó ideje nem gondoltam rá.

– A papírmunka?

– Soha – nevetett a lány.

– Erre inni kellene – vigyorgott Draco.

– Most? – kérdezte Hermione.

– Nyaralunk.

– Jó érv.

Draco játékosan két poharat varázsolt maguknak az ágyban, amiben narancslé volt.
– Akkor egészségedre.

– Ebben csak narancslé van – méltatlankodott a lány.

– Nem kapsz Long Island Iced Teát – vigyorgott Draco. – El sem tudom képzelni, hogy mit csinálnál velem.

– Jajj, neeee…

– Lerángatnád a ruháimat…

– Most sincs rajtad semmi – világított rá a boszorkány.

– Levennéd az összes ruhádat – szólt a varázsló.

– Rajtam sincs semmi.

– A tengerbe csábítanál szeretkezni – folytatta Draco. – Vagy ami még rosszabb a homokban.

– Nem kellene hozzá tenger. És annyira nem vagyok híve a szexnek a homokban – sóhajtott fel Hermione. – Talán maradhatnánk tovább az ágyban.

– Karaoke? – nevetett fel Draco. – Lehet, hogy jól táncolok, de énekelni nem tudok.

– Mindenki megdöbbenne, hogy valamiben nem vagy tehetséges. Benne lenne szerintem a Reggeli Prófétában. Egyenesen a Ron és Lavender esküvői hírei után.

– Tudtam, hogy még ezt az évekig tartó gúnyolódást egyszer megbánom – sóhajtott fel a varázsló. – Nagyon jól vissza tudsz nekem vágni.

– Mindig kihívsz magad ellen.

– Mindig is erre vágytam.

Hermione csak nevetett, aztán összekoccintotta vele a poharát.
– Akkor egészségünkre.

– Hogy is volt az, hogy tovább maradjunk az ágyban?

– Van egy jobb ötletem.

– Micsoda?

– Zuhanyozzunk.

– Hangosan?

– Úgy, hogy mindenki hallja – viccelődött a boszorkány.

A varázsló elvette a poharaikat és az éjjeliszekrényre tette, megcsókolta a lányt, aztán felnyalábolta, és elindult vele a fürdőbe, miközben mindketten nevettek.

hozzászólások: 0