19. fejezet
A csokor

A naplemente vörösarany fénybe vonta a szobát, amikor Hermione végre kilépett a fürdőszobából. A ruhája mélyzöld volt, a selymes anyag lágyan követte minden mozdulatát, a válla szabadon maradt, a szoknyája pedig könnyedén hullámzott a bokája körül, ahogy megállt a tükör előtt, hogy még egyszer ellenőrizze magát.

Draco már a szoba közepén állt, a nyakkendőjével bajlódva, de amikor megpillantotta, a keze megállt a levegőben, és egy pillanatra egyszerűen csak elfelejtett mozdulni, majd lélegezni is.

– Nos? – kérdezte Hermione, félig zavartan, félig büszkén megpördülve. – Hogy nézek ki? Ez megteszi erre az esküvőre?

– Megteszi – ismételte Draco, a hangja szokatlanul rekedt volt. – Ez egy erős alábecslése annak, amit most érzek. Csodálatos vagy.

– Köszönöm!

– Istenien áll neked a zöld. – A férfi közelebb lépett, a keze finoman végigsimított a karján, mielőtt megállt a derekán. – Legszívesebben itt tölteném az egész estét. Csak te, én, és ez a ruha, ami – őszintén szólva – bűn, hogy néhány óra múlva egy tömött esküvői sátorban fog lötyögni mindenféle vendég között. Szerintem még idejében jobb, ha levesszük.

– Sajnálom, hogy csalódást okozok, de Ron esküvőjére megyünk. Tudod, ezért jöttünk ide. Senkit sem érdekel, hogy nekünk más terveink is lennének.

– Tudom. – Draco felsóhajtott, de a mosolya nem tűnt el az arcáról. – Végül is, ha egyszer már ennyire kiöltöztünk, pár órát szánhatunk nekik. Bár, ha egy csöppnyi szerencsénk van, korán véget ér a dolog, és visszajöhetünk ide, mielőtt bárki is észrevenné a hiányunkat.

– Nem hinném, hogy Lavender valaha is megbocsátaná, ha korán elmennénk a saját esküvőjéről, ha már ennyire összemelegedtünk. Legalább a tortáig maradnunk kell.

– Az ő esküvője. A mi bosszúságunk.

– Úgy valahogy – nevetett fel a lány.

Közben Draco egy dobozt varázsolt elő, majd kinyitotta. A legszebb smaragdköves nyaklánc feküdt a párnán, amit Hermione valaha látott.

– Ez micsoda? – kérdezte a boszorkány.

– Ez egy nyaklánc – válaszolt türelmesen a varázsló. – Nem átkozott, ha esetleg ez lenne a következő kérdésed.

– Tényleg – nevetett fel a lány. – Remélem, hogy felhagytál a rossz szokásoddal, hogy átkozott nyakékeket ajándékozz gyanútlan lányoknak.

– Az véletlen volt – sóhajtott a varázsló. – Nem kellett volna hozzáérnie. Különben is mit gondoltam… De köszönöm szépen, drágám, hogy emlékeztetsz erre a nagyszerű élményre, amikor éppen ezt neked akarom adni.

– Nekem?

– Kínos lenne, ha ilyesmiben jelennék meg – vigyorodott el a férfi. – Szeretném, ha te viselnéd ezt most.

– Draco…

– Igen?

– Erre semmi szükség.

– Pansy Parkinson szerint van – nyögött fel Draco. – Istenem, ti nők egyszer meg fogtok őrjíteni.

– De ezt nem adhatod nekem.

– Nem, valóban nem. Ezt kölcsönbe kaptam – felelte a varázsló. – Jól mutatna a ruhádhoz. És szerintem a ruha nélkül is remekül állna rajtad.

Hermione közelebb lépett, és meg akarta érinteni a nyakláncot, mire a doboz fedele lecsapódott, és csak egy hajszálon múlt, hogy az ujjait nem érte el. A boszorkány először ijedten felsikkantott, aztán harsányan felnevetett.
– Most komolyan? Megijesztettél.

– Nem bízol bennem, hogy nem átkozott? – vigyorgott a trükkös mardekáros.

– Kicsit óvatosabb vagyok a Szörnyek szörnyű könyve óta.

– Gyere, segítek felvenni – váltott témát a varázsló.

Kivette a nyakéket a dobozból, aztán segített bekapcsolni, miközben Hermione tartotta a lágyan hullámzó haját. Amikor végzett, egy apró csókot nyomott a boszorkány nyakszirtjére. Egymásra néztek a tükörben, ami a fésülködőasztalnál volt. Gyönyörű volt, ahogy az apró smaragdok megcsillantak az enyhén lepirult bőre kontrasztjában.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Csodálatos vagy.

– Köszönöm – ismételte meg a boszorkány.
Egy ideig megint csend állt a beszélgetésükben.
– Mit vettél nekik nászajándékba? – kérdezte Draco.

– A legocsmányabb táncoló szalamandrás kristályvázát, amit találtam a boltban – sóhajtott Hermione. – De akkor még nagyon haragudtam mindkettőre. Most már egy kicsit bánom.

Malfoy erre csak felnevetett.
– Milyen eredeti.

– Úgy is mondhatjuk. És te mit adsz?

– Egy nagyon értékes ajándékot – felelte Draco sejtelmes arckifejezéssel.

Hermione gyanakodva összehúzta a szemét.
– Ez így sosem jelent jót.

– Tévedsz. Kivételesen teljesen komoly vagyok.

– Hallgatlak.

– Egy régi, első kiadású A száz leggyakoribb házassági vita és hogyan kerüld el őket című könyvet.

Hermione hangosan felnevetett.
– Létezik ilyen? Ráadásul antik?

– Határozottan, ha végül is sikerült beszereznem egy ilyet – vigyorgott Draco. – Nagyon ritka, és nagyon érdekes.

– Szerinted Ron elolvasná?

– Weasley? Legfeljebb ajtókitámasztónak használná. Kétlem, hogy bármi hasznosat megjegyezne belőle.

– Ebben igazad lehet.

– De tudod, hogy kiknek nincs erre szüksége? – tette fel a kérdést a varázsló.

– Mégis kiknek? – kérdezett vissza a boszorkány.

– Nekünk, murmánccica – felelte a férfi elégedetten. – Neked és nekem kifinomult vitatkozási módszereink vannak.

– Igen, ha megint elmagyarázod a vessző és a pontosvessző közötti különbséget, akkor esküszöm minden jelentésemben kijavított pontosvesszőre a vesszőket.

– Imádom, amikor ilyen bosszúálló vagy – csókolta a lányt az egykori mardekáros. – Gyakorolnom kell a bocsánatkérést.

Draco végül megrázta a fejét.
– Valójában egy elég elegáns borospohár-készletet vettem nekik. Meg egy üveg méregdrága bort.

– Tényleg? Én meg már kezdtem fellelkesülni a könyv miatt – sóhajtott a boszorkány. – Nagyon kedves tőled, de nem kellett volna semmit sem adnod nekik.

– Meglepődtél?

– Egy kicsit.

– Mit gondoltál? Hogy veszek nekik egy önkeverő üstöt „Sok szerencsét!” felirattal? – Mindketten nevettek az abszurd feltételezésen.

– Őszintén? Igen. Én is gondolkodtam ezen. Vagy egy páros seprűkarbantartó készleten.

– Az is jó lett volna. Weasley-nek legalább lett volna mit políroznia.

Hermione elmosolyodott.
– Szerintem Ron örült volna neki. És nem viccelek.

– Lavender kevésbé. Ő szerintem még repülni sem tud – találgatott Draco.

– Valószínűleg.

A varázsló közben odalépett hozzá, és finoman félresimított egy tincset az arcából.

– Egyébként…

– Igen? – kérdezett rá Hermione.

– Most, hogy már nem akarjuk tönkretenni az esküvőjüket…

– Ez fejlődés. És tönkretenni sosem akartam.

– Bocsánat, cicamurmánc – felelte a varázsló. – Szóval nem akarjuk tönkretenni a pihenésüket…

– Igen, Draco, ez így pontos.

– …talán még örülök is nekik.

A boszorka meglepetten nézett rá.
– Ezt nem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogom tőled. De végül is ez nagyon is érett hozzáállás. És én is ezt gondolom.

– Én sem hittem volna, hogy ezt fogom gondolni – szólalt meg a férfi.

– Mi változott?

Draco néhány másodpercig gondolkodott.
– Talán az, hogy ha nincs ez az esküvő… mi sem lennénk itt. Hanem az irodában szívnánk egymás vérét, miközben te mérges vagy, mert kihagytad Ron esküvőjét, én pedig minden hülyeséget elmondanék, ami eszembe jut.

Hermione lassan elmosolyodott. Dracónak igaza volt.

Ha Ron nem hívja meg őket.
Ha nem születik meg az őrült ötlet a színlelt kapcsolatukról.
Ha nem vállalják el a közös nyaralást.

Valószínűleg még mindig ugyanúgy marnák egymást a minisztérium folyosóin, legfeljebb néhány udvarias, szarkasztikus mondatot váltva.

Most pedig…

Most már nehezen tudta elképzelni, milyen volt az élete azelőtt, hogy Draco minden reggel mellette ébredt volna.

– Akkor végül is – szólalt meg halkan Hermione –, tartozunk nekik egy köszönettel.

– Ne mondd el nekik – kérte a varázsló.

– Miért?

– Mert Weasley élete végéig azt hangoztatná, hogy ő hozott össze minket. És ennek semmi értelme. És nem kell tudnia, hogy ez az egész egy színjátékból indult.

Hermione felnevetett.
– Erre minden esély megvan, hogy magának érezné a helyzet okozta sikert. És ez nagyon is rávallana.

– És én nem vagyok hajlandó ezt elismerni. Mert neki ehhez igazából baromira ki köze van – felelte Draco határozottan. – Csak egy meghívás. Ennyi.

– Még nekem sem ismernéd el?

– Neked talán.

Draco lehajolt, és egy rövid csókot nyomott a homlokára.
– De csak négyszemközt.

– Aha…

– Az ágyban.

Hermione játékosan megigazította a férfi nyakkendőjét, amit még mindig félig kibontva viselt.

– Ha már ilyen elegánsnak készülsz, legalább hadd mentselek meg attól, hogy ferde nyakkendővel jelenj meg a ceremónián.

– Azért hagytam így. Nem kell mindig tökéletesen kinézni.

A boszorkány felnevetett.
– Persze. Pontosan te beszélsz – csóválta meg a fejét. – Soha nem láttalak leharcoltnak vagy slamposnak.

– Abban reménykedtem, hogy közelebb jössz. És majd rávehetlek erre-arra.

– Manipulatív mardekáros – nevetett fel Hermione. – De most egy csóknál többet nem kapsz.

– Hatékony vagyok, tudod. Van még fél óránk, és itt egy jó fal.

Hermione megrázta a fejét, de közben mosolygott.
– Tudod, Draco…

– Igen?

A folyosóról ekkor halk kopogás hallatszott, ami teljesen megtörte a kettejük közötti idillt.

– Miss Granger? Mr. Malfoy? – szólt be egy ismerős hang. – A transzfer öt perc múlva indul az esküvő helyszínére.

Hermione és Draco egyszerre néztek az ajtó felé. Mindketten hangosan felsóhajtottak.

– A valóság ismét jelentkezik – sóhajtott a varázsló. – Remélem, hogy valami nagyon, de nagyon pajzán dolgot akartál mondani nekem.

– Csak néhány órát bírj ki – felelte Hermione, miközben összekulcsolta az ujjaikat. – Aztán kiélvezzük azt, ami még hátra van ebből a nyaralásból.

Draco megszorította a kezét.
– Akkor menjünk. Minél előbb vége lesz ennek, annál hamarabb levehetem rólad ezt a ruhát.

– Készen állsz?

A férfi rámosolygott.

– Mindenre.

Hermione felnevetett, majd kart karba öltve elindultak kifelé.

***

A szertartás helyszíne alig volt felismerhető aznap este – a sziget legszebb pontjáról indult, az öbölben állítottak fel egy hatalmas pavilont, ami úszott a vízen. Körülöttük unott hattyúk tollászkodtak. Fehér függönyökkel díszített baldachinnal védték a vendégeket a tengeri széltől, csillárnak egy fénytündérekből álló csoport szolgált, ami alatt a vendégek sorokban ültek. Mindenütt rózsaszín rózsaszirmokkal szórták a padlót, a székek karfáira, sőt még a levegőben is lebegtek néhányan, valamiféle bűbáj hatására, ami folyamatosan újakat szórt a magasból.

– Ez… sok – jegyezte meg Draco halkan, ahogy leültek a kijelölt helyükre, undorodva lesöpörte magáról a szirmokat.

– Lavender ízlése – suttogta vissza Hermione. – Készülj fel a legrosszabbra. Francba, de jó, hogy vettem be a tengeribetegség ellen bájitalt.

– A hányós sztorik mindig viccesek – ismételte a férfi egy korábbi beszélgetésükből.

– Egy esküvőn? Nem, szerintem nem. Ez az izé szerinted stabil?

– Nem tudom, de ha gond van, azonnal a lakosztályba hoppanálunk – felelte Draco.

– Ez kedves tőled – mosolygott rá Hermione, majd egy kicsit rádőlt a vállára. – Még ha le is akarod venni a ruhám utána.

– A megmentő jutalma mindig a tisztes hölgy. Hülye lennék, ezt nem kihasználni.

– Draco…

– Én már csak a pezsgőzést várom.

– Igen?

– Azt mondják, ha iszol ledobod a ruhádat.

Hermione sötét tekintettel nézett rá. Mire Draco csak felemelte a kezüket, és egy csókot nyomott a lányéra, aztán megcsókolta.

– Micsoda szerencse, hogy nem rendezhetsz jelenetet, murmánccica.

– Lehet, hogy összebarátkozom a barátaiddal. Pansy, Blaise és Theo. Hasznos lehet.

– Azt hittem, hogy most az „együtt vagyunk és szeretjük egymást felállásnál” maradtunk – vonta össze a szemöldökét Draco. – Nem szervezkedünk egymás kárára. Ez nagyon mardekáros lenne tőled is, kisoroszlán.

– Ebbe belefér egy kis szarkazmus és irónia, nem?

– De mennyire, drágám. Az még bőven.

A zene felcsendült, és Lavender megjelent az oltárhoz vezető szőnyeg végén, a ruhája alatt legalább három réteg tüll susogott, a fátylát rózsaszirmok szegélyezték, amik két apró tündér tartott a magasban, folyamatosan újabbakat szórva a levegőbe. Ron az oltárnál várta, könnyes szemmel, olyan érzelmi állapotban, hogy Harry kénytelen volt diszkréten megigazítani a vállát, nehogy összeessen a meghatottságtól, még mielőtt a menyasszony odaérne.

Amikor a pár egymás mellé állt, a szertartást vezető varázsló ünnepélyes hangon bejelentette, hogy mindketten saját fogadalmat írtak, amit el is szeretnének mondani egymásnak.

Ron fogadalma legalább tíz percig tartott. Időnként olyan költői fordulatokat használt, amelyek egészen biztosan nem a saját fejéből pattantak ki. Hermione mérget mert volna venni rá, hogy valamelyik boszorkánymagazin esküvői különszámából kölcsönözte őket.

– Lehet, hogy nem vagyok a leghősiesebb varázsló, de azt biztosan tudom, hogy minden jó döntésem közül az volt a legjobb, amikor téged választottalak.

Lavender meghatottan a szeméhez emelte a zsebkendőjét, Ron pedig egyre nagyobb önbizalommal folytatta.

– A szíved lett az otthonom, és bárhová sodorjon is minket az élet, én mindig oda akarok hazatérni.

Hermione oldalra sandított. Draco arckifejezése hősies önuralomról árulkodott. Az állkapcsa megfeszült, az ajkait szorosan összezárta, és láthatóan minden erejével azon volt, hogy ne mutasson érzelmet a ceremónia kellős közepén.

Mire Ron a végére ért, már a saját meghatottságával is küzdött. Könnyes szemmel nézett Lavenderre, és remegő hangon fejezte be:
– Te vagy a legfényesebb csillag azon az égbolton, amely nélküled csak sötét és reménytelen lenne.

Hermione meghatódva elmosolyodott. Akárhonnan is szedte ezeket a mondatokat, Ron szemében őszinte érzelmek csillogtak.

Lavender fogadalma azonban még nála is romantikusabbra sikerült.

– A sorsunk már az első találkozásunk pillanatában összefonódott, még akkor is, ha mi ezt csak jóval később ismertük fel.

A boszorkány egy pillanatra megállt, hogy letörölje a szeméből kibuggyanó könnycseppet, majd folytatta.

– Ha ezer életet kapnék, mindegyikben újra végigmennék ugyanazon az úton, csak hogy ismét te várj rám a végén.

Hermione ekkor érezte, hogy Draco ujjai görcsösen összeszorulnak az övéi körül.

Oldalra pillantott.

A férfi lehajtott fejjel a cipőjét bámulta, az ajkába harapott, a válla pedig gyanúsan megremegett.

– Minden rendben? – suttogta Hermione alig hallhatóan.

– Még… igen – préselte ki Draco a fogai között. – Olyan szépeket mondanak, hogy a végén még meghatódok.

Hermione minden erejét összeszedve próbált komoly arcot vágni.
– Nem lehetsz ilyen szarkasztikus egy esküvőn.

– Dehogynem – vigyorgott Draco.

Abban a pillanatban Lavender kimondta a következő mondatot:
– Te vagy minden napfelkeltém reménye és minden naplementém békéje.

Draco hangtalanul kifújta a levegőt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Most már késő – motyogta. – Menthetetlenül cukormérgezést kaptam.

Hermione könyökével finoman oldalba bökte.
– Viselkedj.

– Én próbálok. A fogadalmak nem segítenek.

A boszorkány kénytelen volt a szája elé emelni a kezét, hogy elrejtse a mosolyát, miközben a ceremóniamester meghatott hangon felszólította a párt, hogy cseréljenek gyűrűt.

– Ha még egy metaforát hallok a csillagokról – suttogta a férfi Hermione fülébe –, esküszöm, hangosan felnyögök, mint akkor éjjel.

– Ne merészeld – sziszegte neki a boszorkány. – Mindenki minket nézne.

– Csak mondom, hogy megvan bennem a szándék.

– Viselkedj rendesen, Draco. Nem mondom még egyszer.

– Mindig. Mondd, hogy jó fiú vagyok.

Hermione alig bírta visszafojtani a nevetését, ami az adott körülmények között kifejezetten helytelennek tűnt volna egy esküvőn, úgyhogy inkább a férfi karjába csípett, amitől Draco csak még szélesebben vigyorgott.

– Majd, ha kettesben leszünk – ígérte a boszorkány.

Végül a szertartás véget ért. Ron és Lavender hosszú csókkal pecsételte meg a fogadalmát, amit a vendégek hangos tapsa és éljenzése fogadott. A pálcákat egyszerre emelték a magasba, és a lebegő rózsaszirmok újabb felhője lassan aláhullott a pár köré. A szirmok egyetlen örvénylő koszorúvá rendeződtek körülöttük, mielőtt puhán a fehér homokra ereszkedtek volna. A tenger felől érkező langyos szellő felkapott néhányat közülük, és vörös, rózsaszín és elefántcsontszín örvényként sodort végig a parton, ahogy a pavilont is, ami lassan kikötött a mólónál. A vendégek a párt követve elindultak a vacsora színterére.

A háttérben felcsendült a zenekar első dallama, a pincérek pedig már pezsgőspoharakkal megrakott ezüsttálcákkal jelentek meg a vendégek között. Mindenki egyszerre indult el az ifjú pár felé, hogy gratuláljon nekik. Nevetés, jókívánságok és koccintások töltötték meg a levegőt, miközben a nap már alacsonyan járt a horizont felett, aranyba és bíborba öltöztetve a tengert.

Hermione egy pillanatra megállt, és végignézett a jeleneten. A naplementében fürdő tengerpart, a rózsaszirmokkal borított homok, a boldogan nevető emberek és a frissen összeadott pár látványa olyan békés volt, hogy akaratlanul is elmosolyodott.

– Szép volt – mondta halkan.

Draco oldalra fordult felé.
– A ceremónia?

A lány bólintott.
– Igen. Még a túlzásba vitt fogadalmak ellenére is. Azt hiszem, hogy ők mégis őszintén szeretik egymást.

A varázsló elfojtott egy mosolyt.
– Egyetértek. De azt hiszem, a csillagokkal együtt táncoló lelkeiről szóló részt még napokig emlegetni fogom. Dolgoznom kell valami szép gondolaton neked.

Hermione felnevetett, és játékosan belekarolt.
– Gyere. Mielőtt Ron és Lavender másodszor is összeházasodnak a kedvedért.

– Attól tartok, azt már én sem tudnám nyugodtan végigülni.


***

A csokordobás a szertartás után, még a vacsora előtt következett, a teraszon összegyűlt hajadonok izgatott csoportjával, akik között – kissé vonakodva – Hermione is ott állt, mert Ginny egyszerűen odarángatta.

– Nem akarok részt venni ebben – morogta Hermione, miközben próbált hátrébb húzódni a tömegben.

– Ne butáskodj, ez hagyomány – suttogta Ginny, aztán finoman előrébb lökte.

Lavender háttal állt nekik, a csokrot a feje fölé emelve, aztán egy drámai mozdulattal hátradobta.

A virágcsokor ívben repült a levegőben, és – mintha csak a sors különös iróniája irányította volna – egyenesen Hermione kezébe hullott, aki ösztönösen elkapta, mielőtt egyáltalán feldolgozhatta volna, mi történik.

Egy pillanatig néma csend támadt, aztán a tömeg hangosan felujjongott, néhányan tapsoltak, Lavender pedig megpördült, és amikor meglátta, ki kapta el a csokrot, az arcán furcsa, félig meglepett, félig – meglepő módon – őszintén örvendező kifejezés jelent meg.

Draco a terasz szélén állt Harry mellett, kezében egy pezsgőspohárral, és amikor meglátta, mi történt, a szája sarka önkéntelenül felfelé mozdult.

Hermione zavartan nézett körbe. Mintha legszívesebben azonnal eltüntette volna a csokrot egy jól irányzott eltüntető bűbájjal, de a vendégek tapsa, figyelme és nevetése ezt lehetetlenné tette.

– Nos, Malfoy – szólalt meg Harry mellette, a hangjában alig leplezett elégedettséggel –, azt hiszem, legközelebb téged fogunk látni ott az oltárnál.

– Ez most fenyegetésnek szántad, főnök?

– Inkább jóslatnak mondanám. Egy nagyon is erős jóslatnak.

– A jóslás sosem volt az erősséged.

Harry felhorkant.
– Tévedsz. Nekem több közöm van a jóslatokhoz, mint bárkinek. Hermione előbb-utóbb elviselhetőnek fog találni annyira, hogy hozzád menjen.

– Tényleg? Szerintem már most nagyon is jól megvagyunk – felelte Draco. – Megtaláltuk a közös hangot.

– Jó… ezt nem mondtam ki hangosan. De reméltem, hogy ez több, mint hangoskodás és faldöngetés.

Draco elnevette magát.
– Merész ember vagy, Potter. Főleg mivel téged vádolnak hangoskodással és faldöngetéssel.

– Ezért még egyszer megfizetsz, Malfoy. Ugye tudod? – sóhajtott Harry. – Még ennyire sosem voltam zavarba a barátom és egyben a sógorom előtt.

– Mióta szégyen, ha a feleséged élvezi, amit vele csinálsz?

– Nem szégyen. De, amikor a sógorod ezt szóváteszi…

– Hermionénak hála Merlinnek egy bátyja sincs – nevetett fel Draco.

– Fogadjunk? Szerintem kettő is van neki – emlékeztette Harry. – Ron és én nagyon is a testvérünknek tekintjük Hermionét.

– Esetleg neki egy húga van, egy nagyon vérmes húga – pontosított Draco. – Majdnem rám hozta a frászt ma reggel, amikor megfenyegetett a gurkóival. Te fele annyira sem vagy félelmetes, mint a feleséged.

A tekintete ismét Hermionéra siklott, aki még mindig szemforgatva a csokrot szorongatta, miközben Ginny és Luna egyszerre próbálták meggyőzni arról, hogy ez egyértelmű jel, de ő legszívesebben szabadult volna.

– Egyébként – folytatta Harry –, nem tudom, feltűnt-e, de Hermione éppen úgy néz rád, mint aki teljesen megfeledkezett arról, hogy rajtatok kívül még kétszáz ember van ezen a szigeten.

Draco követte a pillantását.
– Ebben bíztam. Terveink vannak.

– Akkor szerzek egy új füldugót.

Hermione valóban őt nézte. Amikor a tekintetük találkozott, a boszorkány ösztönösen elmosolyodott, és integetett neki a csokorral.

Draco szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet.
– Túl gyönyörű ez a lány – felelte halkan.

Harry oldalra fordult.
– Szóval komoly.

– Igen. A lehető legkomolyabb – felelte a varázsló. – Szeretem őt.

– Nincs több színlelés?

Draco ezúttal nem válaszolt rögtön. A pezsgőspoharára pillantott, majd ismét Hermionéra.

– Már régen nincs.

Harry bólintott.
– Örülök.

A tejfölszőke mágus elkapta a tekintetét, majd meglepetten nézett az egykori griffendéles társára.
– Tényleg?

– Tényleg. Azt hiszem… még sosem láttam őt ennyire boldognak. És ha ez miattad van, akkor nekem rendben van, ami köztetek van.

Dracót a mondat váratlanul érte. És Harry nem viccelt. Ő pedig lassan kifújta a levegőt.
– Én sem láttam még ennyire boldognak.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, Ron jelent meg mellettük, kezében egy pezsgővel és egy vékony, díszes kötésű könyvvel.

– Na tessék! – vigyorgott. – Már itt is vagytok.

Harry a könyvre nézett.
– Ez meg micsoda?

– Nászajándék a leendő vőlegénynek. – Majd jelentőségteljesen Malfoyra nézett.

– Weasley – szólalt meg Draco gyanakodva. – Miért nézel rám így?

– Mert úgy érzem, ez hamarosan hasznodra válhat. Úgy elkapnak, mint az arany cikeszt ezek után, Malfoy. Hermione egy éven belül már a feleséged lesz, ha nem hamarabb.

Mielőtt Draco tiltakozhatott volna, Ron a mellkasához csapta a könyvet. A borítón arany betűk csillogtak: Száz idézet, amitől minden esküvői fogadalom felejthetetlen lesz.

Harry hangosan felröhögött, és majdnem kilöttyintette a pezsgőjét. Draco hitetlenkedve nézte a könyvet, mintha csak valami futóférget fogott volna.

– Ugye csak viccelsz, Weasley?

– Egyáltalán nem.

– Ez volt az a könyv, amiből a fogadalmadat írtad?

Ron köhintett.
– Csak… inspirálódtam.

– Inspirálódtál? Szerintem idézted. – Draco időközben átadta a könyvet Harrynek, aki belelapozott.

– Néhány mondatot kölcsönvettem, ez igaz – vallotta be Ron. – De minden szót, amit mondtam, azt komolyan gondoltam.

– Néhányat? – Harry már alig kapott levegőt a nevetéstől. – Szerintem az egész harmadik fejezetet felolvastad.

– Nem az egészet.

– Csak majdnem.

Ron vállat vont.
– Jó volt, nem?

– Lavender háromszor is elsírta magát – jegyezte meg Harry.

– Látod? Ez engem igazol.

– Akkor ez mégis kell neked, Malfoy – állapította meg a fekete hajú mágus.

A könyv megint Draco mellkasán landolt, aztán kelletlenül végiglapozott rajta.
– A szerelmünk olyan, mint a főnix… Mi a franc?

Lapozott még egyet.
– A szívem minden dobbanása a nevedet suttogja… Most komolyan?

Újabb lapot fordított el.
– Ha ezer életet kapnék… Merlin szentségére!

Draco felnézett Ronra.
– Ezt tényleg elolvastad, Weasley?

– Megható volt a beszédem, nem?

– Inkább életveszélyes. Majdnem eltörtem egy bordám, mert nem bírtam visszafogni a nevetést.

Harry ismét felnevetett.
Ron azonban csak elégedetten elmosolyodott.

– Tedd el, Malfoy. Kelleni fog. Hamarosan.

– Minek?

– Majd amikor te állsz ott az oltárnál. És kibaszottul nem fog semmi sem eszedbe jutni, akkor, hidd el, kell valami.

Draco a könyvre, majd Hermionéra nézett. Végül is el tudta képzelni fehérben, ahogy felé sétál, és többé senki sem választhatja szét őket. Volt ebben a gondolatban valamiféle megnyugtató. De még nem álltak készen egy újabb szintre lépni.

A barna hajú boszorkány ekkor éppen kiszabadult Ginny öleléséből, és mosolyogva elindult felé. Draco lassan becsukta a könyvet.

– Remélem, addigra nem lesz rá szükségem.

– Miért? – kérdezte Ron.

A férfi szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Mert szeretném, ha akkor minden szó a sajátom legyen.

Harry és Ron egyszerre hallgattak el.

A következő pillanatban Hermione odaért hozzájuk.
– Miről maradtam le?

Harry vigyorogva Draco kezében lévő könyvre mutatott.
– Ron éppen felkészíti Malfoyt a jövőre. Tanácsokat ad.

Hermione kíváncsian elolvasta a címet, majd felnevetett.
– Ó… ez veszélyes olvasmánynak tűnik. Már most imádod, Draco-cica, igazam van? Milyen szép idézetet fogsz ebből nekem választani?

– Ne aggódj – felelte Draco, miközben a könyvet Ron kezébe nyomta. – Ha egyszer eljutok odáig, ezt biztosan nem fogom használni.

Hermione felnézett rá.
– Nem?

– Nem.

A tekintetük újra találkozott.
– Mert amit neked szeretnék majd egyszer mondani… azt semmilyen könyv nem tudná helyettem megírni.

Hermione nem szólt semmit, csak ledobta a csokrot, és ott mind a két barátja előtt szenvedélyesen megcsókolta Dracót.

– Megbabonázta – morogta Ron.

– Hadd ne fejtsem ezt ki neked – sóhajtott Harry. – Elég volt fiatalok! Kezdődik a vacsora. Vegyetek vissza egy kicsit. Mert előbb megyünk keresztelőre, mint esküvőre.

– Undorító ez a boldogság.

– Szerintem az ne szólaljon meg, aki miatt néhányan hattyúkat kergetnek és rózsaszirmokat szednek össze.

– Most mi van? Lavender ötlete volt…

– Ja, persze. Minden.

Dracót és Hermionét nem túlságosan érdekelték ezek az információk, és inkább egymás ajkaival foglalták le magukat.

A vacsora sokkal higgadtabb hangulatban zajlott, mint ahogy Hermione számított rá – a rózsaszín szirmok végre elfogytak, a hosszú fogadalmak emléke lassan halványodni kezdett a bőséges lakoma és a bor hatására, megvolt az első tánc, és Hermione érezte, ahogy a válla lassan ellazul, ahogy Draco mellette ült, a keze időnként megpihent a térdén, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy valóban ott van.

– Nos – szólalt meg Draco, miközben a poharát forgatta az ujjai között –, ha jól emlékszem, nemrég még azt gondoltad, ez a hét maga lesz a pokol.

– Az is volt. Legalább az elején.

– És most? Ki ne felejtsd azt se, hogy te kaptad el a csokrot.

Hermione elgondolkodva nézett körül – Ron és Lavender az asztalfőn nevettek valamin, Harry és Ginny egymáshoz bújva táncoltak a kis parketten, Weasley szülők örömmel csevegtek Brownékkal –, aztán visszanézett Dracóra, akinek a tekintete már rajta pihent, mielőtt egyáltalán válaszolt volna.

– Azt hiszem – mondta lassan, a szavakat gondosan válogatva –, ez végül is nem alakult olyan rosszul.

– Nem alakult rosszul?

– Tudod, hogy mennyire örülök, hogy veled lehetek.

Draco elmosolyodott, aztán közelebb hajolt, és halkan, csak neki szánva a szavakat, hozzátette:
– Tudod, mit gondolok? Azt hiszem, a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, az volt, amikor rávettelek erre az egész hamis viszony ostobaságra.

– A legjobb dolog? Komolyan?

– A legjobb. Kockázatosabb volt, de úgy tűnik, kifizetődött.

Hermione a fejét csóválta, de nem tudta elrejteni a mosolyát, ahogy a poharát Dracóéhoz koccintotta, és kiitta a poharat.

– Ez a pezsgő finom volt.

– Elmegy – vonta meg a vállát Draco. – Én nem ezt választottam volna.

– Tudod, van egy nagyon jó tulajdonsága – sóhajtotta Hermione, miközben a poharat forgatta a kezében.

– Micsoda, cicamurmánc?

– Muszáj levennem tőle a ruhámat – súgta a fülébe a boszorkány kacéran.

– Szót se többet, már hoppanálunk is.

Azzal Draco vigyorogva megfogta Hermione kezét, majd nevetve kisurrantak a teremből.

hozzászólások: 0