5. fejezet
Az utazás

A társaság nagy részét lefoglalta az, hogy izgatottan várják az indulást, vagy a családtagjaikat próbálják egy helyre terelni. Mrs. Weasley éppen három unokáját próbálta magához hívni, akik rendre visítva elszaladtak előle. Mr. Weasley boldogan mutogatta a gumikacsáját az egyik Weasley rokonnak. George valami csínyen dolgozott Percy kárára, aki éppen a naptej fontosságáról tartott előadást, és az orrát kenegette. Bill éppen a legkisebb lányát próbálta megvigasztalni, aki egy elszökött murmáncról magyarázott. Charlie pedig a sárkányokról mesélt néhány csillogószemű boszorkánynak, akik feltűnően pislogtak rá.

Aztán ott voltak a régi barátok, akik harsány nevetéssel és izgatottan készültek. Feltűntek volt iskolatársak, Ron csapattársai, az egész kviddicsválogatott, Lavender barátnői.

Csak néhányan figyelték a Draco és Hermione párost, akik úgy döntöttek, inkább a háttérben maradnak. Mindketten elborzadva nézték a látványt.

– Ezt a tömeget.

– Borzalmas – fintorgott a varázsló. – Ilyen egy nagy családdal utazni?

– Úgy tűnik – bólogatott a boszorkány. – Mi csak hármasban mentünk a szüleimmel.

– Mi is – helyeselt Draco. – Szerinted látta valaki a csókunkat?

– Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán minket észrevettek. Ebben a zűrzavarban senkinek sem tűnik fel semmi – sopánkodott Hermione.

– Néhányan igen. Talán.

– De senkit sem érdekel – sóhajtott a boszorkány.

– Szóljak a Reggeli Prófétánál az ismerősömnek? A holnapi számban közvetlenül a Foltozott Üst menüje és a keresztrejtvény közé bekerülhetne a hír – tűnődött Draco.

– Ne legyél nevetséges.

– Sajnálom. Úgy tűnik, nem nagy szám, hogy egy exhalálfaló auror és egy háborús hősnő kavarnak egymással. Pedig majdnem biztosra vettem, hogy ez nagy port fog kavarni.

– Menjünk!

Ginny Pottert azonban nem kerülhették ki. A vörös hajú boszorkány úgy közeledett, mint egy szélvész. Átvágott a tömegen, lerázott minden Weasley rokont, és megkönnyebbült mosollyal indult el egyenesen Hermione és Draco felé.

– Végre itt vagy. Már azt hittem, megőrülök. Anya ki van akadva, reggel óta engem üldöz vagy apát. A többiek mind futkosnak össze-vissza. Ron és Lavender nem volt normális, amikor ezt így szervezte meg – köszöntötte Ginny Hermionét, majd szentelt egy kis figyelmet a mellette álló egykori mardekárosnak. – Szóval igaz. Ahogy látom, elhoztad Malfoyt is.

Hermione csak kényszeredetten bólintott. Draco közelebb lépett, aztán úgy mosolygott a vörös hajúra.

– Üdv, Mrs. Potter.

– Tudok mindent – intette le őket Ginny, amikor mindketten szólásra nyitották a szájukat. – Harry mindent elmesélt. Érdekes. És nagyon jól néz ki a ruhád, Hermione, jól áll az új frizura is.

Hermione kifújta magát, de Draco egyik karjával magához ölelte.
– Ő tudja.

– De ők nem.

– Senki se figyel ránk – sziszegte a boszorkány.

– Nyugi. Mi megyünk az utolsó zsupszkulccsal, úgyhogy még van időnk beszélgetni – sóhajtott fel Ginny. – Mit mondott már megint az idióta bátyám, hogy a végén Malfoy lett a kísérőd?

– Tévképzetekben élnek a kis menyasszonyával – morogta Hermione. – Még mindig azt hiszik, hogy szerelmes vagyok Ronba. Ezt pedig már kezdem unni.

– Úgyhogy mostantól „szerelmes vagyok Malfoyba” van – közölte Draco, majd mosolyogva hátulról átölelte a boszorkányt, aki egy kicsit feszélyezve érezte magát ettől az érintéstől, nem is beszélve a férfi közelségétől.

– Igen, lesz majd egy ilyen pólóm is, aztán Sonorus bűbájjal fogom mindenkinek elmondani, hogy őrülten oda vagyok érted, Malfoy – nyögött fel a lány. – Merre van a jegyespár?

– Ők már pénteken a nagy bejelentés után elutaztak – szólalt meg Ginny, aztán elfintorodott. – Képzelhetitek, milyen rohadt nehezen tudta megoldani mindenki, hogy itt tudjon lenni. Lehetett volna egy héttel később is, de Lavlav bele akar vágni a baba projektbe.

– Szóval Ronci és Lavlav nincsenek itt? – kérdezte Draco, aztán engedett egy kicsit a szorításán. – Oh, micsoda megkönnyebbülés.

– Hála Merlinnek! Ha látnom kellene most őket…

– Ne is gondolj rá, drágám! – simogatta meg a karját a férfi. – Később segítek levezetni a feszültséget. Gin, egyébként nagyon gáz a bátyád.

– Tudom. A tavalyi szezonban túl sok gurkót kapott, és attól lett ilyen idióta.

– Azt hittem, hogy a kupa elnyerése miatt – vonta meg a vállát a férfi. – De a gurkók jobb magyarázat.


– A bátyád miatt van ez az egész – mutatott Hermione jelentőségteljesen Malfoyra, aztán saját magára.

– Én is csak így jönnék össze vele – mutatott Ginny Dracóra.

– Olyan kedvesek vagytok, lányok, mintha nem is lennének értékeim, ami miatt érdemes lenne összeszűrni velem a levet csak úgy – mosolyodott el az említett tejfölszőke mágus. – Ez azért volt, mert megvertelek kviddicsben?

Ginny felsóhajtott.
– A lehengerlő természeted persze semmit sem tesz ehhez hozzá…

– Pedig mindig is Hárpiák rajongója voltam – sóhajtott az egykori mardekáros. – Nem értem, hogy miért mondasz ilyet.

– Mindenki tudja, hogy igazából a Sólymoknak szurkolsz, Malfoy.

– Nem tehetek róla, hogy se a narancssárga, se lila nem áll nekem jól.

Hermione kifejezéstelen tekintettel hallgatta a szópárbajt, amiből semmit sem értett. De még mindig érezte a kellemes ölelést, és akkor sem akarta megölni Malfoyt, amikor az arcára adott még egy puszit.

– De most érted rajongok, cukorpennám.

– Jaj, ne legyél ilyen nyálas.

Ginny felvihogott.
– Hermione, legalább mosolyogj egy kicsit – kérte kedvesen. – Ha el akarjátok ezt hitetni, akkor muszáj mosolyognod.

– Megjegyzem – vágott egy mosolygós grimaszt a lány.

Draco közben a vállára tette a fejét, úgy mosolygott, mintha tényleg egy pár lennének.

– Látom, neki ez nagyon megy – jegyezte meg Ginny Dracóra nézve. – Picit többet is beletehetnél, Hermione.

– Próbálkozom. És neki persze, hogy megy. Állandóan nőket ölelget.

– Csinos nőket ölelgetni? Ja, hát ez nagyon nehéz feladat. Grangert ölelgetni, aki bármikor megátkozhat az már extrém sportnak számít. Mondd csak, G, kiket hívott meg a bátyád? A családot azt látom, még mindig látom…

– Kiket nem? – sóhajtott fel a vörös hajú boszorka. – Itt lesz a fél válogatott, a csapattársak, néhány szponzort és befektetőt is, akikkel Ron jóban van. A család. Néhány diáktárs Roxfortból, főleg D.S. tagok.

– D.S.?

– Dumbledore Serege – segített Hermione. – Tudod, akik után kémkedtél.

– Az a szervezet ötödikben – jutott eszébe a varázslónak. – Már emlékszem.

– Csodás.

– Tudod, cukorka, ezerszer is elkaphattalak volna titeket. Néha olyan diszkrétek voltatok, mint egy occamy az Átriumban.

– De nem kaptál el.

– Most viszont igen – nevetett fel Draco. – Áhh, megjött a mi Potter aurorunk. Kicsit ideges, nem?

– Szerintem a válást fontolgatja – sóhajtott fel Ginny.

Időközben megjelent Harry is, aki nagyon is zaklatott állapotban volt. A haja most még rosszabb állapotban volt, mint általában, valószínűleg nem győzött beletúrni. Ginny egy szenvedélyes csókkal köszöntötte, és valamit súgott a fülébe, amitől a férfinak ellágyult az arckifejezése.

– Itt a főnök – jelentette ki az egykori mardekáros hangosan. – Hogy megy az utazásszervezés?

– Mondtam már ezerszer, hogy ne hívj így, Malfoy.

– Bocs, főnök. Ideges vagy – állapította meg Draco, miközben még mindig Hermionét szorongatta. – Valami baj van.

– Csodálkozol? Nézz csak itt körül. Itt mindenki megőrült. Az én feladatom a zsupszkulcsok elosztása. Ha visszamehetnék az időben és az én esküvőm lenne, akkor Ronra sokkal-sokkal több feladatot bíznék. Egyébként, szívem, az anyukád keres.

– Mondd azt, hogy nem találtál meg – mondta Ginny, aztán körbenézett, hogy a férje takarásában van-e. – Mit szólnál, ha újraházasodnánk? Akkor elégtételt vehetnél a bátyámon. Hány mágikus magánsziget is van?

– Huszonkettő – vágta rá Draco, mire Harry csúnya tekintetet villantott rá.

– És neked is van, Malfoy? – kérdezte Hermione elmélázva.

– Egy egészen aprócska – felelte mély sóhajtással a tejfölszőke mágus. – Alig lehet megtalálni a térképen.

– Nagyszerű. Kölcsönadod? – lelkendezett Ginny.

– Persze, Mrs. Potter. De már most megmondom, hogy nem fér el rajta az összes Weasley.

– Romantikus hétvégére mennék a férjemmel. Oda nem vinném el az egész családot. Merlinre még a hideg is kirázott.

– A főnök feleségének bármit – bólintott Draco édes mosollyal.

– Hermione, miért nem akarsz vele igazából járni? – sóhajtott fel Ginny. – Olyan aranyos, ha jó napja van.

– Mert van egy saját szigete?

– Nem, nem, mert kedves és kölcsönadja.

A barnahajú boszorkány csak kényszeredetten felnevetett.

– Egyébként csak szólj mikor akartok elutazni, én mindent elintézek, Mrs. Potter, cserébe kérek abból a finom almáspitéből…

– Szóval te loptad el a kajámat, Malfoy – méltatlankodott Harry.

– Az enyémet is minden kedden és pénteken ellopja – sopánkodott Hermione.

– Az enyémet hétfőn és csütörtökön.

– Mielőtt megkérdeznétek, szerdán mindig a kúriában ebédelek – adta meg a választ a rejtélyre Draco. – Szörnyű, Potter, hogy nyomozó létedre erre nem jöttél rá.

– Nincs időm a kollégáim után nyomozni – forgatta meg a szemét Harry.

– Különben is túl ügyes vagyok.

– Egyébként jól mutattok együtt – váltott témát a fekete hajú varázsló. – Azt hittem, hogy furcsa lesz, de nem az. Mindenki ezt mondja, akivel ma találkoztam. Hermione, szerintük kivirultál teljesen.

A boszorkány felnyögött. Draco pedig a füléhez hajolt, aztán valami nagyon obszcén dolgot suttogott neki, amitől teljesen elpirult.
– Az ki van zárva.

– Mit mondott? – kérdezte Harry.

– Nem akarod tudni.

– Ron ki van teljesen bukva – szólalt meg Potter auror. – Pénteken, miután téged meglátogattak, eljöttem hozzám is. Ron olyan dühös volt, hogy azt hittem, sípolni fog a füle, mint egy teáskanna.

– Valami ilyesmit akartunk elérni – mosolyodott el Malfoy auror. – Esküszöm, hogy jobban bírtam, mielőtt még ilyen barom lett.

– Mióta sikeres őrző, és feltámasztotta a csapatot, azóta mindenki imádja. A Csúzlik csapatában úgy néznek rá, mint egy istenre – kezdett bele Ginny. – Félre ne értsétek, szeretem a bátyámat, őrülten tehetséges, de egy felfújt hólyag. Mostanában csak szórja a pénzt. Most vett egy új házat.

– A régi Rosier birtokot? – kérdezte Draco.

– Igen. Hatalmas.

– Nagyobb, mint a Malfoy-birtok? – tudakolta Hermione.

– A Malfoy-birtok sokkal nagyobb. Érdekel?

– Maximum a könyvtár.

– Nekem van a legnagyobb könyvtáram Angliában – búgta Draco a boszorkány fülébe, amitől a lány önkéntelenül megborzongott.

Ginny közelebb húzódott Harryhez, majd belekapaszkodott a karjába.
– Szerinted most a könyvekről beszél vagy egészen más Malfoy örökségekkel dicsekszik?

A fekete hajú varázsló csak halkan felnyögött.
– Malfoyt ismerve lehet akár mindkettő. – Megköszörülte a torkát. – Egyébként mi ezzel a színjátékkal a célotok? Ron idegesítését értem.

– Nekem egy ingyen nyaralás, amit Weasley áll. Grangernek pedig hírnévhelyreállítás, megmutathatja, hogy milyen csodás boszorkány.

– Ennyi.

– Szeretnénk még világbékét és megoldani az éhínséget, de ez az egy hét ehhez nagyon kevés.

Hermione erre a válaszra csak a szemét forgatta, majd ő is megszólalt.
– Talán kedvesebbek is leszünk egymással, ha nem fojtom meg.

– Eddig nekem megy. De az én kis cukormurmáncom még nagyon feszült – gügyögte Draco.

– Miattad.

– Majd összebújunk, és segítek ellazulni. Vannak erre egészen jó módszerek, mint a légzésterápia.

– Külön szobánk lesz.

– Ah-a, nem lesz – rázta meg a fejét Draco.

– De én azt kértem – sziszegte Hermione, és megpróbált Malfoy karmaiból kiszabadulni, de nem sikerült neki.

– Én megvétóztam.

– Hogy mit csináltál?

– Közös szobát kértem.

Ginny és Harry közben csak figyelték az eseményeket, és nem szóltak egy szót sem. Rendkívül szórakoztató volt ez a fajta veszekedés, mint az, amit egyébként mások előtt műveltek.

– Miért kértél közös szobát?

– Három hónapja járunk, Granger, legalábbis a kis színjátékunk szerint – szólalt meg Draco. – Ki hinné el, hogy még egyszer sem ugrottál rám?

– Mert várni akarsz az esküvőig…

Draco, Ginny és Harry harsányan felnevettek, mintha valami nagyon vicceset mondott volna. Hermione érezte, ahogy Malfoy mellkasa rázkódik, miközben még mindig őt ölelte.

– Persze, meg szalvétákat gyűjtök és asztaldísz kompozíciókat tervezek…

– Most mi van? Van olyan, aki ezt romantikusnak tartja – felelte Hermione. – Ha már álpasi vagy, akkor lehetnél te is ilyen.

– Lehetnék a Kóbor Grimbusz is, de nem vagyok. Maradhatnánk huszonegyedik századnál? Ma már elfogadott, ha egy pár együtt alszik, de még nem házasok.

– Malfoy…

– Most tényleg azt akarod, hogy feltegyek neked egy nagyon személyes kérdést, Granger? Eddig feltételeztem ezt is, azt is veled kapcsolatban. De ezt a fajta romantikus elméletedet még nem ismertem.

– Malfoy terve jobb, Hermione. Kénytelen leszel vele együtt aludni – mosolygott Ginny.

– Mrs. Potternek igaza van.

– Nem alszom veled együtt.

– Jaj, Hermione, mi a fenétől félsz? – kérdezte a vörös hajú boszorkány. – Felnőttek vagytok. És az isten szerelmére, nem fog megfojtani.

– Attól félek, hogy én fojtom meg – mondta Hermione, aztán most már úgy döntött elég volt Malfoy közelségéből, és inkább kibújt az öleléséből. De a varázsló rögtön megfogta a kezét, szorosan és nem eresztette.

– Ne félj, cukorborsó, megvédelek magadtól. – Azzal közelebb húzta, és egy csókot nyomott Hermione ajkaira.

Ginny felsóhajtott.
– Ez a hét nagyon érdekes lesz.

– De mi most megyünk – szólalt meg Harry. – Mindjárt indulnak a zsupszkulcsok, és nem akarjuk, hogy valaki itt maradjon.

Azzal intettek, és a Potter házaspár már ott sem volt. Miközben már hallótávolságon kívül voltak, fogadást kötöttek, hogy mennyi ideig fogja Granger és Malfoy kibírni egymás mellett, botrány nélkül vagy szerelembe esnek-e igazából. Mindegyik fogadás nyereménye remek volt.

– Idegtépő lesz ez a hét – mormolta maga elé Hermione, majd Draco felé fordult, aki olyan auror szemmel figyelte a násznépet.

– Nem kell, hogy az legyen – mosolyodott el a férfi. – Nagyon szívesen feldobom a hetedet.

– Nem fekszem le veled – sóhajtott a lány.

– Most nem is tudom, hogy megsértődjek-e vagy ne. Én igazából arra a tengernyi programra gondoltam, Granger, amit a kis barátaid felajánlottak. De ha a kedvedet csak a szex dobja fel…

Hermione ránézett, majd piruló arccal figyelte a férfit, aki remekül szórakozott.
– Szóval mivel lehet téged leállítani?

Végül úgy döntöttek, hogy megnézik az utazási ütemtervet. Körülbelül tíz perc múlva indult az ő zsupszkulcsuk, egy nagyon rozsdás biciklikerék volt. A tervezett megérkezés helye egy hoppanálási pontra mutatott, ahonnan a kikötőbe haladtak tovább. Innen indult a Szirén nevű hajó, ami Emerald Isle-ra vitte a vendégeket. A páros végül elindult a biciklikerék felé.

– Hajózni fogunk? – sopánkodott Hermione, és egy nagyon ronda fintort vágott. – Ezt nem írták rá a meghívóra.

– A szigetre nem lehet hoppanálni – mondta Draco komoran, majd elgondolkodva figyelte az utaslistát, de fél szemmel az ajkát harapdáló boszorkányt figyelte. – Félsz a hajóktól?

– Tengeribeteg vagyok – felelte mindenféle körítés nélkül. – Mindig rosszul vagyok akkor, amikor hajózom. Általában van gyógyszer nálam, és megoldom csak… Átkozott Lavender.

– Tudta?

– Persze, hogy tudta. A hányós sztorik mindig viccesek, nem? Ron pedig mindig mindent, ami szerinte vicces elmesél.

– Szerintem nem viccesek – felelte egyszerűen a varázsló. – Majd kimegyünk a fedélzetre.

– Végül is onnan is tudok hányni. És nem fogok titanicozni veled, azt felejtsd el! – horkantott fel Draco.

Időközben megérkeztek a Potter házaspárhoz.

– Mi a fenét jelent az a titanicozás, főnök? – kérdezte Draco.

Harry vállon veregette aurortársát, és együttérzően nézett rá.
– Egy olyan film, haver, amire sose hagyd elcipelni magad – javasolta végül.

A tejfölszőke auror összevonta a szemöldökét. Nem tudott sokat a mugli filmekről, nem is látt olyan sokat.

– Zokogott – mondta Ginny gyengéden a férjére mosolyogva, miközben belekarolt.

– Az a hajó elsüllyedt, szívem. Sokan nem élték túl. És ez kurvára szomorú.

– Véletlenül sem a szerelmi történet volt túlságosan tragikus. Jack végül nem élte túl, Rose pedig egyedül maradt. Pont olyan, mint Perselus Piton és az anyád szerelmi tragédiája.

Harry magában káromkodott egyet.

– Beszéljünk csak a hajótörésről – szólalt meg Hermione kényszeredetten. – Attól biztosan jobban leszek.

– Áh, indul a kulcsunk – váltott témát Ginny, aztán előrement.

– Csodás.

– Mi van Pitonnal és Potter anyjával? – kérdezte Draco értetlenül.

– Majd később elmondom.

Egy nagyon rázós utazással később, ami legalább negyedóráig tartott, megérkeztek egy kietlen dzsungel kellős közepére. Idejük sem volt körülnézni, mert szívecskés ruhába öltözött mosolygós varázslók vitték tovább őket hoppanálva a kikötőbe.

– Üdvözöljük önöket Ron és Lavender szerelemladikján! – köszöntötte őket egy alacsony, rózsaszínű ruhába öltözött férfi, akinek nem túl sok foga volt.

Aztán mindenkinek elkezdtek koktélokat és füzéreket osztogatni. Draco undorodva letépte az övét, megszagolta majd felhúzott orral visszaadta mindkettejük italát.
– Most mi van? – kérdezte a férfi Hermionéra pillantva.

– Semmi, csak…

– Nem iszunk szar piát – jelentette ki Draco. – Menj fel a fedélzetre, és mindjárt megyek utánad.

– Jól van.

Hermione elindult a fedélzetre, majd talált egy árnyékos helyet, ahol leült, amíg a hajó el nem indult. Közben figyelte, ahogy a plusz egy fője smúzol mindenkivel. Nevetve kezet rázott a Weasley szülőkkel, Mrs. Weasley elragadtatottan nézett rá. Köszöntötte a Weasley testvéreket, néhány osztálytársat. Lepacsizott pár kviddicssztárral, akikkel együtt nevetett valamilyen viccen. A boszorkány meg volt döbbenve. Malfoynak nem sok oldalát ismerte. Tudta, hogy el tud bájolni mindenkit, ha akar, de élőben ilyesmire nem számított. Kezdte azt hinni, hogy ő maga az egyetlen olyan személy, akivel igazán önmagát adja, és az a seggfej mardekáros lehet, aki mindenbe beleköt. Nem kellett sokat várnia, hogy újra megjelenjen mellette. Két limonádénak kinéző esernyős itallal a kezében.

– Azt mondják ez segíthet a tengeribetegségen. A kapitánytól szereztem egy kis bájitalt – mondta Malfoy, majd leült mellé. – Senki sem akar kijönni, és ez nekünk így van jól.

– Mi van veled és a Weasley-kel? – kérdezte Hermione, miközben elfogadta az egyik italt, és gondolkodás nélkül belekortyolt. Enyhén érezte az ital ízét, és most először őszintén elmosolyodott ezen az apró kedvességen. – Annyira jól megérted magad velük.

– Figyeltél?

– Ahogy mindig.

– Munka. Billel együtt dolgoztam a Gringottsban egy csúnya széfen, amibe elátkozott tárgyakat rejtettek el. Tőle tudom, hogy először mindig bontsd szét az átkot elemeire, mielőtt megpróbálnád semlegesíteni. Aztán ott van Charlie. Nála töltöttem az utóbbi négy évben egy-egy hónapot a rezervátumban. Sárkánygondozóképzésen.

– Minek mentél te oda? Szokványos nyaralás neked már nem jó?

– Hobbim lett.

– A sárkányok.

– Gazdag seggfej vagyok – sóhajtott Draco. – Egy idő után az ember megunja a gyors seprűket, és szeretem az izgalmas nyaralásokat.

– És a többiek?

– Percy az ügyvédem – vallotta be a varázsló halkan. – A mágiajog zsenije. Sok bűnözőt sikerült elkapnom és lecsukatnom a segítségével, és az adóbevallásom is megcsinálja. Külön bónusz, hogy apám sötétebb ügyleteit is sikeresen leállította, amit még Voldemort sózott rá.

– Komolyan?

– Emiatt kapott csak háziőrizetet – felelte komoran. – Szóval most eszi penész, amiért egy Weasley segített neki. Galleonban fejezi ki a háláját minden ünnepnapon.

– Oh, értem. És George?

– Rendzavarás miatt vittem be pár éve. Olyan jó még soha nem röhögtem, mint akkor, amikor kihallgattam. Megúszta egy figyelmeztetéssel, aztán elmentem vele inni. Őt lecsukták, én megrovást kaptam. De baromi jó éjszaka volt.

Hermione csak megcsóválta a fejét.
– Ezt el sem hiszem. Ginny?

Draco csak vállat vont.
– Mrs. Potter a kedvenc Weasley-m. És szurkolok a Hárpiáknak. Tényleg.

– És a Sólymok?

– Nem látom be, hogy miért ne lehetne több kedvencem is?

– Jogos.

– Én is így gondolom. Aztán akkor már csak egy Weasley maradt – sóhajtott Draco.

– Ron.

– A kivétel Weasley. Valamiért mindig az agyamra ment. Jobb lenne, ha leszállna a magasan repülő seprűjéről, mert most még idegesítőbb, mint gyerekkorunkban. Eleinte rendes srác volt, rendesen bánt a rajongóival.

– Emlékszem – bólogatott Hermione. – Sok jótékonysági meccsen ott volt. Roxfortba is elment. De egy ideje tényleg nem csinálja.

– Én nem tartozom a rajongói közé, csak azt mondom, hogy ügyesen véd, de… érted. Láttam, hogy mostanában mit csinál, és az már olyan sztárallűr, ami nem illik hozzá. Nevetséges, amiért téged vádol szívszorító plátói érzelmekkel, amikor a vak is látja, hogy még mindig érez irántad valamit.

– Dehogy – horkantott fel Hermione. – Semmit sem érez irántam.

– Akkor miért hiszi, hogy szereted még mindig? Mennyi? Tíz év után.

– Nem látok bele egy idióta elméjébe.

– Én viszont igen – vigyorodott el ravaszul Draco.

Hermione már éppen megszólalt volna, de a hajó zökkent egyet, imbolyogni kezdett, ő meg ösztönösen Draco felé nyújtotta a kezét, aki megszorította.

– Húsz perc az út. Annyi a dolgod, hogy ne nézz le. Figyeld a horizontot.

– Az egy örökkévalóság – sóhajtott a boszorkány.

– Húsz perc alatt nagyon jó dolgokat lehet csinálni – vigyorodott el Malfoy auror.

– Utálom ezért Ront. Utálom, amiért erre kényszerítenek.

– Legalább nem leszel „tudodmi”. Nem merem kimondani, mert attól pénteken kétszer is rosszul lettél. Lehet, hogy a cipőm ezt nem élné túl.

– Ez a hét maga lesz a pokol.

– Neki lesz pokol, szépségem. Gondoskodtam pár dologról – sóhajtott fel Draco.

– Mi a fenét csináltál, Malfoy?

A gonosz mosoly még mindig ott táncolt az ajkain. Közben feltette a napszemüvegét, mert pontosan tudta, hogy milyen vonzó és ellenállhatatlan így.

– Ugye nagy lakosztályt akarsz, édesem? Mert elintéztem magunknak, hogy átcseréljék a szobánkat. Wealey-ék és Potterék között fogunk lakni. És nagyon hangosak leszünk minden áldott éjjel.

– Hangosak?

– Gondolkodj egy kicsit.

Hermione hirtelen pattant fel a helyéről, majd megingott egy kicsit.
– Szó sem lehet róla, hogy szexet imitáljak veled.

– Hát, ha tudom, hogy ilyen prűd vagy, akkor bele se egyezem – morogta Draco, de nem túl igazán mérgesnek vagy felháborodottnak. – Mit gondolsz, miért akartam jönni? Életem legjobb alakítása lenne, már akkor, ha nem szexelnék igaziból.

– Mi ezzel a cél?

– Zavarni őket – felelte magától értetődőnek Draco. – Legjobb lenne, ha a nászéjszakáig Weasley képtelen lenne teljesíteni.

– Te nem vagy normális, baszd meg.

– Mondtam, hogy szeretem az extrém nyaralásokat. Nappal mindenki előtt szórakozunk. Elmegyünk mindenféle programra, mint strand, szörf, búvárkodás, kviddics. De éjjel úgy fogjuk a falat döngetni, hogy ne tudjanak aludni.

– Jézusom – szorította rá a kezét a gyomrára Hermione. – Te tényleg utálod Ront. Ebből a nézőpontból mondhatom azt is, hogy engem kimondottan kedvelsz.

– Ki mondta, hogy nem kedvellek, Granger?

– A gúnyos megjegyzéseid – kezdett bele a lány a felsorolásba. – Mindig megeszed a kajámat. Ellopod a post it-jeimet. Kijavítgatod a jelentéseimet.

– De karácsonyra küldtem neked ajándékot – emlékeztette Draco. – Az első közös karácsonyunkra.

– A vibrátorra gondolsz? – sziszegte a boszorkány.

– Gondoltam örülsz neki – vonta meg a vállát a varázsló. – Feszültnek látszottál.

– Obszcén és nagyon-nagyon helytelen ajándék volt. Oh, a francba…

Draco felkelt, és gyengéden megfogta a lány kezét.
– Vegyél mély levegőt.

– Nem akarok hányni, Merlinre nem. Mindenki minket néz – sopánkodott a lány. – Mindenki látni fogja. És még rosszabb helyzetben lennék.

– Senki sem lát. Mindenki két pofára zabál a büfében és piál. Undorító a felhozatal. Ha meglátom azt a rózsaszín uborkás szendvicset, én is hánynék.

Hermione sóhajtott egyet, és megpróbált a horizontra koncentrálni, ahogy Draco tanácsolta. Nem igazán működött.

– Mesélj valamit – nyögte ki. – Bármit. Csak ne a hajókról, ételről, és Merlin szerelmére, ne Pitonról és Harry anyjáról.

– Bonyolult vagy, tudtad? – sóhajtott fel a varázsló, de azért belekezdett. – Rendben. Múlt héten bevittem egy csempészt, aki azt állította, hogy a bőröndjében talált tizenkét üveg élénkítő bájital valójában a nagymamája receptje reumára, és nem az, aminek látszik. A probléma csak az volt, hogy pontosan az volt, aminek látszott, mindegyikben B kategóriás méreg volt, amit megpróbált eladni a Foltozott Üstnek, amikor rajta kaptuk.

– Ez… tényleg elég szánalmas – ismerte el Hermione, és a hányinger egy pillanatra alábbhagyott.

– Ez semmi. A múlt hónapban egy varázsló megpróbált eladni három félig szelídített murmáncot. Az állatok persze kiszabadultak az étteremben, ahol a vevővel lett volna a találkozó.

– Azért volt bekötve a kezed.

– A kezemen még mindig van egy heg – emelte fel a jobb kezét büszkén Draco, mintha kitüntetés lenne. – Eggyel több vagy kevesebb már olyan mindegy… Robarts eljárást indított a pasas ellen állatkínzásért, de kiderült, hogy korábban nem csak állatokkal, hanem átkozott tárgyakkal is kereskedett. Azóta az Azkabanban csücsül.

Hermione akaratlanul elmosolyodott, és a keze egy kicsit lazábban szorította a korlátot.
– Folytasd. Mesélj a hobbidról.

– Kíváncsi vagy az életemre, Granger? Végre.

– Csak el akarom terelni a figyelmemet arról, hogy mindjárt lehányom a cipődet.

– Ami egyébként sárkánybőr, szóval ne merészeld – figyelmeztette Draco, de a hangja gyengéd maradt, és a keze közben lassan körözni kezdett a lány hátán, mintha véletlenül tenné. – Rendben, van egy egészen jó sztorim egy sárkánnyal. Nos…

Draco még vagy húsz percig beszélt, érintett egy családi katasztrófát, egy nevetséges aurorügyet, és még azt is bevallotta, hogy tizenkét éves korában megpróbált egy pávát idomítani, ami végül majdnem megcsípte az egyik ujját. Hermione a végére már nem is figyelt igazán a gyomrára, csak arra, ahogy a varázsló hangjára, ahogy a keze még mindig ott pihent a hátán, és ahogy a tenger illata összekeveredett Draco kölnijének illatával.

Nem is vette észre, mikor tűnt fel a szárazföld.
– Odanézz. Megérkeztünk.

A horizonton smaragdzöld domboldal bontakozott ki, buja növényzettel és fehér homokos partszakasszal, ami úgy csillogott a napfényben, mintha valaki szándékosan varázsolta volna oda a képeslapokra illő tökéletességet. A kikötőben már várta őket egy tömeg, virágfüzérekkel és zászlókkal.

– Mi a fene bajuk van ezeknek? Már kaptunk virágfüzért. És én nem lóbálok Weasley-fejes zászlót.

– Akkor ez Emerald Isle – suttogta Hermione, és most először nem a hányinger miatt kavargott a gyomra. – Hát, ha nem lenne ilyen szép, akkor jobban tudnám utálni ezt a helyet.

– Szerintem ne így fogd fel – mondta Draco. – Lehet jól fogunk szórakozni.

– Aha, kamuszexet nyomunk és megisszuk a minibár tartalmát – sóhajtott fel Hermione nehezen, majd kisimított egy kóbor hajtincset az arcából.

– Nem vállalok felelősséget a rossz döntéseidért, amiket részegen elkövetsz – nevetett fel a varázsló. – De tetszik az ötlet.

A Szirén kikötött, a pallót leeresztették, és Ron meg Lavender már ott álltak a mólón, kéz a kézben, mindketten fehérbe öltözve, mintha máris az esküvő napja lenne.

– Kedves barátaink és családunk! – kiáltotta Ron, a hangja túlságosan is átszellemült volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. – Köszöntünk benneteket életünk legfontosabb hetén!

– Egy egész hét, tele vagyunk szeretettel, és azzal az örömmel, hogy megoszthatjuk veletek a szerelmünket – folytatta Lavender, a szeme csillogott, ahogy végigpásztázta a tömeget, mintha máris bejelölte volna, kivel kell majd külön elbeszélgetnie. És persze megint úgy szorongatta Ron karját, hogy látszódjon a gyűrűke. – Mert ez nem csak egy esküvő. Ez egy utazás. Egy utazás, ami…

– …amit mindenki már most imád – vágott közbe Ron gyorsan, miután Lavender már a harmadik mondatnál tartott a szerelem mibenlétéről. – Szóval! Igyatok, egyetek, élvezzétek a napot, és este találkozunk a fogadóvacsorán!

A tömeg lelkesen felmorajlott, és lassan megindult lefelé a pallón. Draco Hermionéra pillantott, aztán a partra, aztán megint Hermionéra, és az arcán az a bizonyos ravasz mosoly jelent meg, amit a boszorkány már ösztönösen gyanakvással figyelt.

– Ne – mondta Hermione előre.

– Nem is mondtam semmit.

– A tekinteted. Mire készülsz?

– Csak figyelj!

– Malfoy – szólalt rá, de akkor már késő volt.

– A drága cicamurmáncom megrándította a bokáját a hajón – jelentette ki Draco hangosan, mielőtt Hermione tiltakozhatott volna, és egyetlen mozdulattal felkapta a lányt, egyik karját a térde alá csúsztatva, a másikat a háta mögé. – Semmi baj, szívem, majd én viszlek.

– Malfoy, tegyél le azonnal! – sziszegte Hermione, de a hangja túl halk volt ahhoz, hogy bárki más meghallja, és a keze már ösztönösen a férfi nyaka köré fonódott, hogy ne essen ki a karjaiból.

– Csendesebben, drágám, most hős vagyok – felelte Draco ugyanolyan halkan, aztán jóval hangosabban folytatta, immár a közelben álló tömegnek szánva a szavakat. – Ne aggódjatok, csak vigyázok rá. A tengeribetegségnek, meg a bokájának sem tesz jót, ha most sétál. Nyugodj meg szerelmem! Mindjárt a szobánkban leszünk.

– Ne játszd túl!

– Muszáj, nehéz vagy.

– Barom.

Végigvonult a pallón, Hermionét könnyedén tartva, mintha semmi súlya sem lenne, az arca komoly volt, mint aki életbevágóan fontos küldetést teljesít. A közelben álló boszorkányok – köztük két Weasley-rokon és néhány régi roxforti osztálytárs – összesúgtak, és a tekintetük ellágyult.

– Milyen édes – sóhajtott fel az egyikük.

– Látod, ilyen egy igazi gavallér – bökte oldalba a férjét egy másik nő. – Te velem soha nem csináltál ilyet.

– Neked soha nem ficamodott ki a bokád egy hajón – morogta vissza a férfi. – Menj vissza, drágám, ficamítsd ki és majd leviszlek.

– Bunkó.

Hermione érezte, hogy elkapja a nevetés, és önkéntelenül Draco vállához simult, az arcát a nyakába fúrva, mintha csak szégyenlős lenne a hirtelen figyelemtől. A férfi bőre meleg volt és sós a tengeri levegőtől, és ez a közelség sokkal jobban felkavarta a gyomrát, mint bármelyik hullám az elmúlt fél órában.

– Csak mosolyogj – suttogta Draco, alig mozgatva a száját. – Remekül csinálod.

– Utállak – suttogta vissza Hermione, de a mosolya, amit a bámészkodóknak szánt, tökéletesen őszinte volt.

– Én pedig egyre jobban szeretlek – mondta félhangosan a férfi.

A jelenet néhány másodperc alatt magára vonta a móló felénél tartó egész társaság figyelmét. Mire Ron és Lavender folytatni akarta volna a bemutatkozó beszédét – amiben Lavender állítólag minden egyes vendégnek külön szánt egy-egy személyes mondatot –, már senki sem figyelt rájuk. Mindenki Dracót bámulta, amint hősiesen viszi Hermionét a szálloda felé, és a mólón felcsattanó „ó” -k és „milyen romantikus” felkiáltások tökéletesen elnyomták Lavender következő mondatát az örök szerelemről, aki időközben elkezdett toporzékolni.

– Ezt nem hiszem el – hallotta Hermione Lavender felháborodott hangját valahonnan a háta mögül. – Ron! RONNIE! Senki sem figyel! Az egész beszédemet begyakoroltam!

– Talán majd vacsoránál, drágám – próbálta csitítani Ron, de a hangjában alig lehetett elrejteni a megkönnyebbülést. – Mi baja lehet Hermionénak?

– Nem mindegy? Malfoy majd elintézi.

– De, drágám…

– Ez a mi hetünk…

– Tudom, édesem…

– Csinálj valamit. Most!

– Hé! Emberek! Valaki. Még nem végeztünk.

A tömeg számára Ron és Lavender végeztek, mert mindenki szétszéledt valamiért. Egyesek elindultak a part felé, mások a bárba, néhányan a saját szobájukat keresték vagy az étterem felé indultak, páran még mindig Draco és Hermione felé sandítottak, és halkan megjegyzéseket tettek arról, milyen aranyos pár is ők ketten. Draco várt még pár másodpercet, körülnézett, hogy tényleg mindenki másfelé néz-e, aztán letette Hermionét a szálloda halljának hűvös márványpadlójára.

– Na, ez jól sikerült – jelentette ki elégedetten a férfi.

– Lavendernek elállt a szava. Lehet, hogy ma este megöl minket.

– Megérte – vonta meg a vállát Draco. – Amúgy tényleg nincs bajod a bokáddal? Mert szívesen átviszlek a közös szobánk közepéig.

– Nincs semmi bajom, te idióta, te találtad ki az egészet két másodperc alatt. Nem emlékszel?

– Az improvizáció is egyfajta művészet, Granger. Remekül alakítottam a szerepemet. Gyere, nézzük meg a lakosztályunkat.

A szoba lenyűgöző volt: hatalmas franciaágy állt a szoba közepén, fehér függönyök lengedeztek az erkélyajtó előtt, amin túl a tenger végtelen kékje terült el. Draco egyetlen pillantást vetett a berendezésre, aztán minden teketória nélkül hasra vetette magát az ágyon, karjait szétterpesztve, mint aki hetek óta erre várt.

– Gyere ide, Granger!

– Nem – felelte Hermione, bár már a csomagjait nézegette, hogy hova is tegye őket.

– Az ágy elég nagy kettőnknek. És különben is, meg kell beszélnünk a stratégiánkat a mai estére.

– Milyen stratégiát?

– Azt, hogy nem megyünk el, se ebédelni, se a közös vacsorára – jelentette ki Draco, és a hangja olyan volt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Kérjük fel a szobába. Valami drágát és valami finom italt. Így Lavendernek is lesz ideje lehiggadni, mielőtt újra látnia kell minket, mi meg megspóroljuk azt a rózsaszín uborkás szendvicset, amiről korábban beszéltem.

– Gondolom, ez azt jelenti, hogy neked nem kell elviselned Ron arcát egész este.

– Ez is egy szempont, igen – ismerte el a varázsló, majd oldalra fordult, és megpaskolta az ágyat maga mellett. – Na? Mit szólsz?

Hermione egy pillanatig habozott, aztán feladta a harcot a bőröndjével, és leült az ágy szélére.

– Rendben. De ha bárki megkérdezi, miután ez kiderül, én nem akartam veled aludni, és az egész a te ötleted volt.

– Mindig az enyém – vigyorodott el Draco, és közelebb húzódott hozzá. – Kezdjük az ebéddel. Szóval? Mit kérjünk? Van itt egy egész étlap valahol. Invito étlap.

– Bármit, csak ne tengeri herkentyűt. Ma nem vagyok jóban a tengerrel.

– Épp erre gondoltam én is – bólintott a varázsló elégedetten, és hátradőlt a párnák közé, miközben Hermionét figyelte, ahogy az ablak felé nézett, a napfényében fürdő tengerre.

hozzászólások: 0