6. fejezet
A reggeli

A nap hátralévő része sokkal kellemesebben telt, mint ahogy arra Hermione számított. Miután Draco meggyőzte, hogy senki sem fogja hiányolni őket, ha egy egész napra eltűnnek a világ elől, végül egyikük sem bánta meg a döntést. Az erkélyen elfogyasztottak egy könnyű ebédet, aztán könyvekkel az ölükben heverésztek az ágyon, Hermione egy rúnaelemzésről szóló kötetet bújt, amit magával hozott, Draco pedig – legnagyobb meglepetésére – szó nélkül elkezdte olvasni az egyik krimit, amit a boszorkány bőröndje mélyéről húzott elő neki.

– Ez förtelmes – jegyezte meg egy óra múlva Draco, félig unottan, félig lenyűgözve. – A gyilkos egyértelműen a kertész. Miért nem látja senki?

– Csendet kérnék, Malfoy, olvasok.

– Csak mint auror tettem egy megállapítást, hogy túlságosan kiszámítható történeteket olvasol.

– Senki sem kérte a véleményedet.

Draco erre csak somolygott, és visszafeküdt a párnák közé, közelebb Hermionéhoz, mint amennyire feltétlenül szükséges lett volna. Miután megunták az olvasást, beszélgettek egymás munkájáról, arról, hogy Hermione milyen reformokat szeretne még keresztülvinni a Mágiaügyi Minisztériumban, és Draco kényszeredetten bevallotta, hogy néha ő is szívesebben ülne be egy eligazításra, mint hogy különleges ügyeken dolgozzon egyedül. Érintették a közös munkájukat is, és kiabálás nélkül kifejtették a véleményeiket, majd megegyeztek, hogy ha visszamennek a nyaralás után, akkor új alapokra helyezik a munkamoráljukat. Ezt mindketten előrelépésnek ítélték meg.

A délután közepén, valahol a harmadik fejezet és egy különösen unalmas bekezdés között, majd elnyomta őket az álom. Hermione a könyvre borulva aludt el, Draco pedig a hátán feküdt, egyik karja átvetve a szemén, mintha a napfénytől akarná védeni magát, pedig a függönyöket már régen behúzták a szobában működő varázslatok.

Mire felébredtek, kint már lilás-narancsos fényben úszott a tenger, és mindkettejüknek fájt egy kicsit a nyaka a kényelmetlen alvási pozíciótól.

– Nahát – nyújtózkodott Draco, és megropogtatta a nyakát. – Mostanában nem lógtam ennyit.

– Legalább nem kellett Ronnal beszélgetned – ásított Hermione. – És ami azt illeti, nekem sem.

– Ez igaz, ez tényleg egy pluszpont volt a mai naphoz. Éhes vagyok.

– Én is.

Vacsorára Draco ragaszkodott hozzá, hogy ő rendeljen kettőjüknek, és amikor Hermione tiltakozni próbált, közölte vele, hogy egyszer már bebizonyíthatja, hogy nemcsak a felszínes dolgokhoz van tehetsége, akkor azt meg is fogja tenni. Amikor másfél órával később megérkezett a szobapincér egy egész tálcával, Hermione kénytelen volt beismerni, hogy tévedett: a férfi valami elképesztően finom mediterrán tésztát, hozzá friss kenyeret és egy üveg fehérbort rendelt, ráadásul pontosan úgy, ahogy Hermione a legjobban szerette.

– Honnan tudtad, hogy szeretem a csípőset?

– Emlékszem mindenre, amit ellopok a dobozodból – felelte Draco, és önelégülten elmosolyodott, miközben töltött a borból maguknak.

– Micsoda megfigyelőképességek, Malfoy! Ez igazán üdítő. Általában úgy ismered meg az embereket, hogy megeszed a kajájukat?

– Ez egy igazán remek stratégia. Sokkal többet elárul rólad, mint azt gondolnád. Egyébként a múltkori sültcsirkéd sótlan volt és száraz.

– Ellopja a kajám, és még panaszkodik is rá – csóválta meg a fejét a boszorkány.

– Tudod, hogy mit csinálsz a legjobban? – kérdezte a férfi az asztalra könyökölve.

– Mit?

– A sajtosmakarónit.

Hermione elnevette magát.
– Az egy rém egyszerű étel. És pontosan azt szereted?

Erre a varázsló csak megvonta a vállát.
– Nemcsak a báránybordát eszem meg. És nekem ízlik.

– És akkor még nem is ettél mindegyik ételből, amit én főztem – mondta Hermione halvány mosollyal.

– Tudod, csinálhatnál nekem is ebédet. Nem haragudnék érte, és akkor nem kellene kifosztanom Potter készleteit sem – tűnődött az egykori mardekáros. – Mit gondolsz?

– Nem vagyok se a házimanód, se a feleséged.

– De éppen az álbarátnőm vagy – világított rá Draco. – Még nem biztos, hogy könnyes szakítással végzünk a kapcsolatunkkal, ha ennek vége itt ezen a „szerelmeszigeten”.

– Végül is kikísérletezhetném rajtad az új receptjeimet – gondolkodott el a boszorkány.

– De csak érzéssel. A koriander nem a kedvencem.

A vacsora közben tovább folyt a könnyed csipkelődés, de valahol a második pohár bor után a hangnem lágyabbá vált, és Hermione rájött, hogy már régóta nem nevetett ennyit egyetlen este alatt sem. Draco elmesélte, hogyan próbálta apja egyszer meggyőzni arról, hogy a mugli éttermek mind ételmérgezést okoznak, és az első próbálkozása egy baráti vacsora alkalmával majdnem kudarcba fulladt. Hermione pedig erre hasonlóan kínos varázsvilágbeli élményével válaszolt, amikor nem tudta, hogy az evőeszközöket megbűvölték, és ha nem a megfelelőt használja, akkor megcsípi a kezét.

Miután végeztek, felváltva mentek fürdeni – Draco előbb, majd Hermione –, és amikor a boszorkány kilépett a fürdőszobából, kényelmes pizsamában, a haja még nedvesen a válla köré tapadt, furcsa szorítást érzett a mellkasában, amint meglátta Dracót az ágy szélén ülve, szintén pizsamában, ami – meglepő módon – egyszerű volt, dísztelen, egyáltalán nem az a fajta hivalkodó öltözék, amit Hermione elképzelt volna róla.

– Miért nézel? – kérdezte Draco, és a hangja most az egyszer nem volt olyan magabiztos, mint máskor.

– Semmi. Csak nem így képzeltelek el pizsamában – vonta meg a vállát Hermione. – Ennyi az egész.

– Levegyem? Kicsit meleg van.

– Merlinre, dehogy. Csak… mindegy, hagyjuk – sóhajtott fel egy fejcsóválással.

– Mit vártál? Selymet és a családi címert a zsebén? – kérdezte szórakozott mosollyal a férfi.

– Valami ilyesmit gondoltam – vallotta be a lány.

– Általában nem hordok ilyesmit – mondta egykedvűen a varázsló. – Nincsenek Malfoy címeres ruháim.

– Ez megnyugtató.

– De csináltathatok neked pólót, ha ennyire érdeklődő vagy.

– Inkább nem – nevetett fel a lány.

Egy percig kínosan álltak ott, mint akik nem tudják, hogyan kezdjék el az éjszakát. Az ágy hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint napközben, és a levegőben valami furcsa feszültség lógott, amit egyikük sem mert szóba hozni. Végül Draco törte meg a csendet, és félrehúzta a takarót a maga oldalán.

– Nyugodj meg, Granger, nem foglak megharapni. Hacsak nem kéred.

– Vicces vagy – vágott egy fintort Hermione.

– Tudom, ez az egyik legjobb tulajdonságom.

Hermione megrázta a fejét, de az ajkán ott bujkált egy mosoly, ahogy bemászott az ágyba, és igyekezett minél nagyobb távolságot tartani kettejük között, ami a franciaágy méretét tekintve nem volt nehéz feladat, mégis furcsa volt, hogy ennyire tudatosan csinálja.

– Jó éjt, Malfoy!

– Jó éjt, drága cicamurmáncom!

– Ha még egyszer így hívsz, esküszöm…

– Mit fogsz csinálni? Hozzám bújsz büntetésből? Oh, jaj, de rosszul esne, ha egy nő hozzám bújna – sopánkodott a varázsló.

– Legalább itt hagyj békén!

– Aludj jól, Granger!

De a nevetés, ami a szavai után jött, feloldotta azt a furcsa feszültséget, ami eddig a szobában lebegett, és Hermione érezte, ahogy a válla ellazul, a szemhéja pedig egyre nehezebbé válik. Draco még mondott valami félig érthetetlen viccet a horkolásáról, de a boszorkány már nem hallotta a végét, mert mindkettejüket elnyomta az álom, mielőtt bármelyikük is túl sokat gondolkodhatott volna azon, hogy milyen furcsán megnyugtató volt egymás közelsége.

***

Reggel Hermione arra ébredt, hogy valami meleg dolognak dől háttal, és egy pillanatig nem is értette, mi történt az éjszaka folyamán, aztán elkezdett elméleteket gyártani. Óvatosan hátrafordult, és rájött, hogy valamikor éjjel mindketten a másik felé fordultak, majd megint elfordultak egymástól, úgy, hogy most szinte hát-háttal feküdtek egymásnak, Draco háta meleg volt és biztonságot adó, Hermione pedig egy pillanatig nem is akart mozdulni, de aztán elkezdett odább araszolni, amivel persze némi hullámzást ért el a matracon. Időközben Malfoy auror is felébredt.

– Ébren vagy? – szólalt meg Draco rekedt hangon, anélkül hogy megfordult volna, aztán ásított egyet.

– Igen.

– Úgy hánykolódsz, mint egy partra vetett kákalag.

– Próbálom az intimszféránkat tiszteletben tartani – mormolta Hermione, aztán kicsit lerúgta magától a vékony takarót.

– Miattam nem kell itt aggódnod. Kezdem megszokni a közelségedet.

– Ennek igazán és borzasztóan örülök – jegyezte meg szarkasztikusan a boszorkány.

– Jól aludtál?

– Meglepően jól – ismerte el Hermione, és óvatosan arrébb húzódott, mielőtt bármelyikük túl sokat gondolt volna a helyzeten. – Te?

– Nem panaszkodom. De mindig beszélsz álmodban? – kérdezte eltűnődve a varázsló, aztán a hátára fordult. – Valamit jelentésekről és határidőkről motyogtál.

– Nagyszerű, még álmomban is unalmas vagyok…

Aztán egy ideig hosszú csend állt be a beszélgetésükbe. Hallották kintről a tenger hullámzását, a kint sétáló és korai strandolók hangját. Időközben Hermione is a hátára fordult, és most már mindketten a plafont bámulták, ahol nem volt igazság szerint semmi érdekes.

– Le kéne mennünk reggelizni – vetette fel a lány. – Lassan szerintem már mindenki ott van.

– Igen, valószínűleg – felelte Draco, és nyújtózkodva felült, a haja minden irányba állt, ami Hermione szerint nevetségesen jól állt neki, bár ezt inkább megtartotta magának. – Min mosolyogsz?

– Úgy nézel ki, mint egy ananász.

– A kezelhetetlen haj Black családi örökség – sóhajtott Draco. – Nincs ezen mit csodálkozni.

– De neked általában rendben van a hajad – húzta el a száját Hermione. – Ne mondd, hogy ez csak varázslat.

– Fésűnek hívják ezt a varázslatot.

– Biztos van rajta valami bűbáj.

– Ezt sosem tudod meg – felelte szórakozottan a varázsló. – Akkor a mai nap programját beszéljük meg inkább, oké?

– Rendben van. Reggeli, aztán strand. Viszonylag egyszerű, egyébként pedig rémesen unalmas program.

– Nem tűnik bonyolultnak – vonta meg a vállát Draco. – Ha nem zavarnak a hegek a mellkasomon.

– Nem fog.

– Akkor ezt megbeszéltük. Enyém a fürdő.

– Nem, nem. Este a tiéd volt, Malfoy. Most az enyém.

– Csak akkor, ha előbb érsz oda. – Mielőtt még megmozdulhatott volna, Draco kipattant az ágyból és végigszáguldott a szobán.

– Merlinre, te vagy a legrosszabb – sopánkodott a boszorkány.

***

Miután elkészültek, Draco és Hermione kéz a kézben indultak le reggelizni. Ezt megelőzte egy apró veszekedés is, mivel a lány nem volt túlságosan együttműködő, a férfi pedig túlságosan is részletesen mesélte el, hogy mit fognak gondolni róla a többiek, ez pedig hatott.

A boszorkány egy napsárga ruhát választott, kényelmes szandállal. A varázsló megint stílusosan öltözött fel, ahogy szokott; kényelmes vászoning és rövidnadrág. Útközben felmérte a terepet, mintha valamilyen gyanús akciót próbálna lefülelni.

– Baj van? – kérdezte Hermione. – Úgy nézel ki, mintha bármikor kiugorhatna egy sötét varázsló egy fikusz mögül.

Draco szórakozottan közelebbhajolt hozzá.
– Erre nagyobb esély van, mint egyébként gondolnád. Sötét mágusok bárhol leselkedhetnek rád.

– Az idevágó statisztika nem téged igazol – sóhajtott fel a boszorkány. – És kötve hiszem, hogy a Weasley és Brown esküvő bárkinek is vonzó lenne.

– Ennek pedig az mond ellent, hogy mi ketten eljöttünk ide – szólalt meg Malfoy auror. – Most meg úgy kellene viselkednünk, mint egy kerge egyszarúpár.

– Hülyén érzem magam.

– Dehogy. Az én álbarátnőm őrülten szerelmes – búgta a fülébe Draco. – Nem érzi magát hülyén.

– Próbálkozom, próbálkozom – morogta Hermione.

– Mosolyoghatnál.

– Oké – mosolyodott el kényszeredetten.

– Így már jobb. Most olyan, mintha a halálomat terveznéd.

– Nem a halálodat. Csak egy apró balesetet, Malfoy.

– Granger, miért nem csináltuk ezt hamarabb?

– Őszintén nem tudom.

A reggelit a szálloda teraszán szolgálták fel, hosszú asztalokon, őrületes választékkal és mennyiséggel. Hermione meg is lepődött a pazar kínálaton. Draco csak megfelelőnek minősítette. Kellemes szellő lengedezett itt az árnyékban, a társaság nagyobbik része már vidáman fogyasztotta a finomabbnál finomabb fogásokat. Ron és Lavender az asztalok között járkáltak, és lelkesen csacsogtak. A mai nap közös strandolásának részletei nem sok embert érdekeltek, legtöbben még mindig a reggelijük elfogyasztásával voltak elfoglalva.

A jegyespár Dracót és Hermionét jelentőségteljesen kikerülte, akik egyébként nem bánták, hogy nem kell velük beszélni. Mégis kaptak néhány kéretlen pillantást. Ron csak összehúzta a szemöldökét, Lavender csak a haját dobálta.

– Közös strandolás. Csodás – morogta Hermione, miután a pár továbbállt a következő asztalhoz, ugyanazzal a lelkesedéssel ismételve el a bejelentést. – Egy egész nap napolajjal bekenve, amíg Ron büszkén mutogatja az izmait mindenkinek.

– Lavender pedig a műmelleit.

– Jaj, ne már…

– Legalább lesz mit néznem – jegyezte meg Draco elgondolkodva. – Mármint a hölgyek részéről.

– Oh, tényleg?

– Rád gondoltam, Granger, ne legyél már ilyen érzékeny. Még sosem láttalak bikiniben. Úgyhogy kezdek kíváncsi lenni.

– Túlságosan reggel van még hozzád – csóválta a fejét Hermione. – És csak egy kávét ittam.

– Rejtély, hogy minket miért hagytak ki – sóhajtott az egykori mardekáros. – Szerintem pletykákat terjesztettek rólunk. Adj egy csókot, szerelmem! Mindenkinek látnia kell, hogy mennyire imádjuk egymást.

Hermione a szemét forgatta, de nem tudta elrejteni a mosolyát, majd megfogtak egy-egy tányért és válogattak a jobbnál jobb falatok között. Draco választott egy pálcikára tűzött sajtkockát, majd odanyújtotta a lánynak.

– Ezt most minek?

– Szépen kóstold meg – mondta a varázsló. – Lehetőleg lassan.

– Ne legyél nevetséges – morogta a boszorka, aztán evett a sajtból. – Ez egészen finom. Várj, keresek neked valamit. – Azzal elkezdett keresni valamit, ami hasonlóképpen működött. – Ez jó lesz.

– Nem szeretem a dinnyét.

– Az álpasim szereti – sóhajtott Hermione, majd ő maga ette meg a dinnyét. – Mangó kocka?

– Jöhet. Ez isteni – bólogatott a varázsló. – Kérek még!

– Nem foglak itt etetni egész nap – fedte meg a boszorkány. Erre a válasz az volt, hogy a varázsló közelebb húzta magához, és megcsókolta. Amilyen gyorsan megtörtént, olyan gyorsan vége is lett. – Figyelmeztethetnél.

Erre csak egy ravasz mosoly volt a válasz. Láthatóan Malfoy auror sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint Hermione.
– Édes vagy, amikor így elpirulsz – mondta végül.

– El tudom képzelni…

– Sok az ismeretlen – jegyezte meg Draco. – Weasley nem igazán fukarkodott ezzel az esküvővel.

Közben mindketten szedtek a tányérjukra némi finomságot.

– Ronnak nagy az ismeretségi köre. Mióta ilyen hatalmas sztár, azóta nagyon sokan csapódtak hozzá. Ezen nem is lepődtem meg. Jó részüket egyáltalán nem is ismerem.

– Azt hittem, hogy csak a család és közeli barátok lesznek itt – tűnődött hangosan a varázsló, miközben néhány bacont tett a tányérjára.

Hermione csak fél szemmel figyelte őt. Aztán zöldséges rántottát tett a tányérjára.
– Ki érti őt… Lavender családját egyáltalán nem ismerem. Hmm. Ez tényleg furcsa. Nem láttam a szüleit sem. Egyszer láttam csak őket, de a hajón sem voltak fent.

– Főnököt sem látom. Tényleg, ők vajon merre vannak?

– Harry és Ginny? Szeretnek későn kelni és sokáig lustálodni, szerintem majd talán a partra kiérnek.

Leültek az asztalukhoz, és csendben elfogyasztották a reggelijüket. Érdekes módon senki sem jött oda hozzájuk, most sem figyelték őket. Néha-néha elkaptak egy-egy pillantást, de ezen kívül mindenki tapintatosan kezelte a kapcsolatukat. Miután végzett, Hermione felállt, hogy egy kis gyümölcsöt szedjen. Draco még az asztalnál maradt, hogy befejezze a kávéját, és elolvassa Reggeli Prófétát, amit közvetlen Londonból szállítottak ide.

A svédasztal előtt azonban Hermione megtorpant, amikor meghallotta Lavender négy barátnőjének hangját, akik a közeli teraszrészen üldögéltek, és halkan, de nem elég diszkrétan sugdolóztak.

– …szóval végleg kimaradt a koszorúslányok közül – szólalt meg az egyik, és Hermione felismerte Parvati Patil hangját. – Lavender mondta, hogy egyszerűen túl kínos lenne. Gondolj bele, Hermione ott állna az oltár előtt, miközben Ron kimondja az esküt. Ő volt az exe, Merlin szerelmére.

– De mégis felkérte? – hüledezett egy ismeretlen szőke.

– Udvariasságból. Nem is tudod, hogy mennyire megkönnyebbült, amikor Hermione mégsem vállalta.

– El is tudom képzelni, milyen furcsa lenne – felelte a másik hang, amit Hermione nem tudott azonnal beazonosítani. – Bármennyire is barátok most, ez azért más. Lavendernek igaza van, hogy inkább nem kockáztat. Az is kínos lenne, ha ott sírna az esküvőn.

– Szerintem Hermione nem csinálna botrányt – szólalt meg Padma Patil. – Nem olyannak ismerem, aki ilyesmire képes lenne. Miből gondoljátok, hogy igaz? Még mindig szerelmes lenne Ronba?

– Te nem olvastad a Szombati Boszorkányt? Évek óta ez a téma.

– Tíz éve ez a téma.

– Szörnyű, ha valaki ennyi idő után sem engedi el a volt szerelmét.

Padma mondott valamit, amiből egyértelműen kitűnt, hogy nem hisz ezeknek a baromságoknak.

– Szerinted nem szerelmes. Szerintem egy időzített bomba – mondta egy másik ismeretlen boszorkány. – Már azt sem értem, hogy miért engedi meg Lavender, hogy barátkozzon Ron ezek után vele. Ez rossz ómen.

– Gyerekkori barátok – felelte Parvati. – Mindig is együtt voltak. Megmentették a varázsvilágot is.

– Pláne érdekes is, mert köztudott, mennyire nehezen dolgozta fel Ron a szakításukat. Ki tudja, mi jönne elő belőle, ha ott állna mellette az egész szertartás alatt.

– Ne legyetek nevetségesek. Láttam Malfoyjal, szerintem boldog és kiegyensúlyozott – mondta Padma. – Olyan édesek voltak ma reggel a reggelinél, egymást etették. Malfoy pedig megcsókolta.

– Ez csak látszat, vagy csak szenzációvadászat. Jól mutatna a Reggeli Prófétában ez a románc. Lavender szerint Hermione majdnem sírt, amikor bejelentették az eljegyzést. Szerinte Malfoyjal csak vigasztalódik.

– Parvati! – szólt rá a nővére. – Komolyan mondod ezeket?

– Lavender nekem mindent elmond. Nagyon furcsának találtam ezt én is, de biztos igaz lehet.

– Mindenesetre furcsa Malfoyjal látni.

– Nem mindegy, ha boldogok mind a ketten? – kérdezte Padma. – Komolyan mondom, nem is értelek bennetek lányok.

Hermione időközben elindult, el akart menni innen, nem akarta ezt tovább hallgatni. Végül pár sarokkal később a folyosó falának dőlt, és próbálta megőrizni a nyugalmát, bár a gyomra furcsán összeszorult a hallottaktól. Tudta, hogy nem lett volna szabad meglepődnie – sosem számított rá, hogy koszorúslány legyen egy olyan esküvőn, ahol az egykori barátja a vőlegény –, mégis fájt hallani, hogy mások ilyen könnyedén beszélnek arról, mennyire „kínos” az ő jelenléte.

– Átkozott Szombati Boszorkány.

Mély levegőt vett, megigazította a ruháját, és úgy döntött, inkább nem megy vissza Malfoyhoz. Visszafordult, és egy másik folyosón indult el a lakosztályuk felé, próbálva meggyőzni magát arról, hogy ez az egész nem számít, és hogy a mai napnak a strandon semmi köze ehhez az egész ostobasághoz.

De valahol mélyen tudta, hogy ez a mondat sem hangzott igazán meggyőzően, még saját magának sem. Gépiesen rángatta le magáról a ruháját, és cserélte át a sötétzöld bikinire. Annyira mérges volt, hogy legszívesebben mindent megátkozott volna.

Draco néhány perccel később ért a lakosztály ajtajához, miután végzett a kávéjával, és amikor belépett, egy hirtelen mozdulattal félre kellett húzódnia, nehogy összeütközzön egy párnával, amit Hermione dobott az ajtó felé, aki éppen az ablak és az ágy között rótta a köröket, sötétzöld bikiniben, ami olyan tökéletesen illett a szeméhez, hogy Draco egy pillanatra elfelejtett lélegezni.

Nem volt hülye, tudta, hogy a boszorkány jól néz ki. De most belefeledkezett a látványba. Kecses lábak, gömbölyded csípő, kipirult arc, csillogó tekintet. Ha nem lett volna ideges, akkor talán…

– Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen – dörmögte Hermione, kezével hadonászva, ügyet sem vetve arra, hogy a férfi belépett. – Tudod, mit hallottam az előbb? Na, találd ki!

– Sejtelmem sincs – felelte Draco, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, a tekintete azonban egy pillanatra sem mozdult el a lányról.

– Parvati, Padma és a két másik liba közül valamelyik arról pletykáltak, hogy miért nem leszek koszorúslány – folytatta Hermione, és megállt egy pillanatra, hogy dühösen a csípőjére tegye a kezét, majd újra elindult. – Állítólag azért, mert túl kínos lenne, mert egyszer Ronnal jártam. Mintha valami szörnyű botrány lennék, amit el kell rejteni a vendégek elől! Merlinre. Alig volt pár hónap…

– Ez tényleg felháborító – dünnyögte Draco, bár a hangja furcsán távoli volt, mintha nem igazán a szavakra figyelne.

– Tudod, mi a vicces?

– Micsoda?

– Soha nem feküdtünk le egymással.

– Várj! Mi?

– Pontosan úgy van, ahogy mondom.

– De, akkor mi ez az egész? – kérdezte Draco értetlenül.

– Már tényleg nem tudom. A legjobb az egészben, hogy Lavender állítólag maga döntött így, mintha bármi közöm is lenne még Ronhoz! És csak az udvariasság miatt kérdezte meg mégis. Évek óta csak barátok vagyunk, Merlin szerelmére! – Hermione megpördült, hogy a szoba másik felébe induljon, a haja meglendült a mozdulattól. – De persze, miért is bíznának bennem annyira, hogy ott álljak az oltárnál, amikor sokkal egyszerűbb csak úgy eltüntetni, mintha sosem számítottam volna semmit ennek a családnak.

– Szörnyű emberek – bólogatott Draco, a szeme végigsiklott a lány vállán, majd lejjebb, aztán gyorsan vissza az arcára, mielőtt Hermione észrevehette volna.

– És tudod, mi a legrosszabb? Nem is haragudnék Ronra, ha legalább szólt volna nekem, mielőtt döntött. De nem, inkább hagyta, hogy az egész helyzet ilyen szerencsétlenül alakuljon számomra, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon!

– Tényleg gyalázatos – helyeselt Draco automatikusan, miközben a tekintete megakadt a bikini pántján Hermione vállán, és önkéntelenül elgondolkodott azon, vajon szándékosan választotta-e ezt a színt, vagy csak véletlenül illik ennyire hozzá. Aztán a lehető legváratlanabb dolgot tette, ami őt magát is meglepte. Megérintette a bikinipántot.

Hermione megtorpant, és gyanakodva nézett rá.
– Te meg mit csinálsz?

– Megigazítottam.

– Te egyáltalán figyelsz rám? Merlinre… Ne akarj te is felbosszantani!

– Minden szavadra figyeltem – felelte Draco azonnal, bár a hangja még mindig azzal a furcsa, elrévedt tónussal csengett, ami egyáltalán nem illett a felháborodáshoz, amit állítólag osztott vele.

– Akkor mondd el, mit mondtam az előbb.

– Hogy ne akarjalak felbosszantani. Lavender mindenkinek azt mondta, hogy szándékosan ki akart hagyni a koszorúslányok közül, mert kínos lenne Weasley miatt. És csak udvariasságból kérdezett meg mégis. Weasley pedig egy fasz – vágta rá a férfi meglepő pontossággal, ami azt jelentette, hogy valahol a tudata mélyén mégiscsak követte a mondatokat, még ha a szeme közben egészen más dolgokkal volt elfoglalva.

– Rendben, akkor mégis figyeltél – morogta Hermione, kissé lecsillapodva, majd leült az ágy szélére, és a tenyerébe temette az arcát. – Csak annyira dühít. Tudom, hogy nem kellene érdekelnie, mit gondolnak rólam ezek az emberek, de mégis rosszul esik.

Draco lassan közelebb lépett, még mindig azzal a bizonyos elbűvölt tekintettel, mintha képtelen lenne másfelé nézni, aztán leült mellé az ágyra.

– Nem érdemled meg, hogy így beszéljenek rólad – mondta végül, és most először csengett a hangja teljesen őszintén, minden gúny és távolság nélkül. – Bárkinek szerencséje lenne, ha ott állhatnál mellette az esküvőjén.

Hermione felkapta a fejét, és meglepetten nézett rá, mintha nem számított volna ilyen komoly válaszra.

– Ez most… kedves volt tőled.

– Néha előfordul – vonta meg a vállát Draco, de a szája sarkában ott bujkált egy félmosoly, miközben a tekintete még mindig nem akart elszakadni a lánytól.

– Most meg mit bámulsz már megint?

– Semmit – hazudta a férfi, és igyekezett a plafonra nézni, ami minden eddiginél érdekesebbnek tűnt hirtelen. – Csak… jól áll neked a zöld.

– Ezzel nem segítesz…

– Annyira szeretnék segíteni neked – szólalt meg a varázsló.

– Malfoy…

Aztán Draco levette az ingét.

– Te most mégis mi a fenét csinálsz? És jesszusom…

– Az aurorok edzenek – vonta meg a vállát Draco, majd elővarázsolt egy fürdőnadrágot.

– Harry nem ilyen…

– A főnök annyit nem, mint mi szegény alsóbbrendű aurorok – magyarázta a varázsló. – Két perc és mehetünk a strandra.

– Ugye nem itt akarod átvenni a fürdőnadrágot? – kérdezte Hermione.

– Szeretném, ha még lennénk titkaink egymás előtt, cukormurmánc – kacsintott egyet a férfi, aztán bement a fürdőbe, majd még bentről kiszólt. – Félnék, hogy elállna a lélegzésed.

– Aha, a röhögéstől.

Erre Draco csak öblösen felnevetett. Remekül működött köztük az összhang.

hozzászólások: 0