9. fejezet
Az éjszaka

Éjfél már réges-rég elmúlt, mire Draco nesztelenül belopódzott a lakosztályba. A szoba sötétbe burkolózott, Hermione pedig összegömbölyödve feküdt az ágy szélén, a takarót egészen az álláig felhúzva. Mélyen aludt. Könyv volt mellette, ami nem volt túlságosan meglepő látvány, de annyira meghitt, hogy Dracót megmosolyogtatta a látvány. A vad göndör haj szétterült az ágyon, a vonásai ellágyultak a halvány, beszűrődő holdfényben. Szép volt, egyszerűen gyönyörű, mint egy alvó tündér, akit nem szabadna felébreszteni. De Draco nem olyan volt, aki betartott volna bármilyen szabályt.

A férfi gyorsan átvette a pizsamáját, és óvatosan bebújt a lány mellé, ügyelve, hogy ne rengesse meg túlságosan a matracot. Egy pillanatig csak nézte a boszorkányt – ahogy a szempillái finoman rebbentek álmában –, aztán nem bírta ki, és az ujjával könnyedén végigsimított az orrán.

Először csak méltatlankodást hallott. Erre Draco elmosolyodott, majd újra végigsimította a lány orrát.

Hermione ezúttal azonnal felriadt. A pillák megremegtek, aztán a szemei kipattantak.

– Mi a… – motyogta összerezzenve, majd résnyire nyitotta a szemét. – Malfoy? Hol a fenében voltál ilyen sokáig? Mennyi az idő?

– Hiányoztam? – kérdezte Draco, és elégedetten helyezkedett el a párnán, amit az álla alá gyűrt.

– Nem igazán. Csak tudni akarom, megint miféle hülyeségbe keveredtél – ásított Hermione, aztán megmozgatta a tagjait, és kinyújtózott. – Szóval mit csináltál?

– Semmit. Auror vagyok, nem egy ütődött tini.

– Aha.

– Kellemesen telt az estéd? – kérdezte a férfi, félresöpörve a kérdést. – Sokat gondoltál rám? Annyi szépet mondtam neked. Sikerült ellazulnod egy kicsit?

Hermionénak esze ágában sem volt, hogy elmondja Dracónak a katasztrofális énidejét, amit végigkísért a mély baritonja, a közelségének emléke és a meggondolatlan csókjaiké. Lazulás? Nem, nem volt benne semmi lazulás, inkább csak még rosszabb lett a helyzete, mint ahogy eddig. És nem akarta megadni ezt az örömöt Malfoynak, hogy emiatt is gúnyolhassa.

– Álmodban – morogta a boszorkány, és megpróbált hátat fordítani neki, de Draco karja már ott is termett a dereka körül. – Egyáltalán nem gondoltam rád. Egyáltalán nem.

– Felkapcsoljam a villanyt?

– Semmi esetre sem.

– Van egy olyan gyanúm, hogy nem mondtam neked eleget, Granger. De nem baj, mert most újra itt vagyok, és megint van egy jó történetem – mondta a varázsló, aztán közelebb húzódott a lányhoz.

– Csak egy?

– Ahaaaa…

Hermione felhúzta az orrát, és elhúzódott Dracótól.
– Remélem, nem ittál túl sok Lángnyelv Whiskyt. Mert a szagod alapján...

– Csak eggyel ittam. Potterrel. Ennyi. Minden rendben – sóhajtott fel a férfi. – Gondoltam, hogy adok neked elég időt, hogy kiélvezd az énidőt. Erre te csak olvastál. Lehangoló.

– Nálad az „ennyi" legalább hármat szokott jelenteni? De igazából mindegy.

– Cicamurmánc, csak nem féltékeny vagy? – kuncogott Draco. – Hogy nem veled ittam egyet? Holnap kirúghatunk a hámból, drágám. Lazíthatnánk egy kicsit.

– Nem érdekel engem, hogy kivel iszogatsz és mennyit – felelte Hermione, de a hangjából hiányzott a harag. – Csak ne lehelj rám. Szerintem ez majdnem négy volt.

– Csak egy volt.

Ekkor halk nyögés szűrődött át a szomszéd szobából, majd egy tompa puffanás, mintha valaki nekiment volna a falnak, aztán két test ledőlt az ágyra.

Draco és Hermione egyszerre dermedtek meg, és emelték fel a fejüket. Aztán hallgatózni kezdtek.

– Az meg mi volt? – suttogta Hermione.

– Biztos loboncos futkárok – vágta rá Draco szemforgatva. – Szerinted?

Újabb nyögés következett, aztán Ron hangja, félig elfojtva:
– Lavender…

– Gyere, Ronnie, dönts hanyatt! – követelte a boszorkány. – Érezni akarlak. Mélyen.

Még egy puffanás hangzott a faltól.

– Ó, ne – nyögött fel Hermione, és a párnába temette az arcát. – Ne, ne, ne. Hol a fenében van a pálcám? Nem akarom ezt hallgatni.

– Úgy tűnik, valaki nagyon készül a nászéjszakára – vigyorgott Draco gúnyosan. – És még te mondtad, hogy nem jó a varázslatom? Ezek biztosan leverik a vakolatot. Weasley olyan, mint egy kanos baknyúl.

– Ez borzalmas. Ne mondj ilyeneket! – nevetett Hermione, de legszívesebben sírt volna. – Ezt kell hallgatnunk egész éjjel? Én ezt nem akarom.

A fal túloldaláról egyre hangosabban szűrődtek át a zajok – nyikorgás, kuncogás, majd Lavender éles rikoltása. Hermione felült, és rémülten nézett Dracóra.

– Ezek leverik a képeket is a falról.

Draco felröhögött.
– Mit akarsz, mit csináljak? Nem mehetek át hozzájuk, hogy megátkozzam Weasley-t.

– Gyorsan mondd ki azt a bűbájt! – sürgette Hermione. A haja most vad fürtökben omlott a vállára. – Gyerünk!

– Várj, ezt most komolyan mondod? – Draco felvonta a szemöldökét, a szeme csillogott a félhomályban. – Hogy legyünk hangosak, mert ők azok?

– Hangosabbak.

– Granger. Azt akarod mondani nekem, hogy szexhangokat kell most kiadnunk, mert a szomszéd szobában Ron Weasley épp a menyasszonyát keféli? Nemrég még te voltál ennek a legnagyobb ellensége.

– Nem! Igen! – szólalt kétségbeesetten a boszorkány. – De… Nem bírom ezt hallgatni. Csináljunk valamit.

Draco elvigyorodott, és közelebb húzódott hozzá.
– Tudod, mit? Rendben van. A hitelességünkért. És mert ennyire lelkes vagy. Csináljuk.

– Malfoy, ez nem…

– Sss. Csak kövesd a példámat.

A férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül felnyögött – olyan hangosan és olyan túlzó átéléssel, hogy Hermione majdnem leesett az ágyról a nevetéstől.

– Ez borzasztó volt – suttogta fuldokolva a nevetéstől. – Olyan volt, mint egy sebesült randalór üvöltése. Szerencsétlent inkább lelőném, hogy ne szenvedjen.

– Milyen kis gúnyosak lettünk hirtelen, Miss Granger. Én emlékszem, hogy nem olyan régen még, annyira ellenálltál ennek. Tessék, akkor rajta. Neked jobban megy?

– Ez kihívás? – kérdezte Hermione.

– Nyögj egyet, szépségem.

– Oohh… iiiigen.

– Ez az, baby! – kontrázott rá Draco. – Olyan gyönyörű vagy.

– Senki nem fogja elhinni, hogy…

– Ó, szerinted, nem fogja? – Draco felvont szemöldökkel nézett rá, aztán újra nekilátott, ezúttal még drámaibban, a hangját olyan mélyre engedve, hogy Hermione a szájára kellett szorítsa a kezét, nehogy hangosan felnevessen. – Mit mondjak akkor neked? Szeretnék mélyen elmerülni benned. Hmm? Ez jó lesz?

– Állj le! – zihálta a boszorkány két nevetésroham között. – Ha meghallanak minket nevetni, az sokkal gyanúsabb lesz, mint a csend!

– Akkor segíts! – Draco a fal felé biccentett, ahol Lavender hangja ismét felcsendült hangosan. Erre a varázsló elnyújtott nyögést hallatott. – Csinálj te is valamit, mert egyedül úgy hangzik, mintha magammal játszanék, de durván túljátszanám.

Hermione mély levegőt vett, próbálva összeszedni magát, aztán kényszeredetten felnyögött – annyira mesterkélten, hogy Draco azonnal a párnájába fojtotta a röhögését.

– Ez volt a legrosszabb, amit valaha hallottam – préselte ki magából a férfi könnyezve a nevetéstől. – Úgy hangzott, mintha valaki most tanulna meg lélegezni egy kilyukasztott tüdővel.

– Próbáld te jobban csinálni! – förmedt rá Hermione, bár a szája sarka önkéntelenül felfelé kunkorodott.

– Rendben. Figyelj és tanulj.

Draco ezúttal Hermione nevét nyögte bele a sötétbe, olyan meggyőzően, hogy a boszorkány egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Amikor pedig arra kérte, hogy lovagolja meg, Hermionét nem kellett volna túl sokáig győzködni. A hangja mély volt és rekedt, és túlságosan is valóságosnak tűnt ahhoz, hogy csupán színjáték legyen.

Hermione érezte, ahogy a bőrén végigfut a libabőr, és gyorsan a takaróba kapaszkodott, mintha az menedéket nyújthatna.

– Ez… – nyelt egyet. – Ez elég jó volt.

– Tudom – felelte Draco önelégülten, de a hangja egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha ő maga is meglepődött volna azon, mennyire komolyan gondolta. – Gyere!

– Hová?

– Álljunk fel az ágyra.

– Miért?

– Ugráljunk – szólalt meg a varázsló.

– Te nem vagy normális, Malfoy – nevetett Hermione. – Nem vagyunk már gyerekek.

– Az ágy nyikorgása hitelesebb, mint bármi, amit a torkunkból ki tudunk préselni. Gondolj bele: Weasley-ék biztos hallották, hogy recseg-ropog mellettük a bútor. Ha mi csak fekszünk itt néma csendben, az önmagában gyanús. Hagynám, hogy rám mássz…

– Nem, nem, ne folytasd! – szabadkozott a boszorkány. – Ma már egy életre elég volt a mocskos beszédből.

– Pedig tudom, hogy milyen hatással volt rád – kacsintott Draco, aztán lassan elkezdett ugrálni. – Ohh, baby, olyan jó vagy! Csináld… azt az őrjítő… mozdulatot a csípőddel!

– Igen… drágám… csináld tovább! – nyögte Hermione, majd hozzátette: – Ez a valaha hallott legrosszabb érv, amivel valaha is megpróbáltál rávenni valamire.

– És mégis meg fogod tenni. – Majd kinyújtotta felé a kezét a varázsló, aztán a színjátékokat is folytatta egy torokhangú nyögéssel.

Hermione legszívesebben megfojtotta volna Dracót, de a matracon egyensúlyozva felállt, és megfogta a férfi kezét.

– Gyerünk, Granger. A siker kedvéért.

– Ha ebből bármi kitudódik, én foglak hibáztatni mindenért, ami valaha rosszul sült el az életemben.

– Elfogadom a feltételeket.

A boszorka végül feladta, és óvatosan elkezdett rugózni, a térde remegett egy kicsit a puha matracon. Draco még mindig fogta mindkét kezét, hogy egyensúlyban tartsa, és ez az apró gesztus furcsán megnyugtatta. A cinkos mosolyát nem bírta elrejteni.

– Na és most?

– Most ugrálunk. – Draco már mozdult is, egy határozott mozdulattal felpattant, mire az ágy rugói hangosan megnyikordultak, az egész keret beleremegett.

Hermione felszisszent a meglepetéstől, és ösztönösen megkapaszkodott a férfi karjában, nehogy elveszítse az egyensúlyát. De közben nem bírt nem mosolyogni.

– Ez őrület!

– Ez zsenialitás – vigyorgott Draco, és újra ugrott, immár Hermionét is magával rántva.

A boszorkány kis sikoltással emelkedett a levegőbe, aztán nevetve érkezett vissza, a haja szanaszét repült, ahogy próbált talpon maradni. Az ágy minden mozdulatnál panaszosan nyikorgott, mintha tiltakozna az egész színjáték ellen, de éppen ez volt a lényeg – minél hangosabban, annál jobb.

– Igen… Iggeeen. Méééégg…

– Ez az… nehogy abbahagyd.

– Gyerünk, szerelmem!

– Mindjárt… ooohh, mindjárt!

– Még tarts ki, drágám! – kiáltotta Draco, és megint felugrott, a keze már ott volt Hermione derekán, hogy megtartsa.

– Annyira jól csinálod – üvöltötte teljesen felszabadultan a boszorkány, de azért sziszegve hozzátette: – Ha kitöröm a bokámat, esküszöm...

– Akkor legalább hiteles fájdalomkiáltásaid lesznek – vigyorgott Draco, majd hangosan folytatta. – Élvezz el nekem, édes. Hangosan, hogy mindenki hallja!

Hermione felnevetett, és feladta az ellenkezést – egyszerűen csak ugrott, ahányszor a férfi ugrott, a kezük összefonódott, hogy ne essenek egymásra, miközben az ágy rugói egyre kétségbeesettebben nyikorogtak alattuk. Néha nekidőltek a falnak is, ami őket egyáltalán nem érdekelte. Egy ponton olyan rosszul léptek, hogy Draco elveszítette az egyensúlyát, és hátrazuhant, magával rántva Hermionét is – a boszorkány pontosan a mellkasán landolt, mindkettejükből tüdejéből kiszaladt a levegő, ami a nevetéssel és nyögéssel keveredett. Hangos rekedt kiáltással terültek el az ágyon.

Mindketten hevesen ziháltak, miközben összegabalyodva feküdtek. Draco mosolyogva és még mindig kapkodó lélegzettel kereste a boszorka tekintetét, majd közelebb húzta Hermionét, és egyszerűen megcsókolta. Ez nem lepte meg egyiküket sem. Az érzés ismerős volt, borzongató, túl jó, hogy abbahagyják. A boszorkány viszonozta, és elmélyítette a csókot, amit ő maga sem értett, de ezen az éjszakán az értelemnek nem volt helye ebben a szobában. Ezek a nyögések, érintések és csókok igaziak voltak. Elmerültek ebben az érzésben. Fogalmuk sem volt meddig.

Aztán egy pillanatra elcsendesedtek. Hermione a férfi mellkasára tette a fejét, érezte a szíve dobogását a füle alatt, gyors és egyenetlen, akárcsak az övé. Draco keze ott pihent a derekán, ahol elkapta, és egyikük sem sietett elmozdulni.

– Nos – szólalt meg végül Draco, a hangja szokatlanul rekedt volt –, azt hiszem, ez épp elég meggyőző volt.

Hermione gyorsan felült, mielőtt bármi mást is érzett volna abból, amit nem akart. Malfoy… Draco. Már nem úgy gondolt rá, hogy eddig. Szinte várta, hogy újra megcsókolja, megérintse. Pokolba kívánta az egész színjátékot. De annyira bonyolult volt minden.

– A szomszédban már csend van – jegyezte meg a boszorkány, inkább csak hogy mondjon valamit. – Mit gondolsz?

Valóban: a fal túloldaláról már semmi nesz nem szűrődött át, csak a saját kapkodó légzésük hallatszott a szobában.

– Akkor a küldetésünk sikerrel zárult – Draco visszahanyatlott a párnára, és elégedetten nyújtózkodott, mintha az egész nem lett volna más, mint egy jól végzett munka. – Még a kamuszexben is jó vagyok.

– Milyen önelégült vagy.

– Ahogy mindig.

Hermione lassan visszafeküdt mellé, még mindig zihálva a nevetéstől és a szokatlan tornától, nem is beszélve a kavargó érzéseiről.

– Soha többé nem teszek ilyet.

– Pedig egész ügyesen ugráltál. Egészen kipirultál. És holnap reggel folytatjuk.

A férfi elmosolyodott a sötétben, aztán közelebb húzódott hozzá, az orrát a boszorkány hajába fúrva. Hermione nem válaszolt, de a szíve még sokáig nem nyugodott meg.

A csendben, ami ezután támadt, mindketten hallgatták, ahogy a szomszéd szobából lassan elhalkulnak a hangok.

– Mi a baj, Ronnie? – hallatszott Lavender hangja. – Már majdnem megvagyok.

– Nekem így nem megy! – Ron szinte üvöltött. – Mi a franc folyik a szomszédban? Leestek a kurva képek a falról. És a fejem landolt egy vakolatdarab.

– Most mit vagy úgy oda? Tegyél egy kurva bűbájt a falra, aztán mozogj tovább – sziszegte neki a boszorkány. – Csak még egy kicsit tarts ki.

– Nem, kimegyek – morogta Ron. – Én ezt most… nem megy. Ezek a kibaszott nyögések.

– Eddig szeretted.

– Nem a tiédet – hörögte a varázsló. – Azt, ami a szomszédból jön.

– És velem mi lesz? – sipítozta Lavender. – Húzd vissza a segged az ágyba!

– Saj… Sajnálom, drágám, nekem ez most nem megy.

– Igen, Ronnie, azt látom – vetette oda a boszorkány. – Segítek.

Aztán erős ajtócsapódás hangzott, és Lavender csalódott morgása.

Draco visszadőlt a párnára, Hermione pedig még mindig a takaró szélét markolta, a szíve szaporán vert valami olyasmitől, amit nem igazán akart nevén nevezni, és alig tudta visszatartani a nevetését.

– Nos – szólalt meg végül a férfi, és a hangjában ismét ott bujkált a szokásos gúny –, azt hiszem, ezzel megmentettük a kamuviszonyunk hitelességét.

– Aha. Nagyon is.

– Ezek meg hogyan összevesztek – nevetett Draco. – Ronnie-nak nem sikerült a dolog. Mit gondolsz, ez tartós impotencia?

Hermione felnevetett.
– Megérdemelte.

– Még egy kamu menetet? Csak, hogy Lavender se tudjon aludni.

– Nem…

– Pedig még nem vagyok fáradt – vigyorgott rá a férfi. – Mit gondolsz?

– Aludj, Malfoy – morogta Hermione, és hátat fordított neki, remélve, hogy a sötétség elrejti, mennyire kipirult az arca.

Draco elmosolyodott, aztán közelebb húzódott hozzá, az orrát a boszorkány hajába fúrva.

– Aludjak?

– Jó lenne – morogta a boszorkány.

– Még nem vagyok álmos – méltatlankodott a férfi, majd magához ölelte a lányt.

Hermione érezte, ahogy a karjait köré fontja, szorosan magához öleli, és hozzásimult. Draco aztán az egyik lábát átvetette rajta, mintha nem akarná, hogy megszökjön.

– Jézusom, engedj már el! – nyafogta Hermione.

– Olyan jó az illatod.

– Becsíptél? – kérdezte a lány. – Oh, jézusom! Nem tudnál elhúzódni egy kicsit?

– Nem. Szeretek összebújni.

– Ez csodálatos. Engedj már el!

– Nem – közölte a varázsló. – Szex után mindig jó összebújni.

– De mi nem is szexeltünk – sopánkodott Hermione.

– Ez kinek a hibája?

– Malfoy…

– Jó éjt, cicamurmánc! – mondta Draco, aztán egy apró csókot nyomott a boszorka nyakára, amitől ő egy kicsit megfeszült.

– Malfoy! Engedj már el.

– Ne mocorogj, Granger. Jó éjt, drágám!

Hermione nem válaszolt, de a szíve még sokáig nem nyugodott meg.

hozzászólások: 0