14. fejezet
Hívatlan vendég


– Egész nap itt fogsz nálam lebzselni? – kérdezte Hermione Dracót, aki láthatóan egészen otthon érezte magát. Végigfeküdt a kanapén és a lány egyik könyvét olvasgatta. Kényelmesen elhelyezkedett akár egy jóllakott kandúr, s Hermione esküdni mert volna rá, hogy még dorombolt is.

– Jól érzem magam itt – nyújtózott a férfi kaján vigyorral az ajkán. – Minden tiszta, sehol sincsenek szétszórt ruhák, nem kell takarítanom. Mi mást kívánhatnék még? Van egy kis rágcsálnivalód itthon?

– Azt látom, hogy jól érzed magad – csóválta meg a fejét. – A Mágiatörténet napjainkban nem túl nehéz olvasmány az egy sportolónak?

– Szótagolva olvasok, hogy könnyebb legyen, így egészen jól haladok vele – ironizált Draco és megforgatta a szemét. – Egészen jó ez a könyv.

– Ha akarod, kölcsönadom neked. Nem kell ezért itt maradnod – ajánlotta fel a lehetőséget, de Draco nem akart még elmenni. Megnyugtatta a lakás otthonos környezete, másra nem is vágyott most.

– Nem kell kölcsönadnod, mindjárt végzek vele. Nem túl hosszú és sokat emlegetik benne Pottert. Kezd egyre unalmasabb lenni – húzta el a száját.

– Irritál, hogy téged meg sem említenek benne? – cukkolta gúnyosan.

– Egyáltalán nem, rólam eleget írnak az újságok, azokat gyakrabban olvassák, mint ezt a könyvet. Az én hírnevem makulátlan és töretlen. – Hermione úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a férfi megjegyzését. – Különben is a Kviddics évszázadai következő kiadásában benne leszek.

– Szóval az egész vasárnapot itt fogod tölteni velem? – tudakolta kíváncsian, s visszakanyarodtak az eredeti témához.

– Úgy döntöttem, hogy igen. A gyerek nincs otthon, a lakásom takarítása megvár, nincs ennivalóm, és ahogy sejtem, te már nekiálltál az ebédnek. Mennyei lesz az illata alapján – szagolt bele a levegőbe, aztán kéjesen kifújta. – Mi lehetne ennél jobb?

– Ha megmasszíroznám a lábad és ellejteném neked a hét fátyoltáncot – forgatta meg a szemét Hermione.

– Micsoda programok – bólogatott Draco. – De majd csak ebéd után.

– Hogy bírt téged elviselni ennyi ideig a feleséged?

– Az a baj, hogy a feleségem nem is akart igazán a feleségem lenni. Talán a házasságunk első évében még jó heccnek tartotta, utána pedig csak kivert kutya voltam. Nem is főzött nekem, egy kedves szava sem volt hozzám. Maga volt a pokol az életem – sajnáltatta magát Draco.

– Szegénykém – vágott sajnálkozó arcot Hermione, majd megsimogatta a férfi arcát. – Olyan nehéz lehetett neked.

– Igen, nagyon – kontrázott rá Draco és még fájdalmasabb arckifejezést vágott.

– Na, akkor kelj fel, és pucolj egy kis hagymát! – törte meg az idillt Hermione.

– Nem jött be? – vágott egy fintort a férfi.

– Egyáltalán nem. A kivert kutya résznél már biztos voltam benne, hogy csak henyélni akarsz egész nap – tette csípőre a kezét

– Jól van, segítek. – Draco elővette a pálcáját és a konyha felé irányította, aztán elmondott egy varázsigét. A konyhaasztalon lévő hagymák kiugrottak a héjukból, aztán a kés elkezdte őket felaprítani. – Így gondoltad?

– Capitulatus! – mondta Hermione és Draco pálcája egyből a kezében landolt. – Úgy gondoltam, hogy varázslat nélkül fogsz segíteni.

– Ne már, Granger! Még az anyám se büntetett meg így, pedig isten látja lelkem éppenséggel keményen próbálkoztam – sóhajtott fel elkeseredetten, noha még mindig túlságosan is színpadiasra vette a figurát.

– Látod ez a probléma. Én nem vagyok az anyád. Sipirc a konyhába, Malfoy!

– Jól van, rendben van – morgolódott Draco és feltápászkodott. – Kötényt nem kapok?

– Minek?

– Nehogy piszkos legyen a ruhám – kényeskedett színpadiasan.

– Nem lesz az.

– Azt tudnod kell, hogy nem vagyok házi tündér, de házimanó se. Pocsékul főzök, és kész katasztrófa vagyok. Kérdezd csak meg a fiamat. Hidd el nem rest szapulni a saját apját, ha erről van szó, főleg egy ilyen csinos nőnek, akibe az első pillantásra beleszeretett.

– Nyugi, nem várok tőled semmit, főleg nem nagy tetteket. De azt fogjuk megenni, amit most elkészítünk. Szóval próbáld meg nem elszúrni.

– Rendben van – sóhajtott Draco.

– Helyes! – mosolyodott el a boszorkány. Aztán mindketten lekezdtek a konyhapult környékén tevékenykedni. – Komolyan ennyire rossz volt a házasságotok?

– Mármint arra vagy kíváncsi mennyire mondtam igazat? – kérdezett vissza a varázsló. Vett egy mély levegőt, majd végigsimította a homlokát. – Nem is tudom hogyan bírtuk ki ennyi ideig. Amennyire lehet tönkretettük egymás életét.

– Sajnálom.

– Már csak túl akarok lenni rajta – folytatta a férfi gondterhelten. – Megszerezni Astrid felügyeleti jogát, és elfelejteni az egészet.

– Megértem – bólogatott Hermione.

– És most beszéljünk a te szerelmi életeről.

– Nem beszélünk.

– Ez igazán szörnyű.

– Ez, ami itt van az szörnyű – vágta rá a boszorkány, majd elnevette magát. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer együtt főzünk.

– Hidd el, erre még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam – mondta a férfi és felgyűrte az ingujját. Hermione összekötötte a haját, aztán folytatta a munkát. Elég meleg volt a lakásban, kint még mindig tombolt a nyári hőség. Draco most értette csak meg igazán, hogy a mugli női viselet, mennyi előnnyel jár.

Hermione egy vékony, rövidnadrágot viselt, bő csónaknyakú pólóval, ami finoman lecsúszott az egyik vállán. Mezítláb volt és ez különösen felkeltette a férfi érdeklődését. Egészen egzotikus látvány nyújtott a konyhában sürgölődve, ez pedig Dracónak nagyon tetszett. Pont olyan volt, mit amilyennek egy kívánatos nőt elképzelt magának. Közel sem mesterkélt, inkább természetes.

– Ne bámulj úgy, mintha nem is tudnád, mit kell tenni! – A nő hangja kizökkentette a mélázásból.

– Pedig nem tudom. Egy kis iránymutatás jól jönne.

– Jól van.

– Hidd el, így mind a ketten jobban járunk.

– Van ott egy halom paradicsom. Vágd fel őket, aztán tedd bele őket abba a tálba! – adta ki a parancsot Hermione.

Nagyon vicces volt Dracót a konyhában látni egy halom paradicsommal – gondolta kajánul a lány, már maga sem értette, hogy miért nem küldte el már órákkal korábban. Viszont olyan jó volt így kettesben, valahogy egyáltalán nem tűnt idegennek az érzés. Ahogy kezdte egyre jobban megismerni teljesen más emberként kezdett rá gondolni. Néha lopva figyelte, ahogy a varázsló precízen aprítja a paradicsomokat. Talán mégis csak jó lehetett bájitaltanból. El kellett mosolyodnia, amikor Draco úgy vágta fel a koktélparadicsomokat, mintha százszorszépgyökerek lennének.

Hermione nyugodtan tevékenykedett a konyhában, nem kapkodott és végre örömét lelhette a főzésben. Máskor csak összedobott valamit, de most ezt nem tehette. Volt kire főznie, és ez boldogsággal töltötte el. Érzéseket ébresztett benne, olyanokat, amiket legszívesebben elnyomott volna. Mostanság nagyon is begubózott. Vajon ilyen lenne az, ha végre közel engedne magához valakit? – tűnődött magában.

Persze ennek semmi köze nem volt Malfoyhoz. Már az is nagy előrelépésének tűnt, hogy képesek felnőttként viselkedni egymás mellett. A férfi sokszor mosolygott rá, amitől neki is jó kedve lett. Az egykori mardekáros sokkal lazábbnak tűnt, mint gondolta volna.

– Jó, most akkor összekeverünk mindent és várunk, míg készen lesz a szósz.

– Hadd keverjem meg én! – ajánlotta fel szolgálatait a férfi. – Olyan egyszerűnek tűnik ez az egész.

– Mert az is. Olyan, mint egy bájital, ha jobban belegondolsz. Kellenek hozzá az érzékeid is, némi ízlelés és szaglás. Az a különbség, hogy itt nem halálos mérgeket kotyvaszt az ember, szóval Malfoy, készítsd az ízlelőbimbóidat.

– Nem is értem, hogy miért vagyok ennyire béna. Pedig jó voltam bájitaltanból – méltatlankodott Draco, majd kevert még egyet a szószon.

– Piton kedvence voltál. Nem véletlen voltál belőle jó – adta meg a lány választ, némi gúnyos felhang kíséretében.

– Hidd el, jó voltam! – Draco farkasszemet nézett a nővel, aki egy szavát sem hitte el.

– Jól van, hosszú még a nap. Keresünk egy bájitalt és megfőzöd nekem, másképp továbbra is kétségeim maradnak a képességeidet illetően.

– Állok elébe – vigyorodott el gonoszul Draco.

– Uh, ha most látnának a barátaim – nevetett Hermione. – Szerintem el se hinnék.

– Akkor mi lenne?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a boszorkány, majd a szószra nézett. – Rakj bele egy kis bazsalikomot, kérlek!

– Rendben.

– Most kóstolunk – mondta Hermione, kivette Draco kezéből a fakanalat, és belemerített a szószba. – Hmm, isten.

Draco elvette a kanalat tőle, majd ő is belekóstolt. Tényleg meglepően finom volt.

– Tényleg finom – szólalt meg végül. – Nem is gondoltam volna.

– Spagetti szószt készíteni nem annyira vészes. Persze nem vagyok benne profi, de én így szeretem.

– De nekem ez nagy dolog – mondta férfi. – Leírhatnád a receptjét.

– Persze, szívesen. Lassan, kész van a tészta is és akkor ehetünk.

– Leves nem lesz? – érdeklődött Draco.

– Nem. Nincs kedvem azt is főzni – rázta meg a fejét Hermione, majd egy pillanatra nagyon is közel lépek egymáshoz. Karjuk súrolta egymást, a boszorkány rámosolygott, majd kiment az étkezőbe megteríteni az asztalt. A férfi megbabonázva nézte a nőt. Miért vonzza ennyire? Miért nem akar elmenni? Vele annyira más volt és teljes mértékben új. Nyugalmas, meghitt.

Még mindig gyönyörű, talán még gyönyörűbb, mint azon a karácsonyi bálon, amikor nem csak nézte, hanem látta is őt, és amikor először dobbant meg igazán a szíve. Csodálatosabb, mint amikor először megcsókolta. De az már a múlt – emlékeztette magát Draco. Buta, dühös kölyök volt akkoriban, eltelve keserűséggel. Kiprovokálta maguknak a büntetőmunkát Bimba professzor óráján. Aztán annyi mindent összehordott a lánynak és megcsókolta, majd mindketten külön utakon folytatták tovább az útjukat. Most inkább kínos pillanatként emlékezett rá.

Viszont most minden más volt. Mindketten felnőttek, képes neki megnyílni és őszintének lenni vele. Hermione pedig nem küldte el, noha nyilvánvalóan nem megszokott egy férfi jelenlétéhez vasárnap délkörül a konyhájában, sőt az életében sem. Vajon miért nem küldi el mégis? Kideríthette, csak egy kis legilimencia kellett, de nem volt nála a pálcája, mellesleg durván megsértette volna a boszorkányt. Nem akarta kockáztatni a jelenlegi baráti helyzetüket.

Elmélázva keverte tovább a sűrű paradicsomszósz, aminek fűszeres, finom illata tompította az érzékeit és felébresztette ízlelőbimbóit. Talán most volt az eddig évek egyik legmegnyugtatóbb pillanatában része. Habár válása és a költözés óta a feszültség egy részétől megszabadult, most kapcsolódott ki igazán. Hermione jelenléte nyugtatta meg – ismerte be csupán csak gondolatban.

– Már nem kell kevergetni – nevette el magát a lány. Kedves hangja kizökkentette Dracót a mélázásból. – Lekapcsoltam már a tűzhelyet is.

– Szólhattál volna. Nem vettem észre – szabadkozott, majd hátrébb lépett a tűzhelytől.

– Ahh, most már tényleg úgy gondolom, hogy Pitont lefizettétek a jó jegyekért. – Nevetett tovább a boszorkány.

Draco viszonozta a mosolyt, aztán megvakarta a tarkóját.

– Ez nem igaz. Csak ehhez vagyok analfabéta. A csapatnak is én főzöm a sebgyógyító bájitalokat – mesélte a varázsló. – Az enyém jobb, mint a Mungóé.

– Áh, akkor ezért van homlokodon forradás vagy azt Harry miatt csináltad? – mosolygott rá Hermione, aztán eltűrt egy tincset a férfi homlokából. A gyengéd érintéstől Draco egy pillanatra megdermedt, de aztán rögtön válaszolt.

– Dehogy is! Egyébként az egy gurkó miatt volt. Később forrasztották be és maradt egy heg után. A jobb szemöldökömet is sikerült kettészelnie a sérülésnek.

– Durva meccs volt?

– Aha, letaroltak minket, mint egy randalor csorda a mezőt – emlékezett vissza Draco. – Borzalmas volt.

– Elhiszem, még elképzelni is rossz. Ezért nem szeretem annyira kviddicset. Túl durva nekem.

– Néha talán, de én imádom – mosolyodott el varázsló. – Semmi sem fogható hozzá.

– Mi lenne, ha mennénk enni? – ajánlotta fel Hermione.

– Rendben van. – Mindketten leültek az asztalhoz. A lány egy pálcaérintéssel az asztalra varázsolta az ennivalót.

– Jó étvágyat! – mondták egyszerre. Evés közben nem is beszéltek egymással. Amit mondjuk egyikük sem bánt. Annyira jól sikerült az étel, hogy Draco kétszer repetázott. Hermione megnyitott egy üveg bort.

– Ez mugli bor?

– Azt hiszem. Én nem értek hozzá, de szerintem finom. Tölthetek?

– Igen, jó lenne.

– Remélem, hogy ízleni fog.

– Hm, ez tényleg jó – mondta Draco, majd újra belekortyolt az italba.

– Gondoltam, az apám választotta. Nagyon ért hozzájuk, ez az egyik hobbija – mesélte Hermione. – Anyuval gyakran járnak kóstolókra.

– Igen? Nem is gondoltam. Egyébként mivel foglalkozik?

– Fogorvos.

– Mondtad neki, hogy simán tudsz magadnak új fogat növeszteni? – kérdezte vidáman a férfi és töltött Hermionénak is, aki szintén mosolygott.

– Dehogy mondtam meg. Alapjaiban rengetném meg a praxisát.

– Legalább jól keres vele?

– Igen, elismert szaktekintély, ahogy anyukám is. Mindketten nagyon jók, több rendelőjük van – ismerte be Hermione és érezte, hogy újra megnyílik Draco előtt. – Megbocsátottak nekem és ez mindennap erőt ad.

– Miért kellett nekik megbocsátani neked? – kérdezte a férfi.

– Tudod, féltettem őket a háború idején. Felhasználták volna őket ellenem, vagy megölték volna. Nem hagyhattam őket itt, így kitöröltem a memóriájukat és elküldtem őket Ausztráliába. Minden itteni kapcsolatukat elvágtam. – Hermione szeme megtelt könnyel. – Felhasználtam ellenük a varázserőmet.

– Megmentetted az életüket – szólalt meg Draco, és akaratlanul megfogta a lány kezét. – Mit meg nem tennénk azokért, akiket szeretünk, nem igaz?

– Igen, valóban.

– Jól tetted, amit tettél – folytatta a varázsló. – Én tudom milyen lett volna, ha megzsarolnak azzal, hogy megölik a szüleidet. Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincs más választása az embernek. Nem sok esélyt hagytak nekem sem.

– Néha nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e – mondta ki a boszorkány.

– Megszenvedtem döntésemet, úgy ahogy te. Bár te jóvátetted, visszaadtad az életüket, az emlékeiket és a lányukat – közölte egyszerűen a férfi. – Ennyi az egész.

– Majdnem megöltem őket, Draco. Ezt nevezed önzetlen cselekedetnek? Hetekig jártam hozzájuk, hogy a bizalmukba férkőztem, és amikor visszaállító varázslatot végeztem el rajtuk, majdnem belehaltak.

– Merlin veled volt – jegyezte a férfi halkan. – Ne bánkódj többet a múlton! Inkább a jövő számítson.

– A jövőn? Az az igazság, hogy a jelen pillanatnyilag jobban leköt. Miért pont veled beszélem meg ezt? – nevette el magát végül a boszorkány. – Olyan képtelen és fura helyzet.

– Kedvelsz.

– Lehet – vett egy mély levegőt.

– Megértjük egymást.

– Talán.

– Miért félsz velem barátkozni? Nem csábítalak át a sötét oldalra, mert már nincs közöm hozzájuk. Megváltoztam.

– Tudom, Draco.

– A szüleim persze vérárulónak hisznek, pedig most követem azokat az elveket, amiket eddig elnyomtam. A saját elveimet. És persze vezeklek én is a tetteimért.

– El kellene engednünk a múltat, nem igaz?

– De igen, bár nem olyan könnyű.

– Tudom. Téged ráadásul figyelnek.

– Az nem érdekel – rázta meg a fejét. – Nem nehéz úgy élni, hogy kerülöm a bajt. Normális családot akartam Astoriával. Későn jöttem is rá, hogy milyen valójában. Ezért is akarom visszaszerezni Astridot, hogy neki is boldog, normális élete legyen. Az anyját soha nem fogom pótolni, de mindent megadok neki, amit módomban áll.

– Bár megtehetném, hogy most elhozhasd – szólalt meg félhangosan a boszorkány. Látta Draco szemében a fájdalmat, a keserűséget.

– Kedves tőled.

– Ugyan már – dőlt hátra Hermione, aztán az ajkába harapott. – Azt hiszem, egy kicsit túl messzire mentünk.

– Igen – mondta férfi, majd elengedte a lány kezét. A szemébe nézett és óráknak tűnő percekig csak figyelték egymást. – Akarod, hogy elmenjek?

– Nem – válaszolt gyorsan a nő. – Nem akarom, hogy elmenj.

– Én sem akarok elmenni.

– Nem vagyok erre felkészülve – szakította meg a szemkontaktust. – Mármint arra, hogy ennyire meg tudunk nyílni egymásnak.

– Én sem. Még soha nem volt egy griffendéles barátom sem – vallotta be Draco.

– Én sem szimpatizáltam sohasem egy mardekáros csirkefogóval sem.

– Mégis a barátom szeretnél lenni?

– Megpróbálhatjuk. Nem utálhatlak örökké, amikor hamarosan egyre több időt fogunk együtt tölteni Astrid miatt – jegyezte meg a boszorka tényszerűen.

– Nem akarom, hogy utálj.

– Minek nézel engem? Kislánynak? Az ügyfelem vagy, és nem az a taknyos, aki a suliban folyton piszkált.

– Az is én vagyok.

– Ezzel tisztában vagyok, viszont mindketten felnőtt emberek vagyunk – magyarázta a boszorkány.


– Akkor ezt megbeszéltük, de hol marad a desszert? – váltott témát a férfi.

– Milyen desszert? – vonta össze a szemöldökét Hermione

– Desszertet is ígértél – állította szemrebbenés nélkül Draco.

– Én nem ígértem ilyesmit.

– Pedig én határozottan emlékszem rá.

– Nem hinném, hogy így lenne – nevetett fel a boszorkány. – Meg akarod dézsmálni minden rejtett tartalékomat?

– Azért csak van még abból a tegnap esti fagyiból? Én azzal is beérem – vigyorgott Draco és újra nagy szemekkel nézett a lány szemébe.

– Rendben van, kapsz belőle. Ilyen követelőző vendégem, mint te, még sosem volt.

– Láthatod, hogy nem volt hiba engem beengedni.

– Csak sosem mész el – jósolta meg a lány.

– Ne aggódj, ha elfogy a kaja, akkor eltűnök én is – ígérte a férfi, Hermione csak nevetett rajta. Beszélgetésüket a telefon csörgése zavarta meg. Draco kérdőn nézett Hermione, aki megvonta a vállát, majd a készülékhez sietett.

– Itt Hermione Granger beszél.

– Szia, széplány! Remélem nem zavarlak! – szólalt meg a vonal túlsó végén egy kellemes bariton hang.

– Szia, Heath! – mondta Hermione vidáman és némileg cincogó hangon. Ugyanakkor már maga a megszólítás is felért egy sértéssel, így leginkább zavartan tette, hogy mennyire örül a hívásnak.

Draco a háttérben egy nagyon mérges fintort vágott, maga sem érette miért. Eddig jól alakult a barátságuk Grangerrel, de ez a bájgúnár mugli cseppet sem illett a képbe, sőt mindent összezavart.

– Remélem, hogy jól érezted magad tegnap – duruzsolt a vonal túlsó felén negédesen Heath.

– Igen, köszönöm. És azt is, hogy hazahoztál. Kedves tőled – köszönt meg Hermione.

– Kár, hogy olyan hamar vége lett az estének, de muszáj volt hazajönnöm – sajnálkozott a férfi. – Rettentően bánom… Máson sem járt az eszem.

– Semmi baj.

– Tudom, hogy még korai, de szeretnélek elhívni szombaton egy partira – állt elő az ötlettel.

– Ez jó ötlet lenne – bólogatott a lány, bár ő maga sem tudta, hogy miért egyezett bele ilyen hirtelen. Talán csak önmagának akart valamit bizonyítani, vagy csak a Dracóval töltött nap hozta ki belőle mindezt. – Mi az alkalom?

– Az üzlettársaim partit adnak, valami hasonlót, mint amilyen találkoztunk. Unalmas lesz és hervasztó. Ezért is reméltem, hogy eljössz velem és szebbé teszed.

– Ugyan már, ne mondj ilyeneket – nevetett fel, és érezte, hogy elpirul. Normális esetben az ilyesmi nem hatott rá, most mégis megtörtént.

– Pedig erre számítok. Olyan jól éreztük magunkat. Szóval ne hagyj egyedül, kérlek!

– Jól van – mondta Hermione. – Számíthatsz rám.

– Akkor szombaton!

– Igen. Szia! – A lány akaratlanul is elmosolyodott, de rögtön megbánta, amikor szembenézett a férfival.

– Na, bájgúnár jelentkezett? – mondta gúnyosan Draco.

– Igen és nem volt igazad. Elhívott randira szombaton – újságolta a lány és kihívóan a férfi szemébe nézett.

– Csak a szexre hajt – közölte egyszerűen a varázsló.

– Miért akarsz lelombozni?

– Mert így van. Egy naiv kislány vagy, kedvesem. Láttam, hogy mi van a fejében.

– Pedig nem vagyok naiv – húzta ravasz mosolyra a száját Hermione, amit vendége nem tudott mire vélni. Egyedül a sokat gyakorolt türelmesség miatt sikerült kordában tartania a kitörni készülő féltékenységi rohamot, amit ő nem is ennek akart nevezni. Mi a fene van vele? Inkább nem akarta megmondani erre a választ.

hozzászólások: 0