A Sárkány ügyvédje
1. fejezet
Ítélet

A Minisztérium folyosóján olyan mélyreható csend honolt, hogy még a saját szívverését is hallotta. Egyedül ült a hosszú padon, varázslatokkal leláncolva. Kínzó lassúsággal teltek a percek, mintha vánszorgott volna az idő. Hideg volt, néha még egy-egy légáramlat is végigsuhant a folyosón és a vékony rabruha alá is beférkőzött a csontig hatoló, dermesztő érzés.

Borzongott, már maga sem tudta, hogy a félelemtől vagy a hidegtől van-e így. Keze és lába teljesen elgémberedett, de nem mozdult meg, némán maga elé bámult. A sakktáblaszerű járólaptól már a szeme is káprázott, néha teljesen bele is feledkezett a négyzethálók tengerébe - Ilyenkor egy pillanatra elfelejtette, hogy hol is van, de aztán történt valami, és újra visszatért a valóságba.

Ezúttal is kinyílt egy ajtó, ütemesen kopogó léptek zaja hallatszott valahol, s gyorsan el is halkult. A fiatal férfi idegesen felkapta a fejét, kihúzta magát, mintha nem is okozna gondot a várakozás. Felöltötte az unott, türelmetlen aranyvérű varázsló arckifejezést, de valójában nem így érzett. Nem érte jöttek – gondolta keserűen.

Tejfölszőke haja a homlokába hullott, bár nem tűrte el, ahogy szokta. Szíve még mindig szaporán dobogott, izmai görcsbe rándulva várták, hogy végre felállhasson, azonban senki sem jött, hogy elvezesse és megkezdődjön a tárgyalása. A gyomra ökölnyire zsugorodott, háta bizsergett, becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia a fekete-fehér, kínosan tisztára súrolt négyzetek tengerében visszatükröződni a saját megtört arckifejezését.

Félelem – ez volt az egyetlen érzés, ami ebben a pillanatban átjárta az egész lényét. Az elmúlt években nagyon sokszor volt hozzá szerencséje, így már jó ismerősként üdvözölték egymást. Kívülről hűvösnek mutatkozott, mindig elrejtette a valódi önmagát, soha nem állíthatta senki sem, hogy ismeri a valóságot, amely megbújt egy önző, nagyképű, egyke fiú álarca mögött. Most azonban nem bírt a rettegéssel, már csak percek választották el az összeomlástól. Napok óta csak őrlődött, ostorozta magát…

Mégis mi értelme volt ennek? – ötlött fel benne hirtelen. Voldemort halálfalóitól az Azkabanig vezető útja cseppet rögös volt. Az álarca végül repedezni kezdett, s a megtörtség utat talált magának. A szürke szemek fénytelenül tekintettek előre, olyanok voltak, mint a szürke vulkáni hamu, alattuk sötét karikákkal, ami végtelen kimerültségét jelezte. Itt ült láncra verve, béklyókban, ítéletre várva. Draco Malfoy még nem tudta, milyen sorsot szánnak neki. Börtön vagy halál – nem volt több választási lehetőség.

Számított is rá, hogy ez fog történni – vágott egy fintort keserűen. Csak néhány rossz döntés kellett hozzá, s naiv, befolyásolható fiatalként már el is kötelezte magát a legsötétebb hatalom mellett. Viszont semmi sem hasonlított a mesére, az ígéretre és eszmékre, amiket egykor hallott, holott tudta, hogy kockázatos és veszélyes. Halálfalóként a belső körökben, amihez apja révén egészen Voldemort haláláig tartozott, mindent tudtak róla; erősségeit, gyengeségit, félelmeit, utóbbiakat fel is használták ellene. Persze ellene fordították ifjú naivitását is. Túlélés – ez volt az egyetlen dolog, ami mozgatta most a halálfalósereget, így akár egymás ellen is képesek voltak vallani.

Draco ökölbe szorította a kezét. Az egy hónapnyi rabságot nehezen viselte, de még ez is csak egy csepp volt ahhoz képest, amit halálfalóként kapott. Az elmúlt évekből csak a rettegést ismerte, és ez megdermesztette józan gondolatait, nem volt mersze elfutni. Megremegett a merev vasbilincsbe szorított csuklója, s a vastag lánc hangja visszhangot vert a folyosón.

Hiába húzta ki magát, hiába nyomta el a kellemetlen érzéseket, akkor sem tudott változtatni helyzetén. Torka kiszáradt, s a tehetetlen düh szorongatta, fojtogatta. Mellkasába furcsán belenyilallt az éles fájdalom. Megijedt ettől, zihálva vette a levegőt, mire az érzés kínzó lassúsággal elmúlt. Szíve továbbra is hevesen dobogott a torkában, látható volt az ütemesen lüktető ér a nyakán.

Miért történt ez vele? Hiszen alig volt tizenhat éves, amikor megkapta a jegyet. Ugyan most már felnőttnek számított a varázslók törvényei szerint, de a valóságban egy tudatlan gyerek volt még akkor. Az elvek, ideák, amiket belésulykoltak, érvényüket vesztették, az élete egyszerre céltalanná és irányíthatatlanná vált. Nem tudott már semmiben sem hinni, még önmagában sem. Hit… Mégis miben kellett volna hinnie? Semmi biztos pont sem volt az életében.

Ezekben a zűrzavaros időkben nem volt a legjobb ajánlólevél a karjára égett Sötét Jegy, ami még mindig feketén világított fehér bőrébe égetve. Felidézte azt a pillanatot, amikor megkapta. Irtózatos fájdalommal járt, de elmaradt az előre megígért dicsőséges érzés. Most pedig a Wizengamot előtt a halálfalósága nem jelentett mást, csak egy halálos ítéletet. Soha nem érezte magát megbecsültnek, hiába kapott a belsőbb körökben pozíciót. Még halálfalóként is ki volt szolgáltatva mások akaratának, megfenyegették, megzsarolták és néha meg is kínozták. Ezek bevett módszerek voltak, minden tag átesett rajta, így nem várhatott tőlük sem rokonszenvet.

A Minisztérium új erőre kapott és új eszméket képviselt. Kemény kézzel bánt minden sötét varázslóval és boszorkánnyal, e téren nem a kegyelemességükről voltak híresek. Megkezdődött a perek és a gyors ítéletek időszaka. A varázsvilág revansot vett a sötét oldalon, keményen megtorolta a vérontást és példát statuált hithű halálfalókkal. Már meg sem merte számolni hány „társát” ítéltek el. Most pedig a Wizengamot dönt a további sorsáról.

Dracónak le kellett fognia remegő kezét, nehogy a láncainak csörgése még jobban felzaklassa. Rettenetesen félt, hogy örökre az Azkabanba zárva kell élnie, mindentől távol és élve eltemetve. Valaha megbocsátást nyernek a bűnei? – kérdezte saját magától. Merlinhez fohászkodott. Persze nem hitt a második esélyben… Az unalmasnak tűnő roxfotos évei egyszerre a legszebbeknek tűntek, bármikor vissza ment volna az időben. Milyen úton kellett volna elindulnia? Miért nem védte meg senki sem? Igen – jutott eszébe hirtelen –, Piton professzor megpróbált segíteni, de ő sincs már többé. Dumbledore professzornak is igaza volt, a szavak ott visszhangoztak a fejében egy jó ideje, bár már késő volt visszafordulni.

Elvesztett mindent, ami fontos volt számára valaha is. Apja sem volt már az a befolyásos arisztokrata, aki egykoron, hanem csupán egy kegyvesztett varázsló, aki némi pénzért és egy vallomásért cserébe szabadságot vásárolt magának és a feleségének, rabságot pedig tizenkét halálfalónak. Viszont a fiának már nem maradt ebből a kegyelemből. A Minisztérium meg akarta mutatni hatalmát és szigorú ítéletet kívánt hozni Draco Malfoy ügyében, hiszen majdnem megölte Dumbledore-t és halálfalókat jutott be Roxfort falai közé. Szinte most is hallotta a vádakat, amiket felolvastak neki a letartóztatásakor.

Draco keserűen gondolt vissza Dumbledore-ra. Nem tudta megtenni, egyszerűen nem bírt egyetlen embert sem megölni és később sem tette egyetlen egyszer sem. Pálcáját alaposan megvizsgálták vagy ezerszer is, és mindannyiszor őt igazolta, mégsem akartak hinni neki. Társai gyávának tartották a gyengeségéért, a vizsgáló bizottság pedig hazug és becstelen halálfalónak. Néma megbánással nézte a bilincseket és a láncokat a kezén.

Igen, a Minisztérium nagyon kegyes volt hozzá… Éjszaka mentek érte és hurcolták el az otthonából. Kirángatták az ágyából, fel sem öltözhetett… Még mindig tisztán fel tudta idézni anyja, sikolyait, s apja fenyegetőzéseit, ám mindegyik reakció hasztalan volt. Az aurorok pálcatöréssel fenyegették meg szüleit, akikre ez egyből hatott.

Nem volt kérdés, Dracónak felelnie kellett tetteiért a Wizengamot előtt. Megpróbáltatásokkal teli egy hónapot töltött a varázslók börtönében, egyedül egy aprócska, nyirkos cellában. Az időt csak a falra vésett apró rovátkákból mérte, ami kínzó lassúsággal telt. Fogalma sem volt mi történt ezután a családjával, sem egy hír, sem egy levél nem érkezett egyetlen nap sem.

Legszívesebben elfutott volna, de már nem törhette ezen a fejét. Rengetegen vártak ítéletre, ezért is kellett neki is türelmesen várnia, bár úgy gondolta, szándékosan hagyták utoljára, hogy még jobban kínozhassák. Minden estét, amit a szűk cellában töltött, sikolyok és üvöltések kísértek. Hamarosan ő is közéjük fog tartozni – gondolta keserűen, és próbált hozzászokni a gondolathoz.

Aztán évek múlva már csak egy lélektelen test lesz, aki a keserűségbe, fájdalomba és bűntudatba fulladva lélegzik tovább, míg egyszer csak megkönyörülnek rajta, aztán dementor csókkal végleg megölik a lelkét.

A folyósón ekkor léptek hangzottak fel, dübörgő, kongó léptek, melyek egyre közelebb jöttek hozzá. Érte jöttek – dobbant meg a szíve, és egyből kiverte a hideg verejték. Akaratlanul is remegni kezdett a térde, amikor az ismeretlen férfi megállt előtte.
– Draco Malfoy? – szólította meg egy ősz hajú, alacsony, bicegő férfi. A neve úgy hangzott a szájából, minta egy szitokszó lenne, az érces hang visszhangot vert a csupasz falakon.
– Igen, én vagyok, uram. – Draco összerezzen a saját neve hallatán, de nem mutatta ki érzelmeit.
– Kezdődik a tárgyalása, Mr Malfoy. Jöjjön utánam!
Draco bólintott, és követte a másikat. Minden egyes léptét lánccsörgés kísérte. Egyre inkább elhatalmasodott rajta a pánik, de próbálta kordában tartani az érzéseit. Elvégre Malfoy volt, akinek arisztokrataként, kifogástalan viselkedéssel kellett mindent eltűrnie. Most azonban minden értelmét vesztette számára. Az összeomlás annyira közel volt, de ki kellett tartania.

Nem volt más, mint egy átlagos ember, akit talán el is ítélnek. Nem ölt ugyan embert – emlékeztette magát, de szerepet játszott a Dumbledore elleni összeesküvésben, és még számtalan olyan dolgot tett, amire nem volt büszke. Egyetlen mentsége talán azt volt, hogy kényszerítették rá.

Végtelennek tetszett az út, amin haladtak. Végül egy olyan folyosórészre értek, ahol már boszorkányok és varázslók tolongtak, hogy elsőként halhassák az ítéleteket. Összesúgtak mögötte azok, akik jöttek gúnyolódni rajta. Néhányan pálcájukat is rászegezték, de senki sem volt annyira bolond, hogy megátkozza így csak a köpködés és a szitkok maradtak.

A szégyen égette a torkát és legszívesebben üvöltött volna, mint egy ketrecébe zárt állat, de nem tehette, csak némán, lesütött szemmel haladt tovább. Igyekezett kizárni a külvilágot, ez azonban nem ment könnyen. Az ajtó csikorgására emelte fel ismét a tekintetét. Egy terembe vitették, ahol nyüzsgő tömeg vette körült, amitől hirtelen pánik uralkodott el rajta. Lába remegni kezdett, és alig tudott tovább menni.

Az ősz hajú férfi intett neki, hogy körterem közepén elhelyezett székben foglaljon helyet. Mozgolódás támadt, amikor is egy fekete taláros férfi, Arnold Award lépett elő, s helyet foglalt az ítélőbírói székben. Ősz haját szorosan hátrafésülte, s karvalyszerű tekintetét egyenesen a vádlottra függesztette. Valamit mormogott a méretes bajusza alatt, majd megköszörülte a torkát.
– Kérem a vádlottat, Draco Malfoyt, álljon fel! – mondta a férfi szigorú hangon. Egyenesen Draco szemébe nézett, mintha mindent ki tudott volna belőle olvasni. Aztán hirtelen megszakította a kontaktust és az előtte heverő jegyzetekre emelte a tekintetét, s recsegő hangon megszólalt: – Esküt tett, hogy az igazat mondja, így az igazságszérumtól eltekintünk. Halálfaló tevékenységgel vádolja a Wizengamot. Az igazságügyi mágia szakértőnk, Amber Blade jelentésében megerősítette, hogy karján a Sötét Jegy látszik, amit megközelítőleg két éve szerzett. Mit hoz fel mentségére? Miért csatlakozott a Voldemorthoz?
– Kényszer alatt cselekedtem – válaszolt Draco megtörten, némi vívódás után. Bár még maga is megkérdőjelezte ennek igazságtartalmát. Bár valóban nem volt más választása akkoriban.
– Ki kényszerítette arra, hogy csatlakozzon a halálfalókhoz?
– A családom helyzete kényszerített rá. – A teremben mindenki egy emberként hördült fel. Draco nem akart hazudni, hiszen egyébként sem volt más választása. – Bellatrix néném vitt el hozzájuk. A családomat megfenyegették, ha nem teszem meg, amit kérnek, mindannyian az életünkkel fizetünk a döntésünkért. Voldemortnak szüksége volt rám akkoriban, hogy bejusson Roxfortba.
– Miért nem kért segítséget a Minisztériumtól és az auroroktól?
– Azonnal megöltek volna, ha egyáltalán megfordult volna fejemben hasonló – válaszolta enyhén remegő hangon.
– Miért vállalta el a feladatot, amivel halálfalókat jutatott be Roxfortba?
– Nem tehettem mást, nem tagadhattam meg a parancsot. Az apámat elfogták és az Azkabanba zárták, és ez volt a feltétele a szabadulásának. De a feladat túlnőtt rajtam.
– Hogy érti? – kérdezte keményen a férfi, mit sem törődve azzal, hogy Dracónak nehezére esik a válaszadás. – Hiszen a halálfalók bejutottak Roxfrotba.
– Számtalanszor megfenyegettek és megkínoztak, amiért sokáig elmaradt a várt eredmény. De nem ez volt a legszörnyűbb feladat, amivel megbíztak.
– Később próbált kilépni?
– Soha nem mertem – sütötte le a tekintetét a fiatal varázsló.– Kifejtené?
– Minden percben a haláltól rettegtem – vallotta be Draco. – Nem volt merszem elmenekülni, ráadásul a jeggyel a karomon semmi esélyem se lett volna.
– Hány éves volt, amikor megkapta a jegyet?
– Tizenhat. – A terem felhördült a válaszára, s a morajló suttogás végigsöpört a tömegen. Oh, igen, a legfiatalabb elítélt halálfaló, micsoda megtiszteltetés! Noha Draco ezt inkább átoknak tartotta.
– Tehát kiskorú volt – tette hozzá a bíró.
– Igen.
– A pálcáját megvizsgáltuk, de nem találtunk gyilkosságra utaló varázslatokat. Ellenben sok fekete mágiával kapcsolatos átkokat, amiknek a főbenjáró átkokkal alkalmazásával együtt szintén büntetendő a használata. Elismeri, hogy használta ezeket?
– Igen – préselte ki magából Draco.
– Hányszor állt Imperius átok hatása alatt?
– Jó néhányszor előfordult. Arra is tisztán emlékszem, amikor Voldemort Cruciatus átokkal megkínzott Dumbledore professzor meggyilkolása után. – Az esküdtek ismét felhördültek. Az ifjú Malfoy vallomása őszintének hangzott, sokan azonban kételkedtek ártatlanságában.
– Imperius átokkal vették rá, hogy elkövesse a gyilkosságot a Roxfort hajdani igazgatója ellen? – vallatták tovább.
– Nem tudom biztosan.
– Tudja bizonyítani az állítását, miszerint tetteit nagy részben kényszer és zsarolás hatása alatt követte el? Vannak rá tanúk?
– Nincsenek tanúim. Egy halálfaló sem mondana a védelmemben semmit sem. – Az igazat mondta, hiszen ő sem tanúskodott volna egyik halálfaló védelmében sem.
– A védelem viszont szeretne megszólaltatni egy tanút– szólalt meg egy nő a háttérben. Draco nem ismerte a boszorkányt, de minden bizonnyal ő volt az ügyvédje. – Engedélyt kérek Harry Potter kihallgatására.
– Helyt adok – A teremben tompa nyüzsgés kommentálta az esetet. Eddig még soha nem fordult elő, hogy a bíróságon egy halálfaló mellett tanúskodtak volna.
– Csendet a teremben! – utasította rendre Award ítélőbíró a hangoskodókat dörgedelmes hangjával. – Zártkörűvé tetetem a tárgyalást, ha még egyszer csendre kell intenem az esküdteket. Szólítom a tanúk padjára Harry Pottert!
Kinyílt az egyik ajtó és Harry lépett be rajta. Nem nézett Dracóra, bár ezt a vádlott nem is bánta. Ennél nagyobb megaláztatást nem is kaphatott volna.
– Emelje fel a pálcáját! Esküszik, hogy az igazat és csak is az igazat mondja? – kérdezte az kihallgatást végző varázsló.
– Igen– válaszolta Harry, s átadta pálcáját a férfinek, aki meghajolt és egy bársonypárnára tette. – Mostantól, ha hamis tanúzáson kapják, akkor elveszti a pálcáját.
– Igaz, hogy Draco Malfoy Imperius átok hatása alatt cselekedve kísérelte meg Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore meggyilkolását?
– Igaz – mondta Harry rezzenéstelen arccal. – Ott voltam, amikor az eset történt. Küzdött ellene és legyőzte az átkot, vagyis nem ő követte el a gyilkosságot.
– Draco Malfoy tagja volt a Halálfalók társaságának?
– Igen.
– Ön szerint szabad akaratából? – kérdezett rá a bíró.
– Nem. – Harry hangja határozottan csengett, és a teremben fojtott suttogás hallatszott, de ő nem is figyelt rájuk. Egyedül egy pillanatra Dracóra nézett, bár a fiatal férfi nem viszonozta a szemkontaktust. Lesütött szemmel bámulta a béklyóit, s vívódott magában.
– Kifejtené bővebben? – kérte Award mennydörgő hangon.
– Fogva tartották az apját. A nagynénje elvakult módon ragaszkodott Voldemorthoz, megölték volna, ha nem teszi azt, amit mondanak – felelte egyszerűen Harry. – Bármelyik megfélemlített ember ezt tette volna.
– Ne bocsátkozzon feltételezésekbe, Mr Potter!
Draco érezte, hogy a szégyen gödrében egyre mélyebbre süllyed és nem akarta elhinni, ami itt történt. Potter miatta vállal kockázatot. Miért? Láthatóan az esküdtek itták minden szavát és hittek neki.

– Mit tud arról, hogy Draco Malfoy a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolában végzett feladatáról?
– Voldemort parancsára cselekedett és követte el az összes bűntényt.
– Szabad akaratából tette mindezt? – tették fel az újabb kérdést.
– Nem, kényszer hatása alatt – vallotta Harry. – Pontosabban az Imperius átok hatása alatt volt – szavait határozottan ejtette ki és folytatta a magyarázatot.
– Draco Malfoy ártatlan. – Harry hangja tisztán és élesen hangzott fel a teremben. Meghökkent sóhajok hangzottak fel a tömegből, de nem mert senki sem szólni semmit. Az ítélőbíró végigpásztázta a tömeget, majd megköszörülte a torkát.
– Az ítélkezést bízza a Wisengamotra, Mr Potter. Nincs több kérdésem – mondta a férfi és visszaült a helyére. – Kimehet a teremből.
– A bíróság ítélethozatalra visszavonul – jelentette be a bíró zengő hangon.

Draco némán tűrte, hogy egy szűk kis helyiségbe vigyék, aztán rázárják az ajtót. Elcsigázva meredt a bűvös láncaira, amitől soha nem fog megszabadulni úgy istenigazából. Miért kellett Potternek ide jönnie? És miért érezte magát ettől egy darab rogynak?

Kopogtattak az ajtón. Draco felkapta a fejét, de nem szólt semmit sem. Kattant a zár, lassan kinyílt az ajtó, és maga Harry Potter lépett be rajta.
– Miért jöttél? – kérdezte Draco elcsigázottan. Meg kellett volna könnyebbülnie, de az érzés váratott magára.
– Mert ezt kellett tennem – válaszolta Harry, mintha ez lett volna az legkézenfekvőbb magyarázat erre. Talán csak a hőskomplexus miatta tette ezt. – De gondoltam, hogy rá fogsz kérdezni.
– Egyáltalán nem volt erre szükség.
– Tartoztam Narcissa Malfoynak. Megmentette az életem, én pedig visszaadom a te életedet, Így nem leszek a családod lekötelezettje. Nyugodtan utálhatjuk egymást tovább – vetítette előre a jövőt Harry.
Draco elgondolkozott azon, amit Harry mondott, aztán nagyot sóhajtott. Örültség lett volna, ha makacsul elutasítja magától az egyetlen lehetőséget a szabadulásra. Amúgy sem maradt semmi a büszkeségéből, ez az egy lépés már nem sokat nyomott a latba.
– Hidd el, Malfoy, nem hinném, hogy szabadlábon több vizet zavartnál, mintha az Azkabanba zárva töltenél pár évet. Mindketten tudjuk, hogy inkább vagy áldozat, mint bűnös.
– Mindig is utálni foglak azért, amiért megmentettél – morogta Draco, majd mérgesen megcsörgette a láncait. – Más esetben megmondanám, mit csinálj a véleményeddel. Áldozati bárányt csináltál belőlem odabent.
– Remélem, nem leszel ebben az állapotban öngyilkos. Szörnyű kísértet lennél ennyi lánccal.
– Nem hiszem, hogy valaha kedvelni foglak – rázta meg a fejét Draco.
– Megnyugtat a tudat – monda Harry, de azért egy kicsit elmosolyodott. – Nem akarok semmit sem tőled, Malfoy. Még azt sem, hogy megismerj az utcán. Törlesztettünk egymásnak, és nyugodtan élhetünk tovább.
– Nem volt valami felemelő halálfalónak lenni – sóhajtott Draco. Most először bírt Harry szemébe nézni. – Rosszul döntöttem. Mégsem volt igazam akkor, amikor azt mondtam, hogy meg kellene válogatnod a barátaidat. Nekem kellett volna.
– Meg kéne fogadnod néha a saját tanácsaidat is. Soha sem késő megváltozni – javasolta Harry. – Fel fognak menteni.
– Ezek után valószínű. A nagy Harry Potter, a varázsvilág megmentője, ki vonná kétségbe a szavait? Talán már szentté is avattak odakint. A képed már valószínűleg be is került a csokibéka kártyák közé.
– Kezdj új életet! Mást nem tudok neked mondani. Én is ezt teszem. Lezárom a múltat és nem fogok többet Voldemortra gondolni.
– Azt hiszem, most ezt meg kellene köszönnöm neked, Potter – húzta el a száját Draco és zavarában maga elé meredt.
– Kímélj meg ettől – förmedt rá Harry –, hallani sem akarok róla! Most kisétálok, és úgy teszünk, mintha ez az egész meg se történt volna.
– Rendben – bólintott hálásan Draco.
– Viszlát, Malfoy!
– Viszlát, Potter! – Ezek után Draco már nem sok mindenre emlékezett. Megkönnyebbült kábulatban kísérték vissza a tárgyalóterembe. Az ítélőbíró szúrós tekintettel fürkészte Dracót, aki már nem törődött ezzel.

– A bíróság meghozta az ítéletét. A vádlott ártatlan és szabadon távozhat. Ellenben halálfaló múltját tekintetbe véve, nem vállalhat minisztériumi állást, nem tölthet be hivatalt és igazgatói széket sem. Pálcáját visszakapja, és visszatérhet Roxfortba, hogy befejezhesse a tanulmányait. A tárgyalást berekesztem, mindenki távozhat!

Draco a következő pillanatban már az utcán állt, az idő mintha megállt volna körülötte, és nem is érzékelt semmit maga körül. A bűvös láncoknak már nyoma sem volt, végre a saját talárját viselte a koszos rabruha helyett, és végre megkönnyebbülten vett egy még levegőt.

A csípős szél az arcába csapott, s egy pillanatra megborzongott. Rengeteg ember ment el mellette, de ő nem is érzékelte őket. Nem mutogattak ujjal rá. Most már egy volt csak a varázsvilág tagjai közül. Határozottan úgy érezte, hogy egy keresztút előtt áll és most jól kellett dönteni. Életében először hitt valamiben, és az nem volt más, mint az újrakezdés. Hiszen az élet tele van fordulópontokkal, amik nem mindig egyszerűek, jól tudta, ám a felhalmozott hibákból sokat profitált, és úgy érezte, legközelebb, ha döntenie kell, a helyes utat választja.

Amikor először nézett a napfényes égboltra, akkor értette meg igazán, mit is jelent a szabadság. Olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. Hosszú hónapok után végre először őszintén elmosolyodott.

hozzászólások: 0