25. fejezet
Kiengesztelhetetlen

Hermione azt sem tudta, hogy merre megy, csak el akart tűnni Draco közeléből. Aggódott érte és idegességében azt sem tudta, mit csináljon, erre kiderül, hogy vidáman cseverészik Harryékkel. Nem is beszélve arról, hogy Draco ezt teljesen rendjén valónak tartotta. Nem is értesítette, nem küldött még egy rohadt baglyot sem, hogy nyugodjon meg, mert nincs semmi baj. Hermione, amikor meghallotta, hogy Dracót gyilkossággal vádolják, teljesen elöntötte a kétségbeesését. Azon gondolkozott mégis, hogyan tudná tisztára mosni és megmenteni az Azkabantól. Persze erre nem kellett sort kerítenie, mivel Draco ártatlan volt.

Astoria meghalt és Dracóval nem maradt több beszélni valójuk. Hiszen erőlködés nélkül megkapta, amit akart, sőt Astoria halálra sem rázta meg. Astrid felügyeleti joga immáron teljesen az övé lett, s nincs rá semmi szükség rá, Hermionéra. Harc nélkül ért véget az egész történet, amire annyit készültek és a lány kész lett volna megvívni ezt a háborút is. Most pedig csak egy elkezdett, de be nem fejezett ügyként fog bekerülni a számtalan ügy közé. Hermionénak le kellett volna mondani a mai meghallgatást, de az eszeveszett kapkodásban egyszerűen elfelejtette. Nem csoda…

Haragudott Dracóra, haragudott Ronra és Harryre is. Hagyták egyedül szenvedni, aggódni és még csak nem is volt igazi a bocsánatkérésük. Olyan volt, mintha ő nem is számítana nekik igazán. Nem érdemelte volna meg, hogy egy kicsit rosszul érezzék magukat miatta? Nevetve sztorizgattak, amikor egy rakás ember meghalt, csak a saját önös érdekeik voltak fontosak. Lazán túlléptek egy sordöntő pillanaton, mintha nem történt volna semmit, de ő erre nem volt képes. A benne kavargó keserű érzések megmérgezték a létét, a gondolkodását és féregként belemartak a szívébe is. Ő mikor fog valakinek igazán számítani? Mikor fogja megkérdezni valaki, hogy miért zárkózik be, miért nem megy sehova? Miért szorong folyamatosan?

Oh, Merlin, miket gondol? Ő sem jobb, mint a barátai, hiszen önző módon csak a saját sérelmei érdeklik. Teljesen össze volt zavarodva és nem tudott racionálisan gondolkodni. Egyáltalán miért érdekli Draco? Hiszen őt, Hermionét, a férfi nem is akarja, talán csak kellékként, de nem azért, hogy viszont szerethessék egymást. Botor módon mindent odaadott neki. Csak szórakozásra volt jó – döntötte el keserűen. Nem értette miért borult ki ennyire, hiszen az elmúlt évek alatt kemény lett. Talán ez, amit most érzett több volt, mint mivel most meg kell küzdeni, mintha átszakadt volna a gát, és tör a felszínre minden, amit elfojtott.

Mit is képzelt, hiszen nem volt köztük semmi sem. Istenem, miért borult ki ennyire? Draco nem tartozott neki számadással, pár csók, ölelés és egy éjszaka nem kötötte hozzá. Különben is, miért kellene együtt lenniük? Semmi közös nincs bennük; Dracónak gyerekei vannak, neki meg csak egy éhes, lusta macskája, aki ha beszélni tudna biztosan, hogy panaszkodna. Miért fújta fel ennyire az ügyet? Mert szerette ezt a rohadék görényt, nem akarta elveszteni, eltávolodni tőle és az a szemét megbántotta – válaszolt meg saját kérdését, mérgében kitörölt egy könnycseppet a szeméből. Most meg éppen olyan egyedül van, mint ahogy eddig, ekkor megtorpant és körbenézett. Magányosan állt egy tér közepén, ahonnan fogalma sem volt, hogy hova induljon tovább.
- Mi a fenét keresek én itt? – kérdezte saját magától tanácstalanul, torkában egy hatalmas nagy gombóccal, valakivel beszélnie kellett. Jobb lett volna, ha egy kicsit megnyugszik és higgadtan átgondol mindent, de ez nem jöhetett számításba. Egyszerűen nem gondolkodott csak hoppanált az első helyre, ami eszébe jutott.
- Ne haragudj, Ginny! – kezdte Hermione, mikor megjelent Potterék nappalijában, csak úgy váratlanul.
- Hermione, a frászt hoztad rám. Mi történt? – Ginny mellkasára szorított kézzel megpróbált erőt venni magán. Hermione teljes mértékben zavart volt, nyelt egyet és igyekezett barátnője szemébe nézni.
- Nagy baj van, szerelmes vagyok Draco Malfoyba – vallotta be egy szuszra. – Teljesen ki vagyok készülve és alig egy hajszál választ el az idegösszeomlástól. Hónapok óta csak vegetálok és… Oh, Merlinre! – hangja ekkor elcsuklott, sírásba csapott át.
- Végre beszélsz róla! – sóhajtott fel Ginny és megölelte barátnőjét, aztán gyengéden a kanapéhoz vezette. – Annyira aggódtunk érted, de nem mertünk szólni. Mondtam Harrynek és Ronnak, hogy ne piszkáljanak, meg akartam várni, míg te keresel fel minket. De látom, ez hiba volt.
- Nem – rázta meg a fejét –, eszemben sem lett volna beszélni erről.
- Merlinre, rettentően aggódtam érted. – Ginny megszorította Hermione kezét, biztosítva arról, hogy mellette áll.
- Nem is érdekel, hogy Draco Malfoyba vagyok szerelmes? – kérdezte Hermione. – Pedig ő nagyobb baj nekem, mint az idegösszeomlás.
- Tisztességes ember, és ha szeret, akkor áldásom rátok. Miért gondoltad, hogy a boldogságod útjába állok?
- Olyan képtelen ez az egész, Ginny. Nem tudom, hogyan történt. Még talán Roxfortban történt az egész, de az csak egy csók volt. Most meg teljesen bele vagyok esve.
- Állj csak meg egy kicsit! Mi volt Roxfortban? – kérdezte Ginny összevont szemöldökkel.
- Utolsó évesek voltunk. Akkoriban Ronnal már nem mentek úgy a dolgok, ahogy régebben. Csak martuk egymást és csak egy hajszál választott el minket a szakítástól. Bimba professzor különórájára jártam. Tudod gyógyító akartam lenni, de aztán meggondoltam magam.
- Igen, erre emlékszem.
- Draco is ott volt. Állandóan piszkáltuk egymást, aztán büntetőmunkára küldtek minket – hadarta Hermione. – Aztán beszélgettünk és megcsókoltuk egymást. Semmi más nem történt, de felkavart a dolog.
- Azután pedig szakítottatok Ronnal.
- Igen. Annyira bánom és soha nem mondanám el ezt neki, mert akkor meggyűlölne. Nem Draco miatt szakítottam vele, hanem mert nem jöttünk ki jól. Neki nem én voltam az ideális és ez fordítva is igaz.
- Ron mindig azt hitte, hogy az ő hibája volt mindez – szólalt meg Ginny halkan.
- Mindkettőnk hibája volt, ezt ő is tudja, rengetegszer próbáltam ezt megbeszélni vele, de nem hajlandó elfogadni, pedig több mint tíz év telt el azóta. Az, hogy utána nem volt senkim, aki komoly lett volna, azt csak a munkamániának köszönhetem. A végletekig hajtottam magam; plusz munkákat vállaltam, alig aludtam és ettem, de ezt csak addig tudtam csinálni, míg megvolt bennem a motiváció. Néha már azt hittem, hogy teljesen bedilizek.
- Aztán most jött Draco.
- Igen. Levett a lábamról, fogalmam sincs egyáltalán hogyan – rázta meg a fejét Hermione és könnyei lassan végigfolytak az arcán. – Jézusom, nem is kellett nekik sok idő, hogy így legyen.
- Beleszerettél.
- Igen.
- És miért vagy ilyen feldúlt? Nem hiszem, hogy csak miatta készültél ki.
- Gondolom, tudod, hogy Harry egy új ügyön dolgozik…
- Igen, el kellett rohannia, és azóta nem volt itthon sem – bólogatott Ginny. – Megőrjít ezzel, de legalább küldött egy baglyot.
- Éppenséggel pont azon az ügyön dolgozik, amitől kiborultam.
- Mi történt? – váltott komoly hangnemre barátnője.
- Felkeltettek az éjnek évadján és be kellett mennem a minisztériumba. Dracót gyanúsították Harryék Astoria Malfoy megöléséért. Persze kiderült, hogy már megint kicsit túlságosan elhamarkodottan döntöttek. Meglepték Dracót a lakásán és elkábítva vitték be.
- Merlinre! De ugye nem esett bajuk?
- Ugyan már – legyintett Hermione, s kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Amikor utoljára láttam őket, akkor együtt iszogattak valamit Harry irodájában, mintha nem történt volna semmi sem. Hiszen rengetegen meghaltak, köztük Draco felesége. Arra gondoltam, hogy egyáltalán hogyan fogja ezt a gyerekeivel közölni… Erre a képembe nevetett.
- Nem csodálom, hogy kiborultál – csóválta meg a fejét Ginny
- Annyira elegem van már – mondta és úgy érzete most kezd engedni a feszültség, ami felgyülemlett benne. – A munkából is elegem van, sőt abból, hogy egyedül vagyok. Ezzel az érzéketlen Görénnyel nem tudok mit kezdeni, sem vele, sem nélküle nem tudok lenni.
- Miben tudok segíteni? Mondd meg és megteszem! – nézett Ginny biztatóan barátnője szemébe nézett.
- Nem hiszem, hogy tudsz. Már egy ideje gondolkozom egy hosszabb lélegzetű utazáson. Persze a szüleim azt szeretnék, ha visszaköltöznék hozzájuk.
- Mi lenne, ha egy időre tényleg visszaköltöznél hozzájuk? Egy kicsit megint mugli lennél, talán ez tud segíteni abban, hogy megtaláld a helyed – javasolta a barátnője.
- Elképzelhető… De már nem tartozom oda. Biztosan átmeneti megoldás lenne csak, viszont kicsit kizökkennék. Uram isten, hiszen már a munkámat sem tudom ellátni rendesen. Kellett volna egy baglyot küldenem a bíróságra – nézett szét idegesen, hátha talál egy baglyot a közelben.
- Nyugodj meg! Szerintem neked csak pihenésre van szükséged, aztán mindent más színben fogsz látni.
- Draco biztosan keresni fog, de nem akarok vele beszélni. Még nem vagyok felkészülve erre az egészre. Ugye megértesz engem?
- Igen és bennem megbízhatsz. Elmegyünk hozzád és segítek átvinni pár holmidat a szüleidhez. De ha szeretnél, akkor eljöhetsz hozzánk is, én nagyon örülnék neki.
- Nem, semmiképpen. Most szerintem jobb, ha nem találkozom egyik kedves barátommal sem, mert szerintem megátkoznám őket.
- Meg is érdemelnék! – morgott Ginny. – Úgy viselkednek, mint egy csapat gyerek. De legalább egy kicsit alábbhagyott köztük az ellenségeskedés.
- Sajnálom, hogy ennyire kiborultam – mondtam Hermione, és úgy érezte könnyebb lett a lelke.
- Ugyan, semmi baj nincsen – legyintett Ginny, intett a pálcájával, és két csésze tea jelent meg az közeli asztalon. – Lily pont ma ment át anyáékhoz, így ráérek. Amúgy sincs semmi dolgom, csak a Kviddics Világkupadöntőn gondolkodok.
- Valami baj van? – kérdezte Hermione.
- Semmi, csak nem vehetek rajta részt – mosolyodott el titokzatosan.
- De hát miért?
- Tegnap voltam gyógyítónál és megállapította, hogy kisbabát várok – újságolta kitörő örömmel.
- Annyira örülök neki – mondta Hermione és újra elsírta magát. – Látod most meg miattad sírok? Merlinre, ez csodálatos hír.
- Váratlanul jött – kezdte mosolyogva a nő, arca ragyogott a büszkeségtől. – Nem is terveztük, de így nem tudok többet játszani. Még Harry nem tudja, hamarosan elmondom neki, csak keresem a megfelelő pillanatot. Bár addig biztos nem, míg el nem rendezi azt az ügyet Roxfortban.
- Valami történt a fiúkkal?
- Igazából csak Albus-szal.
- Hiszen olyan jó gyerek, mit csinált? – kérdezte Hermione, de még mindig a szemeit törölgette.
- Albus összebarátkozott Draco fiával és úgy tűnik már sikerült együtt valamiféle galibát is csinálniuk a Roxfortban – sóhajtott Ginny. – Nos, a fiam sosem volt csintalan, de úgy gondolom ez eddig csak lappangott és most kitört belőle. Volt kitől örökölnie; George nagyon büszke rá, azóta elhalmozza egy halom csintalanságra buzdító tárggyal.
- Mit műveltek?
- Pár napja beszabadultak a bájitaltan laborba, amit teljes mértékben felrobbantottak. Piton ronda üvegcséit pedig mind összetörték. Neville azt írta, hogy azóta is őrjöng a professzor portréja McGalagony irodájában.
- Merlinre, ezt nem is gondoltam volna. Scorpius is nagy csibész, de nem hittem volna róla, egyáltalán képes ilyesmire. Hiszen alig tudnak még varázsolni…
- Nos, nekem úgy tűnik, hogy valakik nagyon sokat gyakoroltak és előretanultak a nyáron – sóhajtott Ginny.
- McGalagony behívatta a szülőket is? Tényleg komoly kárt okozhattak.
- Remélem, hogy nem olyan nagy a baj. Holnap megy Harry egy kis elbeszélgetésre, gondolom Draco is vele megy.
- Akkor azt hiszem, elhalasztom az utamat Roxmortsba. Nem akarok egyikükkel sem összefutni – mondta Hermione határozottan, de még mindig nem nyugodott meg teljesen. – Még beszélnem kell anyuval és elmegyek inkább hozzájuk egy kicsit.
- Jól van.
- Egyedül is megy a költözés. Szóval jobb, ha ezt egyedül csinálom – közölte Hermione.
- Szólj, ha kell segítség! – hívta fel rá a figyelmét Ginny. – Nem akarom, hogy bajod essen. Mi itt vagyunk neked mindig, soha nem leszel egyedül, a barátaidra mindig számíthatsz. Még arra a két kelekótya férfira is, akik megkeserítik az életünket.
- Köszönöm, Ginny!
- Szóra sem érdemes – mosolygott rá a nő.
- Vigyázz magadra!
- Te vigyázz magadra! – Hermione erőtlenül elmoslyodott, egy kicsit könnyebb szívvel hoppanált a lakásába, ahol a világ legelképesztőbb jelenete fogadta. A lakás minden szegletét rózsák tömkelege lepte el, mintha egy színes tengerbe érkezett volna meg. Olyan volt, mintha egy egész park költözött volna a kis lakásába. S nem más állt a nappali közepén, mint Draco Malfoy a maga szívdöglesztő mivoltában. Hermionét megcsapta a rózsák balzsamos illata, amitől megenyhült egy kicsit, ám közben érzelmei még inkább összekuszálódtak.
- Sajnálom! – mondta a férfi és magához szorította Hermionét, aztán szenvedélyes csókkal pecsételte az ajkát. Szerette és ezt éreztetni is akarta vele, most már nyíltan, titkok nélkül. Ennél jobban nem is lehetett volna kifejezni érzéseit.

Hermione teljesen elolvadt és pillanatok alatt fellegekben járt, ám az esze minduntalan visszarángatta a talajra. A szíve repülni akart, de aztán a düh szenvedélyes vágyai fölé kerekedett, majd arra késztette, hogy ellökje magától Dracót. A férfi a meglepődve nézett a lányra, aki úgy nézett rá, mint egy lecsapni készülő harcos hercegnő.
- Sajnálom! – mondta a lány előre is, majd egy erős ökölcsapással orrba vágta Dracót, aki a meglepetéstől hátratántorodott és vérezni kezdett. – Csak egyszer mondom el és jól figyelj, Malfoy!
- Mi a fene volt ez? – kérdezte a férfi, aki alig látta a nőt a könnyfátyolon át, s próbálta elállítani a vérzést.
- Micsoda? Nos, éppen törlesztek neked.
- Azért ennyire durva dolgot nem tettem – morogta Draco, s próbálta elállítania vérzést. – Sajnálom, hogy nem mentem hozzád rögtön. Hiba volt elismerem, de nem is számítottam rá, hogy eljössz.
- Hogy a fenébe ne mentem volna el? Hiszen az ügyfelem vagy… És a fenébe is érzünk egymás iránt ezt-azt, de szerintem ez csak egy nagy átverés.
- Nem csak ez a gond, igaz?
- Ezt azért kaptad, mert haragszom rád még mindig. Egy katasztrofális napot szereztél nekem és ez feltette az i-re a pontot. Kihasználtál, elcsavartad a fejem, elérted, hogy beléd szeressek. De erre nem vagyok kész, még nem és ezt abba kellene hagynunk. Egyelőre látni sem akarlak!
- Elhamarkodod ezt az egészet, mint mindig. Nem akarlak rögtön belerángatni semmibe. Egyelőre az kellene, hogy megbízz bennem, de ez még nem megy neked. Együtt megoldjuk ezt a helyzetet. Jesszus, Hermione, ez nagyon fáj – tapogatta az orrát Draco.
- Sajnálom, de nekem ez még nem megy, most veled együtt nem megy.
- Miért?
- Mert nem vagyok erre kész… Sem rád, sem másra. Pihennem kell és tisztába jönnöm saját magammal. Addig ez az egész egy őrültség lenne kettőnk között. Elköltözöm – jelentette ki határozottan. – Már nincs szükséged rám, Astrid a tiéd és már senki sem veheti el tőled. Én is befejeztem a munkámat. A csekket pedig elküldheted, a baglyod tudja, hogy hol találhat meg.
- Ne csináld ezt! Együtt át tudjunk ezt vészelni. Abban a tempóban, amiben te szeretnéd.
- Ne áltasd magad, Draco! – rázta meg a fejét szomorúan a lány.
- Nem áltatom magam, hanem tudom, hogy sikerülne, ha közelebb engednél magadhoz. Tudom, hogy nem csak az a baj, hogy nem szóltam neked és megláttál együtt a barátaiddal. Mondd el, mi az igazi ok? Hadd segítsek neked!
- Nincs rá szükségem, hogy segíts. Egyelőre elgondolkodhatnál azon, hogy mi történt. Astoria halott és te úgy viselkedsz, mint egy bolond kamasz, akit nem érdekel semmi sem.
- Sajnálom Astoriát, de egy könnycseppet sem hullatok érte. Nem várom, hogy megértsd, mert nem tudod, milyen volt vele élni.
- Gondolhatnál a gyerekeidre is, Draco! Ők elvesztették az anyjukat. Nekik ez…
- Meg tudunk birkózni vele – jelentette ki Draco. – Mindketten nagyszerű gyerekek, nem aggódom ezért, ők már sokkal korábban elvesztették Astoriát.
- Ez akkor sem mentség a viselkedésedre – csattant fel Hermione.
- Könnyeket vártál?
- Nem tudom, hogy mit vártam… De most már, kérlek, menj el!
- Miért nem engedsz segíteni? Veled akarok lenni.
- Draco, hiszen még azt sem tudod, hogyan fogsz majd Astriddal boldogulni. Most én hiányzom neked a legkevésbé – kezdte Hermione zavartan. Még mindig vívódott magával. Annyira szeretett volna Draco mellett lenni, de tudta, hogy most nem ez a megoldás számára.
- Te nem tudsz velünk megbirkózni, már értem – kezdte Draco szomorúan. – De csak szerinted van ez így.
- Soha nem állítottam, hogy megtudnék – mondta a lány keserűen. – Így ebben az állapotban biztos nem menne. Neked egy kész családod van, nekem nincs semmim…
- Akkor régen az üvegházban mindketten tudtuk azt, ami elől még mindig futsz. Merlin szent szakállára, már akkor is szerettelek, csak nem volt merszem bevallani. Egy rossz házasság kellett hozzá, hogy visszataláljak hozzád. Nem akarlak most elveszteni.
- Ez nem megy ilyen egyszerűen – gördültek le a könnycseppek Hermione arcán.
- Hagyd, hogy segítsek!
- Számomra nem te vagy a gyógymód, most biztosan nem. Sajnálom! Nem vagyok kész. Neked most a családoddal kell foglalkoznod.
- Túlbonyolítasz mindent, Hermione, az élet sokkal egyszerűbb, mint ahogy te látod. Mivel tudnálak meggyőzni arról, hogy tényleg szeretlek téged?
- Egyelőre ne akarj a közelemben lenni.
- Hibát követsz el.
- Nem hiszem, Draco. Amúgy se lennénk jók együtt. Én egy lelki vállság kellős közepén vagyok, így nem tudok veled lenni, meggyűlölnél előbb-utóbb.
- Hazugságokkal áltatod magad – mondta Draco.
Hermione hátat fordított neki, s Draco szomorú szemekkel nézte a lányt. Itt volt mellette, csak egy karnyújtásnyira, segítséget ajánlott neki, de a lány nem akarta elfogadni. Miért nem akarta megérteni, hogy az érzéseik nem átlagosak, s nem csak puszta testi vágy? Nem számít milyen hosszú időbe is telik Hermionénak rájönni mennyit jelentenek valójában egymásnak, ő várni fog rá és nem adja fel.

Mondani akart neki még pár szót, de nem volt képes rá. Egy halk pukkanással eltűnt a lakásából, s nem maradt más utána csak a rózsák illata, amik betöltötték az egész nappalit. A lány sírva rogyott le a kanapéra. Nem tudta mennyi időt töltött így ott, de lassan elnyomta az álomtalan álom, ami végre az első nyugodt alvást hozta el számára.

Észre sem vette, hogy a kezében maradt a varázspálca, s álmában szülei házába hoppanált. A Granger szülők egy huppanásra tompa hangjára ébredtek az éjszaka közepén. El sem tudták képzelni mi történhetett. Óvatosan mentek végig a folyosón egészen a lányuk szobájáig.

Mr Granger maga mögé utasította feleségét és benyitott az üresnek hitt helyiségbe. Mindkettőjük szíve hevesen dobogott, amikor az ajtó kitárult. Nagy kő esett le mindkettőjük szívéről, amikor meglátták az alvó lányukat. Így már megnyugodva tértek vissza a saját szobájukba.

***

Másnap reggel finom reggeli illata ébresztette Hermionét. El sem tudta képzelni, hogy történhetett meg ez. A macskája nem tanulhatott meg főzni, Draco pedig, valószínűleg nem mert visszajönni. Még mindig csukott szemmel végigsimította a takaróját és érezte, hogy valami nincs teljesen rendben. Más az öblítő illata, más az ágynemű tapintása.
- Hol a fenében vagyok? – kérdezte fennhangon, amikor résnyire kinyitotta a szemét, akkor tudatosult benne, hogy mi történt vele.
- Jó reggelt, Hermione! Végre felébredtél. Annyira megijesztettél minket – jött be a szobába Jane.
- Jaj, anya! El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül – kezdte fájdalmas arccal. – Ugye nem baj, ha egy ideig itt maradok?
- Miért lenne baj? Tudod, hogy mindig szívesen látunk. A lányunk vagy és szeretünk. Olyan kevés időt töltöttük mostanában együtt. – Jane leült Hermione ágyára és megsimogatta lánya göndör, barna haját. – Úgy örülök neki, hogy itt vagyok.
- Én is! Annyira sajnálom, anyu! – mondta Hermione sírástól elcsukló hangon. – Annyira bánom, amit tettem veletek és nem tudok ettől megszabadulni.
- Az már csak a múlt, drágaságom. Most az számít, hogy itt vagy velünk és mindannyian egészségesek vagyunk. Azt szeretném, ha boldog lennél. Más nem számít. Maradj nálunk egy ideig és mindent helyrerakunk.
- Biztos vagy ebben?
- Igen. Tudod nekem is van egy kis varázserőm – mosolyodott el Jane. – Talán nem tudtok vázából egeret varázsolni, de az anyai szeretet a lélek fájdalmára varázserővel bír, ha hiszünk benne.
- Mindent elrontottam – kezdte Hermione. – A családomat, a munkámat és a magánéletemet is. Hogyan tudnánk ezeket helyre hozni?
- Először is mesélj el nekem mindent. Őszintén és aztán együtt kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk. – Jane bíztató mosolyt küldött lánya felé és hagyta beszélni. Hermione ahogy megosztotta vele érzéseit lassacskán elindult a gyógyulás útján.

hozzászólások: 0