Fejezetek

27. fejezet
27. fejezet
Vallomás

Hermione elmélázva nézte a havas tájat egykori szobájának ablakából. A szülei elmentek a nagynénjéhez és őt egyedül hagyták. Ő is hivatalos volt az esti összejövetelre, de semmi kedve nem volt elmenni. Még mindig a mai nap történései jártak a fejében, egy kellemes napot töltött Potteréknél, de Dracóval nem beszélt semmit sem a kapcsolatukról. Igazság szerint meg akart várni az alkalmas időpontot, végül inába szállt a bátorsága. Úgyhogy inkább egyszerűen elillant, így megakadályozta a kínos találkozást. Pihenni akart, viszont erre esélye sem volt, fáradtan ásított egyet, s tudta, megint csak egy álmatlan éjszaka elé néz.

Volt elég töprengeni valója ezen kívül is, így a nyugalom keresése szinte lehetetlennek tűnt. Gondolatok tömkelege cikázott a fejében és nem tudott velük mit kezdeni. Az elmúlt hetek eseményein gondolkozott, s mindig visszatért egy bizonyos személy köré, akinek a legszebb szürke szeme volt a földön. Mindig ő járt a fejében, Merlin szerelmére, hiszen minden este róla álmodott. Ugyan már sokkal nyugodtabb volt, mint hónapokkal ezelőtt, nem volt az a bátor griffendéles, aki nem hátrált meg semmitől.

Mint azt már többször is megállapította, évek óta nem volt egy épkézláb kapcsolata sem, és most amikor végre esélye lett volna egyre… Erre mit tett? Meghátrált és esélyt sem adott magának. Felrémlettek benne régi hódolói, akikkel nem félt belevágni egy kapcsolatba, de akkor Dracótól miért fél? Mi lenne vele más, mi lenne rosszabb? Talán attól fél, hogy a szíve úgy törik darabokra, mint amikor szakított az első szerelmével? Félt saját magához is őszintének lenni, ezért is ment el csendesen Potteréktől, és ezért odázta el a beszélgetést Dracóval.

Ki kellett szellőztetnie a fejét. Talán a téli friss levegő megoldja a problémáját és végül segít elaludni – reménykedett Hermione magányosan. Felvette a kabátját és kinyitotta a teraszajtót, egyből az arcába csapott a hűvös levegő. A környéken csend honolt és ez egy kicsit megnyugtatta az idegeit. Mélyeket lélegzett, lassan kifújta és rögtön érezte a változást. A kövér hópelyhek megállás nélkül hullottak alá, s a távoli utcai lámpák fényében fényes flitterekké változtak. A tél csodáját révetegen nézte az erkélyről, gondolatai azonban minduntalan elszakadtak a tájtól. Bár másképpen alakult volna – gondolta keserűen.

Legszívesebben Draco után ment volna, de ez most nem lett volna a legjobb ötlet. Talán jövőre már másképpen lesz minden és elfelejti ezt az egészet. Nem tűnt túl valószínűnek – jött rá végérvényesen. Ekkor jött rá igazából, hogy a végletekig túlbonyolítja a helyzetet és csak magának köszönheti a vívódását. Mégis mi a fenét kellene tennie? – kérdezte saját magától, bár tudta mit kellene tennie. Őszintén, egyenesen, félelem nélkül beszélnie kell Dracóval és akkor talán végre ki is deríthetnék, mégis képesek-e egymással együtt lenni, együtt élni.

Miközben érzéseit próbálta helyretenni, a távolban mozgolódásra lett figyelmes. A sűrűn hulló hó fátyolában egy sötét alak közeledett az erkély felé. Hermione összeráncolta a szemöldökét, nem várt senkit sem és a szülei sem voltak itthon. Vajon ki lehet az? – gondolta tanácstalanul, ösztönösen elővette a pálcáját és készenlétben állt. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy a férfi közelebb merészkedjen. Biztos volt benne, hogy egy betörő és nagyon meg fogja keserülni, ha próbálkozni merészel. Már ki is találta az átkot, amivel egy életre elveszi a kedvét minden hasonló dologtól. Miért pont a karácsonyt választotta ezt az idióta, hogy betörjön hozzájuk? Fortyogott benne a düh és már előkészítette a támadó hógolyókat.

Aztán különös dolog történt, a havas köntösbe burkolózó fákon apró fénygömbök gyúltak ki, s meghitt karácsonyi fénybe vonták a környéket. Olyan volt, akár egy karácsonyi üdvözlőlap. Hermione elbűvölve a korlátra támaszkodott és lenézett, egyből tudta, hogy tévedett. Szíve nagyot dobbant, amikor meglátta Draco Malfoyt. Hát mégis eljött – gondolta lelkesen, és a szíve nagyot dobbant. Miatta jött ide, csakis miatta tette varázslatos tündérerdővé a szülei kertjét. De aztán vett egy mély levegőt és arra kényszerítette magát, hogy józanul gondolkodjon. Ezzel persze tönkretette kezdeti lelkesedését.
- Hermione! – hangzott fel a jól ismert hang, amitől egyből borzongani kezdett. Persze ezt a hidegre fogta, mivel ez sokkal egyszerűbb volt, mint beismerni az igazságot.
- Mi a fenét keresel itt? – hajolt ki a korláton a lány és szúrós szemmel Dracóra nézett.
- Hallgass végig, kérlek! – kezdte határozottan. – Addig nem megyek el, míg nem beszéltem velem. Nagyon mérges vagyok rád, amiért megszöktél.
- Nincs ennek az egésznek semmi értelme – rázta meg a fejét a lány, s próbált nem a szürke szemekre fókuszálni. – Inkább menj haza és pihend ki magad!
- De van értelme annak, hogy itt legyek, és elegem van belőle, hogy semmibe akarsz venni. Úgy döntöttem, inkább idejövök és tisztázunk mindent. Olyan az egész, mintha csak kergetnénk egymást, most már eleget vártam.
- Ez nem igaz. Csak egyszerűen nincs közös jövőnk, fogadd el egyszerűen és kész. Inkább menj haza! – utasította szúrós szemekkel Dracót, akinek esze ágában sem volt elmenni.
- Nem akarok hazamenni! Be akarom bizonyítani neked, ha addig élek is, hogy rettenetesen nagy tévedésben élsz – közölte Hermionéval a döntését határozottan. A lánynak fogalma sem volt, hogy mit tegyen. – Az enyém leszel! Fogadd el, így megkönnyíted a kettőnk dolgát.
- Pedig jobb lenne, ha elmennél – hangja már cseppet sem volt határozott, sőt olyan volt akár egy riadt nyúlt, akit sarokba szorítottak. – Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz.
- Addig nem megyek el, amíg meg nem hallgattál.
- Akkor remélem, reggelre megfagysz – kívánta a legjobbakat a lány. Mi a fenét művel? Kéretni akarja magát? Hermione nem értette a saját viselkedését. – Miért akarod elrontani a napomat? Olyan jól éreztük magunkat Harryéknél. Nem veszekedtünk, nem beszéltünk az érzéseinkről.
- Meddig akarsz bujkálni előlem? Egész nap mindenkinek azt mesélted, hogy mennyire jól érezed magad. Rólam meg teljesen megfeledkeztél. Vártam rád és most válaszokat akarok. Eszemben sincs békén hagyni téged, szóval készülj fel és engedj be! – mint mindig Draco hangja határozottan csengett. Hermione egyre szaporábban vette a levegőt és biztos volt benne, hogy vagy elájul, vagy valami szörnyűség történik vele.
- Nem akarok erről most beszélni! – ellenkezett Hermione.
- Választhatsz: vagy szép szóval, vagy erőszakkal, de akkor is ráveszlek, hogy meghallgass – erősködött Draco és elszántan nézett a lányra. Hermione hátrált egészen az erkélyajtóig, hogy ne kelljen látnia a férfit, de ettől függetlenül hallani még hallotta. – Jó rendben van, nem megyek fel. Inkább gyere le és beszéljük meg!
- Menj el és hagyjál békén! Eszemben sincs lemenni – jelentette ki határozottan, viszont semmire sem vágyott jobban, mint Draco karjaiba vetni magát.
- Te akartad – mondta a férfi, aztán felült a seprűjére és elegánsan felemelkedett. Fél perc sem kellett és stílusosan landolt az erkélyen.
- Fel kellett volna másznod – kritizálta Hermione látszólag mérgesen, de a szíve a torkában dobogott. Draco elmosolyodott és közelebb lépett a lányhoz.
- Szóval nem vagyok neked elég romantikus? – mosolygott ellenállhatatlanul és gyengéden megsimogatta a lány hűvös arcát.
- Ezt nem mondtam, csak Rómeó… Mindegy nem érdekes. De továbbra is azt hiszem, hogy otthon kellene lenned és nem itt. – Hermione most már ebben sem volt teljesen biztos.
- Most pont ott vagyok, ahol lennem kell – állította makacs határozottsággal. – Még van némi rendezetlen ügyünk.
- Az utolsó galleonig megkaptam azt, amit küldtél – nyugtázta Hermione. Draco megfogatta a szemét. – Ha ezért jöttél, akkor már mehetsz is.
- Nem erről van szó, és nehezményezem, hogy visszaküldted.
- Igen, visszaküldtem, mert nem volt tárgyalás – mondta Hermione. – Csak akkor vagyok jogosult a honoráriumra, ha legalább tárgyalás van.
- Rendben, nem vitatkozom – szólt Draco és közelebb lépett hozzá.
- Helyes! Most pedig menj már el! – szólította fel ismételten a lány, de a férfi még csak meg sem hallotta, amit mondott. Eldöntötte, hogy végre pontot tesz az ügyükre és senki sem akadályozhatja meg ebben.
- Megmondtam, addig nem, míg nem beszéltünk – jelentette ki határozottan és másra sem vágyott, mint karjaiba venni őt.
- Nem is akarok veled beszélni. Most nem, egyáltalán nem érzem magam erre késznek.
- Miért vagy ilyen makacs?
- Fogalmam sincs – vágta rá egyszerűen.
- Egyébként a hoppanálásgátló bűbájod nagyon eredeti. Legalább két órámba telt, míg ide visszataláltam ide. Szerencsére a seprűmet is magammal hoztam, szükség esetére, így nem volt olyan vészes.
- Akkor mégsem volt olyan jó az a bűbáj – vonta meg a vállát a lány.
- De jó volt, csak nekem is van eszem. – Lépett közelebb Hermionéhoz Draco, már nem volt áthidalhatatlan távolság közöttük. – Mindent megteszel, hogy távol tarts magadtól, igaz?
- A bűbáj nem miattad volt, legalábbis nem elsősorban miattad – vallotta be.
- Ne akarj elmenekülni előlem – mondta kedvesen és még egyszer végigsimította a szeretett nő arcát. Ugyan olyan szép volt, mint hónapokkal ezelőtt, és ő ugyanazzal a hévvel akart a közelében lenni, szeretni, soha el nem engedni. De miért tart ilyen sokáig, hogy meggyőzze vele lenni nem megpróbáltatás, fájdalom és szenvedés?
- Kérlek, menj el! – kérte a lány türelmét vesztve. – Nem akarok veled lenni.
- Jaj, ezt még a nagyanyám se venné be. Szeretsz és én is szeretlek. Mi a gond, Hermione? Hagytam neked időt, magad is megmondtad, hogy végre jól érzed magad. Szóval még egyszer megkérdezem: Mi a baj?
- Az, hogy nem illünk össze – vonta meg a vállát a lány és elátkozta magát a hazugságáért. A szürke szemek megvillantak, de ez a mondat sem tántorította el.
- Félsz tőlem – mondta ki az igazságot Draco.
- Nem félek tőled. Én senkitől sem félek – jelentette ki határozottan
- Rettegsz.
- Ez nem igaz. – Draco hirtelen az erkélyajtó és saját maga közé szorította be Hermionét. Az üveg beleremegett, ahogy a szőke kviddicsjátékos erős tenyere találkozott vele.
- Akkor csókolj már meg! – követelte az erősen ziháló nőtől Draco.
- Eszemben sincs! – csattant fel dacosan Hermione, de még mindig remegett maga sem tudta mitől. Dracónak pedig jobb ötlete támadt, ha már Hermione nem volt készséges és együttműködő. Finoman a derekára csúsztatta a kezét és magához húzta. Hermione szótlanul tűrte, hogy a férfi megsimogassa az arcát, aztán szenvedélyesen megcsókolja. Olyan érzés volt, mint a frissítő zápor a nyári melegben, pedig olyan hideg volt kint, hogy lassan azt sem tudta, a hideg miatt reszket vagy egy bizonyos Draco Malfoy miatt. De kit érdekel ez már?

A lány maga sem gondolta volna, hogy mennyire szomjazza Draco ajkainak lágy érintését, csókjának vad, mégis gyengéd szenvedélyét. Minden kétsége halványulni kezdett, és csak arra gondolt, hogy soha nem akar ettől az érzéstől megszabadulni. A férfi teljesen levette a lábáról a nőt, és ezzel tisztában is volt. Egy mindentudó mosollyal fejezte be a csókot, mintha egy egész háborút nyert volna meg.
- Nem akarlak elveszíteni, Hermione – szólalt meg némi hallgatás után, s kisimított egy hajtincset a lány arcából, s apró csókokkal borította be.
- Nem tudom menni fog-e ez nekem – kételkedett Hermione.
- Én sem tudom – válaszolta Draco, s gyengéden hozzásimult a nő arcához.
- Ezzel elképzelni sem tudod, hogy mennyire megnyugtattál – közölte szarkasztikusan.
- Nézd, én nem vagyok Trelawney. Nem látok a jövőbe – nevette el magát Draco. – Amúgy is hülyén néznék ki abban a hülye szemüvegben.
- Pedig, ha lenne ilyen képességed, annak örülnék – sóhajtott a lány és elmosolyodott. – Bár én soha nem bíztam a jóslástanban, az nem tudomány, csak átverés.
- Amennyit az utóbbi időben Roxfortban töltök, még az is lehet, hogy veszek néhány különórát jóslástanból. Ha ez esetleg megnyugtat, akkor állok elébe.
- Erre nincs semmi szükség, Draco. Csak elvicceljük a helyzetet, mint mindig.
- Én is éppen próbállak döntésre kényszeríteni – helyeselt Draco és megsimogatta a lány arcát. – Miért nem akarsz velem lenni?
- Jaj, Draco!
- Akkor megpróbáljuk, milyen lenne, ha mi ketten együtt lennénk?
- Ezt nem mondtam.
- Szeretlek, Hermione.
- Ne csináld ezt!
- Mondd, hányszor csókoljalak még meg, hogy ezt a tudomásodra hozzam?
- Nem tudom – vonta meg a vállát a lány.
- Nem szeretek könyörögni, Hermione, sőt kimondottan utálok.
- Ha ennyire megterhelő, akkor miért vagy itt?
- Most egy szánalmas, nyálas szerelmi vallomásra vágysz? – kérdezte fintorogva a férfi.
- Talán – mosolyodott el Hermione, amivel egy kicsit enyhített Draco feszültségén. A férfi ezután felkapta és bevitte az erkélyről a lányt.
- Tegyél le, kérlek!
- Romantikára vágytál, így meg is kapod – jelentette ki Draco, majd letette Hermionét. Levették a kabátjukat és megölelték egymást. Ajkuk ismét összeforrt és még inkább felszította bennük a vágyat. Hermione mosolyogva túrt bele a férfi vizes hajába. Draco pedig finom csókokkal hitette a nyakát
- Nos, ezt nem romantikának hívják – kuncogott Hermione.
- Szerintem neked más kiadású szótárad van.
- Na persze.
- Meg akarlak győzni – s újra a lányra villantotta az ellenállhatatlan mosolyát. – Minden eszközömet be akarom vetni.
Hermione el akarta tolni magától a férfit, akinek szürke szeme olyan volt, mint a borongós őszi égbolt. Hermione minden érzést ki tudott belőle olvasni. Draco megérintette az arcát, csupán egy apró érintés volt, egy gesztus, de éppen elég ahhoz, hogy meghiúsítsa Hermione tervét. Nem akart eltolni magától a férfit, csak még közelebb akart hozzá kerülni. Felszínre kerültek az érzései és ezeket már nem fojtotta el. Készen állt – végre tudatosult benne minden és többé már nem félt semmitől.

A mogyoróbarna szemek nem hazudtak többé, sőt bujaságra csábító felhívást tükröztek. A lány érezte alabástromfehér bőrén a férfi forró leheletét, s szíve majd’ kiugrott a helyéről, amikor Draco ajkai a csupasz nyakát érték. Még mindig egy kicsit hideg volt a kint töltött idő miatt, beleborzongott az érzésbe. Draco finoman magához húzta a lány és lecsapott a kívánatos, cseresznyepiros ajkakra.
- Tönkreteszünk mindent. Így már nem lehetünk barátok – suttogta a lány, noha úgy gondolta helyesebb dolgot nem is tehetnének.
- Akkor sem hagyjuk abba. Szeretlek, és nem egy jó barát akarok lenni – válaszolt rekedt hangon Draco. Hermione pontosan ezt akart hallani, s ellenállás nélkül veszett el igéző, szerelmes csókjukban.

Váratlan, lehengerlő vágy lett úrrá rajtuk, amit ha akartak volna se tudtak volna elfojtani. S Draco becéző, simogató ujjai hatására pusztító kéj árasztotta el Hermionét. Soha nem érintették meg így, soha nem csókolták ennyire mély szenvedéllyel. Hermione még inkább Dracóhoz simult, ajka forró volt és mézédes. A lány átkarolta a férfi nyakát és a csípőjét hozzádörzsölte.

Draco nem gondolkozott többet. Gyengéden felkapta a lányt, majd az ágyra fektette, s lefejtette róla a feleslegessé váló ruhadarabokat, s megszabadult a sajátjától is.
- Olyan gyönyörű vagy – suttogta rekedten. Többre vágyott, minden porcikáját fel akarta fedezni. Eggyé akart válni vele testestül- lelkestül, nyelvük vad és erotikus játékot űzött. Draco szeretni akarta őt most és ezután mindig, vele akart lenni a nap minden percében, szeretni akart és hagyni, hogy Hermione viszont szeresse.

Hermione számára az érzés egyszerre csodálatos és ijesztő volt. Ujjai a férfi acélos vállába vájtak. Átkulcsolta a lábát Draco csípőjén és magába fogadta. Draco szeme lángolt és ajka megfeszült. Szenvedélyes vad tekintettel nézet a mámorban úszó szerelmét. Hermionéval forogni kezdett a világ egyre gyorsabban és gyorsabban. Mindketten ziháltak és nem számított más csak a közös boldogság, s a delíriumos ködön kívül semmi mást nem érzékeltek.

Egyszerre érték el a beteljesülést, amire oly régóta vártak. Hermione fejét Draco mellkasán nyugtatta és hallgatta a férfi szapora szívverését. Elmosolyodott és még soha nem érezte ennyire boldognak magát. Mindketten tudták, hogy sorsuk innentől kezdve végérvényesen megpecsételődött, s semmi sem állhat az útjukba. Csak azt nem sejtették, hogy a közös ösvényen még rengeteg veszéllyel kell szembenézniük.

***

A hó már rég nem esett, mikor Draco és Hermione kéz a kézben hoppanált Potterék bájos otthonához közeli kihalt bekötőúton. Draco megkérte Ginnyt, hogy vigyázzon a gyerekeire és a nő egy cinkos mosoly kíséretében bele is egyezett. A férfi nem bánta meg egyetlen egy percét sem a tegnap estének, főleg mivel a szeretett nő végre itt volt vele és többé nem ereszti el magától.

Egymásra mosolyogtak, Hermione séta közben Draco vállára hajtotta a fejét, és úgy dorombolt, mint egy kényes, de jól lakot macska. Draco pedig úszott a boldogságban, már alig várta, hogy a gyerekeivel is megossza. Ráérősen sétáltak végig az úton.
- Nem lesz még túl korai? – kérdezte Hermione.
- Micsoda?
- Mindezt rázúdítani a gyerekeidre – folytatta komolyan.
- Nem tudom, édes. De remélem, hogy jól ismerem a gyerekeimet – húzta közel magához a nőt Draco.
- Persze, de nem olyan régen vesztették el az anyjukat. Annyira aggódom, hogy…
- Ne aggódj! Mostantól semmiért sem kell aggódnod.
- Rendben van – bólintott beleegyezően. – Legalább Harryék miatt sem kell fájnia a fejemnek.
- Miért? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Mert ha még iskolások lennénk, akkor biztosan megátkoznának vagy valami hasonló szörnyűség történne.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – nevetett harsányan. – Gyere közelebb, édes, csókolj meg újra!
Hermione csak nevetett és megtette, amit Draco kért tőle. De azt egyikük sem vette észre, hogy az emeleti ablakból Scorpius őket figyeli. Szíven ütötte az előbbi jelenet, s fogalma sem volt, hogyan reagáljon rá. Hermione és az apja, ráadásul együtt? Mégis hogyan kezelje a helyzetet?

Astirodt féltette mindennél jobban, hiszen a kislányt éjszakánként még mindig rémálmok gyötrik. Scorpius tisztában volt vele, hogy húga mennyire szerette az édesanyjukat és a gyermeki naivitás miatt nem látta tisztán azt, mi körülötte történt. Tudta, hogy milyen volt az anyja, tudta, hogy Hermione sokkal jobb ember, de erre nincsenek felkészülve. Nem akarta Dracót más nővel látni, holott kedvelte Hermionét. Nem akart egy anyapótlékot, aki majd ugyanolyanná válik, mint a saját anyja. Ha Hermione a családjuk tagja lesz, akkor már nem lehetnek barátok sem többé. Kétségek között őrlődve cselekvésre szánta el magát.

Vajon elég erős lesz Draco és Hermione szerelme, hogy kibírjon minden nehézséget és családdá kovácsolja őket? Még ott kint a hóban, nevetve, egymást karjaiban, nem is sejtették, hogy az újév micsoda váratlan meglepetésekkel szolgál majd. Scorpius mardekáros énje megszólalt és teret követelt magának, hogy végleg legyőzze a griffendéleset. Astrid mellett kell lennie, meg akarta védeni őt és ez csak akkor sikerülhetett, ha végérvényesen hazamehet Roxfortból.

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Jul 01

Powered by CuteNews