1. fejezet
Egy régi ismerős



Meleg délután volt ezen az augusztusi napon. A nap erősen sütött, és szinte egyetlen egy hely sem maradt, ami a tikkasztó hőség elől valamiféle menedéket nyújthatott volna. Az esőnek már hetek óta nyomát sem látta a táj, és ez különösen furcsa volt errefelé, ahol egyébként sok volt a csapadék. A szárazság látható nyomokat hagyott maga után; a földön mély repedések jelentek meg, a rések között hangyák szorgoskodtak.

Minden kókadozott és kellett volna már az enyhülést hozó nedvesség, de a büszke napkorong nem adta alább harminc foknál már hetek óta. Távol a horizont valósággal vibrált a nagy melegtől, és elviselhetetlenül égettek a nyári nap sugarai. A máskor szép, lankás dombokon megsárgult a smaragdzöld fű. A szél felkavarta az út porát, aztán a réten virágzó margarétákat simogatta tovább. Ezek voltak a hőség egyedüli üde színfoltjai, így ezek a nagy meleg ellenére is gyönyörűnek látszottak.

A poros úton egy lovas ügetett ráérősen, mint akit semmi sem érdekel, s nincs rá hatással sem az időjárás, sem a táj, sőt semmi ezen a világon. Úgy ült fent a lován, akár egy öntelt herceg, aki lefitymálja a körülötte lévő világot. Miért is vette volna számításba? Hiszen arisztokrata családból származó fiatalember volt, akit mindig is ebben a szellemben neveltek. Magadnál ne ismerj különbet, és csak a rangos embereket vedd számításba! - Ez volt az a tanítás, amivel családja útjára bocsátotta a nagybetűs életbe.

Fekete talárja elegánsan feszült rajta, aminek minden apró redője tökéletes volt. Öltözékén egyetlen apró hibát sem tűrt meg viselője, kínosan ügyelt minden egyes részletre. Kemény, méltóságteljes arcvonásai nem tükröztek érzelmeket. Olyan volt, mintha a tikkasztó nyári meleget nem is vette volna észre. Szőke haja néha megmozdult a menetszélben, majd a kósza tincsek egy kicsit összekuszálódva pihentek meg a homlokán, de nem vette a fáradtságot, hogy kisöpörje őket onnét. Szürke szemei olyanok voltak akár a jég, de volt bennünk valami misztikus és megmagyarázhatatlan, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Valójában belül dühös volt, rettentően dühös. Hogy miért? Nos, elég nyomós oka volt rá. Éppen az esküvőjéről tartott hazafelé, csak éppen feleség, gyűrű és közös vagyon nélkül. Az egész halálfaló társadalom előtt megszégyenítette ez a nőszemély, akit pár órával ezelőtt még a menyasszonyának nevezett. Természetesen a Nagyúr nevetett a legjobban az eseten, és még csak nem is bűntette meg a szökött arát és annak családját. Pusztán azért, mert a férfi, aki megszöktette a lányt, egyike volt a leghűségesebb alattvalóinak. Miért is ne hunyt volna szemet efölött a malőr fölött? Hiszen a cél egy házasság volt, és az teljesen mindegy, melyik aranyvérűek között köttetik. Draco legszívesebben kihívta volna párbajra a fiút, de mivel a Nagyúr áldását adta a párra, ezt nem tehette meg. Apja pedig határozottan megtiltotta neki, nehogy még kínosabbá tegye a helyzetet.

Fortyogott benne a tehetetlen düh, akár az üstben a forró bájital. Ahányszor eszébe jutott a jelenet, szét tudta volna verni az egész kócerájt. Teljes harci díszben állt az oltár előtt, megadta magát a sorsnak, a család és a halálfalók akaratának, végül az a megátalkodott nőszemély otthagyta! Ki ne lenne dühös ezek után? Ám egy jólnevelt és kifinomult ízléssel rendelkező Malfoyt meggondolatlan, rangjához méltatlan cselekedeten nem érhetnek, így csak állt némán, tehetetlenül, összeszorított fogakkal. Persze az Arman család némi összeggel kompenzálta ezt a hatalmas sértést, de ez a tényeken nem változtatott. Egy zacskónyi arany galleon csörgése a nyeregtáskában valahogy nem nyugtatta meg.

Elgondolkozva haladt tovább. Az igazat megvallva, Draco a háta közepére sem kívánta ezt a frigyet, de mivel Voldemort fejébe vette, hogy a varázslótársadalmat be kell népesíteni aranyvérű utódokkal, ezért muszáj lett volna mihamarabb túl lenni ezen a hűhón. Aztán néhány gyermek nemzése után, dolga végeztével nyugodtan hátradőlhetett volna a bársonyszékébe. De hát varázsló tervez, Merlin meg összekutyulja a dolgokat!
Rettentően irritálta a helyzet. Semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Sóhajtott egy nagyot, majd vágott egy grimaszt, aztán újra felvette a hideg közönyös arcot.

A Malfoy-családnak csak annyi szerep jutott ma, hogy csendesen és a nyugodtság álcája mögé rejtőzve, méltóságteljesen viseljék a következményeket, és minél előbb elhagyják a helyszínt. Felettébb szorult helyzetbe kerültek, hiszen még soha nem érte őket ilyen nagy szégyen. Sürgősen egy másik potenciális aranyvérű arát kellett keresniük. Legalábbis Draco így értelmezte apja szavait. Amikor legutoljára beszéltek, úgy érezte, levegőre és egyedüllétre van szüksége.

Így Draco jobbnak látta, ha inkább egyedül indul haza, de apja kérésére pár testőr elkísérte, akiket valahol kilométerekkel ezelőtt lehagyott, és biztos volt benne, hogy jó ideig nem is fogják megtalálni. Ostobák! Azt hitték a nyomába érhetnek a szegényes képességükkel? Egy Malfoyt nem lehet csak úgy túlszárnyalni, legyőzni.

Legszívesebben felrobbant volna, amikor apja ötletét meghallotta, de a jólneveltség nem engedte, hogy kimutassa az érzelmeit, és a világért sem akarta Luciust még jobban feldühíteni. Pedig szívesen kitöltötte volna valakin a bosszúját, még akkor is, ha az illető a családtagja. Apjával természetesen mindig voltak nézeteltéréseik, és olykor Draco elvesztette az önuralmát. Lucius tudta, hogy fia más természet, mint ő. Forrófejű Blackek vérmérsékletét örökölte, ez nem volt vitás, ami persze Narcissa hűvös természetét tekintve meglepő volt. Luciusnak minden erejét fel kellett használni, hogy megfékezze fiát, de olykor nem sikerült. Legjobban mégis Narcissa tudta kezelni Dracót a szelídségével, és végtelen türelmével.

Draco nevetségesnek érezte magát, mint amikor pattogó görénnyé változtatták a suliban, és mindenki rajta köszörülte a nyelvét Potterrel az élen, akivel hála Merlinnek már soha nem lesz többé gondja. No és miért? Mivel a Nagyúr eltette láb alól. Vágott egy fintort, majd vágtára ösztönözte a lovát. A menetszél az arcába vágott, s egy pillanatra becsukta a szemét. Mennyire jó lenne megszabadulni a kötelezettségektől! Bár sejtette, hogy erre semmi esélye nincsen.

Egy erdős részen vitt végig az útja, amit magas fák szegélyeztek. Visszavett a tempóból, és lassan ügetett tovább az ösvényen. A fák között végre csökkent az izzasztó meleg, bár a hűtőbűbájnak köszönhetően Dracónak nem kellett ezzel törődnie. Figyelmesen nézett körbe, amikor egyszerre zaj ütötte meg a fülét. Elővigyázatosságból ellenőrizte, hogy pálcája helyén van-e. Soha nem vált volna meg az eszköztől egy pillanatra sem, még éjjel is magánál tartotta. Az éberséget mindig fontosnak tartotta, nem is alaptalanul. Régebben sokan paranoiásnak hitték, de mára ez teljesen megváltozott. Mindenki félelemben élt, sőt a Nagyúr kegyeltjei sem voltak teljes biztonságban. Az élni, vagy élni hagyni elv nem a legtökéletesebben működött, illetve szinte egyáltalán nem működött ebben az új világban.

Tudta, hogy valami történni fog, és nem is tévedett. Mindig megérezte, ha valaki az életére akart törni, és ez a képessége számtalanszor mentette meg a vészhelyzetektől. Összeráncolta a homlokát, lezárta elméjét. Úgy érezte, mintha valaki kutakodni akart volna benne, és megtudni a szándékait. Észrevétlenül fürkészte a sűrű lombokat, de nem vett észre semmi gyanúsat. Szíve viszont egyre erősebben vert, arca azonban továbbra is nyugodt volt.

Egy ág reccsenésére felkapta a fejét, de nem látott semmit. Megvonta a vállát és sóhajtott egyet. Hirtelen a fák lombjai közül egy szintén fekete ruhás alak ugrott le, és egyenesen Dracóra vetette magát. Kibillentette az egyensúlyából a férfit, aki meglepetten próbált kapaszkodási pontot találni, de sikertelenül. Leestek a lóról, ami egy tapodtat sem mozdult mellőle. Hiába, a Malfoyok nagyon vigyáztak a tulajdonukra, és amit lehetett, megbűvöltek.

Draco és az ismeretlen a poros földön kötöttek ki, majd birkózásba kezdtek. Dús, mogyoróbarna hajtincsek lógtak Draco szemébe, amitől ő egy kicsit meglepődött, ám mikor kezei a gömbölyded idomokhoz értek, akkor már teljesen biztos volt benne, hogy egy nővel áll szemben, akinek cseppet sem tetszett, ha fogdosták. A nő felkiáltott meglepettségében, s egy meggondolatlan lépést tett, ami rá nézve cseppet sem volt kedvező.

Draco gyors reflexeinek köszönhetően hamarosan leteperte a földre a támadóját, a kezeit szorosan lefogta, pálcát tartó kezével lepöckölte a csuklyát és az álarcot. Megrökönyödve meredt a lányra.
- Granger? - kérdezte elképedve.
- Malfoy? - kérdezett vissza a lány, aki egyáltalán nem volt meglepve.
- No lám, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz!
- Eressz el! - sziszegte a lány, és megpróbálta kitépni a karjait a szorításból.
- Lássuk csak… - gondolkozott el egy pillanatra. - Nem! Most pedig szépen nyugton maradsz és velem jössz!
- Ezt nagyon kétlem. - Azzal a lány egy jól irányzott térd mozdulattal a férfi legérzékenyebb pontját találta el, ami eléggé mélyen érintette Dracót. A lány éppen, hogy ki tudott bújni a szorításból, amikor a férfi egy kábító átkot küldött felé, ami telibe találta Hermionét. A kecses női test ernyedten zuhant a poros útra. A fiú megelégedetten mosolyodott el.

Felkelt a földről, leseperte a Malfoy-címeres talárját, kicsit megmozdította a nyakát, ami roppant egyet, aztán sóhajtott egy nagyot. Közelebb ment és megvizsgálta a leterített „vadat”. A halálfalók egy ideje már keresték Hermione Grangert, főleg azért, mert Potter barátja volt, másrészt azért, mert sárvérű. Bár ő feleslegesnek tartotta őt, de a Nagyúr parancsát teljesíteni kell mindenképpen.

Draco örömmel nyugtázta, hogy ez a nap mégiscsak jó irányba fordult. Már zsebében érezte a jutalmat, amit Voldemort Nagyúrtól fog kapni. Remélte, végre megkapja a kinevezését is, de azért próbálta nem elbízni magát. Nem volt más hátra, felnyalábolta a lányt, a lova nyergébe tette, majd maga is felpattant és fütyörészve haladt tovább az úton. Boldog volt és olyan önelégült, amennyire csak lehetett.

***

Alkonyodott, amikor Draco elérte a Malfoy-kúria kapuját. A mesebeli, királyi építmény születésétől fogva az otthona volt, de ő már észre sem vette a szépségét. Ahogy a lemenő nap sugarai végigfutottak a csendbe burkolózó tájon, Draco a múltba révedt. Emlékezett a hosszú sétákra, amiket szüleivel tettek a csodálatos parkban, ami minden tavasszal buja volt és eleven.

Narcissa Malfoy mindig is remek érzékkel gondozta a park rózsáit, amiket a varázsvilág legszebb virágaiként tartottak számon és a legbecsesebbnek számítottak a család számára, ugyanis olyan kivonatot tudtak belőle készíteni, ami a legtöbb méreget semlegesítette. Ritka kincs volt ez manapság, és nem is verték ennek a tényét nagydobra.

Draco megállt a hatalmas vaskapu előtt, kinyújtotta a pálcás kezét, elmormolt egy varázsigét, amitől a kapu kitárult és utat engedett neki. Elégedett képpel vágtatott a kúria hatalmas kétszárnyú tölgyfaajtajához, ami hamarosan kinyílt és kilépett rajta Lucius Malfoy, aki cseppet sem volt jókedvében - de természetesen uralkodott magán, mint mindig. Nem hitte volna, hogy még szükség lesz a húszas éveiben járó fia fegyelmezésére, de készenlétben állt. A háború hiába edzette meg Dracót, még mindig zabolázatlan volt a természete.

- Fiam! - szólalt meg kimért hangon. - Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy nem egyedül jössz vissza.
- Apám, azt hiszem már kinőttem abból a korból, hogy kísérőre legyen szükségem egy veszélytelen hazaút során.
- Tisztában vagyok vele, hogy megvannak a képességeid saját magad védelmére, de örülnék neki, ha követnéd az utasításaimat. Lehet, hogy győzelmet arattunk, viszont magad is tudod, vannak még olyanok, akik az életünkre törhetnek és törnek is. Utód nélkül veszélyes meggondolatlan dolgokat csinálnod. Ne akard, hogy megbüntesselek. Gondolj a családodra, a fenébe is!
- Igen, tudom apám, és bocsánatodat kérem, amiért nem hallgattam rád. Engesztelésül hadd mutassam be neked Hermione Grangert, akivel utam során találkoztam. - Lucius tekintete egy pillanatra teljesen megváltozott, a meglepettség és a büszkeség egyvelege jelent meg az arcán. Draco jól elraktározta magában ezt a képet, hiszen ilyen alkalom ritkán adódott. Apja soha nem mutatta ki érzéseit, csupán néha egy kis szikra villant fel benne az apai szeretetből, de legtöbbször a kegyetlen halálfaló és a keménykezű családapa álarca mögé rejtőzött. Mit tehetett volna? Ezt várta el tőle a család, ez az ő sorsa. Viszont arra kíváncsi volt, hogy sikerült Dracónak elfognia a lányt.

Már közel három éve vadásztak Hermionéra, aki eddig mindig megszökött előlük. Mindenki őt kereste és hihetetlen, hogy Dracónak most sikerült elfognia. Voldemort úgy vélte, Hermione az egyik legfontosabb személy, aki mindent tudhat a felkelőkről. Megszállottan kerestette, de nem akadt a nyomára senki. Talán az is közrejátszott benne, hogy a lány jobban ismerte a muglivilágot a halálfalóknál.

Az idősebbik Malfoy e pillanatban nagyon büszke volt a fiára. Végre a nevéhez méltóan cselekedett. Úgy gondolta, most az egész varázsvilág tudni fogja, hogy mire is képes egy Malfoy. Talán ez a tett kicsit elhalványítja a félresikerült esküvő emlékét. Nagyon megalázó volt ez számukra, és sürgette őket az idő, Dracónak minél előbb menyasszonyt kellett találnia.
- Azonnal küldök egy baglyot a Nagyúrnak! - Azzal Lucius megfordult és a dolgozószobájába sietett.
- Kisfiam, hát itt vagy? - jött le a lépcsőn Narcissa. - Aggódtam érted, ugye nem történt bajod?
- Semmi bajom, anya.
- Ennek örülök - sóhajtott a nő. - Ki ez a lány?
- Az, akit már egy jó ideje próbálunk elkapni - vonta meg a vállát Draco. - De most ha megbocsátasz, előkészítem a foglyunk szállását.
- Rendben van, ahogy jónak látod. Majd a vacsoránál találkozunk.
- Igen anyám - hajtott fejet tisztelettudóan.

***

Csillagfényes éjszaka volt. Épp ideális egy andalítóan romantikus sétára a parkban. Lágy esti szél lengedezett, s kedvesen megcirógatta a selymes fűszálakat. A hold álmos fénye besütött a vasrácsos, kicsiny cellába. Hermione egy régi elnyűtt matracon feküdt már órák óta, és csak most kezdett ébredezni. Iszonyatosan fájt a feje, és rosszul érezte magát. Próbált felkelni, de amikor észrevette, hogy nehéz vasbilincseket erősítettek rá, inkább fekve maradt.

Elesettnek érezte magát, pedig közel három éve csupán a bosszú éltette, de ettől már közel sem kapott annyi erőt. Nem kellett volna megtámadnia Malfoyt. Mit is gondolt? Maga sem tudta miért tette, csak akkor ez tűnt a legjobb ötletnek, hogy némi pénzhez jusson. Mérges volt, túl ostoba és most ezért az életével fizet. Élet - gondolta keserűen. Milyen élet az, amiben mindig bujkálni kell?

Tudta mi vár rá: egy halom kínzás. Árulót akartak belőle csinálni, megtudni mindent olyanokról, akiket még nem sikerült elkapni. De nevetnie kellett, mivel jóval a csata előtt megszakított a kapcsolatot mindenkivel. Gyáván megfutamodott, bár ezért nem hibáztathatja senki sem. Pánikba esett akkor, és elhagyta a barátait. Sejtette, hogy Voldemort kerestetni fogja és nem akarta mások halálát, így döntött a bujkálás mellett. Alig maradtak páran, akik tudták Voldemortról, hogy nem tisztavérű mágus. Talán csak ő, Hermione maradt az egyetlen, aki Harry révén mindenről tudomást szerzett. Viszont az életben maradt mágusokról nem hallott évek óta. Már csak arra volt kíváncsi, hogy Malfoyék mennyire pofára fognak esni, ha mindez kiderül.

Becsukta a szemét és próbált aludni, de lépteket hallott. Bágyadtan nézett előre, és hamarosan Draco Malfoy alakja bontakozott ki az erőtlen holdfényben. Félelmetes volt a megjelenése, az évek során sokat változott. Magasabb volt, mint amire emlékezett, és hidegebb lett az arckifejezése. Az arisztokratikus megjelenése először keltett benne félelmet. Érezte az erejét, látta az elszántságot a szemében. Méregdrága talár feszült rajta, amit ezüst csat díszített. Már csak a halálfaló maszk hiányzott.
- Mi akarsz? - kérdezte erőtlen hangon.
- Semmit - mondta egykedvűen a kérdezett, és sóhajtott egyet. - Csupán meg akartam nézni, hogy nem szökött-e meg a foglyom.
- Világos - mondta Hermione. Megpróbált felülni, de elszédült és felkavarodott a gyomra. Nem is értette miért, de torka elszorult és fojtogatta a sírás.
- Holnapra időzítették a Nagyúrral való találkádat.
- Csodás! Csak nincs egy rongyom se, amit felvehetek a randira - nevetett keserűen, majd ernyedten hanyatlott vissza a matracra.
- Ennyit akartam mondani. A házimanó hamarosan hoz neked egy kis élelmet.
- Oh, nem is tudtam, hogy ilyen nagyvonalúak vagytok ti aranyvérűek a foglyaitokkal. Ha ezt tudom, már rég hagytam volna magam elkapni.
- Ugyan már, csak meg akarjuk előzni, hogy idő előtt feldobd a talpad. Különben nem érdekelne.
- Értem.
- Azt hiszed, sárvérűként többet érdemelsz? - vágta rá gúnyosan Malfoy.
- Ha nem tudnád, én is ember vagyok, nem egy állat.
- De ellenség.
- Ugyan már, milyen veszélyt jelentek én nektek?
- Még te kérdezel ilyeneket, aki egy felkelőmozgalomban vesz részt?
- Nem kell mindent elhinni, amit hallasz.
- Hazug mocskos sárvérű! Nem érdemled meg azt sem, hogy élj. Örülhetnél neki, hogy a Nagyúr eddig életben hagyott.
- Ha elkerülte volna a figyelmed, most emlékeztetlek: három éve kerestettek és nem kaptatok el, úgyhogy a saját erőmből maradtam életben. Nem értem, nektek miért szúrja a szemeteket, ha valaki nem olyan, mint ti? Nevetségesek vagytok, a saját Nagyuratok is egy sárvérű.
- Hazugság! - kiáltott fel. - Mardekár egyenes ági leszármazottja.
- Nem olyan egyenes az az ág, mint ahogy hinnéd. Mit gondolsz, miért kerestet engem? Mert tudja, hogy én tudok erről a nagy titokról.
- Nem akarok vitázni erről.
- Kérlek, te csak ringasd magad abban a hitben, hogy nemes eszméket képviselsz.
- Te meg vésd az eszedbe, hogy Potter és Weasley többet nem tud neked segíteni, egyedül maradtál. Az éles nyelveddel előbb írod alá a halálos ítéleted, mintha csendben maradnál.
- Oh, igen! Magam se tudom mi jobb: itt maradni a börtönötökben vagy egy gyors Adava Kedavra? Micsoda dilemma...- mondta gúnyosan.
- Akkor én mennék is.
- Viszlát Malfoy! - mondta a lány, és a hátára feküdt, miközben hallgatta a távolodó lépteket.

Elszorult a szíve. Már csak egy nap, és szembenéz a legnagyobb félelmével. Fogalma sem volt, hogy fogja ezt túlélni. Hirtelen megrohanták a régi emlékek, és ez teljesen elszomorította. Gyöngyházfényű könnycseppek jelentek meg az arcán, egyre több és több, aztán nem bírta tovább, megállíthatatlanul tört fel belőle a keserves zokogás. Minden fájdalmát ki akarta adni, de tudta, ettől csak még gyengébb lesz.

Eszébe jutottak a véres harcok, ahogy látta meghalni azokat, akiket szeretett, akik őt szerették, akik az életüket áldozzák azért, amiben hittek. Fájt, iszonyatosan fájt, és nem akart ellene semmit sem tenni, teljesen átadta magát ennek az érzésnek. Sokszor kísértették ezek a képek, és hallotta a segélykérő sikolyokat.

Nem tudhatta, hogy néhány cellával odébb Draco Malfoy hallgatózott, akinek szintén összeszorult a szíve. Fogalma sem volt arról, miért, hiszen ő csak egy sárvérű! Vagy csak így megpuhult volna az évek során? Talán túl sok volt neki mindaz, ami ezen a napon történt, és a fáradtság ezt hozta ki belőle? Az tény, hogy nem bírta, ha egy nő sírt előtte. Nem akart ezzel tovább foglalkozni. Sóhajtott egy nagyot, majd elindult vissza a kúriába, hogy holnap frissen és gonoszan kezdje a napot.

hozzászólások: 0