10. fejezet
Nem megy minden simán


A kristálytiszta vízen vitorlások és halászhajók ringatóztak, a lenge szél finom óceánillatot hozott magával, minden nyugodt volt és idilli. A káprázatosan szép kék égboltot egy páros szemlélte a parton. Hermione és Draco elnyúlva feküdtek az apró, szemcsés, finom homokban, ami a napsütésnek köszönhetően kellemesen meleg volt. Már órák óta lustálkodtak egymás karjaiban, s néha egy-egy csókot váltottak. Az elhaladó szerelmes párok mosolyogva nézték őket, de egyébként ügyet sem vetettek rájuk senki.

Hermione és Draco bátran kijelenthette, hogy ők bizony, köszönik szépen, nem szerelmesek, csupán házasok, akiknek nincs más dolguk, csak előkészíteni a terepet a gyermeknemzés cseppet sem unalmas tevékenysége előtt. Draco huncutul ránézett feleségére, aki nem bírta megállni, hogy el ne nevesse magát.
- Ne nézz már így!
- Mert, hogy nézek? – tette fel a kérdést Draco, miközben egyik kezével a lányt cirógatta.
- Hát nem úgy, ahogy egy mardekáros ördög néz egy griffendéles...
- Szent leányra?
- Nem mondtam sose, hogy szent lennék – nézett rá komolyan Hermione és megpróbálta eltolni magától a férfit.
- Hagyjuk ezt az ellenségeskedést, inkább adj egy csókot! - mondta Draco, mit sem törődve a gyenge ellenállással.
- Ha pár évvel ezelőtt elmondták volna, hogy ilyeneket fogsz nekem mondani, akkor az illetőt tuti kinevettem volna – húzta el a száját Hermione.
- Most már nem érdekel – válaszolta Draco és minden erejével azon volt, hogy csókot lopjon az igéző ajkakról.
- Miért? – Fordította el a fejét Hermione, s kérdőn nézett a vágyakozással teli mardekáros szemébe. Draco sóhajtva vette tudomásul, hogy Hermione bizony beszélgetni szeretne vele.
- Nem tudom, elegem volt a sok ellenségeskedésből és nem akarom a hátralévő életemet úgy leélni, hogy haragban vagyok a saját feleségemmel. Van rajtad kívül még ezer és ezer griffendéles, akit utálhatok.
- Szóval jóban leszünk? – akadályozta meg ismét a csókot Hermione.
- De még milyen jóban - nevetett a fiú, majd végigsimította a lány arcát, s ismét közeledni próbált.
- És szerelmesek is leszünk? – tette fel a fontos kérdést Hermione.
- Dehogy – suttogta Draco és közelebb húzta magához a feleségét.
- Akkor megnyugodtam - sóhajtott egy hatalmasat.
- Oh, Granger fogd már be! Meg akarlak csókolni és nem hagyod – morgolódott Draco, amire Hermione csak nevetett egyet. A férfi ezek után nem hagyta magát lerázni, a lány felé kerekedett, majd lecsapott az ajkakra. Mindketten az édes vágyakozás, bizsergés és leírhatatlan vágy hatalmába kerültek, bár egyikük sem volt hajlandó ezt beismerni. A lány vágyott a férfi közelségére, Draco pedig úgy érezte, ha nem kapja meg Hermionét, akkor lassan beleőrül a várakozásba. Miután ajkuk szétvált és némi levegőhöz jutottak, Hermione megszólalt:
- Megőrjítenél, ha állandóan ömlengenél nekem.
- Semmi ömlengés – rázta meg a fejét Draco és összeérintette a homlokát a lányéval.
- Egy szerelmes mardekáros elég furcsa látvány – nyugtázta Hermione, bár titkon erre vágyott, de inkább megtartotta magának ezt a gondolatot.
- Nem vagyok az a hízelkedős fajta, de ha meg akarnálak őrjíteni, akkor talán menne- mondta Draco és véget vetett az idillnek. Felállt és körbenézett a parton.
- Inkább ne – ellenkezett Hermione.
- Menjünk, már kellene egy forró fürdő.
- Rendben. - Egészen furcsa látványt nyújtottak. Mindenük tele volt homokkal, és a ruhájuk sem volt még teljesen száraz. Draco vigyorogva nézte, ahogy Hermione megpróbálja kirázni a homokot a hajából, ami szerte-szét állt, és kicsit még mindig nedves volt. A lány visszanézett rá, majd megcsóválta a fejét. A férfi kézen fogta feleségét, s a sziklák mentén elhaladva egy ösvényen vezette tovább.

Párás és fülledt volt a levegő, ami azt jelezte, hogy hamarosan elered az eső. Az azúrkék égbolton a felhők már gyülekezni kezdtek. Hatalmas fák magasodtak az út mentén, és Hermione szinte zsigereiben érezte a mágiát a környéken. Apró fénytündérek énekét hallotta a közelből, aminek hallatára elmosolyodott. Mennyire más olvasni róla és megtapasztalni a csodát - gondolta magában Hermione. Esőcseppeket érzett a kezén, s hamarosan már zuhogni is kezdett.

Draco megszaporázta a lépteit, Hermione pedig vakon követte. Remélte, hogy férje tudja, merre is kell menni, bár eddig sem tűnt elveszettnek. Rábízta magát és nem tiltakozott, most először hagyta, hogy egy férfi vezesse. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Újra vizesek lettek, ami ezen a napon már egyáltalán nem számított újdonságnak. Sűrűsödött az aljnövényzet, s piros hibiszkuszok egész tengere fürdött a langyos esőben. A lány megállt volna, hogy jobban szemügyre vegye a tájat, de férje finoman tovább húzta egy újabb ösvényre.

Vízesés hangja hallatszott a közelből, s egy kanyarral később már látni lehetett a hatalmas zuhatagot. Draco egy sziklafal felé vezette Hermionét, ahol egy rejtett ösvény bújt meg a kíváncsi szemek elől. A páros elindult az úton, ami egészen vízesés mögötti sziklafalhoz vezetett. Hermione hátán végigfutott a hideg, most érezte először, hogy fázik. Draco elővette a pálcáját, majd az előttük lévő sziklafalra irányította. Egy hatalmas fej jelent meg előttük, aminek égő, smaragdszemei voltak. Draco rápöccintett a szobor orrára, mire az eltátotta a száját és egy alagút jelent meg.

Hermione eddig még csak könyvekben olvasott erről a bejáratról. Egyszeriben hiányzott neki az olvasás, és a pálcája is. Remélte, hogy Draco be fogja tartani az ígéretét és végre visszakaphatja a varázspálcáját. De hát egy Malfoynál sosem lehet tudni. Sóhajtott egyet, és folytatta az utat. Nyirkos és vizes volt a fal, amit csak néhol világított meg egy-egy gyenge fényű mécses. Aztán lassan világosodni kezdett, és hamarosan kiértek az alagútból.

Egy színes forgatag kellős közepére csöppentek hirtelen. A felhők közül kezdett kikandikálni a nap, de még mindig esett az eső. Néhány járókelőt a feje fölött lebegő rózsaszín kupola védett meg az esőtől. Páran integettek a csuromvizes párosnak, és néhány szemtelen kis tündér virágfüzért akasztottak a nyakukba. Draco mérgesen próbálta leszedni azt magáról, de nem sikerült neki, inkább csak még jobban belekeveredett.

Hermione mosolyogva nézte, amint férje küzd a virágfüzérrel. Nem volt hajlandó neki segíteni egy kicsit sem. Úgy gondolta, Draco elég nagyfiú már hozzá, hogy egyedül is boldogulni tudjon. Így is volt, a férfi egy gyors varázslattal megszabadult a füzértől, magára vonva néhány öreg boszorkány kicsit rosszalló tekintetét. A férfi egy undok grimasszal nézett a matrónák felé, akik levegő után kapkodva jegyezték meg, hogy az ifjú Malfoy milyen arcátlan és bunkó.

Draco szürke szemeivel feleségére nézett, aki alig bírta visszatartani a nevetést. Hatalmasat sóhajtott, majd odanyújtotta karját Hermionénak, és a két viharvert utazó elindult a főutca forgatagában a szálloda felé. Az ifjú férjnek csak most jutott eszébe, hogy a csomagjaik valószínűleg már ott vannak, aminek nagyon örült. Elég mérges lett volna, ha a poggyász valahol a mocsárban süllyedt volna el.

Fehérre meszelt épület felé vezetett az útjuk. Az impozáns és nagyméretű, no meg igen csak furcsa alakú hotel büszkén állt előttük. Hermione bámészkodni szeretett volna, de férje most sem hagyta neki, ellenben bevonszolta a recepcióra. A pultnál egy fekete hajú, felfuvalkodott nőszemély éppen a postát intézte.
- Jó napot kívánok! - szólalt meg némi undorral a hangjában, amitől Draco igen csak felhúzta magát. - Miben segíthetek önöknek? Talán eltévedtek?
- Nagyon is jó helyen vagyunk. Szobafoglalásunk van Malfoy névre.
- Egy pillanat és utánanézek - sóhajtott egy leheletnyit, majd pálcájával megpöccintette az előtte fekvő piros könyvet, ami azonnal kinyílt a megfelelő oldalon. A nő szeme kitágult és zavartan így szólt. - Meg is van! Az önöké a 342/2 lakosztály.
- A csomagjainkat is oda kérjük.
- Ahogy kívánja, uram. Esetleg óhajt még valamit? - váltott mézesmázosra a hangja.
- Egyelőre semmit, köszönjük - szólalt meg Hermione Draco helyett, aki már nyitotta volna a száját, de felesége azonnal odébb húzta, miután megkapták a kulcsot.
- Miért nem hagytad, hogy kicsit megdolgoztassam? - kérdezte Draco.
- Jaj, miért nem hagyod a fenébe? Egyébként is, nem ártana már venni egy fürdőt és kimosni a homokot a füledből – javasolta Hermione.
- Egyetértek, most kivételesen. De nincs is a fülemben homok.
- Ha te mondod. Menjünk már! – türelmetlenkedett Hermione.
- De nem a lépcsőn.
- Akkor keresd meg a liftet.
- Honnan tudjam, hogy hol van? - kérdezte Draco.
- A hátad mögött – válaszolt a lány.
- Akkor miért velem keresteted?
- Mert úgy viccesebb – húzta magával a lány.
- Halálra röhögtem magam - morogta, majd beszállt a liftbe, ami irtó gyorsan száguldott lefelé, majd felfelé, aztán jobbra, balra és megint lefelé.
Pár pillanattal később a páros egy kicsit nyomottabb hangulatban szállt ki a liftből és egyenesen a szobájuk felé vették az irányt. Beletelt egy kis időbe mire sikerült megtalálniuk a lakosztályt. Draco enyhe hányingerrel küszködve próbálta kinyitni az ajtót, de beletörte a kulcsot a zárba.
- Nagyon ügyes húzás volt, Mr Malfoy – tapsolta meg férjét Hermione.
- Fogja be a száját, Mrs Malfoy! - morogta Draco, és előhalászta a pálcáját a zsebéből. - Reparo!
- Na végre - sóhajtott Hermione.
Egy óriási helyiségben találták magukat. A fehér függönyöket a szobába beszökő lenge szél libbentette meg. Tojáshéj színű, kényelmes kanapék foglalták el a szoba közepét. A falak halvány narancssárga színben pompáztak és gyönyörű festmények lógtak le róluk. Kicsivel hátrébb egy tolóajtó félig kinyitva csábította ki Hermionét a nappaliból.
Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Fogalma sem volt, hogy egészen a parton van a szobájuk, vagyis inkább lakosztályuk. A teraszról egy hosszú stég nyúlt ki, s a lágyan hullámzó víz elképesztően csodálatos látványt nyújtott.

Hermione mély levegőt vett és lassan kifújta. Mesebelinek tetszett ez a táj, és a lenyűgözően friss illatok azonnal ellazították. Kilépett a teraszra, majd elindult lefelé a lépcsőn, ami a kertbe vezetett. Virágok és különféle egzotikus növények színes kavalkádjába csöppent hirtelen. A durva kövekkel kirakott út egy szabadtéri jakuzzihoz vezette.

Mikor megfordult, maga mögött látta Dracót. Mélyen egymás szemébe néztek, a férfi lágyan átölelte a lány derekát és lassan magához húzta. Hermione teljesen elgyengült az erős karokban, vágyott a férfi csókjára. Az ajkak kínzó lassúsággal közeledtek egymáshoz, ám amikor megérintették egymást, vad táncba kezdtek. Mintha valami más univerzumba kerültek volna, minden megszűnt körülöttük. Hangokat, zajokat, mindent kizárták, csak egymás rezdüléseit figyelték.

Draco egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a lányt, majd elindult vele befelé a hálószobába. Hermione nevetve simult hozzá és mélyen lélegezte be a férfi illatát, ami ugyan leginkább a sáréhoz hasonlított, persze nem véletlenül, bár ez nem zavarta a lányt. Pillangók ugráltak a gyomrában az izgalomtól, mikor a férfi gyengéden az ágyra fektette. Megadta magát teljesen, hagyta, hogy lehámozzák róla a ruhát.

Kopogtattak az ajtón. Az ifjú férj sokatmondó pillantást váltott hitvesével, aki egy hatalmasat és fájdalmasat sóhajtott. Tulajdonképpen meg sem lepődtek rajta, valahol érzeték, hogy ismét nem fog beteljesülni, amit már régóta akartak. Hermione egy mosolyt villantott Draco felé, és felkelt az ágyból, majd felkapott egy köntöst.

Mikor kinyitotta az ajtót, teljesen ledermedt. Egy szobalányt látott maga előtt egy halom törölközővel a kezében. De inkább a lány személye volt itt a fontos: Cho Chang állt előtte.
- Beszélnünk kell! - mondta a lány kurtán, és nekinyomta Hermionét a falnak.
- Én is örülök, hogy újra találkoztunk - mondta Hermione egy kicsit gúnyosan. - Mit keresel itt?
- Nincs sok időnk.
- Mit akarsz tőlem?
- Beszélnünk kell.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mit akarsz – akadékoskodott Hermione.
- Segítséget ajánlok – válaszolta Cho.
- És mi kérsz érte cserébe? Mert gondolom, nem ingyen…
- Csak azt, hogy jusson eszedbe, hová tartozol!
- Cho, kérlek, ne menjünk ebbe bele! Még mindig emlékszem, kinek a hibájából halt meg Harry, Ron és megannyi sok nagyszerű ember.
- Gondold meg! - mondta némi szünet után lesütött szemekkel. - A Rózsaszín Flamingóban várlak éjfélkor.
- Ezt nem várhatod el tőlem.
- Gondold meg, kérlek! Szükségünk van rád! - Hermione becsapta az ajtót, és egyszeriben szörnyű fejfájása lett. Emlékek sora villant fel az agyában, és nem bírta őket kordában tartani. Cho felbukkanása hirtelen megfordította benne az egész világot. Gondolta, hogy ő lehet az ellenállás vezéregyénisége. Néhány kósza pletyka, ami az évek során eljutott hozzá a feltételezést megerősítette.
Bűntudat - Chang kisasszonynak lehetett ebből bőven. Rossz döntések, és egy csomó szerencsétlen fordulat miatt. De mit keres itt? Miért csak most kereste fel őt? Honnan tudta egyáltalán, hogy itt lesz? Persze, az egész varázsvilág értesült a botrányos Granger - Malfoy esküvőről, úgyhogy nem kéne meglepődnie semmin sem.

Mégis szöget ütött a fejében ez a gondolat. Újra az övéi közé tartozhatna, de béke és nyugalom teljes hiányában. Kétségkívül ez a mostani helyzete sem volt rózsásnak tekinthető, viszont biztonságban érzete magát. Belefáradt már a harcba és az örökös bujkálásba. Talán most jött el az ideje, hogy megállapodjon, vagy mégis el kellene fogadnia Cho ajánlatát?

Mikor visszament a hálószobába, Draco már az igazak álmát aludta. Tejfölszőke haja hanyagul lógott bele sápadt, férfias vonású arcba, amin egy álomittas mosoly terült szét. Milyen angyali és békés. Hermione még vívódott egy kicsit, majd úgy gondolta, inkább lezuhanyozik.


***

A hold feljött a sötét égboltra, s csillagok gyúltak a horizonton. Hermione az óceán halk morajlását hallgatta a teraszon. Egy ekrüszínű vékony kötött kardigán volt rajta, ami alá egy fehér nyári ruhát vett fel. Felhúzott lábakkal ült a nyugágyon, és a feketének tetsző vizet bámulta. Fázósan húzta össze a karjait. Nem volt igazából hideg, de már órák óta itt gubbasztott gondolataiba merülve. Nehéz helyesen dönteni, mintha egy tűt keresne egy szénakazalban pálca nélkül.

Még mindig nem volt biztos benne, hogy mit tesz. Egy esélyt kapott az élettől, és ha most elveszti, akkor újra bujkálhat egész hátralevő életében. Egyáltalán az ő harca ez, amit a felkelők folytatnak? Nem tehetett semmit, meg volt kötve a keze. Ha akarta se tudta volna elmondani azt, amit Voldemortról tudott. A vérszerződés értelmében meg kellett tartania a titkot. Valójában nem akart kockáztatni.

Hova tartozik ő? Jelen pillanatban Draco Malfoyhoz, aki még mindig aludt a hálószobában és néha-néha felhorkantott álmában. Egy Malfoy - feleség szerepe vár rá az elkövetkezendő években, ha most nem megy el innen. Ha pedig elmegy, akkor megint senkihez sem fog tartozni, sőt még rosszabb élete lesz. Voldemort továbbra is és még nagyobb erővel keresné őt, mint eddig. Végül is, Draco mellett nem volt rossz. Eleinte nem volt ilyen optimista, de most látott benne lehetőséget, hogy békességben meglesznek egymás mellett. Persze nem volt szerelmes a férfiba, egyedül csupán a testi vágy volt az egyetlen érzése Draco iránt.

Behunyta a szemét és hallgatta, ahogyan a nagy falióra elüti az éjfélt. Már döntött, Dracóval marad és ennek így kell lennie. Beleszippantott az óceán illatú friss esti szélbe, ami finoman meglibbentette a rakoncátlan göndör fürtjeit. Egy meleg kezet érzett a vállán. Megfordult, és kócos hajú férjével találkozott a tekintete.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte lágyan, és leült Hermione mögé, hogy teljesen átölelhesse.
- Nem – rázta meg a fejét a lány.
- Mi jár a fejedben?
- Csak pár butaság, de semmi lényeges – legyintett Hermione, de szerencsére nem kell a férfi szemébe néznie.
- Biztosan? - kérdezte Draco, és magához húzta a lányt, aki mellkasának dőlve nézett továbbra is a messzeségbe.
- Igen - mondta halkan, és ettől melegség költözött a szívébe. Itt a helye, ide tartozik, és ezen még Cho sem tud változtatni. Lehet, hogy nem hétköznapi házasság az övék, de számíthatnak egymásra ebben a furcsa szituációban. Kényszerhelyzet ide vagy oda, ez volt a puszta valóság. Akárhányszor is gondolt erre, mindig pozitív eredményt kapott. Vannak dolgok, amik persze nem mennek simán. Mégis, így egymás karjaiban érezték a legjobban magukat. Talán idővel egymás mentsvárai lesznek. Még hosszú az út, amit még végig kell járniuk a boldogsághoz.

Eközben nem is olyan messze a Rózsaszín Flamingó fogadóból éppen akkor távozott az utolsó vendég is. Egy hosszú, fekete hajú, ázsiai származású nő volt, kezében egy bőrtáskával. Nem volt benne semmi szokatlan, teljesen normális, hétköznapi viselkedésével senkinek sem szúrt szemet.
De ahogy az utcai lámpák álmos fénye megvilágította, azonnal fejére húzta a csuklyáját. Sietős léptekkel haladt a közeli liget felé, ami a sűrű növényzetének köszönhetően remek rejtekhely volt a kíváncsi szemek elől. Mikor a holdfény rávilágított, haja az ébenfeketéről barna színre változott, és az arcformája is egészen más lett. Kivette a zsebéből a fiolát, amin Cho Chang név díszlett, és beletette a bőrtáskába, majd egy tükröt vett elő.
- Nagyúr - mondta ki alig hallhatóan.
- Sikerrel jártál? - kérdezte egy érces hang.
- Nem Nagyuram. Granger nem jött el.
- Helyes. Tehát úgy tűnik, bízhatunk benne.
- Megpróbálkozzam még egyszer?
- Nem kell, Leda.
- Értettem Nagyúr. Még ma visszaindulok.
- Helyes. - A Leda nevű nő újabb palackot vett elő, majd pár perccel később már egy másik alakban tűnt el az éjszakában.

hozzászólások: 0