18. fejezet
Kirándulás az Abszol úton


Hűvös őszi este volt. A csillagporos égen egyetlen felhő, nem sok, annyi se kószált. Kellemes zene szólt a Malfoy kúria egyik erkélyéről. A hold sárga, irigy fénye, alig pislákolt fent az égen, csupán halvány derengést biztosított. Lágy esti szél lengedezett, ami huncutul megcirógatta a lány távolba révedő arcát.. A közeli fák és borok környékén apró szentjánosbogarak fénye látszott, amint ide-oda repkednek a sötétben, táncot járva. Furcsa, hiszen ősszel már nem látni őket. Talán a mágikus aurától volt mindez, ami az egész helyet óvón betakarta. Mesébe illő helynek tetszett az egész környék, mintha egy álom lenne csupán.

Hermione az erkélyen állt és a tájat kémlelte. Az andalító zene a hatalmába kerítette, egyszerre azt vette észre, hogy már a dal szövegét énekelte, de csak alig hallhatóan, mintha a szél suttogna. A zene ütemére mozdultak a lábai, kecsesen és finoman. Továbbra is a messzeség tanulmányozásának szentelte figyelmét, elmélázva. Idilli pillanat - gondolta magában.

Hirtelen erős karok ölelték át, s testéhez egy izmos mellkas préselődött. Megmagyarázhatatlan borzongás futott végig a hátán, utána kellemes, melengető érzés. Draco a lány vállára tetette a fejét, és még szorosabban ölelte. Hermione lassan bontakozott ki a béklyóból, majd a csillogó szempárban nézett, és teljesen elvarázsolta a különleges szürke szín. Mosoly jelent meg az arcán, ami még ellenállhatatlanabb kifejezést adott neki. A férfi közelebb húzta magához, és fülébe suttogta:
- Táncolj velem. - Hangja bársonyosan csengett, és ezzel teljesen levette a lábáról feleségét.
- Rendben - rebegte egy enyhe pírral az arcán. Ő továbbra is mosolygott, közben megfogta a nő kezét. Újra átölelte, Hermione pedig a vállára hajtotta a fejét. Olyan biztonságosnak és megnyugtatónak érezte a közelségét, hogy azt kívánta, bár örökké tartana ez a felhőtlenül boldog pillanat. Elvarázsolva reszketett férje karjaiban, és úgy érezte, végre teljesült a titkos vágya: annak a közelében lehet, akihez igazán tartozik. Egymás szemébe néztek, majd Draco egyre közelebb húzódott, ajkai már csak centiméterekre voltak az övétől, szíve heves dobogásba kezdett, végül ajkuk összeforrt.

Édes, szenvedélyes csók volt ez, amiben minden érzésük helyet kapott. Nyelvük vad táncba kezdett, ami még inkább erősítette az egymás iránti fékezhetetlen vágyat. Draco erősen karolta át a kecses derekat, majd az alabástrom fehér nyakra hintett apró csókokat, amik kínzó sóhajokat csaltak elő a nő szájából. Teljesen átadták magukat a zene ütemének.

Draco nem tudott betelni a látvánnyal. Megrészegülve csapott le a piros ajkakra, mint amikor a szomjazó vándor egy csepp enyhülést talál a sivatagi oázisok egyikében. Rendkívüli érzések, a magával ragadó szenvedély balzsam volt a megkínzott szívére. Minden egyes csók esőcseppként hullott lelke sivatagos talajára, hogy majd kivirágozhasson belőle az új, igaz és mély szerelem.

A nő minden egyes lélegzetvétele lágy szellőként simogatta mellkasát, amitől úgy érezte, hogy csak szítja a tüzet amúgy is lángoló testében. S ez a kedves arc lelkének minden bánatát elűzte. Elég volt a nő puszta jelenléte, hogy boldognak érezze magát. A szerelem láthatatlan csodája lengte őket körül.

Hermione teljes nyugodtságban ringatózott Draco ölelő karjaiban. Minden a helyére került ebben a pillanatban, mintha megtalálta volna a tökéletes egyensúlyt, ami összetartja a világot, ami miatt érdemes élni és harcolni.

A férfi karjaiba kapta őt és elindult vele a hálószobába. Mindketten mosolyogtak és tudták, hogy a Sors egymásnak rendelte őket.

***

- Draco – szólalt meg az éjszaka közepén Hermione.
- Mi a baj? - ébredt fel rögtön.
- Semmi, csak nem tudok aludni. Fáj a fejem.
- Nem szedted be azokat a vitaminokat? - korholta Draco.
- De bevettem - válaszolt engedelmesen.
- Hozzak neked valamit?
- Nem kell – mondta, és közelebb csúszott Dracóhoz.
- Biztos?
- Persze - sóhajtott.
- Mi van veled?
- Nem tudom, olyan furán érzem magam. Azt hiszem, ez olyan lelki eredetű probléma lehet.
- Kérlek, fejtsd ki érthetőbben - sóhajtotta Draco, közben a neje felé fordult, és fejét megtámasztotta a kezével.
- Hiányoznak Harryék - mondta ki a nő az igazat, ami a szívét nyomta.
- Megértem, mit érzel - szólalt meg halkan Draco.
- Nem is kedvelted őket.
- De volt, akiket igen, és elvesztettem őket.
- Jaj, beszéljünk inkább másról, mert megint sírva fakadok itt neked, és azt fogod hinni, hogy valami hisztis tyúk vagyok! Komolyan mondom, nem értem mi van velem. A gyógyító se mondott semmi érdekeset, csak annyit, hogy ki vagyok egy kicsit merülve és nem ártana, ha szedném a vitaminokat.
- És szeded?
- Mernék én neked ellent mondani? Egyébként is mondtam már, hogy bevettem - morogta durcásan Hermione.
- Van egy ötletem.
- Mi lenne az?
- Fordulj hasra.
- Mire készülsz? - kérdezte gyanakodva.
- Megmasszírozom a hátadat.
- Ez volt a legjobb ötleted, amit idáig kitaláltál…
- Mikor mondtam én neked olyasmit, ami rossz ötlet volt?
- Fogalmam sincs, nem emlékszem… de ez most nagyon tetszik.

Draco finoman ért hozzá a lány bőréhez. Kezével óvatosan masszírozta a hátát, de nagyon vigyázott, nehogy fájdalmat okozzon. Érezte, ahogy gyorsult a vérkeringés. Magában hálát adott Merlinnek férje kezeiért, és azt tervezte, amint hozzájut némi galleonhoz, aranyba önteti ezeket a csodás kezeket.

Ellazulást és gondtalanságot jelentett számára ez masszázs. Mintha egyszeriben egy bárányfelhőn találta volna magát. A feszültség teljesen elpárolgott belőle, már nem érezte a kínzó fájdalmat, amitől pár napja nem tudott sehogy sem megszabadulni. Teljesen magával ragadta ez a felszabadító és jóleső érzés, ami könnyedén ringatta álomba.

***

Újabb reggel köszöntött rá a Malfoy kúriára, és egy újabb veszekedés. Ezúttal Lucius és Narcissa szolgáltatták a beszédtémát a cselédségnek és házimanóknak. Hermione és Draco az ágyban fekve egymást ölelgetve hallgatták a hatalmas hangerejű csetepatét, ami valami jótékonysági bál miatt robbant ki. Draco elmélázva simította végig felesége kezét, közben egy szál cigarettára gondolt.
- Nem félsz, hogy kihallatszik, amit gondolsz? - kérdezte Hermione Draco merengő arcát látva.
- Fogalmad sincs, mire gondolok.
- El akarsz szívni egy szál cigit.
- Honnan találtad ki? - kérdezte megütközve és egy kicsit megijedve.
- Ráhibáztam.
- Nem kaphatnék egyet? - rimánkodott.
- Nem.
- Teljesíteném minden kívánságodat.
- Akkor ne cigarettázz!
- Veled se lehet egyezkedni…
- Voldemorttal talán lehet? - vágta rá dölyfösen.
- Hányszor kértelek...
- Ne haragudj! - mondta bűnbánóan Hermione.
- Nem haragszom, de akkor se mondd ki többet! Ártasz vele ennek a meghittségnek, és teljesen összezavarod a karmám.
- Azért ne vidd túlzásba a dolgokat… - forgatta meg a szemét Hermione.
- Mesélj inkább valamit, kérlek!
- Holnap babakelengye partira kell mennünk Zambiniékez.
- Tudom, olvastam a kártyát. Blaise legalább háromszor küldött baglyot, hogy biztosan ott leszünk-e…
- Valami ajándékot is kellene vinni - javasolta Hermione.
- Egy üveg bor megteszi? - kérdezte Draco.
- Egy gyereknek? - nézett rá furcsán Hermione.
- Inni is kell az egészségére, nem?
- Tipikus…– sóhajtott a nő.
- Blaise nagyon számít arra a borra, meg a kártyára és a szivarra is.
- Napról napra egyre jobban meglepsz.
- Miért, te nagyokos, mit szokás vinni egy ilyen eseményre?
- Rugdalózót, csörgőt, kis cipőt...
- Jó, jó értem mire akarsz kilyukadni.
- Ráérsz ma?
- Miért, milyen terveid vannak? - bújt hozzá közelebb Draco, és huncutul elmosolyodott.
- Semmi olyan tervem nincs, ami neked eszedbe juthatott mostanában. El kellene menni az Abszol útra ajándékot venni.
- Jól van drágám, ahogy gondolod - egyezett bele Draco, és felkelt az ágyból.
- Most hová mész?
- Fürödni. Jössz te is?
- Miért is ne? – kérdezte a nő, és vele tartott.

***

Hermione már felöltözve várta Dracót a kandallónál. A férfi még mindig nem készült el, mert valami halaszthatatlan dolog jött közbe. Ahogy várakozott észrevette, hogy a kandallópárkányon egy fénykép van róluk, ami az esküvőjükön készült. Furcsa módon ezen a képen menyasszonyi ruha volt rajta és szerelmesen mosolygott Dracóra. Elnevette magát és azon gondolkodott, vajon milyen varázslattal manipulálhatták ezt a képet, de nem tudott rájönni.

Nem sokkal később Draco is megjelent a színen, méregzöld talárban, kaján mosollyal az arcán és olyan csábító pillantással, amitől Hermione teljesen elpirult. Draco közelebb ment hozzá, majd egy csókot nyomott a finoman remegő ajkakra és végighúzta a kezét a nő hátán, egészen a popsijáig.
- Olyan gyönyörű vagy...
- Te meg olyan szemtelen.
- Te meg annyira élvezed ezt.
- Még szép - nevette el magát Hermione.
- Nincs kedvem az Abszol útra menni - durcáskodott Draco.
- Pedig ha már ennyire kiöltöztél, kénytelen leszel – jelentette ki a boszorka, és csábos pillantásokat küldött Draco felé, majd finoman megcirógatta férje krétafehér arcát.
- Nem érdekel.
- Engem meg igen, szóval megyünk.
- Maradjunk még! Nem fogod megbánni.
- Már most bánom… menjünk már!
- Eloszlatom minden bűntudatodat, csak bújj még közelebb hozzám.
- Draco... Fejezed ebe, és induljunk.
- Téged sem lehet meggyőzni - húzódott hátrébb, és mogorva arckifejezést öltött fel.
- Ne légy már ilyen durcás, Draco cica.
- Nem vagyok cica, kikérem magamnak! És ööö....öööö… hatalmas, gyönyörű és félelmetes sárkány vagyok! Valahogy így akartál nevezni az imént, nem?
- Erről inkább ne beszéljünk - kuncogott a lány. – Na, hol az a hop-por?
- Ott abban a kis szelencében.
- Áh, Malfoy címer és ezüst. Stílusos – mosolygott negédesen.
- Valóban – nyugtázta Draco.
- Abszol út - mondta ki Hermione hangosan, és már el is tűnt a kandallóban. Draco követte.

Hermione kissé megszédülve lépett ki a Foltozott Üst kandallójából. Egy ilyen utazás nem nagyon tett neki jót, de ez még mindig tűrhetőbb volt, mint a hoppanálás vagy egy zsupszkulcs. Az utóbbi puszta gondolatától is kavargott is a gyomra… Draco is megérkezett, hátulról hirtelen átölelte őt, és lágy csókot lehelt az arcára. Hermionénak jól esett a gesztus, ám amikor szétnézett a helyiségben, elszomorodott. A Foltozott Üst kislánykora óta semmit sem változott, ez pedig a régebbi, barátaival töltött időszakra emlékeztette. Szemei megteltek könnyel, Draco pedig azonnal észre is vette a változást.
- Valami baj van? – tudakolta.
- Semmi, jól vagyok. Csak egy kis korom ment a szemembe, de már ki is jött.
- Mondtam, hogy inkább maradjunk otthon.
- Ne kezdd megint, légy szíves! - emelte fel egy kicsit a hangját. - Menjünk.
- Ahogy óhajtja, nagyságos asszony - affektált Draco.
- Ne húzd ki a gyufát… – morogta a nő, és egy kicsit megszédült, de Draco megfogta a kezét
- Biztos jól vagy? Gyere, ülj le ide…
- Nincs baj, csak ma még nem ettem semmit.
- Na ne már! Hiszen nem rabként tartunk kúriában, akkor eszel, iszol, amikor kedved tartja.
- Jól van, jól van. Csak nem akartam lemenni az étkezőbe, amikor anyádék ott veszekedtek. Veled nem fordult elő ilyesmi még soha? Nem szédültél meg sohasem?
- Nem túl gyakran - mondta némi gondolkozás után.
- Jó neked. De most már tényleg menjünk.
- Addig nem megyünk, amíg meg nem eszel pár szelet pirítóst… mondjuk eperdzsemmel.
- Hmm, akkor inkább legyen baracklekvár - sóhajtott a boszorka, és leült a székre. Draco hamarosan rendelt és addig figyelte a nőt, amíg meg nem evett mindent – egy kicsit azért ő is besegített. Nem hibáztatta Hermionét, hogy nem akar lemenni és a Malfoy család többi tagjával együtt fogyassza el a reggelit. Ő sem szívesen hallgatta a szülei veszekedéseit.
- Most már meg vagy elégedve? - kérdezte Hermione.
- Hát, ha esetleg kivennénk egy szobát...
- Draco!
- Tessék?
- Itt egy csomó ember van.
- És?
- Mit és? Nem törődsz a hírneveddel?
- Édesem, éppen azzal törődnék, de te nem hagyod.
- Na, menjünk, mielőtt még elhányom magam ennek a sosem mosakodott varázslónak a bűzétől, itt a hátam mögött – vágott egy undorodó fintort Hermione.
- Igazad van. Szólhattál volna, hogy üljünk máshova - mondta Draco, és elfintorodott ő is.
- Csak most kezdtem el érezni. Mindegy, akkor folytatjuk az utunkat?
- Igen, mehetünk.

Pár perccel később már az Abszol út színes forgatagába veszve rótták az útjukat. Draco mosolyogva nézte Hermione érdeklődő arcát, és mint egy holdkóros, úgy követte boltról- boltra, amit más esetben ki nem állhatott. Elvarázsolták a csokoládé színű szemek, amikor betértek a könyvesboltba. Az a gyermeki lelkesedés, amit a nő szinte minden könyv iránt táplált, már-már édes volt. Legszívesebben megvette volna az egész üzletet, hogy Hermionét mosolyogni lássa.

Néhány óra vásárlás és nézelődés után Draco rávette a nőt, hogy nézzenek be egy kviddics szaküzletbe is, hogy megnézhesse a kínálatot. Hermione nem igazán akart akart vele tartani, de úgy gondolta, ennyi kijár Dracónak azok után, hogy egy rossz szó nélkül végig járt vele egy halom boltot.
- Nézd csak! – lelkesült fel Draco, és egy játékseprűt emelt le az egyik polcról.
- Aranyos… - mosolyodott el Hermione.
- Mit szólnál, ha vennénk egyet?
- Mire kellene nekünk? Nem férünk rá mindketten.
- Nem magunknak gondoltam, hanem a kis Zambini kölyöknek. Milyen eredeti ajándék lenne!
- Nem is vagy te olyan fafejű, mint mondják - nevette el magát Hermione.
- Ki mondta, hogy fafejű vagyok?
- Csak úgy hallottam…
- Ne higgy el semmit! Sok a hazug ember… - mondta nagy komolysággal.
- Jól van - kuncogott.
- De amúgy jó ötlet?
- Határozottan jó - nevetett Hermione és adott egy puszit Dracónak -, de azért a biztonság kedvéért vegyünk még rugdalózót is.
- Megbeszéltük.

Ezek után Hermione csak azt hallgatta Dracótól, hogy ő, Draco milyen zseniális és hogy mennyire jó ötletei vannak. Ezeket hallva az ex-griffendéles csak megcsóválta a fejét és mosolyogva követte férjét. Hamarosan meg is érkeztek a megfelelő bolthoz, ami tele volt mindenféle kellékkel, amire egy kisbabának valaha is szüksége lehet. Hermionét teljesen elvarázsolta a hely…
- Nézd, milyen aranyos! – mutatott egy pár kicsi cipőre a pultnál.
- De picik.. - állapította meg Draco.
- Még jó. Egy csecsemő nem születhet felnőtt méretű lábakkal…
- De vicces vagy! Azt hiszed, sosem láttam gyereket?
- Azt nem lehet tudni - viccelődött Hermione, és egy rövid csókot váltott Dracóval.
- Segíthetek valamiben önöknek? - kérdezte egy mosolygós arcú, kövérkés asszony.
- Igen, köszönjük – válaszolt Hermione. - Tudna nekünk rugdalózókat mutatni?
- Természetesen. Kisfiúnak vagy kislánynak lesz?
- Fiúnak.
- Oh, gratulálok!
- Nagyon kedves, de nem a miénk a gyerek - mondta Draco. - Ajándékba lesz. Mármint nem a gyerek, hanem a rugdalózó.
- Vagy úgy! Elnézést.
- Semmi gond. Mi is tervezünk babát - pirult el Hermione.
- Milyen csodálatos…- mosolyodott el az asszonyság, majd pálcájával egy halom rugdalózót pakolt a pultra, majd sorban mutogatni kezdte az aranyosabbnál aranyosabb ruhadarabokat.
Draco csillogó szemmel nézte Hermionét, ahogy válogat és konzultál az eladóval. Szinte már teljesen elhitte, hogy a saját gyereküknek vásárolnak. Aztán eszébe jutott valami, elnézést kért egy percre, majd megkereste a cipőcskéket, amit előzőleg nézegettek. Felkapta őket, egy másik eladónál kifizette, és a talárja zsebébe süllyesztette. Nagyon büszke volt magára, és azt tervezte, ezt fogja átadni nejének, ha végre sikerül neki teherbe esnie.

Hermione mosolyogva tekintett rá és felmutatta a két rugdalózót, amit a kis Zambini porontynak választott. Draco homlokon csókolta a feleségét.

Nem sokkal később ráérősen andalogtak az Abszol út sétányán. Egymásba karoltak és sokszor néztek össze nevetgélve. Olyan boldognak érezték magukat, mint ahogy még soha. Megálltak egy kirakat előtt egy kicsit nézelődni, amikor is egy kisfiú lépett oda melléjük, akinek fekete haja volt és kék szeme. Hermionét nagyon emlékeztette valakire, de próbálta elhessegetni ezt a gondolatot.
- Hát te? - kérdezte Draco, amikor a kicsi megrángatta a talárja ujját.
Más körülmények között elzavarta volna a gyereket, de Hermione miatt nem akart ilyesmire vetemedni. Valahogy nem bírta elviselni az utcagyerekek látványát és öltözetét. Mondjuk, egyáltalán nem voltak gyakoriak a koldusok az Abszol úton, bár a Zsebpiszok köz rendesen bővelkedett a sötétebb alakokban, akik inasként tartották az ilyen korú gyerekeket.

Ahogy Draco jobban megvizsgálta a kisfiút, egyáltalán nem tűnt rendezetlennek, sőt inkább értelmesnek, amilyenek az arisztokrata gyerekek szoktak lenni. Neki is ismerősnek tűnt a fiú, valakire nagyon hasonlított, biztos valamilyen befolyásos családnak lehetett a tagja…
- Elnézést bácsi! Nem találom a szüleimet - nyöszörögte bánatosan.
- Ne félj, drágám! - szólalt meg Hermione. - Majd mi segítünk. Hogy hívják a szüleidet?
- Mama és papa - mondta a négy év körüli fiúcska halkan.
- Így nem lesz könnyű - sóhajtott Draco. – És téged hogy hivnak?
- Alannek.
- Legjobb lesz, ha visszamegyünk veled a Foltozott Üsthöz - mondta Hermione, és kinyújtotta a kezét a kisfiú felé.
- Mami azt mondta, hogy ne menjek el idegenekkel.
- Nagyon is helyesen mondta. De azt hiszem, jelen esetben mégis az a legjobb, ha elkísérünk a fogadóba, és ott Tom majd intézkedik - mosolygott rá Hermione.
- Rendben - egyezett bele a fiúcska, és megfogta a nő kezét.

Útközben Draco tovább kérdezgette a kisfiút, de fogalma sem volt, hogy kihez tartozhat. Nagyon üdítőleg hatott rá a gyerek illemtudó viselkedése és biztos volt benne, a szülei igen csak büszkék lehetettek rá. Magában elképzelte, milyen is lehet apának lenni, de ez még jóval odébb volt.

Hermione mosolyogva csevegett a gyermekkel, és nagyon jól érezte magát. Ráérősen baktattak a fogadó felé, amikor egy kétségbeesett vörös hajú nő rohant feléjük - már amennyire a gömbölyödő pocakja engedte. Elegáns talár volt rajta, amit manapság nem sokan engedhettek meg maguknak.
- Alan! – kiáltotta megkönnyebbülten, és örömkönnyek áztatták az arcát. - Hányszor mondjam még el neked, hogy ne kószálj el? Meglásd Alan Pot...Porter, nagyon ki fogsz ezért kapni apádtól!
- De mami, a papa sosem szokott engem bántani.
- Ez még nem jelenti azt, hogy fejmosást nem kapsz, fiatalember! Elnézést kérek a fiam viselkedéséért! Mindig elszökik mellőlem és már minden bűbájt kipróbáltam, de... Mindegy, nem akarom untatni magukat. Köszönöm, hogy visszahozták!
- Ugyan, semmiség. Aranyos kölyök - jegyezte meg Draco, és egy mosolyt villantott a vörös hajú nőre.
- Szentséges Merlin! – Hermione a szája elé kapta a kezét, amikor a nő szemébe nézett... Hirtelen hasított belé a felismerés. Kicsit más arcforma, talán egy picit piszébb orr, de a szemek nem hazudnak.
- Valami baj van drágám? - kérdezte Draco aggódva, amikor meglátta felesége fehér arcát.
- Semmi, csak nagyon megfájdult a fejem és egy kicsit szédülök is - mondta Hermione, amikor látta, hogy a nő némán arra kéri, ne árulja el őt. Hermione szíve hevesen zakatolt és forgott körülötte a világ. Nem játszotta meg, valóban ezt érezte.
- Gyere, menjünk be a fogadóba.
- Rendben van, Draco. Segíts, kérlek, mert azt hiszem, elájulok! – suttogta és bele kellett kapaszkodnia Draco karjába.
- Elnézést, hogy itt kell hagynom magukat, de nagyon sietek - mondta bűnbánóan az asszony.
- Ugyan, nem tesz semmit, Mrs Porter - mondta Draco .- Vigyázzon a fiúra, el ne veszítse még egyszer! Gyere drágám, már csak pár lépés a fogadó.
- Viszont látásra Mr...
- Malfoy.
- Köszönöm Mr Malfoy – mondta a titokzatos nő, majd köddé vált a gyerekkel együtt.
Hermione továbbra is Draco karjaiban pihegve küzdött a pillanatnyi rosszulléttel. Végül valóban elájult.

***

- Végre magadhoz tértél! - Draco aggódva szorította meg a lány kezét. Hermione arra eszmélt, hogy ismét a Malfoy kúriában van.- Már azt hittem, gyógyítót kell hívni hozzád.
- Jól vagyok, ne aggódj! - mondta Hermione és sírni kezdett.
- Jaj, kérlek, ne sírj! Biztosan leesett a vérnyomásod. Az én hibám sajnálom. Nem figyeltem eléggé rád. – Draco aggódva simogatta meg a lány fejét.
- Ne haragudj, hogy olyan vagyok, mint egy házisárkány, de ez a havibaj kikészít.
- Pedig azt mondtad, hogy késik…
- Igen, de már előtte megkezdődnek ezek a tünetek, és ilyenkor túlságosan érzékeny vagyok. Nem is tudom, mi van velem, ennyire nehéz sosem volt eddig. Azt se értem, miért osztom meg veled az ilyesmit… - sóhajtott.
- Megmondtad a gyógyítónak a múltkor?
- Igen, azt mondta semmi gond, ez teljesen normális, de ettől függetlenül adott néhány bájitalt. A sok bujkálás nem tett jót a szervezetemnek, Draco. Lehet, hogy nem is lehet...
- Ne aggódj! Minden rendben lesz – vágott a szavába hirtelen, majd magához ölelte.
- Jól van, igyekszem. Hogy hoztál haza?
- Varázslattal - nevetett Draco.
- Nagyon vicces - mosolyodott el Hermione.
- Az még inkább, hogy otthonodnak nevezed a kúriát.
- Nem kellene furcsállnod.
- Elvileg utálnunk kellene egymást - mondta Draco. – Mégsem így van.
- Nem tudlak utálni.
- Tényleg? – vigyorodott el Draco.
- Igen.
- Szóval többet nem fogsz görénynek hívni?
- Azt nem mondtam.
- Én nem sárvérűzlek le többet - jelentette ki határozottan.
- Apropó sárvérűség. Mi volt ez az aranyvérű lettem maszlag apádtól?
- Fogalmam sincs, nekem nem mondott semmit – vonta meg a vállát Draco. Pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé
- Ki kell kérdeznünk mindenképpen.
- Felőlem… Csak rá ne borítsd az asztalt.
- Ezt most miért mondod?
- Mert túl furcsán néztél…
- Csak nem beijedtél?
- Én? Soha! De a pálcádat azért itt hagyjuk a lakosztályban - mondta nevetve Draco.
- Mit gondolsz, szerinted Lucius ráér?
- Majd most rá fog. Nekem is van vele beszédem. Unom már, hogy mindent én tudok meg utoljára…
- Biztos nem is akarta neked elmondani.
- Hagyott volna abban a hitben, hogy ne aranyvérűnek gondoljam a saját gyermekeimet? Hmm… ez tényleg apámra vall.
- Na, megyünk rádönteni az asztalt? - érdeklődött Hermione.
- Ő az apám, nem egy díjbeszedő. Szóval nem döntünk rá semmit, nem fojtjuk meg, nem párbajozunk vele….
- Akkor mit csinálunk?
- Kiabálunk, aztán meg szégyenkezve elhagyjuk az irodáját, mert úgy kioszt bennünket, hogy csak na.
- Emlékek iskolás korodból?
- Nem akarok beszélni róla - mondta Draco, és egy kicsit meglazította a gallérját.
- Akkor menjünk.

A pár trappolva elindult Lucius irodája felé. Nem voltak kimondottan mérgesek, csupán felelősségre kívánták vonni a Malfoy család fejét. A szolgálók ijedten álltak félre előlük, és amikor megérkeztek az irodához, Draco a hatás kedvéért belökte a kétszárnyú ajtót, ami hatalmas dörrenéssel találkozott a tömör fallal. Ezzel a zajjal ügyesen frászt hoztak Luciusra és az ölében ülő Narcissára, akik éppen a házas élet gyönyöreit próbálták élvezni.

Az ifjú Malfoy először teljesen elsápadt, majd vörösre váltott az arca. Hermione csak szemérmesen elfordította a fejét és alig bírta visszafogni a nevetését. Egy percre kínos csönd lepte el a helyiséget, aztán Draco végre meg tudott szólalni:
- Anya, apa, nagyon sajnálom… - hebegte. - Majd később visszajövünk… vagy talán nem is jövünk vissza. - Azzal rekordgyorsasággal elhagyta a terepet.

hozzászólások: 0