19. fejezet
Zambini kelengyeparti


Draco zihálva vette a levegőt és nehéz sóhajokat hallatott. Azt hitte, megnyílik alatta a föld, és valahol ott találja magát, ahol nagyon nem akar lenni. Tudta, hogy a szülei is emberek és hogy vannak szükségleteik, de ezzel így szembesülni már neki is sok(k) volt. Az egyik tömör falnak vetette a hátát, majd erőtlenül lecsúszott guggoló helyzetbe, és a kezeibe temette arcát. Dühöngeni tudott volna, mint egy óvodás, de Hermione előtt nem akart semmi ilyesmire vetemedni. Ennyi érzelem sosem futott rajta át, mint most.

A nő nevetve simogatta férje hátát. Hermione sokkal derűsebben élte meg ezt a pillanatot, rá cseppet sem volt ekkora hatással a történés. Legalább az apósának és anyósának sikerült megbeszélni mindent, és láthatóan ki is békültek. Csak szegény Dracót sajnálta, hiszen végre szembesült azzal, hogy őt bizony nem a norvég tarajos sárkány hozta. Próbált neki vigaszt nyújtani, magához ölelni, de a nevetést nem tudta abbahagyni.
- Könnyebb lenne, ha nem nevetnél – morogta, majd idegesen eltűrte a kósza hajtincseket, melyek még mindig a szemébe lógtak.
- Ugyan, Draco, hiszen ezzel te is tisztában voltál…
- Szembesültél te már, hogy a szüleid…?
- Nem – rázta meg a fejét a lány.
- Akkor fogalmad sincs, mit érzek – nézett rá furán őszinte szemekkel, amitől a lány abbahagyta a nevetést.
- Jaj, Draco, kérlek, szedd össze magad! Úgy is nekik lesz a legkellemetlenebb a vacsoránál.
- Nem akarom őket látni egy ideig – mondta Draco. – És vacsora? Cccc…
- Nagyfiú vagy már.
- Legalább egyenlítettünk – mosolyodott el Draco.
- Ezt hogy érted? – kérdezte a lány.
- Ők is rajtakaptak minket, mi is rajtakaptuk őket.
- Na, ez jó – nevetett Hermione. – Gyere, szépen visszamegyünk a lakosztályunkba, és odakéretjük a vacsorát, aztán elfogyasztjuk az ágyban.
- Imádlak. Mondtam már? – nézett rá huncutul.
- Nem, de semmi hátsó szándékom nem volt – sóhajtott a lány.
- Nekem viszont annál több - kacsintott a férfi.
- Tényleg? – csodálkozott Hermione, bár cseppet sem kellett volna meglepődnie ezen.
- De még mennyire – jött a huncut válasz, majd a férfi magához ölelte Hermionét, s finom csókot hintett a nyakára.
- Gyere te, Casanova! Csodállak, hogy ezek után még tudsz ilyenekre gondolni – nevetett.
- Ne akard elvenni a kedvemet! – fenyegette meg Draco a lányt.
- Én? Soha.
- Akkor ne emlékeztess, kérlek!
- Megígérem, hogy nem foglak - sóhajtott Hermione, és elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Nem tesz semmit - mondta a lány. – Gyere, és kérjük azt a vacsorát, mert már nagyon éhes vagyok.
- Igen, igen. Neked enni is kell!
- Neked se ártana, és a vitamin se. Olyan sápadt vagy, hogy ez a fehér fal is sötétebb, mint te.
- Nekem ilyen a színem. Mit vártál? Nem egy trollhoz mentél hozzá.
- Hányszor voltál idén nyáron a napon? – kíváncsiskodott.
- Hát… nem sokszor. Nem volt időm.
- És a nyaralás?
- A nászutunk volt az. Mi tagadás, igencsak furcsa, hogy itthon vagyok, de legalább van egy kis szabadidőm.
- Oh, szóval egyébként munkamániás kis férjem van? – simogatta meg a férfi mellkasát.
- Mióta így összemelegedtünk, már nem annyira – szorította magához a lányt.
- Mondj nekem szépeket – duruzsolta lágyan.
- Szép az a falikárpit a hátad mögött – suttogta mély bariton hangon.
- Most elcseszted a romantikus hangulatomat – bosszankodott a lány, és ki akart szabadulni Draco karjaiból.
- Mondás helyett inkább mutatnék néhány nagyon szép dolgot…
- Miket?
- Első körben egy csókot, a többit majd később megtudod.
- Hadd lám azt a csókot! – Draco huncutul vigyorgott, majd közelebb húzta a lányt és birtokba vette az ajkait. Érezte, hogy az egész testén végigáramlott az a jóleső bizsergés, aminek menthetetlenül a függőjévé vált. A dús göndör haj illata és annak tapintása jó érzéssel töltötte el; a gömbölyű idomok megrészegítették. Nem tudott betelni a feleségével…
Hermione is így érzett. Eladta volna a lelkét is, hogy Dracóval lehessen, de mivel ezt a részét Voldemort már elintézte neki, egyetlen rossz szava sem lehetett. A vágy és a szenvedély magukkal ragadták, nem volt menekvés. Draco erősen tartotta a karjaiban, és a világért se eresztette volna el. Mint egy hízelgő macska, úgy simult a férfi mellkasához.

Pihegve váltak szét ajkak. Mindketten remegtek, és zihálva vették a levegőt. A szerelem megrészegítette őket.
- Annyira szeretlek - suttogta Hermione fülébe.


***

Alkonyodni kezdett, s az ifjú Malfoy házaspár a hatalmas panorámaablakból nézte, amint nap végigfuttatja sugarait a tájon, vöröses színt adva az égnek. Titkon egymás arcának felfedezésével voltak elfoglalva - ez mindenképpen kellemes időtöltést jelentett számukra. Draco nyíltan szembenézett Hermionéval. A csokoládé és szürke színű szempárban szerelmes tűz fénye lobogott, kezük egy pillanatra összeért, majd szemérmesen eltávolodott egymástól, aztán Draco gyengéden a tenyerébe vette a kicsiny, puha, törékeny női kezet.

Hüvelykujjával finoman simogatta a hamvas bőrt. Hermione kicsit elpirult, a lenyugvó fényben még angyalibb volt az arca. Szempilláit finoman rebegtetve nézett Dracóra. Minden vonást meg akart figyelni. A huncut mosolyt, ami még ellenállhatatlanabbá tette a férfias arcot, felejthetetlen látványt nyújtott.
- Mondanék neked valami magasröptűt, de nem vagyok a szavak embere.
- Nem is kell mondanod semmit – bújt hozzá Hermione.
- De kellene – erősködött Draco.
- Nem kell. Nem várom el, hogy ömlengj nekem.
- De igen. Úgy szeretnék – kötötte az ebet a karóhoz a férfi.
- Nem vagy te olyan – legyintett Hermione.
- Várj, hozok egy könyvet!
- Ne menj sehova!
- Miért?
- Mert azt akarom, hogy itt legyél mellettem, és ne menj sehova.
- Ahogy kívánja, Mrs Malfoy – nevetett Draco. – És még mit szeretnél?
- Csak veled lenni – bújt még közelebb Hermione.
- Akkor irány az ágy.
- Nem egészen erre gondoltam, egyszerűen csak legyél itt velem. Ne rontsd el a pillanatot.
- Jól van – nevetett Draco.
- Szeretlek – mondta a lány.
- Én is szeretlek – adott csókot neki. Draco közelebb ült Hermionéhoz, majd az ölébe vette.
- Nem is olyan rossz – vigyorgott Draco.
- Szerintem se.
- Mi lenne, ha...
- Ha mi?
- Ha hagynád, hogy befejezzem a mondatot – méltatlankodott a férfi, és megsimogatta a boszorka arcát.
- Ha mi lenne?
- Hermione, ne játssz az idegeimmel! - mondta egy kicsit erélyesen.
- Én nem is játszom az idegeiddel, csak egy picit.
- Az éppen elég, hogy elvedd a kedvem.
- Mitől?
- Mindentől – vágott durcás képet.
- Majd valahogy kiengesztellek – mosolygott, és megpróbálta Dracót kihámozni a zöld talárból.

***

Jócskán délfelé járt az idő, amikor Hermione és Draco méltóztattak felébredni, és kikászálódni pihe-puha baldachinos ágyukból. Természetesen Narcissa megrovóan nézett rájuk az ebédnél, mégis inkább ő és Lucius jött zavarba, amikor is a fiatalok nem bírták ki, hogy ne hozzák fel és ne nevessenek a jeleneten, melynek a minap tanúi voltak.

Nos, miután az ifjú házasoknak sikerült rákvörössé tenni Narcissát és mogorvává tenni Luciust, mint akik jól végezte dolgukat, visszamentek a lakosztályukba. Draco ördögi mosollyal jegyezte meg, hogy mégiscsak érdemes volt rajtakapni a szüleit. Hermione csak megcsóválta a fejét, aztán figyelmeztette Dracót a kötelezettségükre. Igencsak sietniük kellett, mivel hamarosan tiszteletüket kellett tenni a Zambini kelengyepartin.

Draco szokás szerint Hermionét kritizálta, de ezúttal ajándékcsomagolás ügyben. A megjegyzés persze a fiatal feleségnek cseppet sem tetszett.
- Tudod mit? Ha te jobban tudod, akkor csomagold be te – hangzott a sárkányüvöltést is túlharsogó hang.
- Igen is jobban értek hozzá, mint te – érvelt a férfi, és ezt egy elegáns pálcamozdulattal megtoldotta Hermione díszcsomagolását.
- Tudom, te a ruhák kiválasztásában is nagyon remekelsz – forgatta meg a szemeit Hermione.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Oh, igazán semmit – morogta a lány.
- De mondd csak ki, ha már így belekezdtél! – mérgelődött Draco.
- Hadd döntsem el én, hogy mit kívánok megtartani magamnak, és mit kötök az orrodra! – bökte meg a férfi mellkasát Hermione.
- A férjed vagyok, és ha én azt mondtam...
- Igen, a férjem vagy, de nem parancsolsz nekem – mondta könnyedén a lány.
- Egy nyavalyát. Azt csinálod, amit mondok!
- Az a felsőbbrendű aranyvér beszél most belőled, vagy csak egyszerűen egy nagyképű futóféreggel állok szemben?
- Arra játszol, hogy párbajozzunk?
- Ugyan már – nevette el magát Hermione, és legyintett egyet.
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Azt, hogy puhány vagy.
- Mi?
- Fáj az igazság? – kérdezte a lány.
- Na, idefigyelj te átkozott boszorkány! – kezdte nagyon mérgesen.
- Már most sem tudom levenni a szemem rólad, te Sárkány – riposztozott a lány mérgesen.
- Most meg a nevemért gúnyolsz? Tudd meg, hogy egy dicső Malfoyról kaptam a nevem, aki elsőként repülte át sárkányháton a La Manche csatornát.
- És ennek mi köze a veszekedésünk tárgyához?
- Te kezdtél el gúnyolni – fújtatott.
- Igaz. Na, ott tartottál, hogy oda kell figyelnem.
- Kevés hiányzik ahhoz, hogy a térdemre fektesselek, és rákvörösre ne verjem a fenekedet.
- Te nem vagy ép – csóválta meg a fejét Hermione, majd hátat fordított a férfinak.
- Te sem.
- Mit akartál mondani?
- Elfelejtettem – sóhajtott a férfi, és leült az ágyra.
- Feledékeny vagy – jegyezte meg Hermione, majd egy pálcaintéssel becsomagolta az asztalon fekvő ajándékokat.
- Na, így már jobb – állapította Draco nyugodtan.
- Ezért kellett így kiakadnod? – kérdezte a lány, aztán leült a férfi mellé.
- Mert nem is volt jó.
- De nem kell mindjárt veszekedni velem.
- Nem én húztam fel magam a kritikán, hanem te. Túlságosan maximalista vagy, és ha valami nem sikerül úgy, ahogy te gondoltad...
- Akkor nap mint nap őrjönghetnék, mert a feleséged vagyok – nevette el magát a lány.
- Ezt megoldottad azzal, hogy naponta veszekszel velem – panaszkodott Draco.
- Mindig felbosszantasz.
- Én tehetek róla, hogy sose azt csinálod, amit mondok?
- Nem tehetek róla, de sose érted meg, hogy nem vagyok az az irányítható típus.
- Pedig jobb lenne, ha engedelmeskednél nekem.
- Nem tartozom neked alázattal – sziszegte a lány.
- Majd meglátjuk.
- Ne itt akard játszani az aranyvérűek tenyészbikája szerepet, mert egyáltalán nem áll jól neked. Sőt, még hülyébbnek látszol.
- Mióta vágták így fel a nyelved? Én nem úgy emlékszem, hogy az a senkinek vissza nem szóló griffendéles szent szűz voltál. Mindenki tudta, mi történt a Szükség Szobájában Weasley és közted.
- Arra nem emlékszel, amikor kiütöttelek? – vágott vissza Hermione.
- Azt nevezed te ütésnek?
- Mégis úgy vinnyogtál utána hetekig, mint egy bakfis kislány az elrontott sminkje miatt. Még a következő bájitaltant is kihagytad – vetette oda mellékesen a lány.
- Arra nem is gondolsz, hogy annak más oka is lehetett?
- Lássuk csak... Nem.
- Hermione, mi lenne, ha lenyugodnál, és végre elindulnánk? – A Szőke próbált nyugodt hangnemben beszélni, de hasztalan volt.
- Addig nem, amíg nem kérsz bocsánatot tőlem – közölte durcásan Hermione, és elfordította a tekintetét.
- Tőled? – nézett rá meglepetten.
- Miért, ennyit már meg sem érdemlek?
- Megérdemelsz, de nem ebben a helyzetben.
- Hiszen te kritizáltad az én munkámat!
- Én csak tettem egy megjegyzést…
- … amivel a lelkembe gázoltál.
- Csak ragozzuk a történteket, Hermione! Ennek semmi értelme, ideje lenne elindulni… – mondta Draco fáradtan, megpróbálta magához ölelni a lányt, ő viszont ellépett mellőle.
- Akkor kérj bocsánatot! – követelte Hermione.
- Pincsi kutyát akarsz belőlem csinálni? – kérdezte mogorván a férfi.
- Nem, én csak egy bocsánatkérést akarok kicsikarni belőled.
- Az unikornisok szerelmére kérlek, hagyd már abba ezt a képtelen dolgot!
- Mondtam, mit kell tenned.
- Jól van, jól van! – Vett egy nagy levegőt, és belekezdett: – Bocsáss meg, ha megbántottalak. Nem volt szándékos.
- Ugyan, nem tesz semmit! Csak ki akartam próbálni, milyen hamar tudlak megtörni.
- Te átkozott boszorkány! Merlin forog a sírjában, az biztos.
- Csak nem bánt, hogy túljártam az eszeden?
- Voldemort vére nagyon rossz hatással van rád.

Azzal Draco durcás képpel elvonult felöltözni, Hermione pedig egy halvány mosollyal az arcán megcsóválta a fejét, aztán férje után indult, hogy kiengesztelje.

***
Draco és Hermione csendesen sétáltak a Zambini birtok felé, ami egy igencsak meredek domboldalon terült el. A hatalmas kastély cseppet sem hasonlított a Malfoy kúriára. Magasba ívelő tornyai a mesekönyvekből jól ismert fényűző palotákat idézte. Draco gúnyosan megjegyezte, hogy a kastély építtetője igen csak vonzódott a mugli mesevilághoz. Hermione ennek a mondatnak hallatára kicsit oldalba lökte Dracót.

Beletelt egy kis időbe, mire a fiákerekhez értek, amik a vendégeket szállította a parti helyszínéig. Draco természetesen hangosan a többi vendég tudtára akarta adni, hogy Blaise nem megfelelően gondoskodik a vendégei szállításáról, mivel már az ő lába sajog a sok sétától, de Hermione a konfliktusok elkerülése érdekében inkább egy csókkal hallgattatta el az ifjú Malfoyt - okot adva erre a Fecsegőfőzet nevű bulvárlap paparazzóinak a fényképezésre.

Az ifjú Malfoy feleség sok vendéget felismert, akik régebben az iskolatársai vagy elég híres halálfaló leszármazottjai voltak. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, a pletykásabb némberek azonnal a szájukra vették Hermionét. A házaspár közvetlen közelében lévő csoport azonnal beszélgetésbe elegyedett, aminek ő volt a témája.
- Azt hallottam, hogy a Nagyúr először szeretőjének akarta megtartani, de aztán inkább Malfoyék nyakába varrta – szólalt meg éppen hallható hangerővel az egyik hölgy.
- A Nagyúr megjelölte. Nézzétek a karját – mondta egy másik.
- Netán valami baj van, hölgyeim? – fordult meg Draco, amikor már nem bírta hallgatni a káráló tyúkok megjegyzéseit.
- Parancsol, Mr Malfoy? – nézett rá meglepetten a középkora delében lévő arisztokrata hölgy.
- Mrs Brady, valami baja van a feleségemmel?
- Ugyan már, hiszen olyan bájos! – nevetett fel zavartan.
- Akkor, ha megkérhetem, inkább ne vegye a szájára és ne emlegesse a Nagyurat, mert még elé citálom a férjével együtt, akiről úgyis mindenki tudja, hogy egy seftelő gazfickó.
- Na, de, Mr Malfoy! – háborodott fel.
- Kérem, szálljon be a lepcses szájú barátnőivel ebbe a fiákerbe, és ne merje még egyszer a feleségemet a szájára venni! Elvégre, a Nagyúr a lányaként adta hozzám. Elvárom, hogy tisztelje! Most pedig fáradjon be a fiákerbe. – A nő csak hápogni tudott, és a következő pillanatban már a fiákerben csücsülve szidta a modortalan Malfoyokat. Draco ezt hallván még egy átokkal megrázta fiákert, és élvezettel hallgatta a hölgyek sipákolását, majd nevetve ült be Hermione mellé.
- Láttam, mit csináltál – jegyezte meg.
- Nem hagyhattam, hogy szidjanak.
- Miért törődsz velük? – kérdezte Hermione.
- Nem szeretem a pletykás némbereket.
- De nem átkozhatod meg mindet.
- Kérjek tőlük bocsánatot? – tudakolta gúnyosan.
- Ez lenne helyes, de nem ragaszkodom hozzá – mosolyodott el a lány. Csendben ülték végig a negyed órán át tartó utat. Hermione férje vállára hajtotta a fejét, ami megnyugtató volt számára. Hiába veszekedtek, mindig egymás karjaiban vigasztalódtak meg. Legszívesebben hamar megszabadult volna ettől a partitól és hazament volna.
Elmosolyodott. Vajon igaza volt Dracónak, hogy a Malfoy kúriát lassan-lassan otthonnak kezdi tekinteni? Talán. Ennél jobb válasz nem létezett erre a kérdésre pillanatnyilag. Még mindig vágyott vissza a régi otthonos lakásába, ami London külvárosában volt. Nem is biztos, hogy megvan még. De talán egyszer ellátogat oda, és összeszedi a régi emlékeket.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Draco.
- A régi lakásom jutott az eszembe.
- Csak nem oda akarsz költözni?
- Úgy sem tehetném meg – nevetett a lány.
- Nem engednélek el. Neked mellettem a helyed.
- De nem azért, mert te azt mondod.
- Ez igaz.
- Ebben a kérdésben nem akarsz nekem parancsolgatni?
- Hmm, azt hiszem a legjobb, ha ebben a kérdésben inkább nagyvonalú leszek és hagyom, hogy te dönts.
- Köszönöm. Már csak azt kellene tudnom, hogy miért hagyod ezt ennyire rám? – kérdezte elgondolkodva.
- Mert a szerződésben sehol sincs leírva, hogy közös lakhelyen kell élnünk.
- Azért megmutathatnád végre azt a szerződést… - mondta Hermione.
- Mondtam, hogy mi a feltételem.
- Azért az utód nemzéshez te is kellesz.
- Még jó, hogy kellek - húzta ki magát. – Akár itt is...
- Egy fiákerben?
- Mi bajod van vele? Puha, sok a hely és van függöny, no meg a hangszigetelő bűbájt is mesterfokom tudom alkalmazni. Nem is tudom, miért nem kaptam meg még érte a Merlin díj arany fokozatát – mondta vigyorogva, és lágyan végigsimította a felesége combját.
- Hogy te milyen perverz vagy – forgatta meg szemét a lány. – De talán azért nem kaptad meg azt a díjat, mert buggyantaknak nem adják oda.
- Soha vissza nem térő alkalom, hogy megszentségtelenítsük Zambiniék családi tulajdonát – mondta gyermeki, ugyanakkor mardekáros izgalommal.
- Inkább kihagynám.
- Miért?
- Mert nem vagyok az a bevállalós csaj.
- Pedig azt mondják, a griffendélesek vakmerőek. És tudom mit tettél a Szükség Szobájában, te rossz kislány.
- Igen, vakmerőek a griffendélesek. Csak nem hülyék, hogy egy ilyen mardekáros széltolónak bedőljenek. Más részről a Szükség Szobájában semmi sem történt, vagyis olyan biztos nem, amihez nekem is közöm lenne.

A fiáker pont ebben a pillanatban állt meg, majd mindketten kiszálltak belőle. A kastély bejáratánál lufikat tettek ki, amit Draco éppen le akarta szólni, de a házigazda megelőzte boldogan köszöntve őket.
- Draco, drága barátom! Nagyon örülök, hogy el tudtatok jönni!
- Mi köszönjük a meghívást! – mosolygott Draco. – És hogy van a kis trónörökös?
- Remekül! Éppen a nagynénjei táraságát élvezi a kertben. Iris egész végig azzal fárasztott, hogy a parti kint legyen a kertben. Képzelhetitek, mennyit bajlódjunk, mire megfelelő hőmérsékletűre változtattuk a sátor belsejét.
- Ezek a nők… - csóválta meg a fejét.
- Örülök, neki, hogy javult az arány a családomban. A négy húgom és a feleségem! Néha teljesen kikészítenek, édesanyámról nem is beszélve, aki persze áldott jó asszony. Viszont Irisszel rengetegszer összevesznek a fiam neveltetése ügyében. Még a fejét se tudja felemelni szegény gyerek, de már bűbájtan professzornak vagy mágiaügyi miniszternek nevelnék.
- Olyan modortalan vagyok, Blaise! - Erre a hátuk mögött Mrs Brady felhorkantott, de Draco ügyet sem vetett rá. – Kérlek, fogadd el ezt a csekélységet! Hermionéval együtt választottuk. Remélem, tetszeni fog a fiadnak.
- Köszönjünk szépen, fáradjatok beljebb!
- Köszönjük – mondták, aztán Draco karon fogta Hermionét és bevezette a sátorba, ahol már javában folyt a mulatság.
Középen Iris Parkinson, azaz Mrs Zambini állt szemben anyósával, és éppen vitatkoztak. Mellettük a Zambini lányok dajkálták a kicsit, jó néhány kíváncsi barátnő, rokon és káráló arisztokrata hölgyek gyűrűjében. Hermione nem szívesen ment oda, de Draco erősködött és gyengéd erőszakkal vonszolta oda feleségét Irishez, akihez időközben visszakerült a kisfia.
- Draco! De örülök, hogy újra látlak. Blaise nagyon aggódott, hogy nem jössz el – mondta, és közben ringatni kezdte a csöppséget, akinek kezdett teljesen elege lenni ebből a nagy felhajtásból, és elkezdte a bömbölést.
- Nagyon szívesen tettem – adott két puszit a nőnek Draco. – A feleségemet nyilván ismered.
- Természetesen, ott voltam az esküvőtökön. Nagyon örülök, hogy újra találkozunk, Hermione – mosolygott kedvesen, és bizalma jelét két puszival nyilvánította ki. Természetesen a tömegben ez megint suttogást váltott ki.
- Én is nagyon örülök – mosolygott vissza Hermione félszegen.
- Hermione kedvesem, ti mikorra tervezitek a kis Malfoy-örököst? – jött a hirtelen kérdés az idősebbik Mrs Zambinitől.
- Már dolgozunk az ügyön – segítette ki Draco Hermionét, aki teljesen elpirult.
- Iris, azt hiszem nem ártana megnéznünk, hogy készen vannak-e már a szendvicsek – fordult a menyéhez Mrs Zambini.
- Igaza van, Lydia, de miért nem megy és néz utána egymaga? – hangzott a csípős válasz.
- Mivel ez a ti partitok, bátorkodtam azt gondolni, hogy te tartod kézben az eseményeket.
- Megtenné, hogy előre megy? Lekötelezne vele.
- Nos, rendben – mondta az asszonyság, és arisztokratikusan feltartott fejjel, határozott léptekkel hagyta el a sátrat.
- Néha kibírhatatlan egy nőszemély, de nagyon csípem – súgta oda a jókedvű lány Hermionénak. – Megfognád egy kicsit Briant, amíg vissza nem jövök?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – nézett rá félve Hermione.
- Gyakorolj! – nyomta a kezébe a gyereket Iris, és a következő pillanatban már ott sem volt.
Hermione rémülten nézett Dracóra, aki nevetve nézett rá. A kicsi nagy szemekkel figyelte a göndör hajú nőt, aki egy kicsit ügyetlenül és félve fogta, mintha egy porcelánbaba lenne. Soha sem tartott még ennyire pici csöppséget a karjaiban. A kék szemek érdeklődve tekintettek rá, a kis kezek a haja után kaptak, de Draco elsimította, és egy pillanatra találkozott Hermionéval a tekintetük.

Elérzékenyülve gondoltak arra, hogy hamarosan, ha minden jól megy, nekik is lesz egy ilyen pici gyermekük, akivel teljes lesz végre a boldogságuk. Meghitt percek voltak ezek, és megmutatta nekik, milyen is lehet a család, amire mindketten vágynak. Már nem csak egy teljesítésre váró feladatként gondoltak erre, hanem mint egy álomra, egy közös vágyra.

Észre sem vették, hogy nem is olyan messziről két boldog szülő figyeli őket. Blaise gyengéden karolta át Irist, aki boldogan fogadta az ölelést.

hozzászólások: 0