2. fejezet
Találkozás a Nagyúrral



Az ég alja rózsaszínesedni kezdett, s a nap álmos, gyenge fénnyel bukkant elő a horizonton, vidáman köszöntve az ébredező tájat. Apró százszorszépek nyíltak az élénkzöld fűben, amik meghitté tették a parkot. Kellemes, langyos idő volt ezen a reggelen. A Malfoy-kúria parkjának eleven zöld növényei cseppet sem tűntek kókadtnak, mivel pár jótékony varázslat mindig frissen és üdén tartotta őket. A selymes, lágyan ringó zöld fűszálakon még harmatcseppek ringatóztak, amikor a kúria egyik hátsóajtaja felől egy szigorú külsejű férfi indult el a zöld gyepen.

Ma különösen mogorvának és idegesnek látszott. Még a máskor mindig rendben levő tejfölszőke haját sem igazgatta el megfelelően, bár ez a hanyag elegancia sem befolyásolta túlzottan jóképű, és nem utolsó sorban férfias megjelenését, amit a félig kigombolt ing és a kék farmer még ki is emelt, habár ez az öltözet cseppet sem volt megszokott a varázslók világában. Mégis, a Malfoy- család szemet hunyt egyetlen egyenes ági örökösük különc hóbortjai felett, amelyek közül az öltözködés amolyan mellékes dolog volt.

Draco Malfoy ezen a reggelen igencsak morcosan ébredt, de megelégedetten vette tudomásul, hogy ma gonoszabb, mint valaha. Tehát az alvás végre visszahozta régi énjét, és többé nem táplál szánalmat Granger iránt. Úgy gondolta, illendő lenne ennek a csodálatos napnak a kezdetén egy rövid látogatást tenni a családi börtönben, amelynek egyik cellája Hermione Granger jelenlegi tartózkodási helye volt. Égett a vágytól, hogy végre jól kiossza a lányt, és ő, Draco Malfoy, végre nyugodt lélekkel folytathassa tovább a napot, meg persze a kora reggeli sürgésforgásból is ki akart maradni. A házimanók és a szolgálók már két órája elkezdték a készülődést Voldemort fogadására.

A férfi semmit sem utált jobban, mint a felfordulást maga körül. Nem akartak neki nyugtot hagyni se. Anyja ezen a reggelen már háromszor ébresztette fel különféle lényegtelen dolgok azonnali megvitatása miatt. Kit érdekel, hogy Voldemortnak mi a kedvenc éltele? Így hát azt gondolta, inkább ellátogat a börtönbe. Mikor a cella elé ért, kicsit megtorpant és végignézett az alvó lányon.

Nyugodt arca, a matracon elterülő hosszú barna haj, és a törékeny arányos test látványára valami különös érzés vett erőt rajta. Vonzalom és vágy egyvelege, amit nem tudott megmagyarázni. Tudta, ez csupán a képzeletének és csorbát szenvedett büszkeségének a komisz tréfája, de akkor sem kellene ezt éreznie. Bizonyítani akart mindenki előtt, vett egy nagy levegőt, és felöltötte leggonoszabb arckifejezését.
- Szép jó reggelt, Granger! - kiáltotta el magát Draco, amitől a lány felrettent.
- Mit akarsz már megint? - kérdezte a lány kiszáradt szájjal.
- Beszélgetni.
- Ugyan milyen közös témánk lehetne nekünk?
- Mondjuk az összeesküvők.
- Nem tudok róluk semmit, hagyj békén!
- Ne nehezítsd meg a saját életed - mondta gúnyosan Draco.
- Ugyan, lehet ennél rosszabb?
- Hmm… egy kis kínzás, mondjuk.
- Malfoy, ne turkálj a fejemben! - mordult fel.
- Most mit vagy úgy oda? A Nagyúr is ezt fogja csinálni.
- Hagyj végre békén!
- Azt hiszed, hogy nem tudlak megkínozni?
- Ugyan Malfoy, puhány vagy te ahhoz! Ne akard itt játszani a nagy halálfalót, mert nem illik hozzád a szerep. Nem hiszed, hogy jutalmat kapnál érte? Felesleges áltatnod magad. Ugyanolyan középszerű maradsz, mint amilyen eddig is - mondta a lány, és a hátára fordult. - Nem fogod megtenni.
- Azt csak hiszed. Cru... - De nem tudta befejezni, mert apja elkapta a kezét.
- Draco, fejezd be! Sértetlenül van rá szükségünk.
- Igen apám - hajtott fejet azonnal, s inkább elviharzott.
- Ms Granger, elnézést a fiam miatt! - Hermione megvetően megvonta a vállát, majd a fal felé fordult és megpróbált megfeledkezni a történtekről. Már nagyon unta ezt az egész helyzetet és azon tanakodott, miképpen szökhetne meg mégis, és végre nyugalomban elvonulna valahova jó messzire, de sajnos erre csak akkor lett volna esélye, ha valahonnan pálcát szerez.

De honnan szerezhetne? Ez egy elvetélt ötlet, tudta nagyon jól. Viszont tenni akart valamit. Nem akart meghalni, pedig Voldemorttól jobbra nem számíthatott. Ha megtudja, hogy teljesen értéktelen számára, akkor olyan büntetésben fog részesülni, amit biztosan nem fog túlélni.

***

Draco mérgesen vágta be maga mögött ajtót. Nem bírta elviselni, hogy Hermione így beletaposott a büszkeségébe. Kiismerte alig néhány perc alatt, és ez jobban dühítette, mint akármi más. Az ifjabbik Malfoy mindig egy megfejthetetlen talány volt az ellenség számára. Sosem tudták megjósolni, mit tesz és mit nem.

És most egy bosszantó sárvérű rátapintott a leggyengébb pontjára! Soha nem kínzott nőket, amire megvolt az indoka. Az utolsó roxforti éve után történt az eset. Szerelmes volt Pansy Parkinsonba, akit feleségül szándékozott venni, természetesen a szülei határozott tiltására. De a fiatalok nem ismertek akadályt. Audienciát kértek Voldemorttól, aki megadta nekik ezt a kegyet.

Viszont amikor kiderült, miről van szó, rettenetesen mérges lett. Nem akarta megengedni, hogy a fiatalok együtt legyenek, még akkor sem, amikor mindketten felajánlották szolgálataikat. Pansyt Draco szeme láttára kínozták meg. Majd, amikor a lány kijelentette, hogy nem tud nélküle élni, Voldemort egy átokkal megkönnyítette a dolgát.

Az ifjabbik Malfoy büntetése sem késlekedett sokáig. Pár Cruciatus átok után erőtlenül feküdt a padlón. Tisztában volt vele, hogy a Sötét Nagyúr meg is ölheti, és az emelvény mellett álló apja ezt nem akadályozná meg, még akkor sem, ha az egyetlen örököséről volt is szó.

Dracónak nem maradt más választása, minden erejét összeszedte és felállt. Térdre ereszkedett, és elismerte Voldemort döntésének jogosságát, majd engedelmességet fogadott neki. ANagyurat meglepte egy pillanatra, így sikerült elérnie a célját. Kegyelmet kapott, és egy Sötét Jegyet a karjára.

Viszont Pansy sikolyait soha nem tudta kiverni a fejéből. Akárhányszor hallott kínzástól sikító nőket, mindig felszakadtak a régi sebek. Nem tehetett róla, de ez így volt, és talán meg sem változik soha. Nem akarta Grangert megkínozni, még akkor sem, amikor az átok megfogalmazódott benne. Valószínűleg nem is működött volna.

Draco hátrasimította szőke tincseit, majd úgy döntött, inkább egy pohár borral vigasztalja meg magát, és egyben felkészül az estére is. Azzal újra becsapta lakosztálya igencsak igénybe vett ajtaját, majd anyja rosszalló pillantását kerülve leviharzott a pincébe.

***

Besötétedett, a máskor csillagos eget most esőfelhők takarták be. A levegő iszonyatosan fülledt volt és elviselhetetlen. A légmozgás teljesen elkerülte a környéket. Égdörgés hallatszott, és villámok cikáztak a koromfekete égen. A hatalmas teraszon Draco az eget kémlelte, és egy cigarettát szívott éppen.

Ez a rossz szokása már régóta kísérte, pontosabban végzős kora óta. Amikor Narcissa tudomást szerzett róla, megtiltotta neki. Mivel ez nem volt méltó viselkedés egy Malfoyhoz, végül mégis kiegyeztek abban, hogy csak vész esetén gyújt rá, és ez most nagyon is az volt. Mindig is utálta az ilyen összejöveteleket.

Viszolygott Voldemorttól, sosem bízott benne igazán, de ez csupán egy magánvélemény volt, amit igyekezett minél mélyebbre ásni. Semmi kedve sem volt semmiféle kínzáshoz. Volt már része ebben párszor, éppen ezért igyekezett minden észrevételét, ami ellenkezett a Voldemort-féle eszmékkel, minél mélyebbre száműzni az elméjében.

Mélyen beszívta a cigarettafüstöt és lassan kifújta, majd a párkányon nyomta el és eldobta a csikket. Megigazította az éjfekete talárt, amit Voldemort jelenlétében kellett viselniük. Mennydörgés rázta meg a tájat, aztán elkezdett ömleni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Draco a kúria bejárata felé nézett, ahol egy fekete taláros alakot vélt felfedezni. Sóhajtott egyet, ellökte magát a korláttól és elindult befelé.

Szűk folyosókon haladt végig, ez volt a leggyorsabban módja, hogy az előcsarnokba érjen. Utált itt közlekedni, mert enyhe klausztrofóbiában szenvedett. Még gyerekkorában beleesett egy varázsládába, aminek lecsukódott a fedele, és nem tudott kiszabadulni. A szülei csak órákkal később találták meg. Nehéz lett volna megmondani, ki rémült meg jobban. Azóta van nagyobb lakosztálya, és még egy titka az ellenségek előtt. Nos, az évek során ez a gyengesége egyre inkább múlóban volt, de nem tűnt el teljesen.

Hamarosan kiért az előcsarnokba, ahol a szülei és Voldemort vártak rá. Apjához képest a Voldemort lényegesen alacsonyabb volt. Arcán az öregségre jellemző májfoltok és mély ráncok jelentek meg. Draco tudta, hogy az a test, amit még roxfortos negyedik évében szerzett meg, már nem volt olyan, mint akkoriban. Az idő meglátszott rajta, ez nem vitás. Emlékezett a végső összecsapások előtti Voldemortra, aki erős volt és tekintélyt parancsoló, külsőleg és belsőleg egyaránt. Mára azonban csak egy megtört öregemberrel mutatott hasonlóságokat.

Sokan gondolták úgy, már nem sok van hátra neki, és a vezető végérvényesen eltávozik az élők sorából, a sötét oldal trónja pedig üresen marad. Természetesen már minden halálfalónak voltak vezetői ambíciói. Már alig várták a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak. Olyanok voltak, mint a dögkeselyűk, keringtek egy oszlásnak indult tetem felett. Most is itt volt vele néhány alak, mint pár „hűséges” halálfaló, akik minden lépését figyelték. A feladat elsősorban a védelem volt, de nem bánták volna, ha közülük választanák ki az utódot.

Draco meghajolt a Nagyúr előtt, majd felöltötte rideg arckifejezését és a vörös szemekbe nézett. Voldemort csupán egy futó pillantásra méltatta, ami kicsit érzékenyen érintette az ifjú Malfoyt, de elrejtette valódi érzéseit. Lucius az ebédlő felé invitálta a Nagyurat. Kínos vacsora volt, mivel mindannyian csak ültek és hallgattak, mondhatni pattanásig feszült volt a helyzet. Csendben fogyasztották el az ételt. Néha elkapták egymás futó pillantásait, de nem szóltak semmit.

Amikor végeztek, Voldemort megtörölte enyhén remegő kézzel a száját a Malfoy-címeres szalvétával, majd megszólalt:
- Igazán kitettél magadért Narcissa, ízletes volt a ma esti vacsora.
- Igazán megtisztel, Nagyuram - sütötte le a szemét az asszony.
- Láthatnám Ms Grangert? - fordult a családfő felé.
- Természetesen - válaszolta hűvösen Lucius. - Erre parancsoljon.
Intett egyet, majd a börtön felé vették az irányt. Voldemort egy pillantással maradásra bírta halálfalóit, majd Lucius után indult. Draco szótlanul haladt mögöttük, gondolatai elkalandoztak és egyáltalán nem figyelt.
- Fiam, válaszolnál a kérdésre?
- Természetesen apám. Megismételnéd, ha kérhetem?
- Na de Draco, nem szoktál ilyen figyelmetlen lenni! - korholta Voldemort, de nagyon nem érdekelte a dolog valójában. - Hol találtál rá Ms Grangerre?
- Ötven mérföldre északra, közel a...
- A volt menyasszonyod házához - nevette el magát a Nagyúr.- Felejthetetlen élmény volt. De ne felejtsd el Draco, még az év végéig feleséget kell találnod magadnak.
- Ahogy kívánja - bólintott Draco, és magában ezerszer elátkozta. Mindig gúnyt űzött belőle, pedig ő hűséges volt hozzá, talán a hatalom érdekében túlságosan hűséges is. Éveken át azon volt, hogy minél feljebb jusson a ranglétrán. Sokkal gyorsabban haladt, mint bárki más, és ezt a Nagyúr is nagyon jól tudta.
- Áh, Ms Granger! - mondta a negédesen.
- Voldemort Nagyúr - mondta gúnyos mosollyal Hermione.- Micsoda meglepetés! Ne haragudjon, hogy nem a lakosztályomban fogadom!
- Van itt egy aprócska dolog, amiről beszélgethetnénk.
- És miről lenne szó?
- Ezt inkább kettesben vitassuk meg! - húzta elő varázspálcáját Voldemort, és egy ördögi vigyor jelent meg a ráncos arcán.

***

Éles fájdalom hasított Hermione testébe, olyan, mint még soha. Előbbi gúnyos viselkedése teljesen eltűnt és átadta helyét a kínzásnak, amit nagyon is hozzáértő személy végzett. Mintha ezernyi tőrt szúrtak volna belé. Nem akart sírni, de nem tudta megállni. Fájdalmasan felsikított.

Voldemort nem kímélte, a lány elméje teljesen kiszolgáltatottá vált a harmadik átok után. Mindent megmutatott, legrejtettebb gondolatatát is. Hermione félt, életében először igazán érezte a jegyes félelmet. Voldemort mindent tudni akart. De nem volt valami elégedett, amikor nem talált semmit sem. Meg volt róla győződve, hogy Hermione egy kulcsfigurája az ellenmozgalomnak. Éveket pazarolt arra, hogy megtalálja őt, mindhiába.

Rettentően dühös lett, és emiatt meg akarta büntetni a Malfoyokat. Elsősorban Dracót, hiszen ő hozta ide ezt a lányt, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Majd egy kiváló ötlet jutott eszébe, mosolyra húzódott a szája és nevetésben tört ki, de megbánta, mivel a nevetése erős köhögésre váltott. Már érezte az idő hatalmát. Sokszor nagyon gyengének érezte magát. Erősítő főzeteket készíttetett magának és tudta nagyon jól, hogy ez nem tart már sokáig.

Hermione bágyadtan, könnyes szemekkel feküdt a cella padlóján. Fejében az emlékképek sokasága, amelyek felszínre törtek a mentális kínzás során, nem engedték, hogy tiszta fejjel gondolkozzon. Fájt minden egyes emlék. Gyűlölte Voldemortot, és ha tehette volna, megölte volna mindazért, amit vele és a barátaival tett.
- Kedvesem, nem maga az egyetlen, aki meg akar engem ölni - nevetett Voldemort a lány gondolatain.
- Gyűlölöm magát - mondta erőtlenül a lány.
- Meg kellene ölnöm magát, Ms Granger - szólalt meg tanakodva, és egy remek ötlet jutott az eszébe.
- Akkor tegye meg - emelte fel a hangját a lány.
- Na de Ms Granger, hát ennyire ragaszkodik az életéhez?
- Nem könyörgök senkinek, nem érdekel az egész.
- Hmm… én úgy gondoltam, inkább életben hagyom.
- Miért? - Voldemort közelebb ment hozzá, majd egy cseppet nehézkesen leguggolt a földön fekvő lány mellé. Ő lesz a megfelelő alany, ezt már biztosan tudta. Talárja belső zsebéből smaragdköves tőrt vett elő. Hermione rémülten nézett fel rá és megpróbált megmozdulni, de nem tudott harcolni az Imperius átok ellen.
- Nyugodjon meg! - mondta hideg és vészjósló hangon. - Nem fog fájni.

***

Lucius és Draco egy esőtető alatt várták, hogy Voldemort Nagyúr befejezze a kínzást. Draco nem bírta hallani Hermione sikolyait. Fülére tette a kezét és a falnak dőlve próbált egészen másra gondolni. Még a zuhogó eső sem volt képes ezeken a hangokon tompítani, és szinte az őrületbe kergette. Sajnálatot érzett, fájdalmat és hiányt. Apja megforgatta a szemeit és rezzenéstelen arccal bámult az esőbe.
- Ne légy már ilyen puhány! - mordult rá fiára.
- Tudod, hogy nem bírom, ha nőket vagy gyerekeket kínoznak.
- El kell viselned, így soha nem lesz belőled igazi halálfaló!
- Jól van - mondta, és mérgesen hátrasimította a hajtincseit és idegesen járkálni kezdett.
- Helyes!
Lépteket hallottak a folyosóról, és nem sokkal később a Nagyúr megjelent a kijáratnál. Arca komor volt, ami nem jelentett jót. Csontos ujjaival még mindig a pálcáját szorongatta, ez pedig szintén semmi jót se ígért. Dracót áthatotta a félelem, de gyorsan felülkerekedett rajta. Fürkésző tekintete megakadt Voldemort jobb kezén, vércseppek voltak rajta, de csak egy pillanatra láthatta, mert a kéz hamarosan eltűnt az éjfekete talár alatt.
- A lány nem volt hasznomra - mondta hidegen-, ezért ifjú Malfoy… nem vagyok megelégedve. De mivel elhoztad nekem, szeretnélek megjutalmazni.
- Nagyuram, ez igazán nem szükséges – hajtotta le a fejét Draco.
- Hagyd meg nekem azt az élvezetet, hogy magam döntsem el, mi szükséges és mi nem! - folytatta hidegen. - Tehát a jutalmam a következő: mivel a legutóbbi házassági kísérleted kudarcba fulladt, úgy döntöttem, magam választok neked feleséget.
Lucius és Draco ösztönösen egymásra néztek, de nem szóltak semmit.
- Először azonban tisztázni kell egyes dolgokat. A házasoknak együtt kell maradniuk, a szeretőtartás egyáltalán nem megengedett, mihamarabb utóddal kell biztosítani a család fennmaradását is. Abban az esetben pedig, ha a gyermek fiú, akkor Dracót azonnali hatállyal kinevezem egy felelősebb pozícióba, ami természetesen már egy ideje esedékes, de úgy gondolom, ez ösztönzőbben hat rá, mintha már most kinevezném.
- Nagyuram - kezdte Lucius -, kit választottál a fiam számára?
- Hermione Granger kisasszonyt - villant meg ördögien a szeme.
- Bizonyára tréfál velem.
- Ugyan Lucius, hiszen te is tudod, hogy nem szoktam tréfálni! Ami elhangzik a számból, azt halálosan komolyan gondolom. De ha nem értesz velem egyet, valamit biztosan tehetek, amivel meggyőzlek.
- De az a gyerek soha nem lesz aranyvérű! Hermione Granger sárvérű, és nem mocskolhatja be az ősi Malfoy nevet- csattant fel Lucius, mit sem törődve az etikettel.
- Lucius, nem tűröm el az ilyen kirohanásokat - mondta nyugodt hangon, de szemében látszott a gúnyos megelégedés. - Ms Granger a pártfogoltam, és ha valaki sárvérűnek nevezi, engem sért meg vele.
- Bocsáss meg, Nagyuram! - hajtotta meg alázatosan a fejét Lucius, de látszott rajta, hogy nehezére esik.
- Hozzá akartam tenni, hogy az ajánlatom természetesen nem kötelező, de ha nem éltek vele, akkor a Malfoy-család kicsit visszaesik a ranglétrán.
- Elfogadom az ajánlatod, Nagyúr - szólalt meg a kezdeti döbbenet után Draco, mielőtt még az apja nemet mondott volna.
- Helyesen cselekszel, ifjú Malfoy! Tekints úgy Hermionéra, mintha a tulajdon lányom lenne. Persze nem az, de egyelőre sértetlennek kell maradnia. Remélem megértettétek az óhajom - mondta a Nagyúr szinte mosolyogva.
- Ahogy kívánja! - hajtott alázatosan fejet. Luciust szétvetette a harag, a méltán híres Malfoy hidegvére most egyszeriben cserben hagyta. Éveken át küzdött azért, hogy családja évezredes dicsfényét minél fényesebbre csiszolja, és most egy képtelen parancs mindent felborít. Szinte hallotta ősei sikoltását a Malfoy-kriptában, és ettől majdnem elvesztette az eszét.

Szerencsére Dracóban éppen ezekben a percekben ébredt fel a Malfoyokra jellemző hidegvér, és jobbnak látta, ha beleegyezik ebbe, mivel nem akart se a családjának, se saját magának bajt. De örülni nem örült a helyzetnek, sőt szinte meg tudta volna fojtani Voldemortot. Tudta, hogy semmi esélye ellene, előbb rántana pálcát, minthogy ő kinyújtaná a kezét.
- Engedelmes vagy, Draco, és nem marad el a jutalmad sem. Kérlek, holnap látogass meg Luciusszal együtt, és megbeszéljük a részleteket. Én most távozom, további kellemes estét kívánok ! - mosolygott a Nagyúr, majd felöltve szokásos hideg arckifejezését, elindult vissza a Malfoy-kúria felé.
- Miért egyeztél bele? - támadt rá a fiára Lucius.
- Előnnyel jár számunkra - válaszolt nyugodtan.
- Megsérti a családunkat, ez neked semmit sem jelent?
- Mindig arra tanítottál, hogy tartsam mindenek előtt a család érdekeit - rótta fel apjának a tanítását Draco.
- A Malfoy-vérnek tisztának kell maradnia! - csattant fel Lucius.
- De nem mindenáron, apa - emelte fel a hangját.- Nem akarom, hogy a családom szenvedjen Voldemort uralma alatt.
- Én ebbe nem törődöm bele! - kiáltotta, majd berohant a börtönbe. Draco alig tudta utolérni apját. Még soha nem látta ilyen felbőszültnek és el sem tudta képzelni, mire lehet képes Lucius ebben az állapotban. Mikor Hermione cellája elé értek, mindkettőjük lába földbe gyökerezett. A lány eszméletlenül hevert a padlón, jobb karján egy kígyó alakú, frissen metszett seb éktelenkedett.
- Szentséges Merlin! – szólalt meg elképedve Lucius.

hozzászólások: 0