20. fejezet
Készülődés


A nap nyugovóra tért, átadta az eget az éjszakának, ami nem volt rest, és birtokba is vette azt. A tündöklő csillagok feljöttek és ragyogva tekintettek a földre, fürkészve a sötétbe burkolózó tájat. A Malfoy kúria parkjára csend telepedett. Bár néha-néha a kósza szél beszédre bírta a hatalmas, égig érő jegenyefákat, melyek elfeledett titkokat suttogtak az arra járó lelkeknek, de csak az értette meg őket, aki nagyon figyelt a természet eme apró rezdüléseire. Aztán ismét csönd lett, kínos, nehéz hallgatás. Valami történni fog.

Hirtelen feltámadt a szél és felkavarta az út száraz porát, megtáncoltatta a lehullott faleveleket. Hangok hallatszottak a távolból, és egyre csak erősödtek. Draco és Hermione nevetve haladtak végig az úton meg-megállva, szenvedélyes csókokat váltva egymással. Újra tizenéveseknek képzelték magukat, pedig már túl voltak azon a korszakon, és talán nem is bánták.

Nem számított, hogy már teljesen besötétedett és jobb lenne a kúria falai között, a hitvesi ágyban pihenni, ők inkább körbejárták a Malfoy birtokot nevetve, egymás karjaiban. Szinte minden második fánál egy jó darabig csókolóztak. Nagyon jól érezték magukat egymással, semmi sem állt az útjukba. Boldogok voltak, optimisták és reménnyel telik.

Draco soha nem érezte magát ilyen felszabadultnak. Ebben a pillanatban a világ összes mágusát le tudta volna győzni. Bár ha úgy vesszük, csak az önbizalma volt nagy, de azért, hogy foltot ne ejtsek a Malfoyok dicsőséges és feddhetetlen nevén, még hozzá kell tennem, hogy ifjú Malfoyunk cseppet sem volt híján az erőnek és a mágiának, mégis komoly erőfeszítésre lett volna szüksége, ha egyszerre többen szállnak szembe vele… Viszont cseppet sem lett volna rest a szívének legkedvesebb személyt megvédeni. Bárkivel kiállt volna Hermionéért.

Lassan haladtak a Malfoy kúria felé. Valójában nem sok kedvük volt hazamenni, de túl hűvös lett. Hermione macska módjára húzódott közel Dracóhoz, aki levakarhatatlan mosollyal tekintett a göndör hajú lányra, akár egy tündéri tüneményre. Hirtelen hatalmas csörömpölés hallatszott a kúria felől, ami a szerelmespár idilljét is megtörte.
- Mi volt ez? – kérdezte Hermione, és egy kicsit elhúzódott Dracótól.
- Anyám most kapta meg a levelet a nagyanyámtól, aki minden bizonnyal hamarosan meg fog érkezni – szólalt meg a férfi gondterhelten. Ő már hetekkel korábban megkapta az üzenetet, de nem volt szíve elmondani Narcissának, aki köztudottan nem tartozott anyósa rajongótáborába.
- És ahhoz miért kell csörömpölni az éjszaka közepén? – kérdezte a lány értetlenül.
- Mert már egy héttel előtte elkezdi a készülődést.
- Miért?
- A nagyanyám egy kicsit kötekedő természet – vonta meg a vállát Draco.
- Oh, értem. Azért az éjszaka közepén mégse kellene nekiállni ilyesminek.
- Ebben igazad van. De igyekezzünk észrevétlenül bemenni, mert még minket is befognak a munkára.
- Csak nem fáradt vagy?
- De, nagyon is.
- Hm. Máshoz meg lett volna erőd... Érdekes mágus vagy te Draco Malfoy – csóválta meg a fejét.
- Vannak dolgok, amihez van erőm. De vázákat, szobrokat, drapériákat és festményeket rendezgetni semmi kedvem.
- Jó, ebbe ne menjünk bele.
- Szerintem se. – Szinte lábujjhegyen osonva próbáltak bejutni az impozáns épület belsejébe. Draco huncut mosollyal húzta magával Hermionét, aki teljes elvarázsoltságban követte férjét. A férfi halkan próbált keresztülvágni a hatalmas előszobán, de túl közel ment az asztalhoz és könyökével meglökte a szélén lévő kristályvázát, ami megadta magát a gravitációnak, és hatalmas csörömpöléssel landolt a padlón.

Draco egy pillanatig ijedten nézte a kristálydarabkákat, majd a „szégyen a futás, de hasznos” elvet követve erősen magához rántotta Hermionét, és a közeli falikárpit mögé húzta. Hamarosan Narcissa lépteit hallották, majd egy kétségbeesett, hisztérikus kiáltást.
- Lucius! - sikította magából kikelve.
- Igen, szívem? – sóhajtott a szólított, és szivarral a kezében kilépett a nappaliból.
- Ki törte össze ezt a vázát? – fújtatott.
- Nem tudom, de nem is érdekes. Reparo! – Azzal a dísztárgy olyan lett, mint új korában.
- Te szivarozol? Hányszor mondjam, hogy hagyd abba ezt a förtelmes szokásodat?!
- Ebbe most ne menjünk bele. A Nagyúrnak küldök egy jelentést a… nem mondhatom meg miről és… - hazudta szemrebbenés nélkül.
- Ez megint csak egy kifogás, hogy szivarozhass. De nem bánom. Csinálj, amit akarsz! – futotta el a méreg az asszonyt.
- Drágám, miért vagy ilyen ideges?
- Nem vagyok ideges, csak anyád hamarosan itt lesz, és azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. Fél életemet rohangálással töltöm, ha idelátogat.
- Még van egy egész hét, ráérnél a készülődéssel.
- De nem érek rá! És itt van ez a kristályváza is…
- Most mondtam rá egy Reparót, jobb, mint új korában…
- Anyádtól kaptuk, szóval sosem lesz olyan – harapta be a szája szélét az asszony aggódva.
- Igen, ez a csodálatos az ajándékaiban… - Fújt egy füstkarikát, majd egy pillanatra az emlékeibe mélyedt, amivel persze még jobban felbosszantotta hitvesét.
- Hívj egy házimanót, és mondd meg neki, hogy tegye el a vázát, én pedig keresek valamit a helyére.
- Ahogy gondolod, szívem – vont vállat.
Narcissa arisztokratikus gőggel megigazította a haját, majd felemelt fejjel távozott a halból. Lucius egy félmosollyal megcsóválta a fejét.
- Draco, most már előjöhettek a falikárpit mögül.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte Draco elképedve.
- Nem véletlen maradtam életben a háborúban, és varázslónak se vagyok utolsó – mondta hidegen.
- Világos.
- Menjetek fel, mert anyád téged is befog a munkára!
- Előtte inkább beszélni szeretnék veled – mondta Draco.
- Draco, szerintem ez nem a legjobb pillanat erre – vágott közben Hermione.
- Miért ne lenne jó ez a pillanat?
- Miről akartok beszélni velem? – kérdezte Lucius.
- Semmiről – vágta rá Hermione.
- Volna itt valami…
- Eldöntenétek végre?!
- Igen – mondta Draco. – Hermione véréről akarunk veled beszélni.
- Gyertek az irodámba! – Lucius sóhajtott egyet és lopva körülnézett. Narcissa nem volt sehol, talán nem lesz belőle baj, ha egy kicsit eltűnik a színről.

Draco újra megfogta Hermione kezét, és a kis ellenállást megtörve maga után húzta. Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz. A lány tulajdonképpen már nem is akarta megtudni, hogy miért is lett aranyvérű, de amint a mellékelt ábra mutatja, Draco nagyon kíváncsi volt erre a kis apróságra. Végül is nem mindennapi dolog, hogy egy sárvérűből valahogy aranyvérűt avanzsálnak.

Lucius kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és néhány védővarázslat semlegesítése után végre nyugodtan beléphettek a helyiségbe. Hermione nem csalódott apósa ízlésében, elegáns, arisztokratikus és mardekáros stílusjegyekkel is viseltetett a szoba. Lucius kényelmesen elhelyezkedett a bőrszékben, majd intett nekik, hogy foglaljanak helyet.
- Szóval?
- Szeretnénk mindent tudni!
- Sajnos nem tudok sokat mondani. Perselus megvizsgálta Hermione vérét és megállapította, hogy a Nagyúr vérétől változott meg. – Hermione éppen mondani akarta, hogy ez szinte lehetetlen, de férje nem hagyta beszélni. Inkább úgy döntött, nem szól semmit, és majd a könyvtárban alaposan utánanéz ennek a dolognak. Biztos volt benne, hogy fekete mágiáról lesz szó.
- Ezért kellett ide feljönnünk? – méltatlankodott Draco.
- Nem akarom, hogy mindenki tudomást szerezzen erről.
- De miért nem?
- Mert így akarom, és kész. Éppen elég nagy az ellenségeskedés a halálfalók között! Arról nem is beszélve, hogy már most elindultak a különféle pletykák. Gyakorlatilag Hermione teljes mértékben a Sötét Nagyúr rokonává vált.
- Értem.
- Helyes!
- De miért tette ez? – kérdezte Hermione.
- Számos oka lehetett, de azt hiszem, jobb, ha nem kérdezzük meg tőle. A békesség a Nagyúr és a halálfalói között elengedhetetlen az életben maradáshoz.
- Miért nem mondtad el nekem? – szólalt meg vádlón Draco.
- Mégis mit, fiam?
- Hogy Hermione aranyvérű.
- Nem tartottam fontosnak – dőlt hátra a bőrszékben, és hamarosan rágyújtott egy újabb szivarra.
- Pedig ez nagyon is fontos – mondta mérgesen Draco.
- Mégis min változtatott volna, ha tudod? Talán szívesebben vetted volna feleségül?
- Nem tudom...
- Draco, kérlek, fejezzük ezt be! – szólalt meg Hermione. – Későre jár.
- Jó éjt, apám!
- Jó éjt!
- Jó éjt, Mr Malfoy! – sóhajtott Hermione, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Draco mérgesen trappolt végig a folyosón, nyomában Hermionéval, aki alig tudta követni a felbőszült ex-mardekárost.
- Kérlek, állj meg!
- Most nem tudok – morogta.
- Jaj Draco, miért veszed ezt ilyen komolyan? – loholt utána Hermione.
- Mert szeretek mindent tudni, azért.
- Igazán nem kellene így felfújni.
- De előlem mindent eltitkolnak!
- Tényleg ennyire számít neked, hogy milyen a vérem? – fakadt ki a nő, és elfátyolosodott a tekintete.
- Ugyan, dehogy. Én csak…
- Sosem rejtetted véka alá, minek is tartasz, és ennek nyomán szerinted hol lenne a helyem… - Megállt, és vádlón nézett férjére, majd kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
- Egy hülye barom voltam, de felnőttem.
- Nálad sosem tudhatja az ember – szipogott a boszorkány. – Annyira fájt, amiket mondtál.
- Hermione, kérlek!
- Most mégis mit vársz tőlem? Mindig is csak egy sárvérű voltam neked, és semmi sem változtat ezen! Még az sem, hogy a hitvesed vagyok.
- Ez nem igaz, butaságokat beszélsz!
- Egyáltalán nem.
- Mit tegyek még, hogy elhidd végre, szeretlek? Nem érdekel milyen a véred. Szeretlek, mindennél jobban.
- Tényleg?
- Igen, tényleg! Ne kételkedj bennem… Tudom, hogy nem vagyok tökéletes – nem is leszek az sosem. Ritkán vagyok igazán őszinte, de az érzéseimet sosem tagadtam le. Hihetetlen nehéz kimondani, mit érzek valójában. Kérlek, higgy nekem! – A karjaiba vette a lányt, majd szenvedélyesen megcsókolta. Kezei simogatóan futottak végig a lány hátán. Hermione szorosan simult hozzá, védelmet keresve az óvó karok között. Draco magában elmosolyodott. Felkapta a lányt, és elindult vele a lakosztályuk felé.
- Tegyél le, de azonnal!
- Addig nem, amíg az ágyhoz nem érünk.
- Miért vagy ilyen? – kérdezte a boszorka.
- Mert ilyen vagyok. Szeretlek, teljesen elvetted az eszem, és a most szívemre akarok hallgatni.
- Kezdesz nyálas lenni.
- Majd megmutatom neked, hogy …
- Már megmutattad, úgyhogy nagy meglepetést már nem tudsz nekem okozni – nevetett Hermione, és még jobban Dracóhoz bújt.
Az ifjú férj könnyedén jutott be a hálószobába, majd egy átokkal becsukta az ajtót.

***

Másnap reggel Hermione a kertben sétálgatva figyelte a napfelkeltét. Kabátba burkolózva rótta az utat és figyelte, ahogy a növényeken megcsillan a dér. Már kezdett egyre hűvösebb lenni...

Nyugtalan volt és ideges. Valami volt a levegőben, amitől nem érezte teljesen jól magát. Képtelenebbnél képtelenebb gondolatok kavarogtak a fejében, próbálta rendbe szedni vagy legalább elterelni róluk a figyelmét, de nem ment. A friss levegő némiképp észhez térítette - ha nem is teljesen, egy kissé jobban érezte magát. Minden végtagjában fájdalmat érzett, és fogalma sem volt arról, miért.

Mióta erről az egész aranyvér ügyről tudomást szerzett, egyre csak arra tudott gondolni, vajon mi lehet az oka, hogy Voldemort pont az ő vérét „fertőzte” meg. Nem érzett semmi változást, mióta aranyvérű lett, sőt igazából észre sem vette. Alig várta, hogy végre elmehessen a könyvtárba, csak ilyen korán nem akart senkit felzavarni, inkább úgy döntött, sétál egyet.

Idegesítette a tudat, hogy ilyen vérváltoztatásról még csak nem is hallott. Már kislánykora óta hajtotta a tudásszomj, és ez évek hosszú során keresztül sem változott, a hozzáállása ugyanúgy hajtotta… Bárcsak itt lennének a barátai, mint régen, és együtt lehetnének! Csodás volt közösen megoldani egy-egy elébük gördülő kérdést, problémát… De ez már a múlt.

Hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Émelygett és forogni kezdett vele a világ. Nem érette mi történt, mintha egy örvénybe keveredett volna. Mostanság kétszer is elájult és homályos képeket látott maga előtt, de a mostani elementáris erővel hatott rá. Képtelen volt talpon maradni. Mély lélegzeteket vett és leguggolt, nehogy készületlenül érje az ájulás. Elhomályosodott a látása, majd elsötétül körülötte minden. Ijedten vette tudomásul, hogy valami felsőbb erő átvette a teste felett az irányítást.

<i>Jéghideg levegő csapta meg az arcát. Egy halvány fényben derengő csarnokban találta magát, ahol az ablakokon fekete drapériák lógtak, a vázákban fekete tulipánok illatoztak, s néha fellebbentett a szél egy hatalmas bársonyfüggönyt, ami a terasz felé vezető utat mutatta. Homály és sötétség uralkodott itt. Hermione szíve hevesen vert, és ijedten kapkodta a levegőt. Tudta, hogy ő a valóságban nincs ezen a helyen, csupán azt látja, amit talán nem is lenne szabad - mégis meg volt rémülve. Zavartan nézett körbe.

Alakokat látott maga előtt, az egyik egy zöld bársonyszéken ült, és egy kígyót simogatott - ő nem is lehetett más, mint Voldemort. A csontos, sovány ujjakat, és az egyre rohamosabban öregedő arcot képtelenség lett volna összetéveszteni. Mellette egy fekete csuklyás férfi állt görnyedt háttal, aki egy göcsörtös botra támaszkodva hallgatta Voldemort duruzsoló hangját. Kezén egy furcsa tetoválás kapott helyet, ami különös rúnajelek szövevényes fonalát ábrázolta. Hermione emlékezett, hogy valahol látta már ezt a jelet, de képtelen volt felidézni, hogy hol. A két férfi éppen beszélgetett, de Hermione csupán földöntúli suttogást hallott. Félig-meddig ugyan értette a hallottakat, de nem tudta összerakni őket…

Egy pillanatra fellibbent az ismeretlen férfi csuklyája, és egy sebhelyes arcú fiatal nézett szembe Hermionéval. A férfi kiegyenesedett és változni kezdett az alakja. A lány ráébredt, hogy az alak ismerős volt neki, nagyon is ismerős, végül hirtelen tudatosult benne, hogy ki is áll vele szemben…. A tekintete megijesztette Hermionét.
Végül minden elhalványult </i>

A látomása megszakadt, Hermione pedig a földön fekve tért magához, zihálva vette a levegőt. Soha nem szerette a jóslástant, sőt gyűlölte! Tulajdonképp egyáltalán nem hitt benne, mivel egy megbízhatatlan tudománynak, kuruzslásnak tartotta. A sors fintora, hogy most saját maga tapasztalt meg egy igazi látomást. Üzenni akartak neki, és kétségkívül ez volt az egyik legbiztonságosabb módja a kapcsolatfelvételnek. Nagyon rosszul érezte magát, talán még soha sem volt ilyen rosszul. Megpróbálta legyűrni a torkát mardosó hányingert, és zaklatottságát.

Hamarosan léptek zaja hallatszott a háta mögül, melyek egyre sietősebbé váltak. Tudta, hogy valaki a segítségére siet. Hermione behunyta a szemét és próbált erőt venni magán, hogy legalább fel tudjon tápászkodni.
- Hermione!- szólt Draco lélekszakadva.
- Jól vagyok, minden rendben. Csak elestem – hazudta a nő. Nem akarta elmondani Dracónak a látomását.
- Merlinre! Arra ébredtem, hogy nem voltál mellettem, aztán láttam az ablakból, hogy itt fekszel a földön! Még megfázol…
- Véletlen volt! Megcsúsztam és elestem. Mindenkivel előfordul.
- Igen. De nem néz ki mindenki ilyen ijedtnek és falfehérnek.
- Megijedtem – mondta Hermione, és hagyta, hogy Draco felsegítse a földről.
- Gyere, csinálok neked egy kis kakaót.
- Nagyon rendes vagy, az most nagyon jól fog esni.
- Többet nem jössz ki egyedül…
- Ugyan Draco, nem kell ennyire vigyáznod rám! Egy egyszerű botlás volt – mondta a lány durcásan.
- Talán.
- Semmi okod az aggodalomra!
- Miért ne lenne? Annyira idegesít, hogy folyton meg kell mindenről győznöm téged.
- Inkább menjünk kakaózni a veszekedés helyett – kérte Hermione.
- Igazad van, menjünk. – Draco megenyhülve mosolyodott.

***

A Malfoy kúria csendes volt ezen a reggelen. Elég korán volt, de egy női cipő kopogása megtörte ezt a nyugodtságot. Erőteljes, határozott léptek zaját verték vissza a falak. Narcissa Malfoy, a ház asszonya viharzott le a lépcsőn, és a legkevésbé sem volt jókedvében. Már megint egy újabb törött dísztárgy – szintén az anyóstól való. Mi jöhet még?

Lendületes léptekkel csörtetett végig a hallon, és amikor belépett a helyiségbe, majdnem megütötte a guta. Nem tudta felfogni, miért nem tudja senki sem teljesíteni a teljesen világos és érthető utasításait. Az anyósa hamarosan meglátogatja őket, erre pont most fordul ki magából az egész kúria a lakóival együtt. Hallatlan!
- Dina! – hangzott fel Narcissa ingerült hangja.
- Úrnőm. – A manó meg is jelent.
- Hogy néz ki ez a szalon? Tiszta kosz és por – morogta Narcissa. – Hányszor mondjam még, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie?!
- Ahogy kívánja, asszonyom – pirult el a teremtmény, és azonnal munkához látott.

Természetesen a nappali így is tiszta volt, de a ház asszonyának nem lehetett ellent mondani, főleg, ha halálfaló feleség és mestere bizonyos átkoknak, ami tulajdonképpen nem is meglepő, ismerve a kedves férjet.
- Helyes – bólintott az asszony, és elindult a konyha felé.

Draco és Hermione egy félreeső asztalnál ülve kakaóztak, és néha a körülöttük sürgő forgó konyhai személyzetet nézték. A férfi megfogta kedvese kezét, Narcissa pedig épp ekkor rontott be az ajtón, meglehetősen ingerülten. Dühösen tekintett a párra, Hermione azonnal ki akarta húzni a kezét, de Draco szorosabban fogta és nem engedte el. A lány erre csak összeráncolta homlokát, férje viszont vigyorogva nézett rá.
- Áh, hát itt vagytok! – sóhajtott Narcissa megkönnyebbülten.
- Miért kerestél minket, anya?
- Csak nagyanyádról szerettem volna veletek beszélni.
- Mégis mi az az életbe vágó információ, amit tudnunk kellene?
- Vegyük például a viselkedési normákat, amiket nem árt betartani a jelenlétében.
- Miről beszélsz, anya? – kérdezte Draco meglepetten.
- Például a hálószobai...
- Anya – kezdte nevetve Draco -, azt hiszem, ezek semmiképp se tartoznak az öreglányra… De ha már hűek akarunk lenni a normákhoz, akkor nem ártana, ha ezt apával beszélnétek meg először. – Azzal a fiú rákacsintott az édesanyjára, és belekortyolt a kakaóba.

Narcissa először elfehéredett, majd mélyen elpirult. Felidéződött benne az irodában történt jelenet, és ha eddig nem volt zavarban, most már biztosan. Életében nem érezte ilyen kínosan magát, no meg alig várta, hogy minél előbb elmehessen innen.
- Rendben anya, semmit sem fogunk csinálni, legalábbis a nagyi előtt.
- Ennek igazán örülök – köszörülte meg a torkát Narcissa. – És ha megbocsátotok, most elmegyek és megnézem, hogy a keleti szárny rendben van-e.
- Szia, anya! – vigyorgott Draco.
- Viszlát Narcissa! – köszönt Hermione, majd amikor az anyósa kiviharzott a konyhából, Dracóra nézett. – Hogy te milyen egy dög vagy.
- Miért?
- Nem kellett volna így zavarba hoznod…
- Ő hozott zavarba minket.
- Ugyan már! Téged nem lehet zavarba hozni.
- De igen – erősködött továbbra is Draco.
- Akkor is egy szemét alak vagy.
- De legalább szeretsz – nevette el magát.
- És szerény is vagy, te görény…
- Héé, akkor én is hívjalak hódnak, ha már ennyire bizalmaskodunk?
- Miattad nincs lapát fogam. Nem emlékszel? – kérdezte a lány.
- De még mindig ismerem a varázsigét, amivel megnagyobbítottam.
- Az imént már kifejtettem, mekkora kis szemét vagy!
- Belefáradtam abba, hogy ellentmondjak neked és meggyőzzelek bármiről is…

Hermione elnevette magát, és közelebb hajolt Dracóhoz, mélyen a szemébe nézett, kicsit oldalra fordította a fejét, az egyik kezével megtámasztotta fejét, majd a másikkal megbökte a férfi orrát. Draco elmosolyodott, és megcsókolta őt. Mindketten érezték a jóleső bizsergést, a pillangókat a gyomrukban, és az összetartozást.

hozzászólások: 0