21. fejezet
A könyvtár szelleme


Kínos csend uralkodott az ebédlőben. A Malfoy család tagjai egy árva szót sem váltottak egymással, csak az evőeszközök hangja hallatszott néha, amikor találkoztak az értékes porcelánnal. Hermione néha lopva rápillantott Dracóra, aki gépiesen rágott és merengve nézte a tányérját. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy min tűnődött, de amikor megérezte a férfi egyik kezét a combján, és ahogy finoman simogatni kezdte, egyből világossá vált számára minden.

Hermione sóhajtott egyet, majd a körmeit az immáron sunyin vigyorgó ex-mardekáros kézfejébe nyomta, s rezzenéstelenül folytatta tovább az evést. Draco egy pillanatra felszisszent, aztán erősen megragadta a lány kezét. Az ifjú feleség mérgesen nézett férjére, aki egy pillanatra ijedt képet vágott, majd közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogta:
- Gyere, menjünk fel a hálószobába…
- Eszedbe ne jusson! – szólt Hermione fojtott hangon, és a hatás kedvéért még oldalba is lökte Dracót.
- Dolgod van? – kérdezte suttogva a férfi.
- Igen.
- És mi?
- Könyvtárba megyek – mondta könnyedén Hermione.
- Maradj velem – suttogta halkan, aztán finoman megcirógatta kezét az asztal alatt.
A lány megrázta a fejét, aztán elnézést kért, és felállt az asztaltól. Nehéz volt ellenállni Dracónak, viszont amit ma eltervezett, véghez is akarta vinni. Úgy döntött, akkor is körbenéz a könyvtárban és megpróbál fényt deríteni erre az aranyvér dologra, ha másért nem, hát akkor a saját lelki nyugalmáért... Miközben egyre szaporázta a lépteit, nem is vette észre, hogy Draco bizony követi. Akár egy macska, puha, hangtalan léptekkel settenkedett felesége után.

Hamarosan utol is érte, és huncutul ráijesztett nejére, aki hatalmasat sikoltott és majdnem fejbe vágta a férfit - amit természetesen meg is érdemelt volna -, de végül is sikerült megúsznia. Draco nyilvánvalóan gyorsabb volt és egy csókot lopott Hermione ajkairól, miközben lefogta a kezét, hogy ne tudjon védekezni. A nő kezdeti ellenkezésének lassan nyoma veszett, és átadta magát az édes érzésnek, ami remegésre késztette a lelkét is. Annyira elragadta a szerelem érzése, mint eddig még semmi más, és nem is akart szabadulni.

Draco egészen a kifulladásig csókolta feleségét. Megrészegedve és kajánul gondolta, hogy sikerült célt érnie, szíve majd' kiugrott a helyéből, és zihálva vette a levegőt. A boszorka számára nem volt menekvés, az ölelő karok indákként fonták körbe, szorosan és eltéphetetlenül. A tér, idő, csupán egy-egy fogalom volt ebben a végtelennek tűnő pillanatban. Szapora sóhajok közepette váltak el egymástól.
- Megőrülök érted… - suttogta a mély bariton.
- Én megőrülök tőled – nevetett halkan Hermione.
- Ne mondd, hogy nem élvezted!
- De élveztem.
- Akkor? – nézett rá kérdőn, majd egy közeli használaton kívüli hálószoba felé húzta a lányt, aki persze cseppet sem akart oda bemenni.
- Draco, kérlek, hagyj egy kicsit magamra! Utána szeretnék járni az aranyvér-ügynek.
- Én pedig másnak szeretnék utánajárni…
- Ne most! – mondta nyomatékosan.
- De igen, most – követelőzött a férfi.
- Kérlek – nézett fel rá a boszorka.
- Én, kérlek téged!
- Túl makacs vagy…
- Ez nem igaz – mondta durcásan.
- És túl erőszakos is.
- Ne akard, hogy megint a Nyúzott Macskában kössek ki!
- Ki ad ilyen förmedvény nevet egy fogadónak?
- Akinek a százfűlé főzetébe macskaszőr került hajszálak helyett, és macska alakban kénytelen leélni további életét…
- Pedig erre van megoldás – mondta Hermione egy kicsit megszeppenve, mivel felrémlett az emlékezetében az a nagyon rég történt eset.
- Csak akkor, ha időben elkezdik a kezelést, különben a bájital hatása véglegessé válik.
- Oh.
- Na?
- Egyezzünk meg abban, hogy amint itt végeztem, szólok, és beszélhetünk róla…
- Rendben. – Hermione egy félmosollyal nézett utána, majd kinyitotta a könyvtár ajtaját. Még visszanézett Dracóra, és megvárta, amíg alakját teljesen el nem nyeli a folyosó.

***

A Malfoy család örököse komótos léptekkel, a szerelemtől kótyagosan bandukolt a kúria hosszú, széles folyosóján, amin egykoron abroncsos szoknyájú finom úri hölgyek haladtak végig, ám szépségüket ma már csak a falakon lógó portrék őrizték. Draco a nagy merengésben észre sem vette, hogy egy helyen meggyűrődött a szőnyeg, és sikerült megbotlania benne. Természetesen nem tetszésének azonnal hangot is adott, és Merlin édesanyját kezdte emlegetni nagy hévvel.
Amikor azonban a szalonba majdhogy nem beesve észrevette a vendégeket, enyhe pír jelent meg az arcán, ami elég ritkán esett meg vele. Szerencsére nem vette észtre senki sem, és talán a káromkodását sem hallották meg – legalábbis erre utaltak a hangos hahotázások és szóváltások. Draco megigazította ruháját, és belépett a helyiségbe.
- Draco, öreg barátom, de rég láttalak! – üdvözölte őt az egyik vendég.
- Mit csinálsz itt Nathan?
- Hát így kell üdvözölni egy rokont? – lépett közelebb hozzá, aztán átölelte Dracót.

Nathan Malfoy Draco nagybátyjának, Dunstan Malfoynak volt a fia. Gyerekkorukban nagyon sokat játszottak együtt, amikor a Malfoy család szervezett programokat; sokszor nyaraltak közösen a Francia Riviérán.Nagyon jó kapcsolatban volt az unokatestvérével; gyakran leveleztek, és amikor csak tehették, meglátogatták egymást. Draco külön örült annak, hogy nemsokára nagyanyja is megérkezik, ami magával vonja az unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik érkezését. Bár abban biztos volt, hogy anyja nővére, Bellatrix távol marad ettől. Sosem ápolt jó barátságot Lucius anyjával, aki állandó jelleggel csípős megjegyzéseket tett rá.

Draco tehát szívből viszonozta a rég nem látott unokatestvér ölelését, és boldog mosolyt villantott ki.
- Ne haragudj! Csak meglepődtem, ennyi az egész – nevette el magát. – Hogy van a család?
- Nagyon jól vannak! Most Abigail maradt otthon a kicsivel, de amint megérkezik a nagyi, ő is itt lesz.
- Ennek nagyon örülök.
- A kis Rachel már az esküvőtökre is el akart jönni. Nagyon szeretett volna koszorúslány lenni, azóta azt gyakorolja a kertben. Az anyját persze megőrjíti, mert nem rest leszedni az összes rózsaszirmot, hogy minél élethűbb legyen az egész.
- Oh, az én kis unokahúgom – mosolyodott el szeretetteljesen. – Ha tudtam volna, akkor várok még egy kicsit.
- Ugyan már! Nem kell titkolóznunk egymás előtt, én is tudom, milyen pletykák terjednek rólatok.
- Majd később még beszélünk erről – váltott komoly hangnemre. – Nora néni, de jó, hogy újra látlak!
- Én is örülök neked, Draco drágám – mosolygott felé Nathan anyja, aki fekete haját szoros kontyba kötve hordta. – Mondd csak, mikor ismerkedhetünk meg a feleségeddel?
- Azt hiszem, majd az ebédnél.
- Talán ennyire elfoglalt?
- A könyvtárban van.
- Oh, csak nem az öreg Anrei szórakoztatja? – kérdezte Nathan, és felrémlettek benne a régi emlékek, amikor Dracóval együtt játszottak a könyvtárban, és a szellem régi történeteket mesélt nekik a családjukról.
- Több mint valószínű – sóhajtott Draco.
- Akkor jobb lesz kedves rokon, ha azonnal utána mész.
- Gondolod? – kérdezte Draco a száját harapdálva.
- Anrei az elmúlt négyszáz évben sem változott semmit – jegyezte meg Nathan.
- Igazad van – mondta Draco. – Mindjárt megkeresem és idehívom.

***

Míg Draco a család többi tagjával értekezett a nappaliban, addig Hermione bőszen kereste a megfelelő könyvet. A különböző kötetek csak úgy röpködtek a varázslatoknak köszönhetően, katalógusok és magazinok sorakoztak mintegy b-tervként a nő körül, ám eddig még semmi érdemesre sem akadt rá.

Eközben észre se vette, hogy a Malfoy család kedvenc házi szelleme egész végig ott lebegett mellette teljesen némán, nehogy az ifjú Mrs Malfoy meghallja. Ám a bolondos szellem mégsem tudta megállni, hogy ne beszéljen a boszorkával. Természetesen a hatás nem maradt el: kis híja volt, hogy Hermione fel nem kiáltott – a kezében lévő könyv azonban a padlón landolt, mivel a nő ijedtében eldobta.
- Csókolom a kezét, Lady Malfoy. Mi járatban itt?
- Oh. - Miután Hermione megnyugodott kissé, próbált érthető választ adni: - Csak egy könyvet keresek.
- Tessék, ez megfelel? - adta a kezébe a vaskos olvasmányt a szellem.
- <i>A varangybőr ezer felhasználási területe </i>- olvasta el Hermione a hangzatos címet.- Nem, most nem ezt keresem.
- Akkor netalán ez?
- <i>Hogyan bűvöljük meg férjünk...</i> - A következő szónál Hermione elpirult, majd hozzátette: - Nem köszönöm, erre sincs szükségem.
- Akkor miért nem beszélget velem végre egy keveset? Olyan ritkán látogatnak meg engem… - siránkozott a kísértet. – Úgy unatkozom itt a könyvtárban!
- Jó, rendben – egyezett bele Hermione. Végül is nem veszthet semmit sem, ha egy kicsit beszél vele, főleg ha tud valami használhatót mondani.
- Köszönöm hölgyem, ígérem, nem fogja megbánni! Foglaljon helyet a bőrfotelben, aztán... - Itt a szellem elgondolkozott, felrémlettek benne a pamlagon eltöltött órák; végül folytatta: - Elmesélem magának a halálom történetét. Vagy nem is! Inkább elmesélem magának Mardekár Malazár megátkozásnak történtét.
- Honnan tud maga arról?
- Sok mindenről tudok – vonta meg a vállát a szellem, és megigazította az ingét.- De Malazárt már gyerekkora óta ismertem. Még éltem, amikor megátkozták, sőt ott is voltam! Régre nyúlik vissza a Malfoy család barátsága a Mardekár családéval… Hovatovább, ha jól tudom, volt valami házasság is a két család között, de erről mélyen hallgatnak. Legközelebb, majd azt is elmesélem magának! - rikkantott a szellem, majd ráfeküdt az asztalra. Hermione kicsit furcsállta a viselkedését, de próbált nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Végül is, valamikor ez a kísértet is ember volt, a jelenlegi állapota pedig nem befolyásolja semmiféle intellektualitásban.
- Az nagyon jó lenne – nevetett Hermione, majd hátradőlt a díványon.
- Midőn az Úrnak 960. esztendejét írtuk, Mardekár Malazár elhagyta tanítómesterét, Merlone-t, akinél tizennyolc éves koráig szolgált. Idejekorán mutatkozott varázsképességeit a Mestere segítségével tanulta meg kordában tartani.
- Erről nem írnak a könyvek. Mindenhol csak azt olvastam, hogy Mardekár nagyhatalmú varázsló és...
- Kicsit forrófejű volt a gyerek. Felrobbantotta egy mugli pajtáját ötéves korában… Apja akkor döntött úgy, hogy hozzáértő emberre bízza a fia neveltetését. Végül is nemesi család sarja volt, és egy nemesi származású fiú nem vethet rossz fényt felmenőire…
- Értem.
- Tehát Malazár egy barátjával elindult, hogy szerencsét próbáljon és kalandozzon, mielőtt még apja házasságkötésre kényszeríti. Számtalan faluban járt, számtalan némbert kaparintott meg, és sokszor bajba is került.
- Nagyon megérhették egymást – jegyezte meg Hermione.
- Életem legszebb pillanatai voltak azok… - merengett a szellem. – Sosem felejtem el, amikor a vasvillával felszerelkezett muglik elől menekültünk! A bal farpofámon még mindig látszik a heg. Megmutassam?
- Inkább ne! – tiltakozott Hermione.
- Maga tudja. Mardekár cseppet sem volt olyan patyolat tiszta lelkű, mint amilyennek látszott. Hamar megismerkedett a fekete mágiával, de mindig ésszel használta és csakis végszükség esetén. Ám egy alkalommal annyira fölbőszült, hogy dühében ráküldött egy vén boszorkányra egy elég csúnya bűbájt. Az asszony bosszúból megátkozta… Sokáig párbajoztak, mire a boszorkány végül fölényesen térdre kényszerítette Mardekárt. Sosem láttam még olyan eszeveszett csatát, sem életemben sem halálomban. Nem bizony!
- Mivel átkozta meg a boszorkány? – kérdezte Hermione érdeklődve.
- A családja lassan-lassan a feledés homályába fog veszni, és a végén nem marad senki sem, aki továbbviszi a Mardekár vérvonalat – mondta könnyedén a szellem. – Azt is megjövendölte, hogy nem lesznek egyenesági leszármazottak, és egy sárvérűvel törik meg a lánc. Mardekár vére magában hordozza az átkot és valami különleges varázslatot, ami képes olyan dolgokra is, amelyekre még a legjobb varázslók sem. És mint látja kedvesem, ez mind-mind be is igazolódott az évszázadok folyamán…
- Voldemort lehet az utolsó leszármazott.
- Helyes meglátás, Lady Malfoy. Hiába küzdött Mardekár azért, hogy a családja fennmaradhasson, az átok szépen lassan hatni kezdett… Hozzáteszem még, hogy jobb, ha tudja, minden leszármazottnak volt valami kis baja az agyával, ha érti, mire gondolok – célozgatott Anrei, bizonyára a fekete mágiáért való rajongásra, és a különböző groteszk eseményekre.
- Ez igaz – merengett el Hermione, és akaratlanul is felidéződött benne a Nagini-féle születésnapi zsúr, hogy csak egyet említsünk a sorból. – Maga mit ért furcsaságok és agybajok alatt? – kérdezte hirtelen a nő.
- Arról nem mondhatok semmit – rázta meg a fejét a kísértet.
- Miért?
- A boszorkány megesketett, én pedig nem mondhatok semmit, különben…
- Különben?
- Meghalok – nevetett a szellem, majd felrepült a könyvtár kupolájáig, aztán visszaült az asztalra.
- Az már megtörtén – jelentette ki homlokráncolva Hermione.
- Tudom - legyintett hanyagul. – De az ilyen súlyos események kapcsán tett ígéreteimet nem áll módomban megszegni akkor sem, ha már csak egy kísértet vagyok – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Anrei.
- És Mardekár? Mit tett a boszorkánnyal? – váltott témát az ex-griffendéles. A szellem előbbi kijelentése meglepte, ugyanakkor nagyon is helyeselte és megbecsülte viselkedéséért.
- Megrontotta a lányát! Nem csoda, hogy a vén szipirtyó haragra gerjedt…. A lány kezét a közeli város egyik leggazdagabb ifjú nemesének ígérték, aki pusztán annyit kért, hogy az ara maradjon érintetlen.
- Oh…
- Így született meg a sárvérű elnevezés is: Mardekár ezzel sértette meg a boszorkányt, amikor követelte, hogy vegye el a lányát, ha már ennyi bosszúságot okozott. Eredetileg az volt a szó jelentése, hogy nem nemesi származású varázsképességű ember. Később már csak a mugli születésűekre vonatkozott. Az eset után Mardekár megvetette az összes sárvérűt , ahol és ahogy tudta, üldözte és irtotta őket. Roxfort Mardekár házának is alig volt sárvérű tanulója, inkább félvérek és aranyvérűek tanyája az a ház. A Teszlek Süveg megérzi, ki való oda, és ki nem.
- Hogy-hogy erről nem tudni semmit? – kérdezte Hermione.
- Nem tartottam fontosnak a könyvkiadást – nevetett újra Anrei. – A Malfoy család szellemeit szabályok kötelezik a titoktartásra.
- Akkor én erről miért tudhatok?
- Mert családtag, Lady Malfoy, és mert azt mondják aranyvérű.
- Nem vagyok az – sóhajtott a nő.
- Ugyan már! Tudom, amit tudok. Ott voltam, mindent láttam – kacsintott a szellem.
- Hermione! – hangzott Draco hangja.
- Itt vagyok – válaszolt a szólított.
- Megtaláltad, amit kerestél?
- Sajnos nem, de legalább meghallgattam egy történetet.
- Ugye nem gyerekkori, és nem rólam szól?
- Nem, egyik sem – mosolyodott el a boszorka.
- Olyanokról majd legközelebb, Lady Malfoy! Nagyon sok régi történetem van Draco úrfiról, és már vártam a percet, amikor elmesélhetem valakinek.
- Inkább ne! – tiltakozott hevesen. Draco tudta, hogy a szellem csak ugratja, mint mindig. Bár sohasem tudhatta ez tényleg így van-e. Mindenesetre jobbnak látta, ha Hermionét nem engedi túl gyakran ide.
- Pedig olyan jó lenne – nevetett a szellem, azzal eltűnt.
- Szeretnék neked bemutatni néhány családtagot – kezdte Draco. – Az unokatestvérem és pár rokon jött látogatóba. Most megismerkedhetsz velük. Az esküvőre nem tudtak eljönni, túl hirtelen történt minden, ők pedig külföldön élnek… Gyanítom, jobb is, hogy most ismerkednek meg veled.
- Velem? – kérdezte Hermione elképedve.
- Igen, veled. A feleségem vagy, kíváncsiak. Nyugalom, nem harapnak, sőt egész kedvesek…
- Halálfalósan kedvesek?
- Ne gúnyolódj – sóhajtott Draco. – Majd elmesélem, hogy megy ez a családunkban.
- Repesve várom azt a percet! – Hermione fölállt a kanapéról, és kérdőn nézett férjére.
- Most szeretnél találkozni velük, vagy inkább akkor, amikor a nagyanyám is itt lesz?
- Minél előbb, annál jobb – sóhajtott a nő, majd lehajtotta fejét.
- Tényleg rendes emberek, és nem halálfalók. Nincs okod aggodalomra. – A férfi odalépett hozzá, és az állánál fogva fölemelte a fejét.
- Igazán?
- Miért gondol mindenki rosszat a családomról? – húzta el a száját Draco.
- Fogalmam sincs… - nevette el magát a nő, majd Dracóba karolva a nappaliba indultak.

Hermione elmosolyodott, azonban ismét elkapta az émelygés és a szédülés. Mostanában egyre gyakrabban érezte ilyen szörnyen magát, és nem tudta, mi okból.
- Jól vagy? – kérdezte Draco, amikor neje megtorpant egy pillanatra.
- Nem igazán… - felelte bágyadtan, aztán férje karjaiba ájult.
A fiatalasszony újabb látomást látott, de ezúttal sokkal tisztábban és kivehetőbben, mint első alkalommal.

hozzászólások: 0