22. fejezet
Kivizsgálás


Homályos, elmosódott képek jelentek meg előtte. Először fogalma sem volt, hogy hol van, csak kis idő múlva élesedett ki látása. Feje rettenetesen lüktetett, úgy érezte, forog vele a szoba… Kintről a madárcsicsergés fájóan hangos volt a fülének.
Késő délután volt, amikor Hermione magához tért. A lakosztályuk csendjében pihent a hatalmas baldachinos ágyban, amit most valahogy iszonyatosan kényelmetlennek talált. Minden testrészében erős fájdalmat érzett, és olybá tűnt, nem is akar enyhülni.

Küzdött a látomások ellen, de azok erősebbek voltak nála. Akárhányszor behunyta a szemét, homályos képeket látott maga előtt. Valaki, vagy valamilyen emberfeletti erő nagyon akarta, hogy lássa ezeket, bár ő cseppet sem akarta a víziókat. Nem véletlenül történt ez, ebben már teljesen biztos volt. Alig tudott gondolkodni, minden egyes okfejtés fájdalommal járt…

Hasogatott a feje, de megpróbálta elérni minél óvatosabb mozdulatokkal az éjjeliszekrényre készített pohár vizet – a művelet sikerült, kortyolt belőle, közben pedig homlokához érve megállapította, hogy még lázas is.
A legnagyobb problémája persze nem ez volt. Hasa a havonta egyszer megszokott módon görcsölni kezdett, és az árulkodó jelekre való tekintettel lassan felkelt az ágyából, megfogta pálcáját és leellenőrizte magát. Jól érezte - sóhajtott egyet, majd elsuttogott néhány varázslatot, és eltüntette az árválkodó vércseppeket.
Visszament az ágyához, párnája dőlt, majd takarójára meredve gondolkodott… Soha nem olvasott még ilyen mellékhatású látomásokról, és bosszantotta a dolog. Miért is ne bosszantotta volna? Talán ez valamiféle tökéletlenül elvégzett bűbáj eredménye? De ki alkalmazott volna rajta ilyesmit? Keserves nyögés volt a válasza.

Biztos volt benne, hogy Draco már kis híján halálra aggódta magát. Aztán eszébe jutott valami más is, és ettől elfintorodott. Férje valószínűleg kerített egy gyógyítót időközben, és… Nem is kellett sokáig várnia, Draco lépett be a lakosztályukba az „olyannyira áhított” gyógyító kíséretében. Hermione dühösen pillantott férjére, aki hideg tekintettel állta felesége reakcióját.

Draco tudta mi a helyes, és ebből nem akart engedni. Bár Hermionénak szokás szerint nem tetszett az ötlet, ő sokkal jobban aggódott, hiszen lehet, hogy komolyabb a probléma, mint hinnék… Furcsa érzés volt ez. Végül is, ha Hermionénak bármi baja van, azzal neki, Dracónak, is árthat. Valami nem volt vele rendben, és ez megrémítette. Nem akart még egy szerelmet elveszteni… Képes lett volna feleségéért harcolni akárki ellen, megóvni minden bajtól és szenvedéstől.
- Jó napot, Mrs Malfoy! – köszönt a gyógyító, és elővette a köpenyéből a varázspálcáját.
- Üdvözlöm – válaszolt Hermione, és magát is meglepte erőtlen hangjával.
- Mint ahogy azt már a férjének is mondtam, egy újabb kivizsgálás nem árthat…
- Való igaz, de reménykedjünk benne, hogy semmi komolyra nem derül fény - helyeselt Draco.
- Nekem nincs szükségem semmiféle újabb vizsgálatra! – fakadt ki Hermione mérgesen.
- Szerintem meg van. Én vagyok a férjed, és felelősséggel tartozom érted! Meg szeretnék nyugodni, és megbizonyosodni arról is, hogy nincs semmi bajod… Lehet, nem mondok neked mindig ellent, de én hozom a döntéseket.
- Rendben – egyezett bele megadóan Hermione -, de nehogy azt hidd, hogy ez mindig így lesz!
- Nekem már rég nem kell a kemény nőt játszanod…
- Akkor megkérhetem, Mr Malfoy, hogy fáradjon ki? – szólt közbe a gyógyító, aki egy kicsit feszengett ebben a helyzetben.
- Természetesen. És ne haragudjon a vitánkért… - biccentett Draco, majd kiment a szobából. Egyedül csak azért engedelmeskedett, mert féltette Hermionét, és nem akarta, hogy fölöslegesen felidegesítse magát.

Miután becsukódott az ajtó, Hermione felült az ágyban és érdeklődve figyelte a barna hajú orvost, akivel hirtelen találkozott a tekintetük. Újra erős fájdalom hasított a fejébe… Egy újabb ismerős szempár, ami régen úgy megmelengette a szívét, most mégis csupán megválaszolatlan kérdések sorozatát idézte elő. Emlékek rohanták meg hirtelen, melyeket évek hosszú sora alatt próbált elfojtani. Sírni tudott volna miattuk, de nyugalmat erőltetett magára. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Végül elmúlt a torokszorító érzés is, megpróbált koncentrálni.

Furcsa dolog történt. Hirtelen teljesen besötétedett körülöttük minden, majd újra világosodni kezdett és a helyiséget tejfehér köd lepte be. Nem is a hálószobában volt már - tudatosult benne hirtelen. Hermione szaporán dobogó szívvel nézett körbe. Valami szokatlan helyen találta magát, ami erősen vibrált a mágiától. Nem voltak berendezési tárgyak, se ablak, se ajtó, se ülőalkamatosság. Már olvasott ilyenről régebben és tudta, hogy ez valami emlékmódosító varázslat, de még mindig voltak megválaszolatlan kérdései. Kinek tehetné fel ezeket? Egyáltalán hogy került ide? A különös gyógyító, aki emlékeket ébresztett benne, nem volt sehol. Mintha elnyelte volna a föld.

Semmi ismerős nem volt itt, csupán ő egyedül. Elgondolkozva nézett körül, de nem látta honnan jön a fény. Most nem érzett egy szikrányi fájdalmat sem – a rég áhított érzés azonban cseppet sem nyugtatta meg, csak feszültebb lett tőle. Becsukta a szemét, majd amikor kinyitotta, a fehér füst kavarogni kezdett. Pálcát akart rántani, de nem találta sehol sem. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát.

Egy alak bontakozott ki a ködből, tisztán és élesen, mintha csak tegnap találkoztak volna. Magas, izmos, vörös hajú férfi állt előtte, akinek arcvonásait és szeplőit egykoron mind ismerte, most azonban teljesen idegennek érezte, távolinak. Könnyekben kellett volna kitörnie, de pusztán meglepődöttség és hitetlenség egyvelegét érezte.
- Ron? – kérdezte a boszorka.
- Igen, én vagyok – biccentett a férfi, de még csak el sem mosolyodott. Hermione a szemét fürkészte, mintha gondolatokat akarna tőle elcsenni. A nő arca kifejezéstelenné vált, és mérhetetlen dühöt érzett belül, amit mindenképpen ki akart tölteni a férfin.
- Tudtam, hogy csak te lehetsz – kezdte éllel a hangjában Hermione. – Miért hitetted el velem, hogy meghaltál? – szegezte a férfinak a kérdést mindenféle kertelés nélkül. Azt a jogos kérdést, amit már az első pillanattól fogva megfogalmazott magában. A tehetetlen düh pírja kiült az arcára, és ezt egykori barátja is látta. Eltékozolt évek hosszú sora jelent meg előtte… a régi emlékek, és nélküle töltött borzasztó pillanatok.

A sok hiába hullatott könny és az érzés, hogy nincs többé… Sikerült eltemetnie magában, sikerült túllépni rajta, erre most itt van! Nem érzett még csak hasonlót sem, mint régen… Örülnie kellene, újra fellobbannia a lángnak, ami régen lobogott benne, ha meglátta őt, de most semmi… Sőt szemernyi szerelem sem maradt a szívében. Ott már valaki egészen más kapott helyet - Draco Malfoy, aki szöges ellentéte volt Ronnak mindenben. Hermionénak még csak választania sem kellett a két férfi között. Jelen pillanatban még átölelni sem akarta rég látott varázslót, pedig lelke mélyén örült, hogy újra láthatja, immáron viszont pusztán barátjaként üdvözölhette volna…

Ron elfordította a fejét és próbált nyugodt maradni. Benne is kavarogtak a gondolatok, az érzések, viszont tudta, kevés az ideje. Legszívesebben átölelte volna a nőt, de most nem ez volt a legfontosabb. A szíve szakadt meg, amikor el kellett vele hitetnie, hogy meghalt. Talán Hermione sosem lesz képes megbocsátani neki és újra szeretni őt, mint régen. Hirtelen nem tudott semmit sem mondani, és különben sem volt a szavak embere. Mit is mondhatott volna a történtek után?

Végignézte, hogy erőnek erejével hozzáadták Hermionét a legnagyobb ellenségéhez. Mit tehetett volna érte? Bűne hatalmasabb volt, mint azt el tudta volna viselni. Egyedül a nő megbocsátása tudta feloldozni ez alól.
- Csak a te érdekedben történt minden – mondta végül egy kis gondolkozási idő után. Gyenge kifogás, sokszor elhangzott klisé, és talán nem is igazán fedi a valóságot. Egyszerűen nem mondott el semmit sem neki, mert azt hitte, így a legjobb. Most is inkább egy kitérő sablonszöveggel próbálkozott, de nem sok sikerrel.
- Ez egyáltalán nem kielégítő válasz – nézett rá dühösen Hermione. Egy pillanatra eszébe jutott az, hogy most teljesen másképp lenne minden, ha akkor együtt maradnak. Vajon melyik életét szerette volna? De most nincs itt az álmodozás ideje…
- Nem akartalak még nagyobb veszélybe sodorni, ennyi – próbálkozott némi kibúvóval Ron, de nem tudott tovább a mogyoróbarna szempárba nézni, hiszen tele volt keserűséggel és csalódottsággal. Talán mégsem volt jó ötlet idejönni.
- Szóval még hálás is lehetek? Inkább végignézted, ahogy szenvedek... Gratulálok! Most pedig idejössz gyógyítónak álcázva magad, és csak úgy rám zúdítod a hírt, hogy „hahó, amúgy élek ám!”.
- Nem erről van szó… - hajtotta le a fejét Ron.
- Nem tudom, egyáltalán bízhatok-e benned – rázta meg a fejét a boszorka.
- Rajtad múlik – vonta meg a vállát Ron. – Én elmondom, amit régóta szeretnék.
- Ginnyt is láttam a fiával, ezek szerint Harry is életben van? – kérdezte Hermione. Összeállt előtte a kép, és most már minden biztos volt számára. Nem véletlen találkoztak a kisfiúval, és nem véletlen ájult el aznap. Bár akkor tényleg nem érezte teljesen jól magát...
- Igen – bólintott Ronald.
- Remek. Szóval csak én voltam az egyetlen, aki nem tudott semmiről? – kérdezte felháborodva, és ökölbe szorította a kezét.
- Megértem, hogy rosszul esik neked, és tudom, hogy nem volt valami jó húzás tőlünk, de mi csak meg akartunk védeni téged. Felesleges fölkapnod a vizet… - védekezett Ron.
- Felesleges?! Tehát az a tény sem számított neked, hogy szerettelek? – tette fel a szemrehányó kérdést a boszorka. Nem értett semmit, úgy érezte, mindenki ellene szövetkezik… Miért kellett ennek így történnie?
- A dolog sokkal bonyolultabb, mint gondolnád. Nincs időm elmagyarázni – sóhajtott gondterhelten a férfi.
- Akkor miért jöttél?
- Feltétlenül tudnod kell valamiről, és pillanatnyilag én vagyok az egyetlen, aki elég közel tud hozzád férkőzni.
- Ezért küldtétek rám a látomásokat? – kérdezte Hermione.
- Eltaláltad.
- Mondhatom, igazán rendes tőletek, hogy egy gyerekre bízzátok a piszkos munkát! Belekeverni egy alig néhányéves kisfiút… Azt hitted, nem jöttem rá? – emelte fel a hangját Hermione. – Nem tudom, hogy sikerült neki végrehajtani ezt a varázslatot, de nagyon jó munkát végzett. Bár nem volt tökéletes.
- Sajnálom. Reméltem, hogy nem árulsz el minket. Muszáj volt valahogy a tudtodra adni, hogy élünk.
- Miért csak most? És hogy-hogy ilyen hirtelen vált fontossá? És mi közöm van az egészhez? Nyugodtan akarok élni, és örülnék, ha ennek az egész beszélgetésnek vége lenne. Frusztrál ez a környezet, de nagyon…
- Ez azért van... - kezdte Ron.
- Tudom, miért van! Féltek, hogy Voldemort esetleg olvas a gondolataimban, ezért egy módosítható emléket használsz. Veszélyes, de hasznos.
- Látom, még mindig ugyanaz a Hermione vagy – jegyezte meg Ron, majd halványan elmosolyodott.
Eszébe jutottak a roxfortos évek, amikor még gyerekek voltak. Sosem vallotta volna be neki, de Hermionét mindig tisztelte az eszéért. Néha persze tett pár meggondolatlan és illetlen megjegyzést, viszont az igazság egészen más volt.
- Nem vagyok ugyanaz. Változtam, Ron – mondta Hermione. Hiszen most már Malfoy feleség. Ha együtt maradtak volna, most teljesen más lenne a helyzet. A sok bujkálás és az egyedüllét egy halom régi érzést, gondolkodásmódot kiölt belőle. Hol van már az a kislány, aki valaha Roxfortba járt? Nincs többé, és nem is fog visszatérni.
- Ha Malfoy miatt aggódsz...
- Miért aggódnék miatta? Nincs miért – fogalma sem volt, mit akarhat ezzel Ron.
- Ha sikerült a tervünk, elválhatsz tőle – jelentette ki a varázsló úgy, mintha azt mondta volna, ha mindennek vége, vesz neki egy könyvet kárpótlásul.
- És a szerződés, amit Voldemort kötött velünk? – kérdezte Hermione. Legszívesebben a képébe vágta volna a férfinak, hogy esze ágában sincs elválni Dracótól. Miért váljon el attól az embertől, akit szeret? Ez teljesen logikátlan és értelmetlen. Főleg, ha még gyerekük is lesz egyszer. Úgy látszik, Ron a történtek ellenére még mindig nem mondott le róla, és azt hiszi, hogy még mindig kényszer alatt éli házasságát... Ám mégis honnan tudhatná, hogy a gyűlölete átalakult?
- Megtörhető, ha segítesz – válaszolta végül.
- És mi van, ha nem tudok? – nézett rá Hermione, miközben arra gondolt, hogy mégis kimondja, mit érez Draco iránt. Megborzongott, amikor eszébe jutott férje.
- Te vagy az egyetlen, aki Malfoy örököst szülhet. Bár azt a görényt kár lenne sokszorosítani – mondta nagy komolysággal a szerinte egyértelmű tényt Ron, amin Hermione egy kicsit megütközött, és értetlenül nézett rá.
Nem mintha ezt eddig nem tudta volna, de nem értette, mi köze van ennek a szabadulásához és mindenki megmeneküléséhez. Egyáltalán miért fontos, hogy gyereket szülhessen? Jó, a szerződés feltételeit teljesíteni kell, de ez akkor is felvet néhány kérdést. A nő csak állt ott, kissé bambán Ronra meredve, aki mereven a cipőorrát nézte. Természetesen nagyon zavarban érezte magát.

Arra kell biztatnia a szerelmét - vagyis most már csak a volt barátnőjét -, hogy feküdjön le a legalattomosabb emberrel a világon. Neki ez már túl sok volt, ennek ellenére meg kellett tennie. Ha nem figyelmezteti, akkor elbuknak és nincs tovább. Minden számít, az idő és a tettek.
- Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte Hermione, miután egy kicsit rendezte a gondolatait. Ennél abszurdabb helyzetet el sem tudott képzelni.
- Most nem mondhatok el mindent, a lényeg, hogy hamarosan teherbe kell esned.
- Egyre furcsább lesz ez a beszélgetés… - jegyezte meg színtelen hangon Hermione.
- Figyelj rám, mert fontos! Ez a születendő kisgyermek fogja megmenteni a varázsvilágot.
- Most hatalmas súlyt érzek a méhemen – mondta gúnyosan. – Mondd csak, honnan szerzel ilyen hülye mondatokat? Elolvastad a Bibliát, és ihletet kaptál belőle?
- Kezdesz olyan lenni, mint Malfoy – fintorodott el Ron, majd folytatta. – Pár nap múlva holdtölte, és ideális lesz a bolygóállás a fogantatáshoz.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett.
- Igen, komoly. Szóval piszkavassal vagy valamivel csald az ágyadba Malfoyt.
- Jön ő magától is – jegyezte meg Hermione, és megköszörülte a torkát.
- Neki semmit ne mondj erről! – figyelmeztette Ron, és próbálta figyelmen kívül hagyni Hermione előbbi mondatát. – Lehet, hogy ő is a Voldemort ellenes csoport tagja, de akkor sem bízom benne teljesen.
- Nem szándékozok elmondani neki semmit... Még azt hinné, hogy megőrültem. Milyen csoport tagja?
- Ez nem a megfelelő a pillanat arra, hogy tényeket boncolgassunk – ráadásul a férjednek kellene elmondania, és nem nekem. Amúgy helyesen teszed. Még egy ideig kell kibírnod vele, és ha minden jól megy, hamarosan megszabadulhatsz tőle.
- Miért akarnék megszabadulni tőle? – kérdezte Hermione.
Most jött el a pillanat, hogy elmondja, ő ugyan nem akar megszabadulni Draco Malfoytól. Hiszen most, életében először úgy érezte, hogy van, aki igazán törődik vele a maga malfoyos, aranyvérű módján.
- Mert ő Malfoy.
- Na és? Voldemort aranyvérűt csinált belőlem, még most sem tudom pontosan hogyan, tehát már az ebből fakadó különbségeket sem rójuk fel egymásnak. Feleségül adott Dracóhoz, aki szeret és én is szeretem őt. Szerinted másképpen belemennék, hogy gyereket szüljek neki?
- Ezzel egy kicsit megleptél – nézett rá megrökönyödve Ron.
- Azt hittem, halott vagy. Az évek folyamán nehezen, de megbékéltem a tudattal, és Merlin bocsá' beleszerettem egy másik férfiba.
- Jobb is így – köszörülte meg a torkát Ron. – Most be kell fejeznünk.
- Egyet árulj el.
- Mit?
- Miért olyan fontos mindenkinek, hogy gyerekem legyen Dracótól? Tényleg az az egyetlen érved, amit az imént adtál tudtomra?
- Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ezt megtárgyaljuk.
- Jó, akkor ismét hagyj csak magamra… - rázta meg a fejét Hermione. A következő pillanatban újra váltott a kép. Eltűnt a ködös helyiség, a nagy baldachinos hitvesi ágyban találta magát. Újra visszatért a fájdalom minden egyes tagjába, amit egyáltalán nem díjazott.
- Úgy tűnik, ez csak egy kis megfázás, bár komolyabbnak tűnik, mivel a szervezete eléggé le van gyengülve. Felírok önnek néhány bájitalt, ami gazdag lesz vitaminokban és nyugtató hatásuk is van.
- Köszönöm.
- Maradjon ágyban még ma, de holnap fel is kelhet, és reményeim szerint kutya baja sem lesz. Beszélek a férjével is, vigyázzon magára! – A férfi igen hivatalos hangnemre váltott, de végül kilépett az ajtón.
- Rendben. Viszlát! – Hermione teljesen elhagyta magát a láztól. Bal oldalára fordult, és magára húzta a takarót. Ezt a nyugalmat nem sokáig élvezhette, mert férje visszajött, rögtön elterült mellette az ágyban, és aggódó tekintettel nézett rá. Finoman végighúzta a kezét a fehér arcon, amitől Hermione elmosolyodott.
- Semmi bajom nincs. Mondtam már.
- Mégis honnan tudhattam volna? Egyébként a „semmi bajom sincs” túlzás… - mondta Draco
- Tudom. Köszönöm, hogy aggódsz értem.
- Nincs mit, ösztönös. Miért ne aggódnék? – kérdezte a férfi, miközben a nő hajtincsivel kezdett játszadozni.
- Mert te nem voltál sose olyan, aki másokért aggódik.
- Mindenki változik…
- Szeretlek – mondta Hermione.
- Én is szeretlek – ölelte magához Draco.
Az aggódó férj erősen magához szorította a törékeny testet. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen érzések fognak kavarogni benne valaha is. Megfogadta, hogy akármi is történik, meg fogja védeni Hermionét. Semmi sem állhat az útjába.

hozzászólások: 0