23. fejezet
Amikor az emlékek fájnak


A sudár jegenyefák halk énekét egy szürke talárba burkolózó férfi lépteinek zaja zavarta meg. „Enyhén ittas”állapotban közeledett a Malfoy kúria felé - járása ingatag volt, szinte alig tudott talpon maradni. Tekintete zavaros volt, a delíriumos köd még mindig fogva tartotta elméjét. Magában motyogott valamit, és olyan görcsösen tartotta varázspálcáját, mintha az lenne életének utolsó biztos pontja.
- Szegény kicsi lányom…- mormolta. - Most megfizet az a gazember, aki bajba sodort! Ne mondd nekem, hogy ártatlan! Tudom, hogy nem az. Meg kell halnia, elégtételt veszek, és végre megnyugszom majd! Ne félj Csillagom, már nem tart sokáig… és talán még üdvözölheted is őt!
- Nem fog neki fájni, ígérem - szólalt meg újra.– Na jó, csak egy kicsit… Nem lesz semmi baj, Csillagom! Hamarosan békére lelhetsz. Ne vitatkozz, Malfoynak pusztulnia kell! – Úgy tűnt, valakivel beszélget, ámbár senki sem volt ott rajta kívül.

Hátborzongató nevetést hallatott, és elégedett mosoly jelent meg az arcán. Szörnyű kettős látása volt, de még ez sem akadályozta meg abban, hogy elérje célját. Olyan eltökéltnek és határozottnak érezte magát, mint még talán soha. Mintha ő lenne az, akinek igazságot kell tenni, akinek rendbe kell hoznia a rég elrontott dolgokat, és megváltást szerezni vele egyetlen lánya emlékének…
A Malfoy kúria impozáns kapui megadóan nyíltak ki előtte – a család jó barátjaként szabad bejárása volt. Nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz. Malfoyék még mindig jó ismerősként tekintettek rá. Ostoba népség – gondolta mosolyogva.
Megigazította szürke talárját, majd újfent megszaporázta lépteit. Ébenfekete hajába belekapott a jeges északi szél, ruháján is áthatolt a hideg, melytől kissé meg is borzongott. Elszántan nyomta le a hatalmas öntöttvas kilincset, közben pedig mámorító érzés járta át minden porcikáját…

***

Draco felriadt álmából. Borzongva ült fel a baldachinos ágyban, és baljós előjeleket keresve nézett végig a szobán, ám úgy tűnt, minden a régi. Hermione még aludt, és nem akarta felébreszteni, így a lehető legcsendesebben csusszant ki a meleg dunna alól, és elhagyta a szobát.

Pálcájával a kezében indult el a folyóson és az előcsarnok felé vette az irányt. Rossz előérzete továbbra sem hagyta cserben, sehogy sem tudta magát megnyugtatni. A szél befújt az egyik nyitott ablakon, s fellebbentette a fehér csipkefüggönyt - Draco hátán végigfutott a hideg. A különös kényszer azonban továbbra is hajtotta, valami azt súgta neki, menjen… Amikor a földszintre ért, kinyitotta a szalon ajtaját, és kissé meglepődve konstatálta, hogy tényleg nincs egyedül.
Egy pillanatig megkövülten, hitetlenkedve meredt a váratlan vendégre.Ismerős arcvonások, zavart tekintet és ébenfekete haj. Régen találkoztak, de azonnal felismerte a férfit, azt azonban nem értette, mégis mit keres itt. Valójában nem gondolta, hogy még egyszer látni fogja őt. Vett egy mély levegőt, és kérdezett:
- Mr Parkinson?
- Jó reggelt, Draco! - mosolygott. A varázsló megállapította, hogy Mr Parkinson az évek során igencsak megöregedett, hangja azonban a régi volt. Úgy tűnt, mára már nyoma sincs annak az élettel teli embernek, aki egykoron Voldemort csatlósainak legjobbjai közé tartozott.
- Nagyon régen láttam errefelé – kezdte Draco, aztán ismételten megkérdezte: – Minek köszönhetem ezt a korai, bejelentetlen és felettébb titokzatos látogatást?
- Igen, túl régen láttuk egymást – felelt elgondolkozva Mr Parkinson, bár Draco kérdését figyelmen kívül hagyta.
- Apámhoz jött? – érdeklődött tovább Draco. Egyre biztosabbá vált számára, hogy itt valami nagyon nincs rendben…
- Voltaképpen inkább hozzád jöttem - mosolyodott el gúnyosan a férfi. Mr Parkinson kicsit közelebb lépett hozzá, Draco pedig azon nyomban megérezte a belőle áradó nehéz alkoholszagot.
- Hozzám? – lepődött meg kissé, ám valahol sejtette, amikor meglátta őt. – Mégis miért?
- Csak Pansyről szerettem volna veled beszélni.
- Erről már nincs mit mondanom, lezártam…
- Draco! - hallatszott az emeletről Hermione hangja, mire a szólított a hang irányába fordult.

Mr Parkinson csak erre várt, felemelte a pálcáját és célzott. Üdvözült mosoly terült szét az arcán, ahogy a fénycsóva útját figyelte. Bosszút akart állni lánya elvesztése miatt - Draco Malfoy végre megfizet a múltért. Mámorító pillanat volt ez, amely órák hosszúságát idézte számára.
- Draco! - sikoltott Hermione, de már csak azt látta, ahogy férje ernyedten összeesik. Nem is gondolkodott tovább, felkapta hitvese pálcáját és kimondta az első átkot, ami eszébe jutott.
- Valaki segítsen! Merlin szerelmére, Draco... – kiabált kétségbeesetten. A földön fekvő férfi arcára kiült a fájdalom, és egy hatalmasat kiáltott. Olyan volt, mintha ezernyi tőr hatolt volna minden egyes testrészébe. Hermione rémületben úszó arca volt az utolsó, amit látott, aztán eszméletét vesztette a kínoktól.

Hermione maga sem tudta, mi is történt ezután… Minden elmúló pillanat kínzó lassúsággal esett át rajta, nem is tudta hirtelen, hol is van, kik is nyüzsögnek körülötte, és hogy mi van a betolakodó férfival, aki ezt tette a férjével…. Most egyedül Draco számított, őt akarta biztonságban tudni. Remegve tapintotta ki a pulzust, amely bár gyenge volt, alig érezhető, de volt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de tudta: ez még csak a kezdet. Draco nagyon rossz bőrben volt, az arca fehérebb volt, mint valaha.

Cselekednie kellett, de azonnal. Hívott pár házimanót, jobb úgy sem jutott eszébe. Levette magáról fehér köntösét és belebugyolálta Dracót. A szemébe gyűlő könnyektől már alig látott, de minden erejét összeszedte, éászorította az anyagot férje sebeire. Lucius azonnal hívott gyógyítókat, Hermione azonban tudta, hogy nincs értelme rájuk várni, mert Draco túl gyenge, túl sok vért vesztett, és beláthatatlanok lennének a következmények…

A kétségbeesés ellen folytatott küzdelme ellenére nagy nehezen felnavigálta Dracót egy Locomotorral az emeletre a házimanók segítségével. A férfi ernyedten terült el a baldachinos ágyon – most sebezhetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor. A nagy erejű átok a hátát találta el, és több sebből vérzett… Szörnyű látványt nyújtott. Hermione dacosan letörölte arcáról könnyeit, majd ráparancsolt az egyik manóra, hogy hozza el neki a megfelelő bájitalokat.

A legjobb tudására volt most szükség, még a legkisebb hibát sem engedhette meg magának. Bár teljesen biztos lett volna magában, és abban, mire is készül….
Hol vannak már a gyógyítók? – tette fel magának a kérdést. Túl kévés volt az idő. Remegő kézzel várta a manót, aki nem is késlekedett. Hermione elővette varázspálcáját, és azonnal beforrasztotta a kisebb sebeket, ezután pedig már csak a bájitalokra és a főzetekre volt szüksége. Draco rengeteg vért vesztett, állapota egyre csak romlott – magában fohászkodott Istenhez, Merlinez, vagy ki tudja, kihez… mindegy volt a jelenség, csak a segítség számított.

Észhez kell térítenie Dracót – nem volt más választása. Határozottan mondta ki a bűbájt, a várt hatás nem maradt el, Draco jajveszékelve, iszonyatos fájdalmak közepette tért magához. Azt kívánta, bárcsak meg sem történt volna azegész!
- Hermione, nem bírom tovább – nyöszörögte elhalóan.
- Nem lesz semmi baj - biztatta a boszorka, szemét pedig újfent elárasztották a könnyek. Vett egy mély levegőt, és megitatta Dracóval a bájitalt.
- Mi történt?– kérdezte a férfi erőtlen hangon.
- Most ez nem fontos. – Draco még beszélni akart, de a levegővétel is fájdalmas volt neki, nemhogy az összefüggő beszéd… Eközben a nő másik háromféle bájitalt is megitatott vele.
- Maradj nyugton! – kérte szelíden. A férfi nem mozdult, hangtalanul tűrte a kezelést, pedig legszívesebben ordított volna. Aztán a mély, csaknem halálos sebből megszűnt szivárogni az életet adó vörös folyadék. Hermione fellélegzett, kissé megnyugodott végre. Draco is érezte a változást, próbált megmozdulni, de még mindig fájdalmai voltak.
- Maradj már nyugton! Ez csak ideiglenes megoldás, nem tudok szakszerű ellátást biztosítani… Ha ismét felszakadnak a sebek, megint elveszítheted az eszméleted.
- Be tudod forrasztani? – kérdezte kissé reményvesztetten a férfi.
- Ahhoz túl erős volt az átok. Meg kell várnunk a gyógyítókat. Tarts ki még egy kicsit! Nem lesz semmi baj... – Hermione ezzel inkább saját magát nyugtatta, mint Dracót. Minden erejével azon volt, hogy megmentse a férjét. A szivacsot a fertőtlenítős tálba mártotta, aztán letörölgette vele a sebesült hátat - nem akart fájdalmat okozni, de kénytelen volt.

Férje a poklok poklát élte át, ahogy a nyílt seb magába szívta a folyadékot. Borzalmas érzés kerítette hatalmába, senkinek sem kívánta… Minden izma megfeszült, elnehezült, de eldöntötte, hogy nem fog ordítani, már csak elvi okokból sem. Fejét a párnába fúrta, kezeit ökölbe szorította. Néhány hősiesen kiállt percnél tovább azonban nem bírta:
- Hermione, Merlin szerelmére! - kiáltotta, majd könyörgőre fogta a dolgot: - Kérlek, bármit megteszek, csak hagyd abba!
- Bármit? - szólalt meg Hermione.
- Iiiigen – nézett tágra nyílt, őszinte tekintettel.
- Akkor maradj nyugton, kérlek. – Amikor végzett, megpróbálta némiképp beforrasztani a sebet. Nem ez volt a legtökéletesebb megoldás, de ha Draco nyugton marad, akkor kitart addig, míg a gyógyítók ide nem érnek.
- Köszönöm - mondta hálásan Draco.
- Úgy sajnálom, Draco! – szólalt meg könnyes szemmel, aztán az éjjeliszekrényen lévő bájital után nyúlt. – Idd meg ezt, kérlek!
- Mi ez?
- Csak egy kis nyugtatófőzet. – Draco további kérdések nélkül itta meg a bájitalt, melynek köszönhetően szinte azonnal álomba merült. Nem sokkal ezután Lucius berontott a szobába egy medimágus kíséretében. Az idősebb mágus idegesen és feldúltan rángatta el az ágy mellől a menyét…
- Mi a fenét csináltál a fiammal? – ordította dühösen.
- Megpróbáltam megmenteni az életét, Lucius.
- Nem is vagy képzett gyógyító!
- Ha várok, akkor meghal. Cselekednem kellett!
- Nyugodjon meg, hölgyem! – vágott közbe a gyógyító. - Elnézését kérem a kellemetlenségért, de…
- Inkább vizsgálja meg a férjem, ne magyarázkodjon. Neki nagyobb szüksége van önre, mint nekem – törölte le a könnyeit Hermione, aztán Luciushoz fordult. – Mi történt? Mi ez az egész?
-Most nem akarok erről beszélni, valójában pedig nekem se világos minden… - jelentette ki a mágus, és a fiához sietett. Megszorította Draco kezét, és némán bámulta egyetlen gyermekét. Hermione nem mozdult, csak figyelte, ahogy az egykori kegyetlen halálfaló Merlinhez fohászkodik. A gyógyító jó ideig vizsgálta Dracót.
- Úgy látom, rendbe fog jönni - állapította meg végül. Elvégzett néhány ellenőrző bűbájt és megerősítette Hermione bűbájait. – Ha lenne süvegem, meg kellene maga előtt emelnem, Mrs Malfoy… Bámulatos munkát végzett! Emlékszem magára… A második évfolyamban abbahagyta a tanulást, jól emlékszem?
- Így van – hajtotta le a fejé a nő.
- Nagy kár, nagy kár…
- Nem lesz ennek az átoknak semmilyen következménye? - kezdte Hermione, de elcsuklott a hangja.
- Egyáltalán nem. Még idejében cselekedett, kisasszony. Hálásak lehetnek magának.
- Rendben, köszönöm…
- Pihenjenek le önök is. Tudom, álszent javaslat, de próbálják meg.
- Megvizsgálná a nejem is? - sóhajtott Lucius, és még egy aggódó pillantást vetett fiára, majd Hermione elé lépett és hozzátette: – Köszönöm.

Őszinte és hálás hangsúly volt ez, amilyet még sosem hallott Lucius Malfoytól. Persze ettől mindjárt nem lett belőle jó ember, de úgy tűnik, jobban szerette Dracót, mint ahogy azt ő valaha is gondolta volna.

***

Órákkal később Draco enyhe fájdalmat érzett a hátában, amikor magához tért. Hermione az ágya melletti széken ülve figyelte minden rezdülését.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Igen, már sokkal jobban érzem magam.
- Jó hallani és látni – mosolyodott el. – Draco… ki volt az az ember?
- Pansy Parkinson apja - sóhajtott a kérdezett.
- És mégis miért tette ezt veled? Volt valami oka rá esetleg, vagy csak…?
- Fogalmam sincs… Pansy temetése óta még csak nem is találkoztunk. Hallottam róla ugyan ezt-azt, de nem hittem el. Azt állították, összeomlott… Hogy megháborodott. Ezek szerint van valami valóságalapja – húzta el a száját.
- Mi történt Pansyvel? - tette fel a nagyon kényes kérdést Hermione. – Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy beszéljünk erről.
- Ez hosszú történet, és egy fájdalmas emlék… - A varázsló tekintete még jobban elkomorult, közben kissé az oldalára fordult.
- Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla, de… – nézett rá komolyan. Tudásvágya ismét erősebbnek bizonyult nála.
- Nem tudom, Hermione… Olyan rég volt. Másfelől nem ez a legmegfelelőbb pillanat - mondta komolyan Draco. Közben a nő megfogta az egyik gyógykenőcsöt, és elkezdte belemasszírozni férje hátába.
- Szerintem ennél megfelelőbbet keresve sem találnál. – Azzal kissé meglökte férjét, aki ennek következtében ismét a hasára fordult.
- Ez nem könnyű…
- Tudom.
- Még soha senkivel nem beszéltem róla, és…


<i>Esett a hó és rettenetesen hideg volt. A Malfoy kúriát vastagon befedték a pelyhek, és így olyan lett, akár egy tündérmesébe illő kastély. Aki kívülről látta a nemes épületet, akár még boldogságot is kapcsolt volna hozzá, ám ez korántsem volt így… A fényűzés, a kényelem és a pompa csupán képmutatás volt, eszköz, amely elterelte a figyelmet a tapintható érzéketlenségről…

Pansy és Draco a Malfoy kúria északi szárnyának nappalijában múlatták az időt.
Szerelmesen, egymáshoz bújva tekintettek ki a téli köntösbe öltözött természetre. Minden olyan meghitt, nyugodt és csendes volt. A kandallóban vidám tűz lobogott, kellemes meleg volt a hatalmas helyiségben. Draco a lányt nézte – elbűvölte, ahogy a hófehérbőrt megvilágítják a vöröses-sárgás lángok… gyönyörű látványt nyújtott. Soha nem tudott volna elképzelni ennél szebbet.

Hirtelen kizökkentek a meghittségből, ugyanis aprócska zajt hallottak az egyik ablak felől. Egy bagoly kocogtatta meg az üveget. Draco odasétált, beengedte, és leoldotta lábáról a küldeményt.
- Tőle jött a levél, igaz?- kérdezte Pansy a fekete borítékot bámulva.
- Igen.
- Mit gondolsz, segíteni fog?
- Halálfalók akarunk lenni. Bella néném és a férje így nyerték el a Nagyúr jóindulatát. Reménykedem benne - mondta komolyan.
- Akkor mégis jó ötlet volt kapcsolatba lépni vele…
- Ha nem akarod, akkor még visszaléphetsz.
- Nem. Veled akarok lenni, és ezen nem változtat semmi.
- Nem is értem, apád miért nem engedte, hogy elvegyelek.
- Már nem számít, csak az, hogy végre együtt leszünk.</i>

- Mindketten megfogtuk a zsupszkulcsot, és elmentünk Voldemorthoz - folytatta Draco színtelen hangon. – Életünk valaha volt legrosszabb döntése volt.
- Nagyon szertetted, igaz?
- Akkoriban mindennél jobban… Bármit képes lettem volna megtenni érte, még a szüleink akaratának is ellenszegültem, mert nem nézték jó szemmel a viszonyunkat… Szinte azóta szerettem, mióta először megpillantottam Roxfortban. Szerelmesek voltunk, más pedig nem érdekelt bennünket.
- Mi történt Voldemortnál?


<i>Hideg, áporodott levegő volt a helyiségben, ahová a zsupszkulcs vitte a fiatalokat. Sötétség és ridegség - ez a két jelenség hatotta át a légkört. Pansy szorosan Dracóhoz bújt, és görcsösen szorongatta a karját, erre a fiú egy biztató csókot lehelt a lány remegő ajkaira.

Hirtelen zöld lánggal égő máglyák gyúltak fel a falakon, és így már jobban ki tudták venni, hol is vannak… Egy, a Malfoy kúriáéhoz hasonló előcsarnokban lehettek. Pansy félrehúzta az orrát, amikor megérezte a dohos, kellemetlen szagokat, majd mosolyogva Dracóra nézett. A fiú elraktározta magában ezt a pillanatot. Furcsa, rossz érzése támadt. Valami azt súgta neki, hogy most fogja utoljára látni ezt a gyönyörű arcot. Végül megrázta a fejét, és elhessegette a kósza gondolatot.

Egy halk pukkanásra lettek figyelmesek; a hang irányába néztek – Voldemort egy trónuson ült - mely most kerülhetett oda a Nagyúrral együtt -, és ráérősen fürkészte a fiatalokat. Gyanúsan méregette őket… Tudta, hogy készülnek valamire. Valami olyasmire, ami neki minden bizonnyal cseppet sem lesz ínyére, éppen ezért fogja megakadályozni… Dracóra szüksége van, túl jó és befolyásos mágus ahhoz, hogy veszni hagyja, Pansy azonban már kevésbé érdekelte.
- Áh, az ifjú Malfoy és Miss Parkinson! – szólalt meg végül negédes hangon. - Örülök, hogy együtt láthatom önöket… Miért is kérték megjelenésem?
- Alázatosan kérem, Nagyúr - kezdte Draco, és féltérdre ereszkedett -, hatalmas lenne a megtiszteltetés, ha önt szolgálhatnánk. A halálfaló lét kiváltság, mi pedig szeretnénk az emberei közé tartozni…
- Igazán? Micsoda meglepő fordulat! - nevetett fel hidegen.- Az apád fia vagy Draco, tudod, hol a helyed… Ezt becsülöm. És Miss Parkinson, maga is így gondolja ezt?
- Természetesen, Nagyúr- mondta alázatosan és meghajolt. - Szolgálni vágyom a sötét oldalt, és méltó párja szeretnék lenni Dracónak.
- Álljuk meg egy pillanatra! Méltó párja?
- Igen, Nagyuram - válaszolt szenvedélyesen, közben Dracóra nézett.
Voldemort higgadt arca egyszeriben megrándult. Nem tudta elviselni ezt a bizalmasságot, ezt a feltétlen szeretetet, ami a két fiatal között volt. Bárgyú, idióta érzésnek tartotta az ilyesmit, időpazarlásnak… Sosem érzett hasonlót, és iránta sem éreztek semmit, nem is volt rá szüksége… Másoknak miért lenne? A gonoszság, a hatalom birtoklása, mások megfélemlítése… Ezek az igazán fontos dolgok az életben!
- Draco, a szüleid már réges-rég alkut kötöttek az Arman családdal, nemde? - Nagyon is jól emlékezett arra, amikor a két család a beleegyezését kérte abba, hogy a két csöppség, amint elérik a megfelelő kort, egyesítse a két család vagyonát, hírnevét és befolyását.. Persze jogában állt volna megmásítani a döntést, de miért tette volna? Újabb értetlenség, lázadozás… energia és időveszteség. Potter üldözése minden szabad percét lekötötte, nem fog ilyen pitiáner dolgokkal foglalkozni.
- Így van, Nagyuram, mi pusztán annyit kérnénk öntől…
- Kérni… kérni! – kelt ki magából. - Évek óta kérlelem, sőt egyenesen parancsolom az emberimnek, hogy fogják el Pottert, hogy végre megölhessem! Hát olyan nehéz ez? Úgy tűnik. De ha az én kérésem teljesítése ilyen nagy gondot okoz, akkor én miért hallgassam meg és vigyem véghez másokét? Nem engedélyezek semmi olyasmit, amit két hóbortos buta gyerek es eszelt ki. –Ezzel befejezettnek nyilvánította az egészet.

Pansy viszont nem így képzelte… Talán túl naiv volt, amikor azt hitte, cserébe a szolgálatukért megkapják a jogot a közös élethez. Kétségbeesett lépésre szánta el magát. Meggondolatlanul Voldemort elé vetette magát, és szinte sírva kérlelte:
- Kérem, Nagyúr! Nem tudok Draco nélkül élni és nem is akarok…
- Akkor halj meg! – szólt türelmetlenkedve. –Avada Kedavra!
A halált hozó zöld fény vakítóan villant. Pansy meghalt, Draco pedig fel sem fogta igazán, mi is történt…

Amikor végül tudatosultak benne az események, rájött, hogy tulajdonképp jelenleg teljesen ki van szolgáltatva, nem is tudta, mihez kezdjen…
Csak állt ott, Pansy élettelen teste mellett és Voldemort előtt, közben pedig bosszút esküdött a „kígyó” ellen… Legbelül dühöt, mély fájdalmat érzett, de rezzenéstelen tekintettel bámult egy nem létező pontba…

Ez volt az a pillanat, amikor Draco Malfoy felnőtt. Most tudta meg igazán, milyen könnyű elveszteni valakit, mekkora fájdalom és üresség marad utána. Voldemort némán, ám sokatmondóan figyelte. Tudta, hogy döntenie kell, de olyan nehéz volt.

Életben akart maradni és ezért áldozatot kellett hoznia. Hiába volt Pansy önfeláldozása, ő nem akart meghalni, neki élnie kell. Egyetlen lehetősége maradt csupán: a behódolás.
- Rendelkezz velem – jelentette ki tisztán, közben egyenesen Voldemort szemébe nézett.

A Nagyúr elővette a pálcáját és intett neki, hogy jöjjön közelebb. Őrületes fájdalmat érzett a karjában, amikor a bőréhez ért a pálca, és kirajzolódott rajta a Sötét jegy. Ironikus volt, hogy nem is olyan régen még csodálattal tekintett apja alkarjára, most pedig olyan undor fogta el, ahogy meglátta, hogy legszívesebben leköpte volna magát.

Emlékezett arra is, amikor apja erről mesélt: egy eszméről, amely összetartja a tisztavérű mágusokat; egy eszméről, amelyet a világ leghatalmasabb varázslója eszelt ki, és amely mindent megváltoztat; jobb, szebb, pórnéptől mentes világot ígér… Akkoriban jól hangzott, mostanra azonban más értelmet nyert az egész. Egykor mesés jövőt látott maga előtt, most sivár, lelketlen, öldöklésről és bosszúról szóló mindennapokat.
A kegyeltje lett, az egyik bábuja, ám fogadalmat tett. Egyszer megbosszulja szerelme halálát, ha addig él is…</i>

- Nincs mit szépíteni – nézett rá Draco -, ahhoz, hogy észrevétlen maradjak, tettem a dolgom: kínoztam, öltem, erőszakot alkalmaztam, és éltem minden lehetséges eszközzel. Még nem ért véget, de nincs sok hátra…
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg… ? – kezdte puhatolózva a nő.
- Hogy csatlakozzak másokhoz? Ugyan már, Hermione! Te is tudod, hogy elvetélt ötlet lett volna. Értelmetlen, rizikós, hasztalan. Nem hittetek volna nekem. Inkább más hadjáratba fogtam… Egy biztosabba.
- Ott van Piton - mondta tárgyilagosan. – Ő…
- Nos, ő az a személy, akiről sosem tudhatod igazán, hogy hova is tartozik. A Nagyúr nem véletlenül állította félre. Mi, egyszerű halálfalók pedig élünk, ahogy tudunk, és tesszük a dolgunkat.
- Jó ember vagy, Draco Malfoy – suttogta a nő. – Akármit is mondasz…
- Egy utolsó gazember vagyok, aki jobban ért a fekete mágiához, mint te - nevetett fel keserűen.– Ne akarj engem jó embernek látni, mert nem vagyok az. Csak magadat csapnád be vele. Túl sok olyan dolog van, amit nem tudsz rólam, és el sem tudod vagy mered elképzelni se… Talán jobb is így. Inkább gyűlölj, akkor nem fog fájni, ha csalódást okozok. Nem vagyok más, mint egy kegyetlen, gátlástalan halálfaló, aki parancsra öl. Hiszen ismersz már a családommal együtt…
- Ennek ellenére én igencsak kedvellek téged – mosolyodott el Hermione.
- A sors iróniája – köhintett egyet a férfi –, ami véletlenül jól alakult.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek téged - mondta, és megcsókolta feleségét, majd gyengéden magához húzta. - Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben.

Kellemetlen érzés járta, hirtelen megijedt attól, hogy ennyire kiadta magát Hermionénak. Eddig erre soha nem volt szüksége, de most valahogy minden megváltozott… Bűntudatot érzett - úgy vélte, olyan titkot árult el, amit nem szabadott volna… Még nem. Vajon jól tette, hogy ennyi minden elmondott neki? Maga sem tudta igazán…

hozzászólások: 0