24. fejezet
A telihold fénye


A nap utolsó sugarai elindultak már, hogy aludni térjenek. Bebarangolták az ódon kúria vastag falait, ahová már csak a vadszőlő vékony csupasz ágai kapaszkodtak fel. Az égbolt alja vörös fényben izzott. Napsugarai bársonyos érintéssel járták körbe a park fáit, melynek aranyszínben pompázó levelei hangtalanul hullottak le a fövenyre.

Lágy, őszi szellő lengedezett, susogásra bírva a hatalmas fákat, amik egyre többet vesztettek a hatalmas és gazdag lombkoronájukból. Egy aprócska út vezetett nem messze a park mellett, aminek macskakövei még mindig csillogtak a nedvességtől. Halk cipőkopogás hallatszott nem is olyan messze, és hamarosan két tejfölszőke hajú alak bontakozott ki a homályból. Egy fiatal férfi és egy középkorú nő sétált az úton nagy szótlanságban. Draco Malfoy és édesanyja lassan tettek meg minden egyes lépést; nem sokkal utánuk két varázsló haladt, akik a Draco védelmét szolgálták.

Lucius Malfoy szigorította a biztonsági rendszert és ezúttal nem akart egyetlen hibát sem véteni. Mostantól nem bízott meg senkiben. Természetesen Voldemortot nem korlátozhatta, de a családhoz érkező vendégek szigorú és bonyolult ellenőrzéseknek lettek alávetve, amelyek bár nem voltak kellemesek – érvénybe lépett a megszoksz-megszöksz elv -, mégis minden illetékes megnyugodhatott. A Reggeli Próféta leközölt pár cikket Dracóról és Mr Parkinsonról, de Lucius biztos volt benne, hogy valaki más is áll még az ügy mögött - talán az, aki fölbujtotta az egyébként nyugodt vérmérsékletű ex-halálfalót.

Narcissa féltette fiát, és nem lehetett elég hálás Hermionénak, hogy megmentette őt. Draco sebei begyógyultak ugyan, de még mindig lábadozott. Anyja naponta erősítő főzetekkel traktálta és ez által napról napra egyre javult az állapota. Az utóbbi napokban több gyógyító is járt nála, de egyik sem tudott biztatóbbat mondani. Voldemort kivételesen elhalasztotta Draco behívatását, tekintettel az egészségi állapotára…

Hűvös szellő megcirógatta Draco arcát, s kifújt egy kósza szőke tincset a homlokából. Hideg, komor tekintete nem kerülte el édesanyja figyelmét.
- Nagyon szótlan vagy ma… - jegyzete meg Narcissa.
- Gondolkodom.
- És miért kerülöd Hermionét? – tette fel a kérdést az aggódó anya. – Amit érted tett, azért cserébe nem épp ilyen hála járna neki…
- Nem kerülöm, csak már nem beszélgetünk olyan sokat.
- Inkább semennyit.
- Meséltem neki Pansyről, és… - mondta szinte alig hallhatóan.
- Tudom, hogy ez nehéz neked, de nem élhetsz a múltban.
- Ennek ellenére akkor is igazságtalanság volt!
- Ezen már nem tudsz változtatni, fiam. Mi, aranyvérűek, nem tehetünk mást, minthogy belenyugszunk a sorsunkba.
- Mindez azonban nem ér semmit, ha közben tiszta vérűeket is lemészárolják. Pansy aranyvérű boszorka volt, és…
- Ő már a múlt, Hermione a jelen és a jövő. Dolgod van vele és nincs sok időd véghezvinni…
- Tudom – hajtotta le újra a fejét.
- Szereted őt, igazam van?
- Igen, szeretem, de Pansyt is szeretem.
- Nem, Draco, Pansybe nem vagy szerelmes. Az emlékkel az érzések is felelevenedtek, és összezavarodtál… Ő volt az első szerelmed, végignézted a halálát, nem sokkal később pedig magad is embereket öltél. Ezt egy felnőtt sem tudta volna egyhamar földolgozni. Féltettelek… A Nagyúr viszont nem lesz hozzád még egyszer olyan kegyes, mint akkor régen. Felejtsd el végre Pansyt, és élj a mában! Tudom, hogy Hermione nem az, akire vártunk, de örökké nem ellenségeskedhetünk. Ha nem tette volna Nagyurunk aranyvérűvé, tudod, hogy már nem is élne – érvelt Narcissa. – Ráadásul a lélekjelenléte… Majd’ két és fél évtized házasság után és a férjem teljes ismeretében még mindig nem tudom, hogy képes lettem volna túlélni egy ilyen helyzetet.
- Ezt is nagyon jól tudom.
- Beszélned kellene vele. Megértő, okos, tisztel téged, nem kell aggódnod.
- Talán – mondta Draco, majd ismét a tájat kémlelte.
- Ő az egyetlen esélyed a boldogságra – nézett a fia szemébe Narcissa. – A szerződésetek sok súlyos szabályt ró rátok, így nincs más választásod.
- Te tudod a legjobban, anya, hogy tisztában vagyok a helyzettel. – Dracónak furcsa volt ez a sok érzés, nem tudott velük mit kezdeni. Megszokta már az évek során, hogy kemény, magabiztos és nem törődik, csak kevés dologgal. Egy Malfoy sosem gyengül el! Változtatni akart a viselkedésén és a hozzáállásán, de most túlságosan össze volt zavarodva.

Nem sokkal később visszasétált anyjával a kúriába, és úgy döntött, inkább megkeresi feleségét. Jól sejtette, hol találja – a hálószobájuk kanapéján olvasott.
- Szia! – köszöntötte a nő, amikor meghallotta, hogy bejött a férfi. – Merre jártál? Egész nap nem láttalak.
- Csak sétáltam egy keveset.
- Jól tetted. Hogy érezed magad? – érdeklődött Hermione és Draco kénytelen volt a szemébe nézni. Aggodalmat látott felesége szemében, viszont ezzel nem tudott mit kezdeni.
- Már sokkal jobban – szólalt meg némi hallgatás után.
- Ennek örülök – mondta a boszorka, de aztán pár percnyi csend állt be a beszélgetésbe. Draco járkálni kezdett, ami idegesítő volt ugyan, Hermione mégsem tette neki szóvá.
- Mit olvasol? – tudakolta Draco. Nem tudta, mit mondjon. Jó, tudta, de azt nem, hogyan kezdjen hozzá…
- Csak a Reggeli Prófétát.
- Megint én vagyok a téma?
- Nehogy azt hidd, hogy rajtad kívül nincs más, amiről írhatnának – mosolyodott el a nő.
- Pedig a varázsvilág elitjébe tartozom – helyezkedett el a fotelban Draco, és elővette arisztokratikus modorát. – A címlapok immáron a második otthonommá váltak.
- Nyílván ezért jelölt a Szombati Boszorkány a tíz leg jobbképű milliárdos listájára.
- Ezeket sosem lehet elhallgattatni.
- De, csak felesleges energiapazarlás. Legalább jól szórakozom rajta – mosolygott Hermione a férfira.
- Ennek igazán örülök – mondta gúnyosan.
- Mostanában kerülsz – vágott a közepébe Hermione, még mindig az újságot olvasva.
- Talán baj?
- Nem, mert így legalább addig sem nyaggatsz – sóhajtott fáradtan.
- Csak nem aggódsz értem? – kérdezte Draco némi fölénnyel a hangjában.
- Egyáltalán nem – mondta Hermione, és lapozott egyet az újságban.
- Jó – szólalt meg végül Draco, majd kicsit durcásan dőlt hátra a fotelban.
- Persze, hogy aggódom érted! Ha nem aggódnék, akkor most nem is ülnél itt, csak én, egyedül, megözvegyülten… Szeretlek, ennek ellenére nem szólsz hozzám, és nem tudom, miért.
- Vissza kellene mennem dolgozni – jelentette ki Draco határozottan, közben jelentőségteljesen feleségére nézett.
- Szerintem még túl korai lenne, deeee… most ez, hogy jön ide?
- Nem tudom – mondta morcosan. – Talán igazad van.
- Mit szeretnél ma este csinálni? – kérdezte Hermione.
- Legszívesebben semmit sem csinálnék.
- Arra gondoltam, hogy ehetnénk itt, aztán korán lefekszünk.
- Ez egészen jó ötlet – mosolyodott el végre Draco.
- Rendben van.
- Gyere egy kicsit közelebb – nézett mélyen a szemébe Draco.
Hermione megborzongott a lágy bariton hangtól és engedelmesen közelebb ment férjéhez, aki az ölébe húzta. Az erős kéz gyengéden simította végig a kecses derekat. Hermione feje a férfi mellkasán pihent, és csukott szemmel hallgatta a szívverését. Megborzongott, amikor Draco végigsimította a hátát.

A nő szembenézett vele, majd finoman hozzásimult a simára borotvált archoz, és kacér játékba kezdett. Édes, mámoros csókban forrt össze ajkuk. Napok óta nem váltottak egyetlen csókot sem, és ez a mostani felébresztette a vágyaikat. Egy csapásra megoldódni látszottak a problémák, felszabadultak a nehéz teher alól, és újra ott voltak egymásnak. Nem volt ennél csodálatosabb érzés a világon.

„Csöndben ültek, miközben a szívük beszélt. És miután a két szív mindent elmondott egymásnak, együtt élték át a nagy titkot...” (Paul Coelho)

***

A telihold ezüstös fénye körbeölelte a Malfoy kúria parkját. A lassan elnyílóban lévő rózsák andalítóan hajladoztak a hűs őszi szélben, ami rendületlen hordta magával a száraz faleveleket, melyek zizegve szánkáztak végig a térkövön. Csend volt és mély nyugalom, nem is kellett egyéb egy romantikus estéhez. Csillagok gyúltak ki az égen, s a karcsú jegenyefák halk dúdolása hallatszott.

Már mindenki aludni tért a kúriában, kivéve két embert, kik egymás karjaiban nézték, ahogy a fák között lidércfény bujkál, s alattomosan a mocsárba csalja gyanútlan áldozatait. Hideg volt ezen az éjszakán. Hermione fázósan bújt közelebb Dracóhoz, a férfi gyengéden átkarolta.

Amikor egymásra néztek, csak ők ketten léteztek egymásnak a világon. Az erős kezek átkarolták a törékeny derekat. A férfi szeme ragyogott a sötét, mély vágytól, amit meg akart osztani feleségével. A bennük tomboló tűz, oldhatatlanul, elpusztíthatatlanul vette át az uralmat érzékeik felett. Teljesen elszakadtak a földi világtól, miközben egymás ajkait ízlelgették. Úgy tűnt, mintha kiléptek volna testükből, és valami olyan helyre érkeztek volna, ahol nincsen más, mint a tiszta lelkük, ami végérvényesen összekapcsolódott egymással.

Álomszerű, delíriumos köd telepedett elméjükre és a lelküket is eladták volna ezekért a közös pillanatokért. Az érintések és csókok forgatagába veszve jutottak egyre beljebb az izzó sötétségbe. Hermione teljesen elvesztette a fejét, amikor Draco végigsimította a combját, majd egy mozdulattal levette róla a selyemtalárt. A lágy, légies anyag tartását vesztve hullott a tökéletesen tisztára súrolt padlóra. Apró, élvezettel teli sóhajok hangzottak fel a helyiség csendjében.

A boszorka puha kezével Draco mellkasát simította végig, s érezte, ahogy tenyere alatt hevesen ver a férfi szíve. Boldogsággal töltöttel el a tudat, hogy férje ugyanúgy érez, ahogy ő, és ugyanazzal a hévvel akarja magáénak tudni. Hermione Draco minden apró érintésétől reszketni, remegni kezdett. Szavak nélkül tudták, mit akar a másik és ez sokkal nagyobb biztonságérzetet nyújtott számukra, mint bármi más.

Draco kezét a lány arcára tette, aki mosolyogva simult bele a tenyerébe. Az övé akart lenni, örökre és visszavonhatatlanul. Teljesen a férfira bízta magát. A férfi suttogása mindent elfelejtetett vele, feloldotta minden gátlását. Draco olyan szépnek látta feleségét, mint még soha. A barna szemek sejtelmes csillogása teljesen elbódította, a rózsás ajkak pedig csókra szomjazva, hívogatóan nyíltak szét. Nem kellettek szavak, amelyekkel kifejezhette volna érzéseit. Hermione és Draco szíve egyszerre dobbant.

Egy szerelmes éjszaka volt ez, amit mind a ketten ugyanazzal a hévvel éltek át. Szívük, lelkük csordultig telt meg édes szenvedéllyel, s a régi ellenállásnak már nyoma sem volt. Draco, most, hogy karjaiban tarthatta azt a nőt, akinél nem is találhatott volna szebbet, úgy érezte révbe ért. El akarta mondani, hogy szereti és akarja őt, de Hermione az ajkaira tette az ujját, aztán megcsókolta. Feleslegesnek tartott minden szót. Hermione megadóan, felhevült testtel simult hozzá, és ujjaival beletúr Draco nedves, tejfölszőke hajába.

Draco elbódultan simult hozzá kedveséhez. Imádta őt, minden egyes perccel egyre jobban. Mintha egy varázslat lenne ez a pillanat, egy szép álom, ami valójában nem volt más, mint maga a valóság. El sem tudta mondani, mennyire jó érzéssel töltötte el, hogy a karjai között tarthatta őt. Lassan halad, s megszabadította őt maradék ruhái börtönéből; mezítelen testük egymáshoz ért.

Hermione a teljes eufória bűvkörébe került, amikor megérezte Draco ajkait a bőrén. Elementáris erővel törtek rá a szenvedély hullámai, amiket meg sem próbált csillapítani - férje legnagyobb örömére. A tűz, mint pusztító elem átjárta mindegyikük testét, keresve az édes kielégülést. Teljesen a szerelem rabjává váltak, mind a ketten. A férfi becéző ajkaival végigjárta a nyakát, a kebleit. Izzó, forró csókok voltak ezek, amik még inkább fokozták az egymásra találás varázsát.

Édes csókjaiknak íze teljesen elbűvölte a szenvedély kábulatában lévő Dracót. Nyelveik vad táncát nem tudta semmihez sem hasonlítani. Mindig egyre többet és többet akart, alig tudta megfékezni magát. Minden csók viszonzásra talált, ami boldogsággal töltötte el; feltárták egymás előtt az összes érzést, ami bennük tombolt, és ez még jobban megerősítette a kapcsolatot közöttük. Kezük megadóan összekulcsolódott.

Lassan simította a végig a gömbölyded idomokat, melyek hatása nem maradt el. Kéjes nyögések hallatszottak a szobában, ami még inkább fokozta bennük a vágyat. A nő körmei a férfi hátába vájtak, mintha nem akarná sosem elengedni őt. Draco átölelte Hermionét, érezte minden egyes apró rezdülését. Érezni akart mindent, minden érintést, simogatást, csókot és viszonozni akart mindent. Hermione Draco minden egyes érintésétől reszketett, valahol a vágya ködfátyolán keresztül találkozott a tekintetük. Soha nem látott még ilyen vad, szenvedély teli tekintetet, ami így megbabonázta volna.

Draco a végletekig kényeztette, becézte a nő minden porcikáját, egészen az önkívület határára taszítva őt. Megelégedettséggel töltötte el Hermione könyörgő tekintete és büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy ez csak is miatta történik. Végül nem bírta tovább, saját ösztöneinek engedelmeskedve elmerült a vágyak forgatagában.

Egy színes örvénybe kerültek hirtelen, ami elmosta a körülöttük lévő világot… Nem zavarta őket semmi. Félelmetes és borzongató tekintetbe nézett a boszorka, amely most csak rá szegeződött, senki másra… Torokszorító boldogsággal töltötte el ez az érzés – végre valaki számára magát a puszta létet jelenteni. Hermione minden érintésre, ölelésre és csókra emlékezni akart, mintha ez lenne az utolsó és legszenvedélyesebb élmény, amit átélhet. A szíve hevesen dobogott és le-lecsukódó pillákkal élvezett minden egyes pillanatot.

A férfi elégedett mosollyal nézte a kipirult arcot, aminél szebbet még csak el sem tudott képzelni. Hermione képtelen volt többé gondolkodni az izzó vágy teljesen elemésztette. Próbált küzdeni a szemére boruló sötétség ellen. Végül megadta magát az édes beteljesülésnek, egy kéjes nyögés hagyta el torkát. Nem is tudta, hogy mit is reagáljon most. Szeme lecsukódott, és teljesen átadta magát az élvezetnek. Minden egyes testrészében érezte a jóleső bizsergést.

Draco mosolyogva nézte Hermione kipiruló arcát. A férfi szemében izzó, sötét vágy lankadatlanul tombolt tovább. Kábán, kiszáradt szájjal követelte az édes csókokat. A két test összefonódott, ismét eggyé vált, és olybá tűnt, már el sem engedik egymást... Felemelő, izzó és vad szenvedély járta át minden porcikájukat. Az egyre gyorsabb tempót diktáló vágy nem akart egy percre sem megszűnni. Hiába éltek külön testben, lelkük egybeforrt.

A kéjjel teli sóhajok egyre hangosabbá váltak és nem akartak csitulni, akár egy tomboló vihar. A szerelem és szenvedély együtt elsöpört minden más érzést. Egy röpke pillanatra a hold egy fénynyalábja megvilágította a két arcot. Szépek voltak ebben a fényben, még talán sosem látták ennyire szépnek egymást. Karjaik összefonódtak, és vadul csókolták tovább egymást.

Melegük volt, szinte már az ájulás szélére sodródtak, együtt várták az édes beteljesülést. Hermione lábával átkulcsolta a férfi derekát. Mikor szenvedélytől vad tekintetük egymásba kapcsolódott alig egy villanásra, akkor a nő pillantása szinte felperzselte a férfiét. Draco nem is hitte, hogy még lesz olyan nő, aki így néz rá… Nem érdekből, testi vonzalomból, vagy kívánatból, hanem tényleges, mélyről jövő, tiszta szerelemből.

Újra megcsókolta őt és tovább folytatta a kényeztetést. A perzselő, égető tűz újra végigjárta a testét, és már nem volt menekvés. Hermione rámosolygott a férfira. Egyre szaporábban vették a levegőt, egyre erőteljesebbek voltak a sóhajok.

Hermione körmei erősebben a férfi hátába vájtak, amit Draco egy kéjes sóhajjal jutalmazott. A szenvedély ködébe veszve egymás karjaiban érték el az elkerülhetetlen beteljesülést. A tűz elemi erővel csapott le mindkettőjükre. Perzsel, éget, mindent elpusztít, kegyetlenül és kíméletlenül, s megöl minden más érzést maga körül. Egymás karjaiban remegve szorították egymást. Még mind a ketten ziháltak, de még sosem érezték magukat ennél boldogabbnak. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szájukat.
- Nagyon szeretlek – suttogta Draco kifulladva.
- Én is nagyon szeretlek – nézett fel rá a boszorka.
- Sajnálom, hogy ez elmúlt napokban olyan… – kezdte a mondandóját a varázsló, ám felesége mutatóujját az ajkára helyezte csitítóan.
- Shssss… Ne mondj semmit. – Lehunyta a szemét, és barátai arcképei rémletettek fel benne.

Egymás karjaiban feküdtek tovább az ágyban. Hermione nagyot sóhajtott, majd közelebb bújt férjéhez. Draco fáradtan simította végig a nő arcát, aztán egy apró puszit nyomott a homlokára, amit Hermione mosolyogva fogadott. Kezeik összefonódtak és szerelmes, boldog tekintettel néztek egymásra. Nincs is szebb annál a világon, mint amikor két ember egymásba szeret, kitárulkoznak egymás előtt, és megvallják érzéseiket…

„Csillagok ragyogását nézem a sötét égbolton, az ablakomon át,
Az ágyamban fekve gyönyörködöm bennük.
Mily távol vannak, és mégis oly közeliek.
S ha jobban csodálom, nicsak, mit látok?!
Egy nevet látok, mi kirajzolódik,
S ez nem lehet másé,
Csak akit szívem szeret,
És mély álomba szenderülök Kedvesem, Veled.” (ismeretlen)

hozzászólások: 0