25. fejezet
Északi szél


A lehullott aranysárga falevelek halk ropogást hallattak, ahogy a finom bőrből készült női csizma talpa érintette őket. A suhogó szaténtalár úgy hullámzott a csípős őszi szélben, mintha vad, zabolázatlan tenger lenne. A nőből csak úgy sugárzott a fennköltség, az elegancia, ahogy a Malfoy kúria felé igyekezett. Arcvonásai különösen nyugodtak voltak, pedig valójában földúlt volt és nyugtalan, ráadásul semmi kedve nem volt oda bemenni.

Élvezte az őszi nap utolsó meleg sugarainak cirógatását az arcán, melyen az idő és az évekig tartó fogság nyomai még mindig látszottak. Nem akart másnak tűnni; büszke volt a tetteire, még ha oly’ szörnyűek és kegyetlenek voltak is…Néhanapján szánakozva gondolta az emberekre, akik az ő keze által haltak meg, azonban az érzelgősség sosem tartozott az erényei közé.

Még mindig halálfaló volt, de Voldemort utasítására visszavonult. Ezek után érezte csak igazán üresnek magát. Húga, aki sosem volt halálfaló, nem értette meg. Ő nem áldozta fel magát egy nemesebb célért. A híres és nagy múltú Black család nevének öregbítését vállalta magára Bellatrix, ezzel megmentette apja becsületét is, aki képtelen volt fiú örököst nemzeni.

A három nővér közül egyik elhagyta a családot a szerelemért, a másik behódolt Voldemort akaratának, a harmadik pedig tisztes férfihoz ment feleségül és feladta álmait. Mindhármuk életében ott volt a lemondás, a más-más jellegű veszteség. Andromeda elvesztette a húgait, a húgai pedig őt. Bella egy rövid pillanatig elmerengett a múlton, amikor még együtt játszottak mit sem sejtve…

Most pedig talán Bellatrix célja is megváltozik. A nő futólag megigazította a talárját, és a magában hordozott titokra gondolt. Még sosem volt ennyire megrémülve semmitől, de most... Bűne rengeteg volt, maga sem tudta megszámlálni mennyi. Eddig együtt tudott velük élni, de most minden a feje tetejére ált, rémálmok gyötörték. Olyan volt, mintha újra végigélte volna az azkabani éveket, az azt megelőző rengeteg öldöklést, bűnözést. Hiába gondolta úgy, hogy a háború és Voldemort miatt minden cselekedete meg van bocsátva, mégis kínozták az emlékek.

Bellatrix időközben elérte a hatalmas kétszárnyú ajtót, ami egy szempillantás alatt kitárult és utat engedett neki. Mindig is viszolygott húga otthonától. Az a nagy fényűzés és pompa… utálta az efféle hivalkodást. Ő egy egyszerű londoni villában lakott férjével együtt, ami mindkettőjüknek tökéletesen megfelelt.

Most azonban félre kellett tennie viszolygását, szüksége volt húgára – ráadásul nem is kissé -; olyan tanácsért jött ugyanis, amit nem kérhetett akárkitől következmények nélkül. Valamelyest bántotta a dolog, hogy tőle kér segítséget, de ő volt az egyetlen, akihez fordulhatott. Mindig is bíztak egymásban, megosztották minden titkukat és a nehéz időkben is egymást segítették – bár ő mindig keménynek és betörhetetlennek mutatkozott, Narcissa a higgadtságával állandóan egy lépéssel előtte járt.
- Bella, de örülök neked! – közeledett feléje Narcissa a szokásos előkelő módon. – Megéreztem, hogy hamarosan meglátogatsz. Miért nem küldtél egy baglyot?
- Az én Cissym és az ő megérzései… - Kissé elmosolyodott, közben a mennyezetre emelte tekintetét. – Meg akartalak lepni.
- Az más – mosolygott Narcissa, de enyhén felhúzta a szemöldökét, Bellatrix ugyanis nem szokta csak úgy, váratlanul meglepni. – Ugye itt maradsz ebédre?
- Nem hiszem, csak fél órára jöttem…- szólalt meg Bellatrix egy kis bizonytalansággal a hangjában. Minél előbb el akart innen menni.
- Talán történt valami? – kérdezett rá gyanakvóan Narcissa.
- Nem, pusztán beszélgetni szeretnék veled, ha lehet… - aztán tartott egy kis szünetet -, bizalmasan.
- Rendben, de elég lesz ahhoz fél óra? – érdeklődött tovább.
- Vendégeket vártok? – kérdezte, ahogy körbenézett a makulátlan tisztaságú előtérben, figyelmen kívül hagyva húga érdeklődését.
- Lucius anyja hamarosan megérkezik hozzánk – jelentette ki színtelen hangon Mrs Malfoy.
- Akkor már mindent értek!– nevette el magát gúnyosan Bellatrix. – Ez esetben itt maradnék ebédre, ha nem bánod…
- Ne bosszants már te is, légy szíves! – jött ki a sodrából az egyébként nyugodt természetű boszorka. – Megkérnélek, hogy amennyiben maradsz, moderáld magad az anyósom előtt. Nem szeretnék utólagos szemrehányásokat kapni rád vonatkozólag. Ne hozz szégyenbe…
- Ugyan Narcissa, én soha nem tennék ilyesmit! – mentegetőzött Bella. – Pusztán viccesen viselkedsz, amikor nálatok van az öreglány, én pedig szeretnék egy kicsit nevetgélni magamban – vigyorodott el kissé gonoszan. – Nem tennék én semmi rosszat…
- Igen ismerlek, te még a légynek sem tudnál ártani – sóhajtott Narcissa. – Na meg annak a pár száz embernek sem, akik már jó ideje alulról szagolják a mandragórákat, mert te nem tettél semmi rosszat.
- Én arról nem tehetek, hogy te túl finom voltál a halálfaló élethez.
- Ugyan, drága nővérkém, nem akarlak megsérteni, de az átkokat leszámítva én többet nyeltem el és idegeskedtem a családom miatt, mint te valaha is… De mondd, miről óhajtasz beszélgetni?
- Inkább halasszuk későbbre! Először inkább arról beszélj, hogy hőn szeretett vén bányarém miért látogat meg titeket… - kíváncsiskodott a boszorka, majd elindultak a szalonba, ahol frissen vágott rózsák bódító illata áradt szerte.
- Látni akarja a menyemet – vetette oda egyszerűen Narcissa.
- A kis sárvérűt? – nézett rá mérgesen Bella. – Miért érdekli egyáltalán?
- Honnan tudjam? Jobban meg szeretné ismerni az unokája feleségét, mert az esküvőn nem volt rá alkalma… Bár meglátásom szerint sokkal inkább ellenem akarja hangolni, ami valószínűleg sikerül is neki. A Granger-lány lehet, hogy szorult helyzetben van, de nem állt át a mi oldalunkra... Semleges fél.
- Ugyan mégis mit tudna csinálni, Narcissa?– nevetett gúnyosan Bellatrix.
- Az aranyvérűek erejével még ő sem tud versengeni, bár… eddig sikerrel védte meg magát, hisz évekig bujkált. Persze, Dracóval már nem tudott mit kezdeni. – Ennél a kijelentésnél némi büszkeség vegyült a nő hangjába, talán lágyság is. – Nincs más dolgunk, mint lenyelni azt a békát, amit a Nagyúrnak köszönhet a család – sóhajtott újra Narcissa.
- Remélem, amint nem lesz rá szükség, megszabadítja azt a némbert a családtól. Eddig csak a szégyent hozta rátok…
- Ne nevettess, Draco sosem fogja hagyni!
- Csak nem szerelmes belé? – hüledezett.
- De igen.
- Merlin összes varangyára! Én is beszélnék azzal a nővel…


***


Finom köd lepte be a tájat, ami lágyan körbefonta a jegenyefákat, mint amikor még csak alig hajnalodik egy őszi reggelen. Viszont már rég elmúlt a reggel, sőt jócskán elmúlt egy óra. Hermione mereven állt és szaporán vette a levegőt. Nem tudta mi történik körülötte, de érezte, hogy valamiféle szokatlan fog következni. Mit nem adott volna egy nyugodt napért!
Olyan volt az egész, mint egy kósza látomás. Ráfizetett a hitére, miszerint a jóslás és a látomások csupán semmitmondó képzetek. Furcsa módon felmelegedett a levegő, pedig már jócskán túl volt az idő az ősz derekán. Egyszer csak azt vette észre, hogy apró százszorszépek nyílnak a fák tövében, és egy kislány kacaját hallotta valahonnan a távolból.

Mi történik itt? – ötlött fel benne a kérdés. Mostanában annyi megmagyarázhatatlan eseményen megy keresztül, melyeknek a felére sem talál megoldást. A kezén lévő kígyó alakú sebhely iszonyatosan fájt, aztán egy csapásra elmúl, végül a jel is halványodni látszott. Egészen ellazult és a félelme is csillapodott, a melegség egészen mélyen a lelkébe hatolt. Egy dalt hallott, ami hol közelről, hol a messzi távolból hangzott fel. Ismerős volt és mégis ismeretlen, földöntúli, ám mégis valós. Mintha egy szellem lenne, de talán megfoghatóbb.

Hamarosan egy táncoló kislány bontakozott ki a tejfehér ködből. Tejfölszőke haja lágy loknikban omlott vállára, kis,levegőszerű anyagból készült szoknyája vidáman lobogott a szélben. Olyan volt, mint egy kis tündér, csilingelő hangja betöltötte a környéket. Üde és tiszta hang, melynél szebbet el sem tudott képzelni.
- Jöjj velem, járj körtáncot a tündérekkel és a manókkal.
Egyesül itt mindenki,
Nincs határ, nincs gyűlölet.
Csak gyere, és kövess. – Élettel teli kacaj hallatszott, ami betöltötte a tájat.

Hamarosan megjelent néhány kicsiny fénytündér, és a nő körül kezdtek keringetni. Koboldok bújtak elő a föld alól, majd rázendítettek a dallamra. Hermione úgy érezte magát, mint aki egy őszi fesztivál közepébe csöppent... Még mindig megkövülve bámulta az eseményeket, és nem mert mozdulni, csak szorosan az egyik fához simult. Nem félt, mégsem mert közelebb menni.

Érezte, hogy hamarosan őt magát is elragadja a dallam, végül dúdolni is kezdte. Attól félt, megtöri ezt az idillt. A kislány nagyon emlékeztette őt valakire… Szinte biztos volt benne, hogy egy Malfoy. Szőke haj, szürke szemek, tiszta, mégis lágyabb vonások… csakis egy Malfoy nézhet ki így. De vajon ki lehet? Úgy döntött, utána jár, megkérdezi valakitől.

A kislány egyszer csak észrevette Hermionét, aki erre még inkább a fa mögé húzódott. A lány nevetve perdült egyet, és közelebb ment az ifjú Mrs Malfoyhoz. Megfogta a kezét. Hermione meglepődve vette észre, hogy a kislány keze hol hideg, hol meleg. Mintha élne is, meg nem is. Egy mosoly jelent meg mindkettőjük arcán. A lány megölelte Hermionét, aki nem tiltakozott.
- Mondd meg anyának, hogy sajnálom!
- Ki az anyukád?
- Mondd meg neki!– erősködött a kislány.
- De kinek?
- Csak mondd meg neki –ismételte a kislány szomorúan, és alakja egyre csak távolodni kezdett.
- Hermione! – hallotta a nevét, és ahogy hátrafordult, egyszeriben eltűnt a köd és kitisztult minden. Sokkal hidegebb lett, mint eddig volt. Aztán Draco alakját vélte felfedezni, ahogy éppen a domboldalon igyekezett felé. Fekete talárja csak úgy hullámzott utána. Hermione a fatörzsnek dőlve várta, hogy közelebb jöjjön. Még fogalma sem volt, mit mondjon neki, annyira hirtelen történt minden; elhallgassa az iménti párbeszédet, vagy inkább mondja meg?
- Téged kereslek már egy órája. Merre jártál?
- Csak sétáltam – felelte könnyedén, bár eléggé el volt sápadva.
- Pedig olyan az arcod, mint aki a Nagyúrral találkozott. – Draco végighúzta a kezét Hermione arcán egészen a nyakáig.
- Miből gondolod, hogy nem őt láttam? – nézett rá még mindig fal fehér arccal.
- Azt kötve hiszem – mosolyodott el kissé.– Történt valami?
- Láttam egy kislányt.
- Biztos valamelyik cseléd gyereke volt – legyintett Draco.
- De őt még egyszer sem láttam! – erősködött Hermione.
- Mert nekik nem szabad a birtoknakezen a részén garázdálkodni, de van, hogy szabályt szegnek valamiért – magyarázta a férfi.
- És mi történik velük?
- Semmi – válaszolta Draco -, ha nem apám kapja rajta őket. De ő sem kegyetlenkedik velük, csak megijeszti őket néhány kósza szikrával.
- Milyen kedves – jegyezte meg a boszorka. –De hidd el nekem, hogy ez nem egy cselédlányka volt!
- Miért?
- Mert úgy nézett ki, mint egy Malfoy. Szakasztott olyan volt…
- Ezt meg honnan veszed?
- Tejfölszőke haj, szürke szem, tipikus vonások.
- Nem csak nekünk vannak ilyen adottságaink – sóhajtott Draco kicsit türelmetlenebbül.
- Pedig nagyon szeretsz ezzel kérkedni! – vágott vissza azonnal Hermione.
- Miért csipkelődsz velem akkor, amikor éppen aggódom érted? – nézett rá valamivel ingerültebben a férfi.
- Semmi bajom nincs, felejtsd el.
- Ez nem igaz.
- De igen – hajtotta le a fejét kissé szomorúan a boszorka.
- Naaa… akkor meséld el részletesen, milyen a volt az a kislány.
- Szőke hajú, szürke szemű és fehér ruhában volt. Olyan volt, mint egy tündér – itt táncolt végig az úton – mutatta a helyet. - Azt mondta, mondjam meg az anyukájának, hogy sajnálja.
- Hmm… érdekes.
- Az. Nem tudod, ki lehetett?
- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Draco. – Nem emlékeztet egyetlen ilyen rokonomra sem.
- Majd megkérdezem Narcissát.
- Rendben vanédesem, de most gyere a kúriába, mert Bella néném látni szeretne.
- Hogy mondtad? – kérdezte meglepődve és megrémülve.
- Találkozni szeretne veled a nagynéném – ismételte lazán Draco.
- Ugye most csak viccelsz? – hápogott a boszorka.
- Én? - tettetett meglepődöttséget a férfi.– Jelen pillanatban nem.
- Nem hiszem el, hogy Bellatrix Lestrange velem akar beszélni – jegyezte meg hitetlenkedve Hermione. – Emlékszem, még amikor egymás ellen harcoltunk...
- De a harcnak már vége.
- Komolyan azt hiszed? – nézett rá szemrehányóan.
- Inkább remélem – sóhajtott Draco, aztán hozzátette. – Már csak egy kicsi kell, és a Nagyúr...
-… és a Nagyúr mi? Miért hallgattál el?
- Semmi – rázta meg a fejét, majdnem elszólta magát. – Inkább menjünk.
- Jól van – mondta Hermione, nem akart tovább kérdezősködni.
Mindenkinek vannak titkai, és Dracónak is akadt néhány, amit persze nem akart Hermione orrára kötni. Úgy gondolta, egy felesleges veszekedést takarít meg magának, no meg titka így sokkal inkább biztonságban volt. Bízott a feleségében, de Voldemortban nem. Hamarosan úgyis el kell árulnia, és már csak a jelet várta.

***

Az északi szél továbbra is a lehullott sárga falevelekkel játszadozott; Bellatrix az ablaknál állva kémlelte a tájat. Mostanában egyre többször törtek elő belőle gyerekkori emlékek. Maga sem tudta, mitől van ez. Eszébe jutott egy eset, amikor kislányként eljöttek a Malfoy birtokra, és együtt játszottak Luciusszal. Ugyanilyen ősz volt, mint most, és ők a falevelek között szaladva nevettek. Milyen régen is volt már! Akkor sem szórakozásból jártak ide. Narcissa hozománya és a Luciusszal megejtendő eljegyzés volt a téma…

Apjának nagyon is fontos volt, hogy lányait befolyásos családokba házasítsa be, és így szerezzen magának hatalmat. De nem élvezhette a munkája gyümölcsét, mert mire Narcissa és ő megházasodtak, a Black család feje rég a földben nyugodott.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Narcissa, miközben intett a manónak, hova tegye a teáscsészéket. – Sosem szoktál ennyire elmerengeni.
- Csak egy emlék jutott eszembe.
- Mi van veled, Bella? – nézett rá gyanakvóan az asszony. Nővére viselkedése egyre jobban meglepte. Bella? Amint gondolkodik? Ugyan, törtetett előre, akár egy megvadult unikornis!
- Semmi – szólt ridegen. – Ugyanaz a gátlástalan és kegyetlen nő vagyok, mint amilyen mindig is voltam - nevetett hidegen, amitől Narcissa hátán végigfutott a bizsergés.
- Magadnak bemesélheted, de engem nem tudsz becsapni semmivel… Még ezzel az erőltetett vihogással sem – jegyezte meg, majd pilláit lehunyva belekortyolt a frissen gőzölgő folyadékba.
- Nem is tudom, jó ötlet volt-e idejönnöm – tördelte a kezét a boszorka, közben járkálni kezdett a helyiségben.
- Ülj le, kérlek, és mondd el, mi a baj!– utasította Narcissa.
- Nem tudom elmondani – rázta meg a fejét Bellatrix.
- Ugyan már, Bellatrix! Nekem még azt is elmondtad, mit csináltatok a Nagyúrral a minisztérium elfoglalása után.
- Nem vagyok rá büszke, azt elhiheted – vörösödött el Bellatrix. Maga sem tudta, hogy miért, hiszen soha nem tartotta vágyait szégyellendőnek. Igaz, mások igen, de ő egyáltalán nem így volt ezzel.
- Nálad sose tudni. Mindig is szélsőséges kapcsolatban voltál a férjeddel is.
- Nyitott házasság – jegyezte meg némi undorral. Igen, igen, miután Bella nem tudta Rodolphust megajándékozni egyetlen örökössel sem, ezt a megoldást találta ki a csalódott és dühös férj.
- Nevezd, ahogy akarod, de a lényegen nem változtat.
- Tudod, hogy már nem vagyok az, aki régen voltam – vallotta be végül.
- Tudom, ezt az imént is megerősítetted bennem –válaszolta Narcissa. – Gyakrabban látlak a teadélutánokon.
- Csalódtam a Nagyúrban. Képes volt elküldeni, nyugdíjazni és magamra hagyni – tört ki Bellatrixból a szóáradat. – Miféle ócska vicc ez?
- Nem kell a dráma, nővérem – igazította meg a ruháját Narcissa, ami tökéletesen állt rajta eddig is. – Nem ezért jöttél ide.
- Igazad van, nem ezért – mondta, s közben szaténruhájának egyik csipkedíszét kezdte babrálni.
- Elmondhatnád végre - unszolta Narcissa -, nem ítéllek el semmiért, hiszen tudod.
- Egyszerűen nem tudom kimondani.
- Dehogynem. Mindenre van megoldás.
- Erre nincs! – erősködött makacsul Bella.
- De igen, van. Bella, megjártad már a poklok poklát, de mégis élve kerültél ki onnan. Emberek százai féltek tőled. Nem hiszem, hogy félnél kimondani bármit is…
- Pedig igenis félek!
- Ne játszadozz velem! – korholta Narcissa, és egy kicsit erőtejesebben csapta az asztalhoz a csészét.
- Ne tedd tönkre az anyósod ajándékát! - mondta hidegen Bella.
- A varangyos béka vinné el az összes csészét, most ez érdekel a legkevésbé!
- Jó, elmondom – sóhajtott Bellatrix. – De én figyelmeztettelek…
- Bella. Ki vele!
- Gyereket várok – mondta ki egy szuszra.
- Ugye csak viccelsz? – hüledezett Narcissa, és hálát adott Merlinnek, hogy a kanapén ülve érte a hír.
- Nem viccelek – mondta kétségbeesetten a boszorka. – Én magam sem akartam elhinni, gondolhatod! Olyan képtelen, olyan abszurd és furcsa. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen valaha is megtörténik velem. Tudod, soha sem vágytam gyerekre és Rodolphus is megvetett miután kiderült, hogy nem is lehet…
- Eléggé megcáfoltad a gyógyítók diagnózisát.
- Nem tudom, hogyan mondjam meg neki – roskadt le a fotelba a nő, és segélykérően nézett húgára. – Nincs valami ötleted?
- Meg sem merem kérdezni…
- Tudom, mire akarsz kilyukadni, de Rodolphus az apa.
- Egyre inkább meglepsz.
- Most először nem műveltem semmi olyat, ami nem helyénvaló. Csak ittunk és megtörtént, de minek magyarázkodom, hiszen a férjemről van szó.
- Ez igaz. És mikor akarod neki elmondani?
- Soha.
- Nem akarod megtartani? – emelte fel a hangját Narcissa.
- De igen.
- És azt hiszed, erre a férjed nem fog rájönni? Bella, neked teljesen elment az eszed.
- Talán.
- Egy pillanatra megbocsátasz? Elfelejtettem, hogy baglyot kell küldenem Perselusnak.
- Rendben, menj csak, én addig megiszom a teát.
- Jól fog esni – bólintott az asszony, és otthagyta nővérét.
Narcissa becsukta maga mögött az ajtót. Korát meghazudtoló sebességgel száguldott végig a folyosón, szinte feldöntve saját urát, aki éppen egy szivarral a szájában próbált nyugodt helyet keresni. Amikor meglátta Narcissát, egyből háta mögé rejtette a „kincset”.
- Láttalak! – szólt hozzá futva az asszony. –Ne rejtegesd előttem…
- Mégis mi lehet olyan sürgős, hogy a nejem mindenféle magyarázat nélkül elrohan mellettem? – kiáltott utána Lucius, aki még sosem látta így feleségét; mindig visszafogott volt, előkelő, most pedig úgy futott, hogy még szoros kontya is megbomlott kissé.
- Most nem érek rá… - nézett vissza nő, közben fojtott hangon válaszolt.
- Márpedig igenis ráérsz! – erősködött Lucius, és előkapta a varázspálcáját, suhintott, majdmegállította nejét, és odasétált hozzá.
- Sietek, nem hagyhatom sokáig egyedül Bellát… - magyarázkodott. – Megköszönném, ha föloldanád ezt a gyerekes és kissé megalázó bűbájt.
- Viszont kénytelen leszel elmondani nekem most – nézett rá diadalittasan a varázsló. - Tehát: miért is rohangálsz itt, mint egy unikornis a párzási időszakban?
- Baglyot kell küldenem Rodolphusnak, ennyi.
- Mégis miért?
- Női dolog – válaszolt ingerültebben az asszony.
- Akkor arról nekem is tudnom kell…
- Bellatrixról van szó.
- Bella? Mi történt vele? - kérdezte meglepve.
- Inkább eressz el, és gyere velem, aztán elmondom!
- Jó, rendben van – egyezett bele Lucius, és megigazította hosszú haját.
Narcissa a bagolyház felé haladva továbbra sem volt hajlandó elmondani semmit. Nagyon lekötötte a tervének megvalósítása: mindenképp ide akarta csalni Rodolphust. Neki tudnia kell erről, hiszen, ha nem mondják el… Bellának ez volt az utolsó esélye, hogy normális családban éljen, ő pedig meg fogja akadályozni az ellenkezőjét.

Annyira izgatott volt, mint még sohasem. Végre nagynéni lesz! Az anyaság után ez volt a másik nagy vágya. Végül is, vér szerinti unokahúga ugyan volt, de Andromédával már nagyon régen nem találkozott, és nem is beszéltek egymással, így nem ismerhette unokahúgát sem.
- Elmondod végre? – kérdezte kissé türelmetlenebbül Lucius. – Nem érek rá egésznap téged kergetni.
- Bella kisbabát vár – bukott ki végre belőle izgatottan.
- Nohiszen! Nem inkább kiskoboldot? – élcelődött a férfi nevetve.
- Lucius! – szólt rá Narcissa. Eközben elővett egy pergamendarabot és írni kezdett.
- Ugye csak viccelsz?
- Nem, nem viccelek – rázta meg a fejét.
- Mik vannak! És ki az apa?
- Természetesen Rodolphus – vágta rá egyszeriben Narcissa. – Ki más?
- Na, azért ez neked se lehetett mindjárt olyan egyértelmű – komolyodott el Lucius.
- Ugyan Lucius! Egyszer végre neki is benőhet a feje lágya.
- Jó, de már nem fiatal…
- Azzal te ne törődj.
- Miért, te is szülnél nekem még egy gyereket? - tette fel a kényes kérdést.
- Jaj, Lucius! Ezt már megbeszéltük – korholta kissé ingerülte Narcissa. – Különben is, ha minden jól megy, nem csak unokánk lesz a közeljövőben, hanem egy esetleges keresztgyermekünk is…
- Hidd el, ez az egy is éppen elég – sóhajtott Lucius.
- Jó, rendben van – mondta Narcissa. – Ideadnád a borítékot?
- Tessék – mosolyodott el Lucius.
- Köszönöm! – És Narcissa egy bagoly lábához kötötte a levelet.– Remélem, hamar célba érsz…
Elengedte a madarat, s közben az északi szél belekapott a hosszú szőke hajába. Lucius hátulról átölelte, és egy csókot nyomott az arcára. Az idill szikrái még mindig benne voltak a kapcsolatukban, még mindig szerették egymást. Sok viszontagságon, fájdalmon és gyötrelmen voltak már túl. Egymás előtt egy szál titkuk sem volt, mert beleláttak egymás szívébe. S ahogy a hideg szélben a tájat kémlelve álltak, nem kellett megszólalniuk, hiszen tudták, ugyanarra gondolnak…

hozzászólások: 0