28. fejezet
Bejelentés

Draco és Hermione egymás ölelésében nézték a naplementét. Meghitt és békés érzés volt ez, amit nem cseréltek volna el semmiért sem. Mindig is vágytak egy társra, aki mellett oltalmat találnak. A nő még szorosabban bújt hozzá Dracóhoz, nem fázott, csak minél közelebb akart lenni hozzá, érezni a szívdobbanását, az illatát és egyszerűen azt, hogy igazi és valóságos. Mindig olyan érzései voltak, hogy egyszer fel fog ébredni, aztán ugyanabban a koszos barlangban találja majd magát, ahol éveken keresztül bujkált. De az ébredés váratott magára. Talán mégis valóság lenne az elmúlt pár hónap?

Valószínűleg így volt. Hermione Granger élete kezdett jó irányba fordulni. Igazából nem tudta, hogy ez így marad-e, de most már bizakodott.
- Hermione… – szólalt meg halkan Draco.
A boszorka szíve már a neve hallatán nagyot dobbant és megborzongott.
- Nagyon szeretlek – súgta lágyan. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta meg az érzés, ami nem volt más, mint a tiszta szerelem. Ez volt az egyetlen, ami eloszlatta minden kételyét és erőt adott ahhoz, hogy újra bízzon a sorsban.
- Én is szeretlek – mosolyodott el a nő. El sem tudott képzelni szebbet ennél a pillanatnál. Együtt voltak, és más már nem is számított.
- Még mindig nem tudom elhinni… – csodálkozott Draco, s merengőn kémlelte a tájat.
- Én se nagyon – bazsalygott a barna hajú. - Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is anya lehetek! Tudod, régen…- Hirtelen félbe hagyta a mondatot. Eszébe jutott Ron, akivel voltak bizonyos családalapítással kapcsolatos terveik, de annyi mindenről le kellett mondaniuk… Ám elhessegette a régi emléket, hogy Draco ne vegye észre és ne kérdezgesse, de szerencsére a férfi el volt foglalva a jó hírrel, nem is figyelt a befejezetlen mondatra.
- Milyen szerencse, hogy nagymama eljött hozzánk! Igazából apa sürgette kicsit, de erről ne szólj anyámnak. Így is labilis idegileg…
- Nem fogok – ígérte Hermione. – Egyáltalán nem akarok belefolyni ezekbe a csatákba, először is mert nincs is hozzájuk erőm, másodszor pedig nem akarok még több okot adni arra, hogy jobban kinézzenek a családból.
- Nem olyan vészes a helyzet, mint gondolod.
- Dehogynem! Olyan vagyok itt, mint egy fekete bárány, akit ugyan elfogadnak, de igazából csak megtűrnek... – sóhajtott.
- Amíg hozzám tartozol, nem lesz semmiféle bántódásod – jelentette ki határozottan Draco, és megcsókolta feleségét. – Remélem, örökké fog tartani.
- Köszönöm. – Hermione olyan hálás és boldog volt e szavak hallatára, hogy nem tudott többet mondani.
- Tudtad, hogy a nagyi az én születésemet is megjósolta? – kérdezte a Szőke.
- Tényleg? – érdeklődött a nő, bár annyira nem lepte meg ez a fordulat.
- Igen. Különleges érzéke van a mágia ezen terültéhez – mondta büszkén. – Bár én nem értek hozzá.
- Legalább Tudodki elégedett lesz holnap – jegyezte meg Hermione, és egy kicsit elszomorodott.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz – fogta meg gyengéden a kezét a férfi, majd az ajkához emelte azt.
- Én ebben nem vagyok biztos – aggodalmaskodott tovább a barna hajú.
- Ugyan már – nyugtatta –, nem kell félned. Egyedül én viszem a bőrömet vásárra holnap.
- Miattad sem aggódhatok? – Hiszen fontos volt számára a férfi, akár a friss levegő vagy a napfény, képtelen lett volna nélküle élni tovább. S most, amikor gyermekét hordozza a szíve alatt, Draco még fontosabbá vált a számára.
- Nem kell aggódnod – jelentette ki Draco egy vállrándítással. Biztos volt magában, és nem érdekelte semmi más. Bár arról fogalma sem volt, miféle előnye származhat Voldemortnak az ő gyermekéből. Ám most már aligha érdekelte az egész, mivel jól tudta, hogy a Sötét Nagyúr uralkodásának meg vannak számlálva a napjai, és ebbe akár egy kis kínzás is belefért. Tudta, érezte: hamarosan újból szabadok lesznek. Boldogsággal töltötte el az érzés, hogy a gyermeke egy jobb világba születik majd.

Persze Hermionénak nem mondott semmit. Sem a tervről, sem a segítőkről, mert így biztonságban lesz, és ez most a legfontosabb. Nem akarta felizgatni, egyáltalán nem is tehetett ilyet, inkább csak óvón magához ölelte kedvesét, és mélyen magába szívta az illatát. Magában Merlinhez imádkozott, hogy minden teljesen simán működjön. Aztán, ha minden rossznak vége, akkor boldog családként élhetnek, és ez volt a fő cél, erre vágyott.
Most végre volt valami az életében, amiért küzdhetett. Eddig csak a hatalomért és a szabadságért akart fellépni Voldemort ellen, de most már cseppet sem így volt. Most már nyugalmat akart és egy boldog családot. Nem kell már sokáig várnia erre – gondolta bizakodóan.

De nem akart többet Voldemortra gondolni. Hermionénak kell most a figyelme központjában állnia. Nap, mint nap egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy szereti, s nem kellett magyarázkodnia miatta. Ahogy a nőre nézett, szebb arcot el sem tudott képzelni. Minden gondolata Hermione körül forgott, és ez boldoggá tette. Őszinte aggódást látott felesége szemében.
- Ez nekem nem megy – törte meg a hosszú hallgatás Hermione. – Most már sokkal inkább felelősséggel tartozunk egymásért.
- Ami köztem és a Nagyúr között történik, a miatt nem kell aggódnod. Megölni nem fog, mert szüksége van rám. Különben is, ha megteszi, akkor…- Majdnem többet árult el a kelleténél, szóval inkább nem fejezete be a mondatot.
- Merlin vigyázza az utad! – mondta halkan Hermione, és lesütötte a szemét.
- Nevess már egy kicsit! Hiszen nagy nap ez a mai. Úgy szeretem hallani a nevetésed. – Mosolyogva megcirógatta felesége nyakát, Hermione megfogta a kezét és meghiúsította Draco további terveit.
- Nincs kedvem hozzá. – Hermione egykedvűen nézegette a kígyó alakú heget, amit nem is olyan régen maga Voldemort metszett a karjába. Próbálta eltűntetni különféle varázslatokkal, de nem járt szerencsével. A jegy örökérvényűen belevésődött a bőrébe, pontosan ugyanúgy, mint Draco kajába a Sötét Jegy.

Mit nem adott volna érte, ha meg tudta volna jósolni mi fog következni! A jövőt áthatolhatatlan ködfátyol takarta, és nem volt más választása, csupán a türelmes várakozás. Mi jöhet még? – kérdezte magától, de sajnos nem kapott választ. Próbált a születendő gyermekére koncentrálni, hiszen ez a pici lény volt most a legfontosabb.

***

Draco Malfoy jelenleg büszkébb volt, mint eddig bármikor. Mintha megnyerte volna az arany fokozatú Merlin-díjat.
Apa – ez az egy szó keringett folyton az elméjében, és ettől amolyan elbódult állapotba került. Arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. Ennyire még soha az életben nem örült semminek. Igen, ő, Draco Malfoy, a Malfoy család egyik legnemesebb tagja, hamarosan egy gyermek apja lesz, aki majd örökölni fogja a családi vagyont és öregbíti a Malfoyok hírnevét.

Aztán pánikba esett a gondolattól. Ekkora terhet rakni egy kisgyerek vállára… Igazából rajta is nagy volt már az örökösök terhe, de őt ez egyáltalán nem izgatta. Egy cseppet megnyugodott, de aztán újra elárasztották a kérdések, és ismét nyugtalan lett. Izzadni kezdett, és valahogy olyan fullasztónak érezte a helyiséget, ami tulajdonképpen egy belvárosi lakásnak is nyugodtan elmehetett volna.

Mégis hogyan nevelhetne fel ő egy gyereket?
Ez volt az első kérdés, ami megijesztette. Emlékezett a saját gyerekkorára, a szülei valami oknál fogva mindig megtalálták a módot, hogy korlátozzák, jutalmazzák és büntessék, ha arról volt szó. De hogy ő döntsön más életéről, amikor a sajátját sem mindig tudta kordában tartani? Az abszurd volt és… talán korai is.

A legfontosabb kérdés: hagyja, hogy beálljon halálfalónak? Őt a sors kényszerítette rá erre a döntésre, de nagyon remélte, hogy mire a gyerek elég nagy lesz, nem lesz már Nagyúr, akihez a családját szerződés kösse. Nem akarta, hogy a fia vagy lánya rossz példát lásson a családtól vagy bárki mástól.

Vajon jó apja lesz? – elmélkedett tovább.
Erre a kérdésre senki sem tudta volna megmondani a helyes választ. Apját jó apának tartotta, viszont ez nem mindig volt így. Maximalista volt, és fiával szemben is gyakorolta ezt a természetét. Draco csak ritkán tudott megfelelni Lucius elvárásainak, érezte apja szeretetét ugyan, de sosem úgy, ahogy kellett volna. Nem akarta, hogy gyermekének is teljesítési kényszere legyen vagy mértéken felüli bizonyítási vágya.

Szentséges Merlin palástjára! Mi lesz, ha nem lesznek varázsképességei? – jutott eszébe hirtelen. Egy varázslónak ez nagyon nagy félelmet jelentett. Igaz, a Malfoy családban soha nem fordult elő ilyesmi, de kizárni egyértelműen nem tudta. Draco egyre inkább belelovallta magát a feltételezésekbe, és egyre jobban pánikba esett.

Mi lesz, ha nem mer majd seprűre ülni? Bár maga sem értette, ez miért olyan tragikus. Más is volt a családban, akinek tériszonya volt és nem ült seprűnyélre. Mi van, ha nem lesz belőle tisztességes varázsló? Kezdte őrületbe kergetni magát ezekkel a kérdésekkel, bár még cseppet sem ért véget a rágódás.

Még meg sem született a gyerek, már elkezdett tervezgetni és izgulni, viszont abba bele se mert gondolni, mit fog tenni, amíg gyermeke apró kis csecsemő lesz. Soha az életben nem volt még a kezében kisbaba, legalábbis két-három percnél tovább egyáltalán. Nem is tud mit kezdeni egy aprósággal… Oh, te jó Merlin, mi lesz itt? – gondolta magában.

Eközben gyakorlatilag észre sem vette, hogy már a szalonban ül, ahol több kíváncsi szem kísérte, mert be akart jelenteni valamit, csak a nagy igyekezetben elfelejtett megszólalni. Hermione úgy döntött, inkább leül és hagyja Dracót érvényesülni, de amikor észrevette a férfi arcán, hogy valami nincs rendben, kicsit megijedt.
- Mit akartál velünk tudatni? – kérdezte türelmetlenül Narcissa.
- Most már nem vagyok biztos benne, hogy tudatni akarom – nyelt egyet Draco.
- Jaj, fiam, mi a fene van veled?! Az imént még alig vártad, hogy elmondd végre, most meg teljesen leblokkoltál – sopánkodott Lucius.
- Azt hiszem, le kell ülnöm – jelentette be Draco.
- Bravó!– szólalt meg Bellatrix. – A fiatok valósággal mestere a hangulatkeltésnek.
- Bella, drágám, jobb lenne, ha nem hallattatnád tovább csilingelő hangodat – tanácsolta mosolyogva Eleonora.
- Anya, kérlek, hagyd békén Bellát! Kissé nyűgösebb ma a szokásosnál, ami érthető.
- Nem vagyok nyűgös! – mondta mérgesen és reflexszerűen az érintett, majd a pálcájához kapott.
- Itt nem fogtok párbajozni! – jelentette ki Narcissa. – Bella, kérlek, nyugodj meg! Lucius, ülj le és várd meg, míg a fiad elmondja, amit akar.
- Narcissa kedvesem, nem hozatnál nekünk egy kis teát? – kérte anyósa negédesen.
- Mindjárt felküldetem valakivel – húzta ki magát a fotelban. – Draco, kedvesem, elárulnád végre, miért akartál velünk beszélni?
- Igen, anya, de kérek még néhány percet. – Azzal Draco kigombolta az ingét, és kortyolt egyet az egyik pohár vízből.
- Kezdesz megijeszteni… csak nincs valami bajod? – kérdezte aggódva a nő, majd közelebb ment hozzá, és megfogta a homlokát.
- Azt hiszem nincs semmi baja – állapította meg Hermione.
- Akkor miért viselkedik ilyen furcsán? – nézett rá kétségbeesetten Narcissa.
- Apa lesz – mosolyodott el halványan, majd valami oknál fogva teljesen elpirult.
Az egész szobában csend lett. Egyedül Malfoy nagyi ült nyugodtan a fotelban, és vidáman szürcsölgette az imént behozott teát. Narcissa szemei megteltek könnyel, Lucius elmosolyodott, Bellatrix megforgatta a szemét, Rodolphus pedig csak sóhajtott egyet.
- Oh, kisfiam! – szólalt meg hirtelen Narcissa, majd kitört belőle az örömteli zokogás.
Draco sután átölelte anyját, de még nem tért magához a sokkból.
- Nagyurunk biztosan örülni fog – jegyezte meg Bellatrix, majd kisétált a szalonból, tovább már nem igazán érdekelte a bejelentés.
- Azonnal küldök neki egy baglyot – mondta Lucius, és azonnali cselekvésre szánta el magát, de fia gyorsan közbevágott.
- Nem szükséges – tért magához Draco. – Jobb, ha egyelőre nem szólunk erről senkinek.
- De kisfiam, ezt nem tarthatod titokban! Hiszen a Malfoy család… - kelt férje védelmére Narcissa.
- Anya, nem erről van szó, pusztán nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen erről, még mielőtt a Nagyúrral beszélnék. Így is több óvintézkedést kell tennünk.
- Miféle intézkedéseket? – kérdezte Hermione, és egy kissé megijedt.
- Mivel egy Malfoy örökösről van szó – kezdte Lucius –, fokozott védelem szükségeltetik.
- És ez mit takar? – érdeklődött a boszorka, de sejtette, hogy nem fog neki tetszeni, amit apósa mondani fog.
- Nem hagyhatod el a kúria területét akkor, amikor kedved tartja. Védővarázslatokkal fogunk ellátni, és nem fogadhatsz látogatókat a családtagokon kívül. Nagyjából ennyi lenne, ami lényeges, de lesz még néhány apróság…– fejezte be a rövid összefoglalót Lucius, majd kényelmesen hátradőlt a székében.
Hermione kicsit megütközve nézett a többiekre, de próbált nyugodt maradni. Igazából most sem volt másabb a helyzete, csak Draco kicsit elviselhetőbbé tette. Viszont nem így képzelte el a terhességet - nem mintha mindjárt el akart volna utazni, bár fogolyként sem akart a kúria falai között senyvedni.
- Tehát rab leszek továbbra is.
- Én nem fogalmaznék ilyen erősen – nevetett Lucius.
- Nem akarlak téged korlátozni – mondta Draco –, de a gyerek érdekében sajnos muszáj. Nem engedhetjük, hogy bárki a közeledbe menjen és bántson. Sokan akarják a vesztünket és nem hiszem, hogy kihagynának akár egy alkalmat is a Malfoyok megbuktatására. Mi az egyenes ági Malfoy leszármazottak vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak a figyelmetlenséget ilyen ügyekben.

Dracónak nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Annyira vérmániásan hangzott, hogy maga is undorodott saját magától. Apja igazság szerint nem mondott valótlant, sőt valahol igazat is adott neki. Sok aranyvérű család halt ki egyenes ágon, és már alig maradtak páran. Bár Hermione nem volt éppen a Malfoy család tagjai közé való, de Voldemort jele azzá tette, amit persze sokan vitatták, és érdekükben állt a Malfoyokat végleg eltüntetni a föld színéről.
- Rendben van – sóhajtott Hermione a nagy hallgatás után. Nem kellett hozzá zseninek lennie, hogy megértse a helyzetet. Igazából az örököst féltették, és nem őt, de mivel a gyermek egyedül ő általa jöhet a világra, így muszáj őt is biztonságba helyezni. Kicsit rosszul érezte magát.
- Most pedig elszívhatnánk egy szivart, Draco – javasolta Lucius.
- Eszedbe ne jusson! – sziszegte Narcissa.
- Ugyan, drágám! – legyintett Lucius.
- Nem és kész. Éveken át űzted ezt az undorító szokást, nem vagyok hajlandó továbbra is eltűrni tőled.
- Nem fog megártani még egy szál szivar.
- Lucius, a feleségednek igaza van. Mindig is utáltam az ilyesféle önmérgezést – szólalt meg Malfoy nagyi, aki eddig csendben ült a fotelben.
- Miért nem ünnepelhetem meg az első unokámat? – tette fel a kérdést Lucius.
- Most lepihenek egy kicsit – vágott közbe Hermione. – Túl sok volt ez így egyszerre…
- Hát persze kedvesem, menj csak – mosolygott Narcissa, majd újra könnybe lábadt a szeme.
- Majd később utánad megyek – ígérte Draco.
- Jól van.

Hermione valójában most minél távolabb szeretetett volna tartózkodni a Malfoyoktól. Úgy érezte, ő csupán egy báb ebben a játékban. Már csak az volt a kérdés: mi lesz a szerepe, ha megszületik a baba? Nyilván egy ideig szükségük lesz rá, de aztán akár el is küldhetik valahova messze, hiszen elvégezte a feladatát: kihordta a gyereket. Aztán pedig majd éldegélhet egymagában.

Vajon Draco is így gondolja ezt? Ő is csak azért volt kedves hozzá, mert örököst akart? Talán az, hogy szereti őt, csak hazugság volt? Üres szavak? Vagy minden igaz volt, amit mondott neki… Hiszen olyan őszinte volt minden szava, minden ölelése és csókja! Igen, talán csak képzelgés az egész – zárta le magában a gondolatsort, de mégsem sikerült tökéletesen megnyugtatni magát…

hozzászólások: 0