29. fejezet
Kihallgatás


Gyönyörű volt a Nap, ahogy elindult felfelé a horizonton. Olyan színekbe festette az ég alját, amilyet Hermione még sosem látott. Nagyon korán volt, alig pirkadt, ám most élénkebbnek látta a világot, mint eddig bármikor. Talán a boldogság vagy az állapota tette ezt vele, nem tudni, de most mindent másképp értékelt…

Egy ideje már nem hitt benne, hogy valaha is anya lehet. Az évekig tartó folyamatos bujkálás, rettegés, a sok átvacogott tél és a végtelen magány... Megviselték, megváltoztatták, és le is gyengítették több tekintetben. Az anyaság, a család, a szeretet érzése mind-mind távoli álomként lebegtek előtte.
Kislánykorában rengeteget álmodozott a jövőjéről… Egy kis házban éltek volna együtt a családjával, boldogan és szeretetben. Még mindig érezte a múlt visszahúzó erejét, de már más volt a helyzet. Már nem Ron volt az a férfi, akivel eltervezte ezeket a sorsdöntő pillanatokat, és nem Harryék azok, akikkel együtt nevetve költözködött volna át új életébe… Ezek egy másik nő ábrándjai voltak. Most egy teljesen más környezetben és családban élő boszorkány volt, aki alkalmazkodott… Kijelentheti egyáltalán azt, hogy családja van? Talán igen. Képletesen legalábbis mindenképp, a szeretet szikrái viszont nem rá záporoznak, hanem őt kikerülvén férjére és a pici jövevényre… Ezt pedig Voldemortnak köszönheti.

Aranyvérű lett? – ezen a kérdésen nevetnie kellett. Csak valamiféle varázslatról lehet szó, semmi többről. Vérmágia egy csipetnyi ördögi fortéllyal megkeverve, ami talán holnapra el is múlik. Rettegett attól, hogy Draco ekkor majd eltaszítja magától őt és a gyermekét, aztán újra bujkálásra adhatja a fejét, mint réges-régen. Hova is mehetett volna? Nem volt már senkije sem. Harry és Ron képe csak árnyék volt, elvesztek a múlt ködében. Talán élnek még, talán csak a képzelete játszik vele, rájuk azonban már rég nem alapozhatott… A szüleit pedig rég elvesztette.

- Min gondolkodsz? – szólalt meg a háta mögött Draco, majd átölelte őt, és végigsimította pocakját, amin még semmilyen jel nem látszott.
- Csak elmélkedtem – vonta meg a vállát Hermione, és tovább figyelte a messzi távolt.
- Miről? – érdeklődött tovább a férfi.
- A múltról és a jövőről – suttogta sejtelmesen.
– Másról is érdemes elmélkedni egy ilyen szép hajnalon.
- Azt mondják, ilyenkor teljesen megváltozik minden. – Hermione nem igazán akart erről Dracóval beszélni. Talán egy kicsit idegennek érezte. Hiába a szerelem, a közösen várt gyermek, ő még mindig kívülállónak számított. Hermione Granger, a griffendéles sárvérű – még mindig ezt a láthatatlan címkét hordozta, ami levakarhatatlanul ráragadt a homlokára. - Mi lesz velünk, ha elmúlik a varázslat? – kérdezte elgondolkodva, s lustán belesimult a férfi ölelő karjaiba.
- Milyen varázslat? A szerelemre gondolsz? - kérdezett vissza Draco.
- Arra is. Meg Tudodki varázslatára.
- Ne foglalkozz azzal a vén csótánnyal! – mosolyodott el Draco. – Inkább velem foglalkozz egy kicsit… - Azzal belecsókolt a nő nyakába.
- Apád tudja, hogyan hívod a bálványát? – Hermione elmosolyodott erre a kérdésére.
- Szerintem sejti… Ő is ugyanezt gondolhatja, csak nem mondja.
- Na, szép! És mindketten neki dolgoztok... – Igen, a Malfoyok Voldemornak dolgoztak, de Draco koránt sem követte mindenhová vakon. Szinte még gyerek volt, amikor csatlakozott hozzá, akkoriban még hitt benne annak ellenére, amit Pansyvel tett. Naiv és fiatal volt – most pedig minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy megszabadulhasson ettől futóféregtől. Persze erről nem sok ember tudott, ami csak használt az ügyének.
- Ugyan, Hermione! Nem minden az, aminek látszik… Ezt te tudhatnád a legjobban. – Draco úgy érezte, hogy egy cseppet elárulta magát felesége előtt, viszont fontosnak tartotta, hogy ne gondolja teljesen érzéketlen embernek. Így is nagyon nehéz volt neki titkolózni és úgy tenni, mintha mi sem történne.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? – kérdezte gyanakvóan a nő.
- Az égvilágon semmire – válaszolt nyugodtan Draco, bár valahol mindketten tudták, hogy a szóvirág valójában titkokat rejt…

Hermione régóta sejtette, hogy Draco rejteget valamit előtte, ám úgy gondolta, az nem az ő ügye… Tulajdonképpen semmi köze nem volt hozzá, mivel Voldemort egyszer és mindenkorra elrendezte a sorsát. Biztonságban tudta Malfoyéknál, akik nem bántották, bár azt se állította teljes bizonyossággal, hogy családtagként kezelték volna.

A nyilvánosság előtt ugyan más volt a helyzet, de pletykák mindig is terjengtek. Amióta nyilvánosságra hozták az új Malfoy-jövevény érkezését, Hermione kissé jobban érezte magát, Narcissa ugyanis jobban megnyílt az irányába; különböző kismama praktikákkal látta el az újdonsült anyukát, tanácsokat is adott, hasznos bűbájok nevét, amelyeket rosszulléteknél és különböző hát-derékfájásoknál alkalmazhat... Mindenki figyelmes volt vele, igyekeztek még inkább megkönnyíteni a dolgát. De az már cseppet sem tetszett neki, hogy az ódon kastély mostantól kilenc keserves hónapig a börtönéül fog szolgálni. Nem mehet a parkon kívül sehova máshova a baba érdekében, felügyelet mellett járhat-kélhet, akár egy folyton rosszalkodó kisgyermek… Aztán gondolatai visszakanyarodtak a nagyobb problémához, a kétséghez, ami Draco érzéseivel és gondolkodásmódjával volt kapcsolatos. Magában tépelődött, hogy meg merje-e kérdezni tőle, de vett egy nagy levegőt, és kimondta:
- Érdekelne, ha nem lennék többet aranyvérű? Változtatna valamin?
- Engem nem érdekel a véred. Csak te és a születendő lányunk érdekel.
- Lányunk? Honnan veszed, hogy lány lesz? – Hermione értetlenül nézett rá, félig mosolygott. – Eleonora azt állította, még egy ideig nem lehet megállapítani a nemét, neked talán mást mondott?
- Neeem – rázta meg a fejét Draco. – Nekem is azt mondta, amit neked. Pusztán évek óta egy lány sem született a Malfoy családban. Legalábbis egyenes ágon, szóval most már ideje lenne megtörni a szokást. Az unokahúgaimnak szüksége van egy játszótársra, és…
- Mikor mész Voldemorthoz? – vágott a közbe a nő. Nem is tudta, miért most, ebben a meghitt pillanatban hozta fel a témát, de ez a kérdés is foglalkoztatta már egy ideje.
- Nemsokára. Jobb minél előbb túlesni rajta – sóhajtott. - De legalább most nem számíthatok kínzásra. – Hermione ijedt arccal nézett rá, ám ő csak mosolygott és kisimított egy göndör hajtincset a nő arcából. A boszorka úgy érezte, ez a pillanat az utolsó, amikor egymás karjaiban lehetnek, épen… Persze biztos volt benne, hogy a férje vissza fog térni, de az már kérdéses volt, hogy egészben-e…
- Annyira elegem van ebből a megfelelésből… - sóhajtott a nő, és lehajtotta a fejét.
- Nem lesz semmi baj, ígérem neked. – Draco gyengéden megfogta a boszorka állát, fölemelte a fejét és mélyen a szemébe nézett. – Nem sokáig kell minden lépésünkről tudnia.
- Remélem is.
Alig egy órával később Draco fogta az álarcot, a fekete köpenyt, aztán eltűnt közös lakosztályukból.

***

Voldemort Nagyúr kedvetlenül ébredt ezen a reggelen. Olyan hideg volt az éjszaka, mint még talán soha, vagy nagyon rég. A reumát egyre erősebben érezte a tagjaiban, melyek már kezdték megmakacsolni magukat, ha járásról vagy egyéb mozgásról volt szó. Utálta ezt az állapotot, nem is kicsit, mintha a kór belülről folyamatosan féregként rágná, nem hagyva számára elég értékes időt. Remegő kézzel kapaszkodott meg az éjjelszekrény szélében és úgy húzta fel magát ülő helyzetbe. Alig várta, hogy megihassa a bájitalt, és enyhüljön egy kissé a folyamatos fájdalom…

Nagini fáradtan csusszant oda hozzá, de még ő sem tudta felvidítani, főleg azért, mert gazdája alig pár napja jött rá, hogy a szerencsétlen kígyónak daganata van, és nem vemhes, de legalább kedvenc szolgája egy varázsütésre meggyógyította az állatot. Nagini egyébiránt hím volt, de ezt a szolga nem óhajtotta közölni. Meg akarta tartani az életét, ha már a sors ilyen kegyes volt vele, és Voldemort piedesztálra emelte. Aprócska gondok voltak ezek a sötét birodalomban…

Túl korán van még – gondolta Voldemort, és magára csavart egy takarót, hogy egy kicsit felmelegedhessen. Nem ment ez sehogy sem. Pálcáját nem találta, és ez az őrületbe kergette. Soha nem tévesztette szem elől, és most már ötödszörre fordult elő, hogy a kezében tartotta, de egyszerűen elfelejtette ennek tényét. Hamarosan meg kihallgatásra kell mennie. Malfoy – ez a név egyszerre dühítette és felvillanyozta.

Rémes egy dolog, de ő saját maga küldetett valakit Malfoyért, ami tulajdonképpen már esedékes volt. Nagyon remélte, hogy megfelelő eredményekkel tud szolgálni. Hiszen már több hete csinos felesége ágyában lopja a napot, és még egyetlen Malfoy-bébit sem tudott összehozni... Vagy talán valami biológiai problémák merültek fel? Erre a gondolatra felhorkantott, pedig ő maga sem nemzett utódot, és most már nem is fog soha.

Sokan úgy tartották, hogy a Sötét Nagyúr impotens vagy egyszerűen kiöregedett. De egyesek szerint csak a saját helyét féltette a sötét birodalomban, amit nagyon nehezen épített fel. Tudta, hogy ezzel Mardekár vérvonala vele együtt kihal. Viszont ott volt Hermione, akinek a vére összekeveredett az övével. Persze erős vér volt az övé, időtlen, tiszta varázslattal teli, ami elhomályosította szerencsétlen mugli apjának gyenge genetikai kódját. Nagyra becsült vére aranyvérűvé változtatta a boszorkányt, aki most már a tanácsadója szerint Mardekár vérvonalához tartozott.

Áldotta nemes elméjét, amikor hagyta, hogy a két öreg halálfaló csatlakozzon a soraihoz. Hiába is, jó az öreg a háznál. Persze nem emlékezett, mikor kapták a Sötét Jegyet, de annyi minden történt már… Valószínűleg őket is "nyugdíjba" küldte a harcok után. Arra volt szüksége, hogy fiatal, életerős halálfalók védjék. Az idősebbek pedig vagy tanácstagok lettek, vagy most már otthonaikban töltötték a napjuknak legnagyobb részét.

Csak ez a reuma ne lenne – gondolta magában keserűen. Mióta legyőzte Pottert, egyre inkább fogytán volt az ereje, de ezt mindenki elől titkolta. Arra nem is gondolta, hogy nyilvánvaló jelei vannak az öregedésének. Viszont a terv életerőt adott neki, hogy kitartson a végsőkig. Megjövendölték, hogy eljön egy fiúgyermek, aki majd életerőt ad neki és Mardekár véréből születik.

Mivel neki nem született gyereke, most pedig már képtelen volt gyermeknemzésre, ki kellett neveznie egy személyt, aki Mardekár vérének örököse lehetett. Vért kellett adnia neki, amitől testestül, lelkestül azzá vált. Micsoda briliáns elmének kell lenni ehhez! Minden sínen volt, és a legjobb úton haladt.

Ettől egészen jó kedve lett. Felkelt az ágyból, majd magára öltötte szokásos fekete talárját és bevett némi erősítőfőzetet, amit hűséges társai tettek az asztalára. Öregesen átsétált az ajtóhoz, ami a tárgyalóterembe vezetett. A bájital hatott, és azonnal elmúlt minden fájdalma. Az erőtől majd’ kicsattanva sétált tovább, mintha levegőben úszna.
- Jó reggelt, Nagyuram! – szólalt meg egyik hűséges embere, aki a nap huszonnégy órájában figyelte minden mozdulatát.
Vénember volt ő, de még mindig olyan kecsesen mozgott, mint egy hattyú. Az ereje pedig vetekedett Voldemortéval, persze ezt a Nagyúr nem volt hajlandó beismerni és elfogadni. Jobb, ha a közelben tartja, s barátjának tekinti.
- Jó reggelt! – köszönt, és egy elismerő bólintással jutalmazta a férfi alázatosságát.
- Malfoy már várja! Előkészültünk a fogadásra. Megvizsgáltuk az elméjét, és nem találtunk benne ez alkalommal sem semmilyen ellenséges szándékot. Még mindig Nagyuram hűséges halálfalója.
- Nagyon helyes! Jutalmad nem fog elmaradni.
- Köszönöm Nagyúr, és hadd bátorkodjam jelezni, hogy úgy tűnik, ma igazán jó hírekkel szolgálhat Malfoy.
- Oh. Tehát, ha belenézek a fejébe, akkor látni fogom.
- Hogyne, Nagyúr. Nem csak egy kedvére való hírt fog látni, de a többit Malfoytól…
- Remek. – Azzal kinyílt a vaskos ajtó kínkeserves nyikorgással. Draco a terem közepén állt, és felemelt fővel meredt a fekete trónusra, ami csak arra várt, hogy a Sötét Nagyúr elfoglalja a helyét. Draco egyenesen a szemébe nézett. Bátor tett volt ez, kétség sem férhet hozzá, de a Nagyurat ez szemernyit sem érdekelte. Voldemort leült, majd intett a férfinak, hogy illendőképpen köszöntse. Alig volt némi fényforrás a teremben, de a tejfölszőke üstök csak úgy világított a félhomályban.

Voldemort végigmérte Dracót. Erőteljes, fiatal halálfaló volt, aki majd kicsattant az egészségtől. Egykoron ő is ilyen volt, bár már akkor is innen a trónusról engedelmeskedtek neki. Sokkal nagyobb hatalma volt, mint ami Dracónak valaha is lesz – ez volt a hatalmas különbség. Elégedetten elvigyorodott erre a gondolatra.

Draco közelebb lépett, majd fél térdre ereszkedett, és pálcás kezét a szívéhez szorítva biztosította hűségéről és mély tiszteletéről a Nagyurat. Már érezte is a hideg kezeket, melyek a fejét tapogatták. Tudta, hogy Voldemort bizonyítékot keres. Nem mert a szemébe nézni, csak elé tárta a fontosabb részeket. Sok-sok gyakorlásba és átokba került ennek a technikának a megtanulása, de megérte. Most már csak azok az emlékek lettek hozzáférhetőek, amit ő meg akart mutatni. Persze erre a Nagyúr nem jött rá, többek között azért, mert egyszerűen nem volt már olyan alapos, mint régebben.
- Tőled is szeretném hallani az új fejleményeket – utasította Dracót.
- Hamarosan bővülni fog a családom, ahogy azt szerződésünk kívánta. Hermione áldott állapotban van – újságolta büszkén, boldogan, ám mégis kimérten. Voldemort még mindig nem tűrte az érzelgősködést.
- A gyermek nemét tudjátok már? – kérdezte színtelen hangon.
- Sajnos még nem, Nagyuram, de amint kimutatják a tesztek, tájékoztatni foglak.
- Helyes. Mivel jó hírt hoztál nekem, nem foglak megbüntetni a késlekedésedért.
- Nagyon kegyes vagy hozzám, Nagyúr! – hajolt meg előtte újra Draco.
- Kegyesebb, mint amit megérdemelnél – morogta Voldemort.
- Remélem, a másik híremet is örömmel fogod hallani… - kezdte a férfi.
- Add hát tudtomra! – szólította fel a Nagyúr.
- Bellatrix néném is anyai örömök elé néz. – Voldemort megkövülve nézett Dracóra. Ezt az emléket nem is látta… vagy csak nem figyelt oda? Gondolatai hevesen cikáztak a fejében. Talán az övé lehet a gyerek? – ötlött fel benne a feltételezés.
- Igen? – kérdezte Voldemort, és kiszáradt szájjal figyelte Dracót.
- Teljes bizonyossággal jelenthetem, hogy így van.
- És ki a gyermek apja? – tette fel az egészen indiszkrét kérdést.
- Természetesen Rodolphus Lestrange – mondta nyugodt hangon Draco, bár magában mosolygott a tényen, hogy Voldemort mennyire megijedt a hír hallatán. Pedig Bellatrix már évek óta nem volt a szeretője…
- Reméljük, erős halálfalót hoz majd a világra – kommentálta az esetet, majd nyugodtan hátradőlt a trónuson.
- Átadom jókívánságaid a nénémnek.
- Helyes, Malfoy! Most pedig utadra bocsátalak. Holnaptól pedig foglald el újra a helyed a halálfalók között.
- Köszönöm, Nagyúr! – hajolt meg újra Draco, aztán hoppanált a helyiségből.

Voldemort eltökélten nézett körül, majd intett, hogy hűséges szolgája lépjen közelebb hozzá.
- Meg kell kezdeni az előkészületeket – jelentette ki, az embere pedig nyilvánvalóan, tudta mire célzott.
- A kellékeket már beszereztük, ahogy kívánta. Mire megszületik a gyermek, a bájitalok és a többi hozzávaló is a helyükre kerülnek.
- Pompás. Reméljük, a gyermek fiú lesz, és nem kell tovább várni arra, hogy Malfoy célba érjen.
- Minden úgy halad, ahogy kell – mondta a sötétbe burkolózó férfi. – Kizárt, hogy a gyermek kislány legyen.
- Magam is ebben bízom, de ki tudja? Azt nem lehet befolyásolni – Erre a sötét varázsló elfintorodott.
- Nagyuram, feltehetek egy kérdést?
- Halljam!
- Ha nem sértem meg vele… hogyan vette rá Malfoyékat, hogy aláírják a szerződést?
- Megvannak módszereim – nevetett hidegen, majd elhagyta a termet, de előtte még visszafordult az ajtóban. – Sok évet megértél, de még van mit tanulnod.

hozzászólások: 0