3. fejezet
Voldemort vére



Viharos nyári éjszaka volt. Az eső megállíthatatlanul verte az ablakokat, mintha be akarta volna azokat törni. A koromsötét égbolton villámok cikáztak, melyek meg-megvilágították a hegyek közt megbúvó magányos építményt, amit az idők során teljesen benőtt a smaragdzöld borostyán, és szinte teljesen elbújtatta és elzárta a külvilágtól. A szél kegyetlenül tépázta a környező fák ágait, s olykor-olykor kíméletlenül le is tépett belőlük párat. A viharfelhők egyre sötétebben kavarogtak a táj felett.

Az elhagyatott vadászkastély magányos lakója meredten bámult ki a sötétségbe, és hallgatta az égzengést. Szemei a messzi távolt kémlelték valamiféle jelet keresve. Nem tudott aludni már napok óta, érezte, hogy valami készülőben van, de legnagyobb mérgére nem érkezett semmi üzenet. Álmatlanul járta be ősei lakhelyét, felfedezve az építmény minden zegzugát. Szerette a magányt, de ebben a vészterhes időben inkább a dolgok sűrűjében lett volna.

Miért is kell neki itt lenni? Természetesen belső utasításra, meghatározatlan ideig. Úgy bántak vele, mint egy gyerekkel. Csak a megfelelő alkalomra várt csupán, hogy végre itt hagyja ezt az átkozott helyet, ami hónapokkal ezelőtt még remek kikapcsolódást ígért számára. Mást sem csinált naphosszat, mint a legerősebb varázsfőzeteket készítette Voldemort számára. Igen, Perselus Piton a bájitalok utolérhetetlen mestere arra kényszerült, hogy háttérbe szoruljon.

Túl sokat tudott Voldemortról és túlságosan is jól ismerte. Talán ezért is kell olyan távol lennie a többi halálfalótól. Beláthatatlan következményei lennének, ha tudomást szereznének a Sötét Nagyúr aprócska kis titkairól.

Hatalmasat sóhajtott, majd az íróasztala felé vette az irányt, amin rengeteg könyv és pergamentekercs feküdt. Bájitalok, varázsigék egész tárháza, de egyik sem tudja visszafordítani azt a folyamatot, amin Voldemort keresztülmegy.

Furcsa kopogás ütötte meg a fülét. Ez nem az eső volt, megfordult majd visszament az ablakhoz, ahol a párkányon egy szürke bagoly ült csapzott tollakkal. Piton kinyitotta az ablakot, és beengedte a szobába a madarat. Kicsit meglepődött, amikor meglátta a Malfoy-címerrel lezárt borítékot. Egy esküvői meghívó volt benne, és egy személyes levél, amit maga Lucius Malfoy írt, és arra kérte őt, hogy sürgősen menjen a Malfoy-kúriába, ráadásul a Nagyúr bele is egyezett, hogy elhagyhassa a vadászkastélyt. Összeráncolta a homlokát. Mi lehet az a probléma, amit Lucius nem tud megoldani és ebben az ő segítségét kéri, sőt is meggyőzi a Nagyurat arról, hogy rá is szüksége van?

Most azonban inkább elvetette a képtelen ötleteket. Végre itt az alkalom, amire eddig várt! Mosolyra húzódott a szája, végre kiszabadul innen. Nagyot sóhajtva nyitotta ki az esküvői meghívót. Nem gondolta volna, hogy Draco ilyen hamar talál magának új menyasszonyt. Elkezdte olvasni a szokásos idézetet, s ahogy továbbjutott a szövegben, szemei egyszerre elkerekedtek, majd kitört belőle a nevetés. Aki még nem látta Perselus Pitont nevetni, annak ez a látvány egyszerre lett volna ijesztő és mulatságos. A volt bájitaltanár elvesztette minden kontaktusát a józanabbik felével. Az egész kastély zengett a nevetésétől.

Sosem hitte volna, hogy ezt valaha is megéri. A legújabb Malfoy-feleség Hermione Granger lesz. Ez nagyon mulatságos volt. Most már sejtette, hogy Lucius miért is akar vele ilyen sürgősen beszélni. Talán több liternyi nyugtatófőzetet rendel tőle, esetleg valami mérget. Még mindig jókedvűen haladt végig a fáklyákkal kivilágított folyosón, és néha-néha felhangzott a nevetése, ami visszhangot vert a csupasz falakon.

***

Reggelre elvonultak a nehéz, sötét fellegek a Malfoy-kúria fölül. Az azúrkék égbolton vidáman sütött a nap. Gyönyörű nap elé néztek ezen a reggelen. Az emeleti szoba lakója viszont ezt az idillt nem volt képes tovább tűrni. Főleg a vidám madárcsicsergés zavarta. Draco kócos hajjal és mérgesen, egy erős átokkal próbálta bezárni a nyitott ablakokat, aminek az lett a vége, hogy szobájának az összes ablaküvege nagy csörömpöléssel tört össze. Morcosan a fejére húzta a hófehér paplant. Ma különösen mogorva volt. Egész este tanácskoztak az apjával, ami kimerítette testileg és szellemileg egyaránt.

Megpróbált feltápászkodni az ágyából, de belegabalyodott a takaróba és nem tudott belőle kikeveredni. Ha ez nem lett volna elég, le is esett az ágyról, ami arra késztette, hogy Merlin legnemesebb testrészét megemlítse. Mikor végre minden a helyére került, megigazította Malfoy-címeres fekete boxeralsóját, és megfontolt arisztokratikus léptekkel indult a fürdőszoba felé. Útközben volt szerencséje belelépni egy üvegdarabba, ami újabb szitkozódást vont maga után.
- Reparo! - szólt a mély és igencsak mérges hang.
Draco úgy döntött, egy nagyon hideg zuhanyt vesz, mert félő volt, hogy hamarosan felrobban, bár akkor legalább nem kellene feleségül vennie Grangert. Tulajdonképpen csak most tudatosult benne igazán, miféle dologba is egyezett bele. De visszaút már nem volt.

Voldemort megint kijátszotta őket. Nem maradt más választásuk, meg kellett tenniük amit parancsolt. A legrosszabb az volt, hogy a Sötét Nagyúr vérszerződést kötött azzal az átkozott némberrel, és ez nagyban bonyolította a helyzetet. Lucius ezért írt Pitonnak, aki hamarosan tiszteletét is teszi a Malfoy-kúriában, aztán együtt elmennek Voldemorthoz, azaz a büszke örömapához, ha így jobban tetszik. Mivé lesz a világ? Granger, mint Voldemort pártfogoltja. Még most is nevetségesnek érezte ezt.

Ekkora képtelenség még soha nem történt a varázsvilágban, vagy legalábbis Draco ezt gondolta. Háttal a zuhanykabinnak dőlve hagyta, hogy a jéghideg víz mossa a testét. Becsukott szemmel próbálta kiüríteni az elméjét, de most ez sem ment neki igazán. Hermione képe valahogy mindig utat tört magának. Öklével rácsapott a vizes csempére. Nem tudott megnyugodni.

Mostanában semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte. Sóhajtott egyet, amikor arra gondolt, édesanyja még semmit sem tud a dologról és ami a legrosszabb, Granger sem. Most mit kellene tennie? Kérje meg a kezét, vagy csak közölje vele? Szó sem lehetett a térdelésről és a szerelmes szavakról. Voldemortnak igazán sötét humora van.

Egy pillanatra lehunyta a szemét és maga elé képzelte, ahogy a varázslótársadalom elitje egy emberként kineveti az egész családját. Nem is értette, miért alakulnak ilyen szerencsétlenül a dolgai. Mióta vége lett a háborúnak, családja hírneve többszörösen is csorbát szenvedett. Mintha átok ülne rajtuk, pedig ő igyekezett mindig mindent a legjobban csinálni.

Továbbra is paprikás hangulatban sikerült elhagynia a fürdőszobát. Durván megtörölte vizes haját, amitől a tejfölszőke tincsek a szélrózsa minden irányába szerteágaztak. Egy pillanatra belepillantott a tükörbe. Elhúzta a száját, amikor eszébe jutott, hogy ez a hajviselet mennyire emlékezteti a néhai Potterre. Mérgesen igazította meg a haját, amikor is meghallotta anyja sikítását. Újabb sóhaj hagyta el a száját, és biztos volt benne, hogy apja éppen most közölte vele Voldemort nevetségesen komoly parancsát.


***

A nap magasan járt a horizonton, amikor Piton professzor a Malfoy-kúria hatalmas vaskapuja elé hoppanált. Néhány hűtőbűbáj elvégzése után már nem volt melege az elmaradhatatlan fekete talárban. Az évek során ez az öltözet vált a védjegyévé, és titkon megállapította, hogy jól is áll neki. Krétafehér arcán az idő szinte nyomot sem hagyott, hollófekete hajában pedig egy árva őszhajszál sem volt. Mióta felesége volt, sokkal jobban figyelt a külsejére is.

Hosszú haját egy ezüst, smaragdszemű kígyót formázó csattal fogta össze, amin megcsillant egy pillanatra a nap erős fénye. Sóhajtott egyet, majd közelebb ment a kapuhoz, ami mellett egy kőszobor állt. Valószínűleg a Malfoy-család egyik tagjának szobra lehetett, de Perselust ez egy fikarcnyit sem érdekelte. A szobor rubinvörös szeme a betolakodóra szegeződött, majd mély hangon megszólalt.
- Kit jelenthetek be?
- Perselus Pitont. Mr Malfoy már vár - emelte fel a borítékot, amit a családi címer díszített.
A szobor bólintott egyet, s utat engedett neki. A hatalmas vaskapu kitárult. Piton mindig is utált idejönni, mivel legalább egy kilométert kellett még megtennie, hogy a bejárathoz érjen. Persze tudta, hogy a helyet mindenféle ősi bűbáj védi, amit generációról generációra megerősítettek és hoppanálni sem lehetett. Természetesen voltak kiváltságos vendégek, akiket fiáker vitt ezen az úton, de úgy látszik Perselus Piton cseppet sem tartozott közéjük.

Magas jegenyefákat ültettek az út mellé, amik tartottak egy kis árnyákot ebben a nyári melegben. Zöld leveleiket vidám, enyhén hűs szél simogatta. Pitonnak mindig olyan furcsa érzése volt, amikor elhaladt ezek mellett a fák mellett. Sokszor valamiféle suttogó hangot hallott, amikor a levelek zizegni kezdtek. Nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, de eléggé bosszantotta a dolog, amit igyekezett magában tartani. Már csak az hiányzott neki, hogy bolondnak tartsák.

Lassan közeledett a kúria felé, nem akarta elsietni a dolgokat és különben is, nagy kárörömmel vette tudomásul, hogy Lucius Malfoy egy ideje a hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt várta türelmetlenül. Ráérősen haladt az úton, amíg a Malfoy-család feje meg nem elégelte a dolgot és elindult vele szemben. Lucius szaporán szedte a lábait, pedig nem volt már olyan fiatal.
- Üdvözöllek Perselus! - nyújtotta ki a kezét. - Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen hamar idefáradtál.
- Lucius – biccentett kimérten Piton. - Ez csak természetes. Elárulnád, miről is van szó?
- Hamarosan mindent meg fogsz tudni. Most pedig kövess!
- Feszülnek látszol, Malfoy - jegyezte meg ártatlanul Piton. - Talán történt valami?
- Ugyan, te is nagyon jól tudsz a dologról, ne kérd, hogy részletezzem!
- Na,de Lucius, hisz ilyen megtiszteltetésben ritkán adódik része egy halálfalónak!
- Ha szerinted ez megtiszteltetés, Perselus, akkor azt javaslom, jelezd a Sötét Nagyúrnak, hogy te kívánod Ms Grangert feleségül venni - mondta Lucius vérben forgó szemmel. Piton ezt látván úgy döntött, inkább felhagy az gúnyolódással, de magában még mindig nagyon jól szórakozott.

Pár perccel később Hermione Granger cellája előtt álltak. A lány eszméletlenül feküdt a matracon. Jobb karja be volt kötve, de látszott, hogy a kötés már átvérzett. Amennyire Piton a homályos fényben meg tudta állapítani, a lánynak igencsak magasra szökött a láza. Nem értett semmit sem. Kérdő tekintettel nézett Luciusra, akinek kifejezéstelen volt a tekintete.
- Tegnap óta ebben az állapotban van - mondta. - A Nagyúr tette ezt vele.
- Mégis mit?
- Ugyan már Perselus! Mint a sötét varázslatok egyik legnagyobb mestere, majd pont te nem veszed észre?! Nézd meg egy kicsit közelebbről a lány csuklóját.- Piton azonnal rájött, miről van szó.
- Vérszerződés. Az egyik legszentebb kötelék két varázsló között.
- Pontosan.
- De nem tudom, mit tehetnék - mondta tanácstalanul. - Ezt nem lehet megfordítani, semmisé tenni.
- Én is tudom – forgatta meg a szemét Lucius.
- Akkor miért rángattál ide?
- Azért, hogy megvizsgáld a lányt.
- Lucius, ennek semmi értelme sincs. Inkább egy gyógyítónak kellene szólnod… - mondta gúnyosan a professzor, aki nagyon is furcsállotta a lány állapotát.
- Perselus, nem véletlenül téged kértelek meg arra, hogy foglalkozz az esettel! A gyógyítók nem tudnak semmit sem tenni érte.
- Miért nem hagyod meghalni? Így legalább tiszta maradna az olyannyira becsült véretek és hírnevetek…
- Igazán kedves tőled, hogy aggódsz értünk – horkantott fel Lucius. – De nem hagyhatom meghalni.
- Miért nem?
- Drága Nagyurunk - kezdte undorodva-, pártfogoltjaként tekint Ms Grangerre. Ne kérdezd miért, talán tudhat valami olyasmit, amit mindenképpen titokban akar tartani.
- Egyszerűbb lett volna, ha megöli a lányt - vonta meg a vállát Piton.
- Való igaz. De először foglalkozzunk a lánnyal, azután az elméletekkel.
- Elárulnád, pontosan mit is vársz tőlem?
- Vizsgáld meg Granger vérét. Tudni akarom, milyen ember házasodik be a családunkba. És nem feledkezem meg a jutalmadról sem, ne aggódj!
- Rendben van - bólintott és kinyitotta a cellaajtót.

Suhogó fekete talárja némi port kevert fel a cella padlóján. Az egyik zsebéből egy kis üvegcsét, majd a pálcáját vette elő. Maga felé fordította a lány arcát, aki egy kicsit kinyitotta a szemét. Piton egy röpke pillanatra mozdulatlanná merevedett. Vörösen izzó szempárt látott, hajszálpontosan ugyanolyat, mint amilyen magának Voldemortnak van. Aztán az izzás eltűnt, és újra mogyorószínű íriszek néztek fel Pitonra, majd a fej lassan oldalra fordult, és a szemek újra lecsukódtak.

Piton elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. Most már biztos volt benne, hogy ami a lánnyal történik, azt Voldemort vére idézi elő. Tudta, hogy a varázslók által kötött vérszerződések többnyire tisztavérű mágusok között köttetnek. Mégis, ilyen mellékhatásokról nem is hallott soha. Végül is, annyira nem érdekelték az efféle dolgok, de itt volt az ideje, hogy kiderítse, valójában mi is történik itt.

Abban biztos volt, hogy Voldemort intézkedése csupán a Malfoy-család büntetése volt. A fekete humorának köszönhetően bosszút áll rajtuk. Piton agyában egyre másra keletkeztek a jobbnál jobb elméletek, miközben vért vett a továbbra is eszméletlen lánytól. Voldemort valamiért nagyon neheztel a Malfoyokra, vagy csak jól akar szórakozni. Kíváncsi volt, hogy a Reggeli Próféta mit ír majd erről. Mikor végzett, az üvegcsét talárja zsebébe rejtette és kisétált a cellából.
- Hamarosan tájékoztatni foglaka fejleményekről - mondta kifejezéstelen hangon.
- Rendben van- bólintott Lucius. - Mit gondolsz, megmenthető a lány?
- Reménykedj benne, hogy igen. Ha nem, akkor a neked véged… és a többi Malfoynak is. A Nagyúr ilyesmiben nem ismer tréfát.
- Tudom.
- Akkor én magadra is hagynálak.- Viszont látásra Perselus.
Piton biccentett, majd kisétált a cellából.

***

Az éjszaka óvón betakargatta szárnyaival a vidéket. Az égbolton megjelentek az első csillagok, amik drágaköveket megszégyenítő ragyogásukkal ékesítették az eget. Egy levél se rezzent meg a hatalmas, sok mindent megért fákon. Buja növényzet árulkodott róla, hogy ezen a helyen már rég nem járt senki. A vadrózsabokrok egymásba fonódtak, ezzel meggátolták azt, hogy bárki is átjusson rajtuk, mint Csipkerózsika meséjében.

Két taláros férfi alakja bontakozott ki az erdő sűrűjéből. Határozott léptekkel törtek maguknak utat. A növényzet egy varázsütésre mintha engedelmeskedett volna nekik, hiszen a bokrok elegánsan elhúzódtak, még véletlen sem sértették meg az idegenek ruházatát.

Gyenge szél támadt, ami kicsit megmozgatta a csuklyájukat, a hold álmos fénye egy röpke pillanatra megvilágította krétafehér arcukat. Apa és fia, pontosabban Lucius és Draco Malfoy rótták útjukat ebben a késői órában. Hallgatásba burkolózva haladtak egymás mellett, nem volt miről beszélniük, vagy legalábbis nem akartak semmit szóba hozni.

Voldemorthoz igyekeztek. Nem szívesen jöttek ide, főleg most nem. Valahogy nem fűlött hozzá a foguk, hogy vidáman elcsevegjenek egy esküvőről, aminek semmi haszna nincsen, vagy legalábbis ők ketten így gondolták.

A sűrű növényzetből egy ódon kastély falai bontakoztak ki. Évszázadok óta lakatlan volt, mígnem Voldemort ide nem költözött, bár sokat ő sem törődött a lakhelyével. A vastag falakat jócskán benőtte a repkény, és itt-ott a vadrózsa is. Draco és Lucius egy hatalmas kapu elé értek, ami előtt két halálfaló strázsált.
- Jó estét! - köszönt az egyik őr, majd elővette a pálcáját és néhány varázsige segítségével alaposan átvizsgálta őket.
- A Nagyúr már vár minket - szólalt meg köszönés nélkül Lucius.
Az őrök bólintottak, majd utat engedtek nekik. Egy hosszú folyosón keresztül vezetett az útjuk, amin gyenge fényű fáklyák gyúltak. Látszott rajtuk, hogy hamarosan a varázslat is kialszik bennük. Draco elgondolkozott egy kicsit. Pont olyanok ezek, mint Voldemort. Nyílt titok volt, hogy már évek óta Piton erősítőfőzeteit fogyasztva vészeli át a nehezebb időszakokat.

Hamar kiszivárgott ez a kis titok, ebben a kastélyban a falnak is füle van. Sokan pályáztak Voldemort helyére. Ki így, ki úgy, de próbáltak minél kedvesebben viselkedni vele, vagy legalábbis nem dühítették fel... annyira. Mindenki reménykedett abban, hogy maga lesz az, aki átveszi a helyét. Viszont a Nagyúr egy kicsit sem akart az utódlásra gondolni.

A két Malfoy hamarosan egy újabb ajtóhoz érkezett, ami azonnal feltárult előttük. Egy elég barátságtalan szobába léptek, alig világította be némi fény. A kandallóban már órák óta nem égett a tűz, és elég hideg volt, valószínűleg Voldemort jelenléte is közrejátszott ebben. A hatalmas fotelban a Sötét Nagyúr ült némán, sötétbe burkolózva.
- Jó estét Nagyuram! - köszönt egyszerre a két Malfoy, és tiszteletteljes meghajlást mutattak be.
- Foglaljatok helyet - szólalt meg Voldemort –, és érezzétek otthon magatokat. Nos hallottam, hogy Perselus a kúriában járt.
- Igen, Nagyuram - bólintott Lucius.
- Megtudhatom mi okból? - kérdezte, vagyis inkább parancsolta.
- Granger kisasszony miatt hívtam. Szükség lenne néhány bájitalra.
- Értem - mondta Voldemort kifejezéstelen hangon, bár belül megkönnyebbült, tudta, hogy Lucius csupán a lány vérét vizsgáltatta meg Pitonnal. - Nos, akkor térjünk a tárgyra. Már előkészítettem szerződést.
- Nem volt szó szerződéskötésről - szólalt meg Draco.
- Ez csak formalitás ifjú Malfoy, a szóban köttetett egyességekről te is tudod, mit gondolok. Ebben minden feltétel benne van és a hozomány, amit nagylelkűen felajánlok a Malfoy-családnak. - A két Malfoy egymásra nézett, majd a gyenge fénynél megpróbálta elolvasni a szerződést. Hiába, nem tehettek semmit. Ha nem fogadják el az ajánlatot, akkor igencsak rossz helyzetben kerülnek. Végül is a család nyer az ajánlaton. Voldemort igencsak bőkezű volt velük, már ami a sárvérű Granger hozományát illette.

Megkapták a Rookwood-család birtokait, akiket a háború idején mind egy szálig kiirtottak és minden vagyonuk természetesen Voldemortot illette. Luciusnak már régóta fájt rájuk a foga, de a Sötét Nagyúr nem volt hajlandó neki adni. A hozomány részét képzete még egy jelentős pénzösszeg, ami szintén elég vonzó volt a Malfoyok számára. A szerződést a legnagyobb gonddal állították össze, és semmi buktató nem volt benne. Voldemort irányába pedig csak annyit kellett teljesíteniük, hogy nem hagynak semmit sem kiszivárogni arról, amit Granger elmond nekik. Lucius úgy gondolta, ennyit megtehet és megtett eddig is Mardekár utolsó tisztavérű leszármazottjának. Így hát mit volt mit tenni, mind a ketten tollat ragadtak és aláírásukkal szentesítették a szerződést.
- Akkor találkozunk az esküvőn – vigyorgott el hidegen Voldemort, és amikor mindkét Malfoy kilépett az ajtón, kitört belőle a hideg nevetés.

***

A kék eget rózsaszín hajnalpírral színezte a reggeli napfény. A huncut sugarak alattomosan bekúsztak a pince kicsiny ablakán, és megvilágították az asztalra borult, édesdeden szundikáló Perselus Piton fekete hajfürtjeit.

Kimerült volt attól a sok teszttől, amit az éjjel elvégzett. Még arra sem maradt elég ideje, hogy felvánszorogjon a hálószobába a feleségéhez. Inkább itt aludt az íróasztala mellett, ami nem volt éppen kényelmes, és minden valószínűség szerint hősünk az ébredés után igencsak fájlalni fogja a derekát.

A pinceajtó egyszer csak halkan kinyílt, és nő lépett be a helyiségbe. Mit sem törődve a férfival erősen becsapta a vastag faajtót. Piton egyből felugrott. Kivont pálcáját a fekete hajú nőre szegezte, aki kifejezéstelen tekintettel nézett rá.
- Hányszor mondjam még, hogy ne csapja be úgy az ajtót?- csattant fel Piton, majd visszaült a székre.
- Jó reggelt uram! Kérte, hogy ébresszem fel- szólt kimérten és ösztönösen hátrált a falhoz.
- Köszönöm- morogta Piton.
- A reggelije már tálalva van- közölte színtelen hangon. Érzéseiről egyetlen arcvonás sem árulkodott, de belül fortyogott, akár egy nagy üst békaszem. Piton megmentette az életét, de félvér mágus létére nem tudott beletörődni a szolgaszerepbe. A férfi, ahogy mindig, egy biccentéssel jelezte, hogy megértette, amit mondott.
- Mire vár?- kérdezte hirtelen Piton. - Talán gyökereket eresztett? Menjen már ki. Éppen egy elég kényes kísérlet közepén vagyok.
- Mintha ezt nem tudnám. Én is boszorkány vagyok, értek valamit a bájitalfőzéshez- morogta félhangosan.
- Mit mondott?
- Semmit sem. Most megyek is.
- Helyes! Hálátlan némber- szólt utána Piton. Fáradtan végignézte a teszteredményeket. Egészen furcsa jelenséget vett észre, ami egyáltalán nem volt szokványos egy nem tisztavérű mágusnál. Összeráncolta a homlokát, majd eszébe jutott valami, és azonnal elővette a létrát. A fal melletti magas polc legtetejére kezdett mászni. Némi por és pókháló begyűjtése után egy eléggé undorító üveget emelt le a felső polcról, amitől rajta kívül egy ember se jött volna lázba.

Amikor letette az asztalra, kinyitotta az üveget. Friss föld illat árasztotta el pincehelyiséget. Sóhajtott egyet, majd belenyúlt a kétes eredetű masszába és hamarosan egy fehéres fényben derengő, golyószerű képződményt húzott elő. Letette azt egy tiszta papírra, előkereste Hermione Granger vérmintáját, és óvatosan rácseppentette a maradék vért.

A golyó vörösen felizzott, lüktetni kezdett, végül arany színűvé vált. A sokat megélt professzor szeme elkerekedett, de persze mint mindig, hidegvére most sem hagyta cserben.
- Ez mindent megmagyaráz - mondta ki hangosan is, s szája sokat sejtető vigyorra húzódott - Grangert aranyvérűvé tette a Sötét Nagyúr. Végre kezdődhet a tervünk.

hozzászólások: 0