30. fejezet
Titkok és félelmek

Draco zihálva hoppanált a köd lepte tisztásra, ami néhány kilométerre volt a Malfoy kúriától. Ilyen állapotban nem mehetett haza. Sosem szerette, ha gyengének látták, most sem történt ez másképp. Hiába, a Malfoy neveltetésnek voltak olyan momentumai, amelyeket nem tudott levetkőzni.

Malfoy vagy, viselkedj is úgy! Kellj fel és harcolj tovább! – Apja szavai kíméletlenül hangzottak fel benne. Megrázta a fejét, s próbálta a feltörő emlékeket lecsendesíteni. Voldemort hangja, apja üvöltése, anyja intelmei és most már Hermione is beszélt hozzá. Befogta a fülét is, de ez nem használt semmit sem, a hangot továbbra is hallotta. Tudta, hogy mindez csak hallucináció. Ugyanez a mellékhatás minden átkozott találkozás után megismétlődött, már azt hitte, lassan beleőrül… Remegő kézzel egy apró fiolát vett ki a talárja zsebéből, majd egy hajtásra kiitta. Az érzések felerősödtek, hányinger kerülgette és forgott vele a világ. Még nincs vége – emlékeztette magát –, nem szabad feladnia.

Csupán saját kapkodó lélegzetvételeit hallotta a dermesztő csendben. Óvó sötétség ölelte át alakját, így senki sem láthatta meg, szerencséjére alig volt némi fényforrás a környéken – ez utóbbi egy kicsit zavarta Dracót –, egyedül a Hold fénye világított át a vékony ködfátyolon, egyenesen rá. Még mindig érezte a csontjáig hatoló fájdalmat, amit Voldemort okozott neki... Lábai megadták magukat, és térdre esett az avaron. Még mindig nem tökéletes a bájital – bosszankodott magában, bár mélyen reménykedett benne, hogy hamarosan már nem kell már ez.

Ellenállni Voldemortnak még mindig sok energiát emésztett fel, ezért is kellett a bájital. Mennyi munkája nyugszik ebben a tervben! – révedezett Draco, miközben fájdalma lassan tompulni kezdett. Ha esténként sikerült egy kicsit egyedül maradnia, gyakorolta elméjének lezárását – egyedül így tudta elrejteni igazi gondolatait és emlékeit előle. Az ő és a családja élete volt a tét – emlékeztette magát minden egyes pillanatban, ez erőt adott a folytatáshoz.

Kiváltságos helyzete előnyt jelentett ugyan, de teljes védettséget nem. Voldemort ellenes akcióját néha csupán egyetlen hajszál híján tudta fedezni. Még apját sem avathatta be a tervébe, pedig annyiszor meg akarta már tenni… Egyedül egy maroknyi lázadó állt mellette, bár napról napra növekedett a számuk, mégsem voltak elegen. Féregként járták át az egész szervezetet, keresve a lyukakat a védelemben, ahol áttörhetnek, s a Nagyúrhoz férkőzhetnek… Dracót eredményességük ellenére valójában kétségek gyötörték. Vajon elegendő-e a megszerzett hatalom a győzelemhez? – tette fel a sarkalatos kérdést.

Még mindig hevesen dobogott a szíve, kicsit talán még remegett is, de nem adta fel, újra talpra állt és lesöpörte a ruhájára tapadt avart. Reménykedett, hogy hamarosan tervük végéhez érnek; a csontjaiban érezte, hogy már nem kell sokáig várnia. A közelben csörgedező forráshoz botorkált és megmosta az arcát. A jéghideg víz észhez térítette és némileg meg is nyugtatta, aggodalmait azonban semmi sem oszlatta el.

Nem akarta, hogy Hermione ilyen állapotban lássa. Belehalt volna a szégyenbe, és biztosan elmondott volna neki mindent – úgy sem tudta volna megállni. Annyiszor gondolt erre… De tudta, hogy a titka utol fogja érni, és lesznek még következmények.

Hirtelen megzörrent az avar egészen közel hozzá. A férfi egyből tudta, hogy ez nem a szél, hanem valami egészen más. Nem várt senkit sem itt, ezen az éjszakán. Draco izmai megfeszültek és azonnal kivont pálcával nézett körbe.
- Lumos! – mondta határozottan. Fény villant a pálcája hegyén, és egyből tisztán látta a hívatlan vendéget, és így már némiképpen megnyugodva engedte lejjebb pálcás kezét.
- Mit keresel itt? – kérdezte mogorván és dühösen. – Csak ne azt mondd, hogy meg akartad nézni jól vagyok-e.
- Ugyan, Malfoy, ne légy ennyire naiv! Komolyan ilyen érzelgősnek tartasz engem? – nevetett szárazon a férfi. Ahogy mindig, most is fekete talárba burkolózott és a fejére húzta a csuklyát.
- Jobban tennéd, ha óvatosabb lennél. Már ezerszer mondtam, hogy ne itt találkozzunk és küldj jelet, ha beszélni akarsz velem – oktatta Draco sokadszorra a látogatót.
- Bocs, de nem teszek a kedvedre. Nagyon jól tudom, mikor szükséges találkoznunk… De legközelebb, ha gondolod, küldök neked virágot és ajándékot, hogy tudd, hamarosan érkezem – élcelődött tovább.
- Kösz, de egy bagolynak jobban örülnék – jegyezte meg kimérten Malfoy annyi gőggel, amennyivel csak tudta.
- E-mailt ne küldjek? – csattant fel a csuklyás. – Merlinre Malfoy, lazíts már!
- Hogy mit ne küldjél? – nézett rá megütközve Draco, aki nem volt éppen járatos a mugli világban, ám már óhatatlanul is hallott a gyors ütemű fejlődésükről…
- Néha olyan naiv vagyok… Elfelejtem, hogy aranyvérű vagy – jegyezte meg gúnyosan „vendég”.
- Ezt vegyem bóknak? – kérdezte ingerülten Draco.
- Ahogy akarod – vonta meg a vállát a másik.
- Miért nem jelentkeztél hamarabb? – fedte tovább mérgesen. – Már heted óta várlak.
- Hiányoztam neked? – incselkedett a férfi, amit persze a másik nem vett jó néven. – Olyan megható tudsz lenni, hogy menten elsírom magam. Talán tényleg többször kellene jönnöm…
- A francokat, csak tudni akarom mi a következő lépés! Szerintem ennyit igazán elmondhatnál, vagy már nem bíztok bennem? – tette hozzá továbbra is dühösen. – A céljaim nem változtak.
- Várunk néhány hónapot – hangzott a határozott válasz, ami ugyan kielégítette Draco tudásvágyát, de megnyugtatni egy cseppet sem nyugtatta meg.
- Utálom, hogy nem tudok minden részletről. Úgy érzem, rángattok, mint egy kicseszett bábut, Merlin szentségit! – adott hangot elégedetlenségének.
- Türelem, Malfoy! – szólt nyájasan, mintha egy óvodáshoz beszélne. – Minden kiderül időben, csak vigyázz Hermionéra. Neked most nem lesz más dolgod, legalábbis egyelőre. Legyen elég ennyi.
- Mi köze van ennek az egésznek Hermionéhoz? Mondtam, mi a helyzet velünk. Fogadd el és lépj tovább! – vetette oda egyszerűen, és részéről minden meg volt magyarázva. – Az pedig természetes, hogy vigyázok rá, hiszen a feleségem.
- Majd átadhatod neki a jókívánságaimat, ha ennek vége – mondta az idegen ingerülten. Még mindig nem tudta elfogadni, hogy Hermione hozzáment ehhez a…
- Mondtam már, hogy nagyon irritálsz? – sziszegte Malfoy.
- Nyugodt lehetsz, én sem szeretlek éppenséggel. Sőt azt, amit Hermionéval teszel…
- Őt hagyd ki ebből! – rontott rá Draco, és a nyakának szegezte a varázspálcáját. – Nincs jogod kettőnkről beszélni, hiszen semmit sem tudsz.
- Rendben van. De megköszönném, ha nem fenyegetnél, ugyanis elvileg össze kellene tartanunk…
- Tudom, tudom – sóhajtott elcsigázva, aztán elvette a férfi nyakától a pálcát. – Én is így reagálnék, ha egy igaz barátomról lenne szó.
- Rendben van.
- És mondd meg a haverodnak, ha még egyszer Hermione közelébe megy, akkor egyes testrészeitől garantáltan elbúcsúzhat.
- Átadom neki az üzenetet – mondta tömören, és megköszörülte a torkát, kollegája ugyanis tényleg majdnem lebuktatta őket hevességével.
- A Nagyúr nem gyanít semmit sem? – váltott hirtelen témát Draco.
- Lehet egyértelműen ilyesmit állítani róla? Persze figyeltet, de egyelőre semmit nem tettél, amivel elveszthetted volna a bizalmát. A gyerek egyértelműen biztosította a pozíciódat. Már közel vagyunk a célhoz.
- Gyengül az ereje, de még mindig nem eléggé… Nem tudom kibírok-e még egy meghallgatást a közeljövőben…
- Türelem, Malfoy, már nem sok kell – biztatta a titokzatos látogató. – Addig, amíg nem muszáj, igyekszem megakadályozni, hogy magához hívasson.
- Nem értem! Még mindig nem tudom, miért nem vette már észre, hogy folyamatosan mérgezett erősítő főzeteket itatnak vele.
- A kora és a testi adottságai miatt nem olyan nehéz rávenni erre-arra – válaszolta nyugodtan a férfi.
- Dühít, hogy nem tudok mindent – fakadt ki Draco, majd kisöpört néhány tejfölszőke tincset az arcából.
- Nem szükséges, hogy mindenről tudj, de ezt már ezerszer megtárgyaltuk – vetette oda félvállról az idegen, mintha ez csupán egy lényegtelen dolog lenne. Bár tudta, válasza nem éppen az, amit a másik férfi hallani szeretne, viszont ez érdekelte most a legkevésbé.
- Rendben – bólintott Draco. – Talán tényleg jobb a tudatlanság. Nyugodtabbak az éjszakák.
- Készülj fel, mert a tiéd lesz a nagy finálé! A többit bízd inkább ránk. Most kritikus időszak következik, egyetlen hibás lépés beláthatatlan következményeket vonhat maga után.
- Fel vagyok készülve – bizonygatta Draco, és határozottan nézett az idegen szemébe, akit nem érdekelt Draco bizonyítási vágya.
Éppen elég bajnak tartotta, hogy olyan emberben kell megbíznia, aki élete minden percét meg akarta keseríteni egykor. Viszont nem tehetett mást, szövetkeznie kellett.
- De még fejlesztheted magad.
- Miért nem bízol bennem még mindig?
- Malfoy vagy – válaszolt egyszerűen.
- De a te oldaladon állok.
- Azt majd meglátjuk.
- Aha – vigyorodott el Draco, majd köddé vált.

A férfi még egy ideig mozdulatlanul állt a sötétségben. Gyűlölte magát, azt amivé tették, és amivé lett, évek óta álarcot viselt és igyekezett túlélni mindent a legrosszabb körülmények között is. Már alig pár hónap volt hátra a szabadulásáig – tudatosította magában, hogy életben tarthassa az egyetlen reménysugarat.
Voldemortnak el kell buknia, hogy újra helyreálljon a rend és mindenki megtalálja a békét. Ennyit akart csupán, amiért megtett mindent. Akiben ennyi gonoszság van, mint Voldemortban, soha nem fogja fel tetteinek következményeit, soha nem értékeli a békét.

Neki, Harrynek, nem kellett se hatalom, se még több varázserő. Egyedül a bátorsága, elszántsága volt az, amivel képes volt évekig így küzdeni. Csak béke és a családja – más nem számított. Igen, Malfoy segítségét is igénybe vette, aki szintén szabadulni akart az elnyomás alól. De arra álmában sem gondolt, hogy Hermione is belekeveredik ebbe a kellemetlen helyzetbe. Végül is ő indította be a cselekményt – húzta egy apró, szomorkás mosolyra a száját a férfi.

Ő későn cselekedett, ezért alakult minden így, Voldemort pedig egyből lépett, és sarokba szorította. Nem így kellett volna történnie. Már megvolt az a nő, akinek a segítségével véghez tudták volna vinni az egész tervet, viszont Hermione jelenlétével minden más irányt vett, és beindult a gépezet. Most már semmit sem tudott megállítani.

Társa, aki eddig a közelből figyelt, most égő pálcával közeledett felé. Léptei alatt ropogott a száraz avar.
- Ugye tudod, Harry, hogy soha nem fog nekünk megbocsátani? Se Malfoy, se Hermione.
- Tisztában vagyok vele, Ron, de nem hagyhatjuk abba… Nem lesz több lehetőségünk, régen is így volt, hibába cserélődtek fel a szerepek, a célunkon nem változtat semmit sem.
- Tudom, de bűntudatod van, ahogy nekem is – mondta aggodalmasan, és lesütötte a szemét. – Nem is beszélve Hermione terhességéről.
- Nem így terveztem ezt az egészet, hiszen tudod. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem volt esélyünk… A bugyuta mesénk a Mardekár átokról és a megváltásról… Nem gondoltam volna, hogy bármi baj lehet belőle.
- Már csak egy dolgot kell kitalálnunk.
- Micsodát?
- Hogyan a kákalag belébe menthetjük meg Hermionét és a gyereket? – tette fel a fogós kérdést. A két férfi ekkor egymásra nézett, és mindkettőjük szemében ugyanaz a tanácstalanság látszódott.
- Fogalmam sincs – mondta ki végül Harry.
- Pedig jobb lenne, ha beavatnánk Malfoyt…
- Egyelőre az a legjobb, ha nem tud róla.
- De, Harry!
- Rá fog jönni, hogy mi a terv?
- Amint elolvassák a szerződést rá fog jönni – biztosította Ron. – Én magam bűvöltem meg annak a vízi hullának a vérével együtt; amint Hermione hozzáér a pergamenhez, mindenről tudni fognak és mi is.
- Akkor még egy ok, amiért ne mondjuk el Malfoynak, így legalább nem kell tettetnie a felháborodását.
- Igen, ebben igazad van – helyeselt sógora. – Az a szemét pondró nem gyanakodhat rá, és a haragja biztosan meggyőzni majd. Ki a fene írna alá ilyesmit különben is?
- Még szerencse, hogy van addig pár hónapunl.
- Merlin szent hamvaira add, hogy sikerrel járjunk! – fohászkodott Ron.
- Úgy legyen! – sóhajtott Harry. Aztán mind a ketten hoppanáltak, s a park ugyan olyan üres és kihalt lett, mint amilyen előtte volt.

***

Hermione egyedül ébredt a hatalmas ágyban. A boszorka rosszul aludt, nyugtalan volt Draco nélkül, és… ezen nem gondolkozhatott sokat, mert Narcissa rontott be a szobába. A megszokott tökéletessége e pillanatban némi ziláltsággal párosult.
- Bocsánat – kezdte a szokásos hűvös viselkedéssel –, de fel kell kelned. Lucius és a családja hamarosan ideének, nekem pedig annyi dolgom van! Gondoltam szólok, hogy ne érjen felkészületlenül a vendégsereg…
- Köszönöm, hogy tájékoztattál. Ne segítsek esetleg? – kérdezte Hermione és örült, hogy valamivel végre elterelheti a gondolatait.
- Megtennéd? Hálás lennék érte! – Narcissa viselkedése nagyon meglepte Hermionét. Viszont volt, ami jobban érdekelte.
- Narcissa?
- Igen?
- Draco hazajött az éjjel? – Az asszonyt nem lepte meg a kérdés, sőt azonnal válaszolt:
- Ne aggódj érte! A régi szobájába ment tegnap este, mivel kicsit kimerült… – mondta halkan, és egy pillanatra fájdalom jelent meg az arcán, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. – Nem akart téged felébreszteni.
- Majd benézek hozzá – felelte gyorsan a boszorka. – De mi lesz az első teendőm?

A következőkben Hermionénak elég sok dolga akadt. Mellette egy csapat szolgálólány, és egy féltucatnyi házimanó ténykedett. A Malfoy kúria összes szobája fényűző és divatos volt, nem is beszélve a szinte steril tisztaságról, így Hermionénak elképzelése sem volt, mire ez a felhajtás. Két órája ment rá arra, hogy az összes vendégszobát átnézze, s Narcissa kérése szerint tolmácsolta a személyzetnek az utasításokat.

Hermione először úgy vélte, érdekfeszítő munkát bíztak rá, viszont várakozását alulmúlta az eredmény; rájött, hogy ő sosem lesz arisztokrata aranyvérű feleség, neki nem menne ez a folyamatos helytállás. Miután a személyzet még inkább belefeledkezett a munkájába, itt volt a nagy lehetőség. Hamarosan már egy másik folyosón bandukolt.
Dracót akarta megtalálni, hiszen reggel óta csak ő járt a fejében. Nem volt túlságosan nehéz feladat, csupán egyetlen emeletnyit kellett feljebb mennie, hogy rátaláljon Draco Malfoy régi rezidenciájára.

Elbizonytalanodott, mire az ajtóhoz ért. Nem tudta, mire számítson, mit várjon, és mit mondjanak egymásnak. Elhessegette szürke gondolatait, erőt vett magán és lenyomta a kilincset. A gyerekszoba hatalmas volt, telis-tele különféle elvarázsolt tárgyakkal. Sosem látott még Ron Weasley szobáján kívül más varázsló gyerek szobáját, s a látvány elvarázsolta. Itt minden volt, amire egy gyereknek szüksége lehet – talán túlzásba is estek arisztokrata szülők. Hiába, a fényűzés a Malfoy család velejárója volt. Minden négyzetcentiméterről ordított, hogy ez a helyiség Dracóhoz tartozik.

A fal fehér színben pompázott, a nagy ablakokon csak úgy áradt be a fény, a szoba pedig mesésnek tűnt a látványtól. Az egyik falnál egy vitrin telis-tele volt seprűkkel és kviddics-holmikkal. A Mardekár ház címere számtalan tárgyat díszített a polcokon, hogy a belépő azért tudja, kivel is áll szemben… Dracónak rengeteg könyve volt – állapította meg Hermione a magas, egészen plafonig nyúló könyvespolc láttán. Ámulatában csak az utolsó pillanatban sikerült lehajolnia, mert egy megbűvölt sárkányfigura raj éppen akkor akarta leszállópályának használni a fejét.

Miután megmenekült a támadástól, a baldachinos ágy felé terelődött a figyelme. Draco ágya a szoba hátsó részében állt, a smaragdzöld baldachin szorosan be volt húzva, így egyetlen fénysugár sem hatolhatott át rajta. Hermione halk lélegzést vélt hallani a nehéz anyag mögül, és nem állhatta meg, hogy el ne húzza azt. Draco betakarózva aludt az ágyon. Semmi sem látszott rajta, arca nyugodt volt és kisimult. Hermione mélyet sóhajtott. Végre ő is megnyugodott, annyira aggódott érte egész éjjel – szeme elfátyolosodott a könnyektől.

Gyengéden végigsimította férje tejfölszőke haját, majd bemászott mellé. Draco megmoccant, és kinyitotta szemét.
- Hogy találtál meg? – kérdezte álmatag hangon a mágus.
- Nem volt nehéz, vannak forrásaim – mosolyodott el titokzatosan.
- Ne haragudj, amiért nem bújtam melléd éjszaka… – Többet nem volt képes mondani, pedig Hermione igazán megérdemelt volna tőle némi magyarázatot. Végül csak megsimította felesége pocakját, amin ugyan még a terhesség legapróbb jele sem látszott, de ott volt bent a biztonságban növekvő kis élet, akinek szüksége volt mindkettőjükre. Hermione nem szólt egy árva szót sem, inkább közelebb húzódott hozzá, és egy csókot nyomott a kiszárad ajkakra.

A férfi rögtön viszonozta a gesztust, majd mind a ketten elmerültek a szerelmük perzselő mámorában. Hermionét azonban csupán egyetlen kérdés foglalkoztatta:
- Ugye nem bántott?
- Ne beszéljünk erről! – suttogta, majd közelebb húzta magához feleségét. – Csak maradj itt velem!
- Rendben – nyugtázta halkan, aztán mindketten csendes némaságba burkozva vészelték át a délelőttöt.

***

Hermionét a délután folyamán kisebb fajta sokk érte. Gyakorlatilag egy családlátogatás kellős közepébe cseppentek Dracóval egyetemben. A délelőtti idillel ellentétben, most minden káosz és felfordulás volt. Legalább öt Mrs Malfoy vette körül és még rengeteg új arc, új név. Az ebéd közben Hermione megpróbálta elképzelni Malfoyék családfáját:

Lucius Malfoynak két öccse volt, mint kiderült, talán azért sem hallott róluk semmit, mert Lucius volt a legidősebb, ezért ő és leszármazottai viszik majd tovább a vérvonalat, kivéve ha nem születik fiú utód. Ez volt a család törvénye, de ettől eltekintve nem voltak egymással ellenségesek.

A két fiatalabb testvérnek, Dunstannek és Mauriciusnak szintén kijutott a Malfoy vagyonból, hatalomból bőségesen, így éppen elég távol maradtak Voldemorttól, amiért örökké hálásak voltak Luciusnak. Biztonságban voltak, nem kellett halálfalónak sem beállniuk és élhették azt a gondtalan családi életet, amit megálmodtak maguknak. Luciusra, mint nagytestvérre vártak a megpróbáltatások, ám mostanra már ő is nyugodtabb életet élt…

Dunstan Malfoy Írországba élt feleségével, Norával és a bájitalkeverés nagymesterévé vált mostanra. Nora gyógyító volt, de manapság inkább a férjével közösen pihenték ki elmúlt éveik fáradalmait. Fiuk, Nathan, aki varázslónagykövetként dolgozott, megnősült és feleségével, Abigaillel, két ikerlányukat nevelték, Rachelt és Emmát.

Mauricius Malfoy – a legfiatalabb testvér – éveken át átoktörőként dolgozott a Minisztériumban, de felesége, Allison kedvéért ma már nem foglalkozik ezzel. Lányuk, Isabell, remekül fest varázsportrékat és van egy gyermeke, Aiden. A fiú apja egy tragikus baleset következtében életét vesztette. A család együtt élt Skócia északi részén, viszont nem túl gyakran látogattak el a Malfoy kúriába…

Mindkét testvérnek volt néhány kellemetlen emléke apjukkal kapcsolatban, így mikor felnőttek olyan messzire mentek amennyire lehetett. Luciusnak ugyan fájt, hogy ennyire eltávolodtak egymástól, mégsem tette szóvá egyszer sem, valószínűleg az öccsei is így voltak vele. Azonban mindig szívesen látta őket és a legnagyobb szeretetben üdvözölték egymást. A sok megpróbáltatás közepette a családi kötelék igencsak erősnek mutatkozott.

Hermione igyekezett minél többet megjegyezni a rokonokról, és alig tért magához, máris Malfoy feleségek körében fogyasztotta a délutáni teáját. A nők egyenként gratuláltak Hermione állapotához, ami igen csak feszélyezte, nem is beszélve a jó tanácsokról, amivel az ifjú anyukát kívánták megajándékozni.

Eleonora, Narcissa, Nora, Abigail, Allison és Isabell intelmei kicsit meglepték a kismamát. Bár inkább megijesztették, sőt nagyon is megijesztették. Hirtelen feltámadt benne a jeges félelem, amit nem tudott lecsillapítani. Zavartan gyűrögette a szalvétát az ölében, és megpróbált uralkodni magán.
- Ne aggódj! – simogatta meg Nora a vállát, s biztosította szakértelméről. Az éviekig tartó gyógyítói tevékenységnek hála sokat tapasztalt szakemberré vált. – Remek védőbűbájok vannak már sárkányhimlő ellen is.
- Tényleg? – kérdezett vissza Hermione, aki már kezdte azt érezni, hogy soha nem fog felkészülni az anyaságra.
- Remek fájdalomcsillapító bűbájokat tudok, amivel szinte fájdalommentes lesz a szülésed. – Az asszony elmosolyodott, majd folytatta a szóáradatot, míg meg nem szakították. – Hidd el sokszor alkalmaztam már.
- Ebben a mondatban a szinte a kulcsszó, Nora – nevetett Abigail.
- Jól van, nem volt minden tökéletes, de rendben megszülettek az ikrek. Tényleg, Hermione, megvizsgáltak már? Nem lehet, hogy esetleg ikreket vársz?
- Szerintem nem várok ikretek – mondta zavartan Hermione.
- Ugyan már, Nora – legyintett Eleonora –, nem jellemző a családban az ikerszületés, főleg nem az egyenes ági leszármazottaknál. Eddig összesen két alkalommal fordult elő. Volt is belőle nagy bonyodalom, amikor örökösödési jogokat tárgyalták.
- Hermione, elkészültél már azokkal a bűbájokkal, amivel megvéded a magzatot? – kérdezte Allison.
- Még eszembe sem jutott – vallotta be az újdonsült kismama.
- Ez nagyon fontos. Ha gondolod, akkor szívesen segítek. Nora, remélem te is ráérsz valamikor a jövő héten, és akkor együtt elvégezzük a szükséges varázslatokat.
- Rendben, majd váltunk baglyot – helyeselt Nora, miközben töltött magának egy kis teát.
- Köszönöm, hogy segíteni akartok – mondta zavartan Hermione, ám legszívesebben elfutott volna, lehetőleg jó messzire a kúriától.
- Ne felejtsd el a vitaminbájitalokat sem! Nagyon fontos, hogy ezeket időben kezd el fogyasztani – javasolta Narcissa nagy buzgalommal, aki láthatólag nagyon élvezte a tapasztalt nő szerepét.
- A gyerekruhákat meg majd elküldjük – biztosította Nora. – Annyi aranyos rugdalózónk van.
- Nem szükséges – legyintett Narcissa. – Draco ruhácskáit is megőriztem, de újakat is beszerzünk.
- És ha lány lesz? – kérdezte Isabell.
- Ugyan, biztosan fiú lesz – állította Eleonora.
- De ezt nem tudhatod biztosan, nagymama – ellenkezett Isabell.
- Nálad is tudtam, kedvesem – mosolyodott el a mindent tudó nagymama.
- Igen, ez igaz – nevetett Isabell önfeledten –, de nem kellett volna úgy rám hozni a frászt, mint Hermionéra. Legszívesebben elmenekülne innen.
- Csak fel akartunk készíteni az anyaságra, kedvesem. Ne is törődj Isabellel, kedvesem! – mosolygott Hermionéra Eleonora.
- Köszönöm, de ha megbocsátotok egy kicsit… Még van egy kis dolgom. – Hermione minél előbb meg akart szabadulni a hölgykoszorútól, és lehető legmesszebbre kerülni onnan.
- Persze menj csak! – mosolygott rá Isabell, aki mélyen együtt érzett Hermionéval. – Látjátok? Megmondtam, hogy csak ráijesztettek.
- Ugyan, kedvesem – legyintett Narcissa.
- Narcissa néni, te nem emlékszel még milyen volt, amikor Dracót vártad? – Hermione nem akarta meghallgatni a folytatást. Még sosem érezte, hogy ennyire menekülnie kell valahonnan… Meg kellett keresnie Dracót, de haladéktalanul.

Szinte lélekszakadva rohant a folyosón. Szerencsére szinte azonnal belebotlott Dracóba, aki egy szendvics társaságában igyekezett épp a szalonba. Hermione rémült arcát látva viszont ő is megijedt
- Mi történt? – tudakolta aggódva Draco. – Feldúltnak látszol.
- Beszélnünk kell, de azonnal! – Hermione ellentmondást nem tűrő hangja még inkább megijesztette a Szőkét.
- Rendben, de miről? – kérdezte újra. A nő megragadta a karját, és vonszolni kezdte a háló felé. A férfi egyre inkább ideges lett, neje ugyanis olyan vasmarokkal szorongatta a felkarját, hogy elképzelni se tudta, mit történhetett…
- Mindjárt elmondok mindent. De itt nem megy.
- Kíváncsian várom, de Hermione… elengedhetnéd már a karom. – Mintha meg sem hallotta volna férje szavait. Nem volt éppen erőtlen Draco sem, viszont Hermione úgy kapaszkodott belé, mint egy karvaly.
- Elmondanád vége, hogy mi a baj? – kérdezte, amikor végre valahára a szobába értek, és Hermione elengedte őt.
- Nem is tudom, hol kezdjem… - habozott tovább, majd mint akire átkot szórtak, hadarni kezdett: - Milyen varázslatok vannak a szemmel verés és paraziták ellen? Megkaptad a védőbájitalt doxiallergia és sárkányhimlő ellen? Mi a helyzet a makacs rózsahimlővel?
- Mi a fenéről beszélsz?
- Mennyire vagy te felkészülve az apaságra? Ugye nem akarod, hogy egyedül az én felelősségem legyen a gyerek? Ismersz védővarázslatokat? Tudod, hol lesz majd a gyerek hálószobája?
- Drágám, nyugodj meg, és meséld el mi történt veled! Annyira összefüggéstelenül hadoválsz, hogy így nem tudok segíteni…
- Csak beszélgettünk a rokonaiddal… és rájöttem, hogy… Oh, szentséges Merlin!
- Már értek mindent – mondta Draco, és átölelte Hermionét, majd beleültette az ölébe. Szóval az anyjáék rávetették magukat az újdonsült kismamára, és letámadták a tapasztalatokkal. Isabell is hozzá menekült annak idején… Bár akkor még fogalma sem volt mit mondjon unokatestvérének. Most azonban feleségével teljesen más volt a helyzet.
- Teljesen össze vagyok zavarodva – vallotta be végül Hermione. – Nem vagyok kész arra, hogy anya legyek. Semmit sem tudok a gyerekekről. Mindig is akartam egyet, de nem tudtam mivel jár ez. Merlin, miből is gondoltam, hogy kilenc hónap elég lesz ahhoz, hogy felkészüljek erre.
- Nem lesz semmi baj – nyugtatta kedvesen. – Okos, értelmes boszorkány vagy. Nem hiszem, hogy ezekre a dolgokra ne jöttél volna rá magadtól is.
- De ha rosszul csinálunk valamit, akkor mi lesz?
- Majd helyrehozzuk – ígérte Draco. – Csak nyugodj meg. Bármilyen nehéz is lesz a helyzet mi meg fogjuk oldani.
- Gondolod?
- Igen, biztos vagyok benne. – Óvón átölelte feleségét, és ekkor még valóban úgy gondolta, semmi okuk a félelemre, boldog jövő elé néznek. A varázslattal átitatott szerződés pedig még csak eszébe sem jutott...

hozzászólások: 0