31. fejezet
Karácsony a Malfoy kúriában


Beköszöntött a zimankós december, s évek hosszú sora óta a mostani tél a legnagyobb hótömeggel örvendeztette meg Angliát. Az utak járhatatlanná váltak, de ennek ellenére a karácsonyi hangulaton semmit sem változtatott. Mindenki igyekezett a családjával tölteni az ünnepeket és meghitt környezetben karácsonyozni. A varázsvilág mágusai is ugyanígy éreztek ezen a jeles napon…

Az ódon, büszke tornyú Malfoy kúria akár egy tündérmesébe is beleillett volna. Az épület olyan volt, mint egy jégkirálynő palotája: minden csupa jég és hó, bár bent a falak oltalmában sokkal otthonosabb és melegebb volt az idő. Kint mindent vastagon befedett a hó, és már napok óta rendületlenül esett. Hermione egy jégvirágos ablakból figyelte a tájat, amin végtelen fehérség lett úrrá.

A hó eltakart minden rosszat, mintha valamiféle lepel lenne. A boszorka órák óta csodálta a környéket, ahogy lassan-lassan minden eltűnik a fehérség alatt. Teljesen a hatása alá vonta a jelenség, amit talán hosszú évek óta most csodált meg először. A nappaliban Mozart zenéje szólt, és teljesen ellazult…

Varázslat – gondolta magában. A zene maga a természetes csoda, amihez nem kell semmilyen varázsige. Az elmúlt években minden tél elől menekülnie kellett a fagy és az abból fakadó élettelenség miatt. Ilyentájt muglik között próbált menedéket keresni, akik többé-kevésbé befogadták maguk közé…
Ám mostantól minden ilyesminek vége! Örült neki, hogy egy meleg takaróba bugyolálva, forrócsokival a kezében üldögélt az ablakban. Szívére még jobban rátelepedett a melengető boldogság, amikor belegondolt, hogy a következő karácsonyt már hármasban ünneplik a kisfiukkal… Megsimogatta domborodó pocakját, melyet mindennap kíváncsian figyelt, és büszkén észlelte az apró változásokat.

Sóhajtva nyúlt végig a pamlagon, lustán, mint egy macska. Felszabadultnak érzete magát, főleg mert nem volt itthon senki sem. Narcissa, Lucius és Eleonora elutaztak a családdal, hogy Dracóék kettesben élvezhessék az ünnepet, és hogy ne legyen akkora nyüzsgés a kismama körül. Hermione hálás volt ezért a gesztusért, jól esett neki a csend, ám a szabályok szerint továbbra sem tehette ki a lábát a Malfoy-birtokról, utaznia pedig egyáltalán nem szabadott. Most nem is bánta a korlátokat… Meghitt, csodás este elé néztek szerelmével.

A manóknak pihenőt adott - úgy gondolta, a megfeszített munka után kijár nekik ennyi. Draco már órák óta távol volt, nagyon várta, hogy hazajöjjön… Izgatott volt, ugyanis sajátkészítésű vacsorával akarta meglepni, ami már készen is állt a tesztelésre. A kandallóban vidáman pattogó tűz égett, s a lágy zenétől Hermione pillái végül elnehezülve csukódtak le. Nem sokkal később Draco havas kabátban lépett be a helyiségbe; szendergő felesége láttán szeretetteljesen elmosolyodott. Nem tudta megállni, hogy ne ébressze fel egy csókkal.
- Megjöttél? – simogatta meg Hermione Draco arcát. – Már nagyon vártalak.
- Megérkeztem, és hoztam némi havat is – közben végignézett magán. – Na jó, nagy része leolvadt.
- Azt hittem, soha nem fogsz visszaérni – korholta gyengéden. – Elég unalmas volt itt…
- Ugyan, mindig időben érkezem mindenhova. De most kicsit sokáig kellett kutatnom, mire megtaláltam a megfelelőt… - közölte sejtelmesen a férfi.
- Miből kellett neked megfelelő darab? – kíváncsiskodott a boszorka. Hiszen ez a kúria tartalmaz minden földi jót, mi kellhet még?
- Majd meglátod – villantott rá egy cinkos mosolyt Draco. – Megint Mozartot hallgatsz?
- Igen. Még nem is mondtam! Még régebben olvastam egy mugli könyvben, hogy jót tesz a magzatoknak a zene. Segíti a fejlődésüket, és meg is nyugtatja őket.
- Igazán? – nézett rá a varázsló. – Sejtelmem se volt róla. Örülök neki, hogy így odafigyelsz rá – mosolyodott el újfent. – De azért ugye énekelni nem fogsz?
- Ugyan kérlek! – legyintett a nő. – Ha meghall téged, úgyis jobban visít majd – incselkedett tovább.
- Milyen csodálatos kilátások…
- Igen – ásított egyet Hermione. – Gyönyörű ez a zene, bár mindig elálmosodok tőle.
- Na, mindjárt mutatok neked valami olyasmit, amitől egyből fel fogsz ébredni! Gyere és nézd meg, mit hoztam neked!
- Ha segítesz innen felkelni, akkor elmegyek veled bárhova.
- Hm, ez nagyon csábítónak hangzik – kacsintott rá Draco, Hermione pedig fejcsóválva megböködte a férfi oldalát. Draco közben a folyosó felé vezette.
- Oh, Draco, ez csodaszép! - lelkendezett, amikor meglátta az ott magasodó, gyönyörű fenyőt.
- Igen, mindig is remek ízlésem volt.
- Ebben lehet valami. – A fa mellett egy halom dísz árválkodott, és csak azt várták, hogy felöltöztethessék az örökzöldet.
- Olyan csodálatos vagy! – csókolta meg a férjét.
- Azt hiszem, ezen túl minden nap kapsz tőlem egy fenyőfát. Jól esnek a bókok…
- Jaj, ne bolondozz már! A karácsony különleges alkalom, semmi értelme máskor fenyőfát hozni a házba – érvelt.
- De ilyen csókokért megéri.
- Ugyan már, Draco! – folytatta. - Ez egy gyönyörű ünnepi szimbólum, épp ez a varázslatos benne: egy évben egyszer öltöztetjük fel!
- Nekem mindent megér egy csókod – közben átkarolta feleségét.
- Most csak hízelegsz – nézett rá gyanakodva.
- Nem, csak az igazat mondom. Még akkor is, ha nem hiszel nekem.

Hermione gyermeki lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, amibe Dracót is belevonta. A férfi gyakorlott pálcamozdulatokkal helyezte a megfelelő helyekre a díszeket.
- Nagyon nagy tapasztalatod van a díszítésben – nézett rá elismerően. – Nem is gondoltam volna.
- Viccelsz? Anyám még nem mesélte neked, hogy mindig ezt a büntetést adta nekem, ha a karácsonyi bál előtt valami rosszat csináltam?
- Akkor már mindent értek – nevette el magát Hermione.
- Volt éppen elég karácsony és éppen elég fa, aminek a díszítésében segítenem kellett. Anyám legalább tíz darab fát rakott a bálterembe.
- Te jó ég! Azt hittem egy karácsonyfa éppen elég.
- Ezt ne feszegesd Narcissa Malfoy előtt. Ha érvelni kezd, rájössz, hogy száz se lenne elég – mondta komolyan Draco.
- Rendben, ezt észben tartom – kuncogott vidáman. – Csak semmi fenyőfa-sztori előtte.
- Nagyon jó veled kettesben lenni – kezdte a mágus. – Sajnálom, hogy olyan keveset lehetünk együtt, de tudod…
- Semmi baj, édesem! – szólt közbe. – Mindent megértek és tiszteletben tartok… Azért remélem, hogyha ez a „Vén sötétség” mizéria elapad, akkor több időd lesz ránk.
- Igen, remélem én is – mondta Draco.
- Csodálatosan szép lett a fa… - gyönyörködött Hermione, amikor az utolsó kis hóemberbábot is felbűvölték az egyik ágra.
- Igen. Az benne a legnagyszerűbb, hogy az ünnep után vissza tudom ültetni.
- Látom, figyeltél Bimba professzor óráin.
- Többek között. De inkább anyám miatt van ez így, mindig is természetbarát volt. Apámat persze az őrületbe kergette vele, bár soha nem mondott neki ellent.
- Nagyon kedves tőle. – Draco néhány csillagszórót bűvölt a faágakra. Nagyon kritikusan szemlélte a művét, melyben Hermione természetesen nem talált kivetnivalót. Egy ideig mosolyogva figyelte a tekintélyt parancsoló fenyőt, majd hirtelen megrohanták az emlékei… Hogy mit csináltak ilyentájt a szüleivel, a sütemény illata, a vacsora íze… Milyen régen is volt már! – gondolta keserűen. Mindig sokat nevettek és persze veszekedtek, hogy mit hova tegyenek.

A boszorka borzasztóan szégyellte magát, amiért olyan kevés időt töltött velük. Ha előbb tudja, mi fog történni, akkor nem ment volna az ünnepekre Weasleyékhez, és akkor talán…
Draco észrevette neje hangulatváltozását, viszont rákérdezni nem mert. Főleg az utóbbi időben, mivel soha nem tudhatta, mikor fog egy jó adag érzelemkitöréssel szembesülni. Félt, hogy ő kevésbé jól kezelné és viselné, mint a felesége, kudarcot vallani pedig nem akart.
- Hiányzik a családom – szólalt meg Hermione hirtelen.
- Irigyellek, mert nekem az enyém nem hiányzik egy kicsit sem. Végre egy csendes karácsony, amikor nincs bál, nincs sok ezer ember se meghívva, akinek a háromnegyede ráadásul nem is rokon. Nem kell felvennem a dísztaláromat sem. Egyszerűen kikészülök az ilyen ünnepségektől! – És egy elég ronda fintort vágott Hermione felé.
- Tudom, hogy csak jó kedvre akarsz deríteni, de ez most más. A szüleimmel töltött karácsonyok mennyeiek és gondtalanok voltak.
- Tudod, hogy szörnyű a családom… Azt pedig megértem, hogy hiányzik a tiéd. Fordított helyzetben talán én is így éreznék, de ott lennél nekem te. – Draco magához vonta Hermionét, és egy csókot lehelt piros ajkaira, aztán folytatták az angyalhaj felrakását a fára.
- Szeretném, ha a szüleim velünk lennének most – mondta ki végül a nő, amit már annyiszor szeretett volna. - Legalább azt tudhatnám, hogy jól vannak-e!
- Felkutathatnánk őket – ajánlotta fel századszorra Draco.
- Az nagyon bonyolult és fájdalmas lenne. Már minden a varázsvilághoz köt… Félek, hogy most jobban fenyegetném az életüket, mint eddig bármikor. Arról nem is beszélve, amit velük tettem…
- Nem tettél semmi mást, csak mentetted az életüket! Ahogy akkoriban én sem tehettem mást. Évekig kísértett a harc, a barátaim arca, akik meghaltak és Pansy, akit szerettem. Nem tudtad volna őket másképpen megvédeni.
- Talán igazad van, de… Lehet, ha jobban odafigyelek, találhattam volna más módot is.
- Nem volt más mód, jól döntöttél! – Azzal magához húzta a szeretett nőt. - Ha tudnám, mivel kárpótolhatnálak ezért a veszteségért, megtenném.
- Már megtetted – mosolyodott el Hermione, majd végigsimított gömbölyödő pocakon, ami közös gyermeküknek adott oltalmat.
- Nincs nagyobb öröm, mint amikor arra gondolok, hogy ti ketten hozzám tartoztok. Tudod, számomra ti vagytok a legfontosabbak, akármi történjék is.
- Tedd ide a kezedet!– szólt Hermione hirtelen, és megfogta Draco kezét, majd a pocakjára helyezte.
- Megmozdult – mondta elképedt arccal Draco.
- Igen – nevetett a nő. – Boldog karácsonyt, édesem!
- Neked is boldog karácsonyt!
- Hol találtad ezeket a díszeket? – kérdezte Hermione kibontakozva az ölelésből.
- Mint már mondtam, anyám bolondul a karácsonyi dekorációkért… Minden évben vásárol valamit.
- Nagyon csalódott lehetett, hogy idén nem rendezhet ünnepséget – jegyezte meg Hermione.
- Láttad volna apámat! – nevette el magát a férfi. – Ha a nagyanyám nem nevelte volna olyan szigorúan, akkor körbeugrálta volna az egész kúriát örömében.
- Ez azért túlzás, nem? - nevetett vele Hermione. Elég abszurdnak vélte az elképzelt látványt… Lucius Malfoy? Amint örül valaminek? Ugyan.
- Mi, Malfoy férfiak, elég kritikusan állunk hozzá az ilyesfajta rendezvényekhez. Szeretünk kibújni az ezzel járó felelősség alól – magyarázta Draco.
- Azt hiszem, neked nem kell félned. Nem szándékozok egyetlen bált, rendezvényt, jótékonysági estet vagy bármi ilyesmit rendezni. Nem az én műfajom a hivalkodás és a csillogás.
- Ebben nem lehetsz olyan nagyon biztos – figyelmeztette.
- Miért? – kérdezte Hermione megütközve.
- Mert ha átvesszük a Malfoy család ügyeit, akkor nekünk is figyelnünk kell mindenre, többek közt az arisztokráciában elfoglalt helyünkre, amely megköveteli, hogy fogadásokat vagy hasonló esteket szervezzünk.
- Imádkozz, hogy a gyerekünk lány legyen, és anyád tanítsa meg neki ezeket. Tényleg ilyen fontos nektek?
- Nekem egyáltalán nem, de a családnak igen. Néha van úgy, hogy a családi érdek többet nyom a latban, mint az egyéni. Ennyit pedig meg lehet tenni a békéért.
- Csodálatos…
- Ne aggódj, édesem! Ha egy sereg haramiával el tudsz bánni, akkor ez sem okozhat gondot. Végtére is, pár vén szipirtyót elkápráztatni nem olyan nagy dolog.
- Inkább valami más tevékenység után néznék, ha nem gond… - vitatkozott.
- Ez sajnos nem lehetséges.
- Milyen jó is Malfoynak lenni… – jegyezte meg egy kicsit gúnyosan.
- Soha nem mondtam, hogy könnyű dolog lesz – nevette el magát Draco.
- Ebben egy szemernyi kétségem sincs. Bár nagyon sok választásom nem lehetett, amikor hozzád kellett mennem. Kényszerítettél arra, hogy a feleséged legyek.
- De ez már nem is zavar annyira, ahogy látom – mosolyodott el hamiskásan, majd megsimogatta a gömbölyödő pocakot, szerelmük bizonyítékát.
- Egyáltalán nem zavar engem. Talán mégis a görényekhez vonzódom – vágott elgondolkodó képet Hermione.
- Miért kell ezt mindig firtatnod? – méltatlankodott.
- Csinos kis fehér görény voltál, drágám, nincs miért szégyenkezned!
- Na persze. De remélem, a gyerekünknek nem fogod ezt hangoztatni. Nagyon nem szeretném, ha emiatt nem tisztelne.
- Nem fogom felhasználni ellened ezt az aprócska tényt, diszkrét leszek – ígérte. - A gyerek soha nem fogja megtudni, hogy az apja egy görény – kacagott fel a nő.
- Nagyon vicces vagy. – Hermione szorosan hozzásimult, megcirógatta a férje arcát, aztán megcsókolta.
- Gyere velem! – súgta a boszorka sejtelmesen búgó hangon, melyet átjárt a szenvedély heve.
- Még nem fejeztük be a díszítést. Rengeteg munka van még hátra – szólt rekedt hangon Draco.
- Szerintem már így is elég szép, nem kell tovább csinosítani.
- Tökéletes karácsonyfát akartál – emlékeztette Draco, s látszólag ügyet sem vetett Hermione apró csókjaira, amit a nyakára hintett, ám valójában felforrt a vére minden egyes érintéstől.
- Szerintem ez így tökéletes.
- Meggyőztél. – Megjelent a cinkos mosoly a finom vonású arcon.

Draco felkapta Hermionét, majd a hálószobájukba vitte, aztán az ajtó becsukódott mögöttük. A kövér hópelyhek rendületlenül hulltak alá az égből, a kinti világ teljesen elcsendesedett, mintha a táj is osztozna az ünnep kiemelkedő hangulatában. Nem is lehetett volna meghittebb a karácsonyeste. Draco és Hermione egymás karjaiban fekve néztek ki az ablakon, és mind a ketten arra gondoltak, hogy ennél tökéletesebb estéjük nem is lehetett volna. Szerelem és boldogság – ennél többet nem is kívántak maguknak.

hozzászólások: 0