33. fejezet
A szerződés

Harry fel alá sétált a kis szobában; a házát a Halálfaló Testülettől kapta még évekkel ezelőtt jutalomként. Egyedül itt nem kell a másik alakját használnia, ugyanis itt nem látogatták meg a halálfalók. Ironikus – gondolta mindig –, de háborítatlan családi életet is csak a tevékeny, szolgálatkész magatartásának köszönhette. Már évek óta két személyiséggel élt, és belefáradt ebbe. Néha saját maga sem tudta, hogy kicsoda valójában, viszont továbbra is tartani kellett látszatot.

Egyetlen vigasza a családja volt. Ginny és a gyerekek vele éltek, bár ez nagyon kockázatos volt, de nem volt más lehetőségük. Inkább külsőt és nevet változtattak mindannyian, aztán az ellenségnél kerestek menedéket. Talán túl egyszerűen hangzott ez így, ám ez volt a legbiztonságosabb megoldás nekik.

Mivel Harry Voldemort legbelső tanácsadó körébe küzdötte fel magát, nem kellett attól tartania a többi halálfalótól. Minden héten maga Voldemort ellenőrizte az elméjét, de hála a sok gyakorlásnak és a legilimenciának, nem találta soha egyetlen nyomát sem olyan emlékeknek, amikkel veszélybe sodorhatott volna mindenkit. Egyedül Ronnak ment ez nehezebben, de a legkínosabb helyzetben Draco Malfoy kihúzta a csávából. Ron azóta sem emésztette meg ezt.

Dracót nem volt nehéz az oldalukra állítani – emlékezett vissza a férfi, szinte azonnal elfogadta őt és Ront társaként, bár az ellenségeskedés még mindig meg volt köztük. A céljuk az első pillanattól fogva közös volt. Persze, nem ment minden könnyedén… Először Draco Voldemortnak is el akarta árulni, hogy két áruló van a csoportban, de aztán a mardekárosok ravaszsága győzött és megszólalt a lelkiismerete is. Voldemort tudta nélkül már régóta zúgolódtak szeretett halálfalói, s sokan belefáradtak a hatalmaskodó uruk rémuralmába.

Harryék azonnal kihasználták a lehetőséget. Bár nem avattak mindenkit be a tervükbe, de támogatókra találtak, akikre nagyon nagy szükségük volt. Harry éveken át küzdött, mire Voldemort legbizalmasabb szolgája nem lett. Undorító munka volt, az már biztos – húzta fintorra a száját. Ölnie is kellett, de legtöbbször meg tudta menteni az ártatlanokat. Persze, ez cseppet sem volt veszélytelen.

Egyetlen reménye volt: Voldemort napról napra egyre gyengült. Normál esetben sokáig tartott volna a teljes leépülése, de ők ezt meg akarták gyorsítani. Ronnal és Piton professzorral együtt egy évig tartó kemény munka eredményeképpen egy különleges erősítőfőzetet fejlesztettek ki. Ez testi erőt adott, ugyanakkor még több varázserőt vett el. Ezzel a főzettel itatták Voldemortot már négy hosszú éve minden áldott nap. Harry biztos volt benne, hogy ha még két évig ezt csinálnák, akkor a Sötét Nagyúr végelgyengülésben halna meg. De már nem volt ennyi idejük, s egy történetnek hála olyan tervet eszeltek ki, ami éppen eléggé lekötötte őt és még sebezhetőbbé tette.


Harry és Ron a nap minden egyes percében az életükkel játszottak, soha egyetlen pillanatra sem lehettek óvatlanok. Harry tudta, hogy az eltervezett szertartás legeleje éppen eléggé legyengíti Voldemortot, és akkor léphetnek. Békét akart és biztonságos helyet a családjának – csak ez lebegett a szeme előtt. Egyre sürgetőbbé vált tervük megvalósítása.
- Még mindig nem hagy nyugodni a dolog? – kérdezte Ginny, s belépett egy a nappaliba egy pár hónapos vörös hajú kislánnyal a karján.
- Nem. Nem akartam ezt tenni Hermionéval – mormolta fáradtan a férfi.
- Nem fogom azt mondani, hogy ezt meg fogja neked bocsátani. De talán mégis van némi remény.
- Nem akartam, hogy ő legyen a tervem áldozata – mondta Harry, majd átvette a kislányt, és ringatni kezdte.
- Tudom, Harry. Én azért bíznék abban, hogy megbocsát neked.
- Talán igazad van. Bár én nem bocsátanék meg magamnak.
- Ne gondolj erre! – csitította Ginny, és egy lágy csókot nyomott Harry ajkaira.
- Ugye vigyázol magadra?
- Ahogy megbeszéltük. Ha bármi balul sülne el, akkor fogom a gyerekeket és olyan messzire megyek, amennyire csak lehet. – Ginny hibátlanul mondta fel a leckét.
- Helyes.
- Ott vannak a szüleim Ausztráliában, bár azonnal nem fogok elmenni hozzájuk – folytatta az előre begyakorolt tervet Ginny, miközben Harryt és a lányukat ölelte.
- Okos kislány. És mit mondtam, mi a lényeg?
- Nem kereslek, majd te keresel engem.
- Így van.
- Nem akarlak elveszteni – mondta Ginny, és a szeme megtelt könnyel.
- Én sem akarlak elveszteni. Viszont nincs más választásom, meg kell tennem azt, amire ennyi évet vártunk.
- Tudom – bólintott Ginny, de a szíve mélyén nem tartotta igazságosnak, amit a sors szánt nekik.
- Imádkozz, hogy ne valljunk kudarcot!
- Miért hiszem azt, hogy ez egy nagyon hülye ötlet volt?
- Mert az is. Egy kétségbeesett lépés, ami az egyetlen megoldás – mondta Harry.
- Miért kell egy gyereket is belerángatni?
- Ez nem az én ötletem volt.
- Tudom, már mondtad – sóhajtott Ginny.
- Ha lenne más megoldás, akkor inkább azt választanám.
- Ebben biztos vagyok.
- Gyere, menjünk, fektessük le a gyerekeket, aztán aludjuk ki magunkat.
- Rendben van.
- Sok minden van készülőben. A zsigereimben érzem, hogy csak egy kis pöccintés kell és beindul a gépezet.
- De most ne gondolj erre! Inkább arra, hogy itt vagy a családoddal és nem számít semmi más, csak mi.
- Nagyon remélem, hogy a jövőben nem kell csak elképzelnem a békés családunkat, hanem tényleg így is lesz.
- Én is ebben reménykedem – sóhajtott Ginny, majd együtt felmentek az emeletre.

***

Voldemort a kandalló mellett ült bebugyolálva. A függönyök be voltak húzva, egyedül a tűz fénye világította be sejtelmesen a hatalmas helyiséget. A férfinak jártányi ereje sem volt, a fejét és alig tudta felemelni. Utálta a tehetetlenséget és a kort, ami igen csak megnehezítette az életét. Ha lett volna hozzá elég ereje, mérgében mindenkit megátkozott volna. De tudta, hogy csak fárasztaná magát. Tartalékolnia kell – emlékeztette magát, s türelmet erőltetett magára.

Újra erős és fiatal akart lenni. A mellette lévő asztalon egy pohár erősítőfőzet gőzölgött. Remegő kézzel nyúlt érte, majd lassan, óvatosan megfogta, és a szájához emelte. A folyadék rettentően keserű volt, de őt ez egy cseppet sem érdekelte. Soha nem tulajdonított nagy jelentőséget az ízeknek, a földi lét ezen örömeinek, csak a hatalom és a halhatatlanság számított.

Már ez sem használ eléggé – gondolta keserűen, aztán a helyére tette a cirádás kristálypoharat. Az eddig mindig vöröses árnyalatban játszó szeme egyre feketébb és feketébb lett. Hányinger fogta el hirtelen, és kóválygott a feje, miután az erősítőfőzet hatni kezdett, a vörös izzás újra megjelent. Kicsit jobban is érezte magát, légzése könnyedebb lett, bár azt szerette volna leginkább, ha még két adagot bevehetett volna a főzetből. Semmi hatása nem lett volna és ezt ő is nagyon jól tudta. Csak négy óra eltelte után tudott újra inni belőle, ami megint energiával töltötte fel.

Legalább nem érezte már azt az istentelen hideget, amitől ezelőtt pár perccel majdnem megbolondult. Felkelt a fotelból és járkálni kezdett. Nem kell sokáig várni – gondolta és kajánul elmosolyodott. Nemsokára megszületik az örökös, akinek az élete megmenti az övét. Annyira briliáns és felülmúlhatatlan terv – nevetett fel hátborzongatóan. Nincs sok hátra, aztán végre teljesülni fog minden vágya.

Kopogtatás hallatszott. Ki lehet ez ilyenkor? – húzta össze kérdőn a szemöldökét.
- Gyere be! – szólalt meg Voldemort.
- Nagyuram – hajolt meg mély tisztelettel a halálfaló –, bocsáss meg, hogy zavarlak!
- Inkább azt mondd meg, miért jöttél? Nincs szükség a formaságokra.
- Érvénybe lépett a varázslat, amit kértél.
- Áh, szóval Mrs Malfoy megnézte a szerződést – a kedélyállapota egyre jobb lett, szinte ugrásszerűen emelkedett.
- Igen.
- Nagyon helyes – nevetett hidegen.
- Előkészülünk a következő fázisra – mondta a térdre ereszkedett férfi.
- Már éppen ideje volt.
- Pár napon belül végre is hajthatjuk a varázslatokat. Talán már holnap…
- Ilyen gyorsan?
- Általában a felfokozott izgalmi állapot előrehozhatja a szülést.
- Nem baj, sőt pompás – nevetett újra, s hátborzongató hangja visszhangot vert az ódon falakon.
- Minden megteszünk az ügy sikeréért.
- Nagyon értékelem a segítségedet és a hozzáállásodat. Nem leszek hálátlan, ha minden sikerül, amit elterveztünk.
- Oh, Nagyuram, igazán kegyes vagy – mondta csillogó szemekkel a férfi.
- Ez csak természetes – nevetett hátborzongatóan.
- Most pedig engedelmével azonnal hozzákezdek a folyamathoz.
- Rendben van. – A férfi elhagyta a szobát. Voldemort fenemód jó kedvvel sétálgatott a helyiségben, talán mintha pár tánclépést is lejtett volna. Boldog volt, felhőtlenül a maga sötét és gonosz módján. Már nem állíthatta meg senki. Minden sínen van és a legjobb úton halad. Más boldogság már nem is hiányzott a számára.

***

Hermione a kezében tartotta a hosszú szerződést, amit egész eddig rendben talált. Már órákon keresztül olvasta. Draco pedig azon gondolkodott, vajon tényleg ilyen hosszú volt-e ez a szerződés, amikor aláírta, de már nem emlékezett rá. Nem is firtatta sokáig a sok jogi csűrést csavarást, mert nem nagyon értett ezekhez, vagyis csak részben. Hermione viszont nála sokkal többet tudott erről.

A férfi elmélázva figyelte feleségét, és bárgyú mosollyal vizsgálta továbbra is. Hermione feszülten még mindig az írásra koncentrált. Draco elmélázva nézte felesége arcát, amint minden figyelmét erre összpontosította. Legszívesebben megcsókolta volna és a többi meg csak jött volna magától. Draco gondolatban már el is határozott mindent.
- Még mindig nem végeztél? – türelmetlenkedett Draco, s átölelte feleségét, majd egy csókot lehet a nyakára.
- Még mindig nem – próbálta lerázni magáról Dracót Hermione.
- Túl alapos vagy.
- Miért lenne ez baj?
- Nem baj, csak már mennék innen. Nem szeretek túl sokáig itt lenni - nyafogta a férfi. Hermione mosolygott, aztán egy igencsak érdekes bekezdésre akadt. Teljesen elsápadt és elkezdett forogni vele a világ. Szíve egyre hevesebben vert. Nem tudta, hogyan reagáljon. Draco finoman hozzáért Hermionéhoz, aki elhúzódott tőle. Újra elolvasta azt a részt, ami teljesen felkavarta. Azt hitte valamit félre olvasott, de a második olvasásra feketén, fehéren állt előtte az írás. Először nem is tudta hogyan reagáljon.

" Voldemrot nagyúr lemond ezen földi javak tulajdonjogáról és a szerződés elfogadása után a Malfoy család fog velük rendelkezni. A szerződő Malfoy család kijelenti, hogy a felajánlott javak ellenében, Draco Malfoy és Hermione Granger az elsőszülött fiú gyermeküket a születése után két órával Voldemort nagyúr gyámsága alá helyezik, lemondanak minden szülőket megillető jogukról és kötelezettségükről.

Amennyiben a szerződés elfogadása ellenére, nem kerül a fiúgyermek gyámság alá a megszabott intervallumon belül, Voldemort nagyúr élhet a Halálfaló Tanács tizenkettedik törvényével, ami azonnali családlikvidálást von maga után. Ezen felül, ha a szóban forgó gyermek lány, a szerződés érvényét veszti. A Malfoy család mentesül Voldemort nagyúr követeléseitől, abban az esetben is, ha a következő gyermek fiú lesz.

Továbbá Voldermot nagyúr ezúton nyilatkozik arról, hogy ebből a házasságból született további gyermekek semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem részesülnek, továbbra is aranyvérűnek tekinthetőek, valamit örökölhetik a Malfoy család jogait és vagyonát. A gyermekek teljes jogú védelmet élveznek, és nem kötelezhetők halálfalói tevékenységre."

Hermione keze megremegett és ösztönösen a hasára tette a kezét. Aztán mérhetetlen düh öntötte el, s legalább harmadszor futotta végig a szöveget. Miért tette ez vele Draco? Kisemmizte, megalázta és felhasználta, pont olyan amilyennek gondolta, a szerelem pedig csak álca volt. A saját gyerekét pedig feláldozta Voldemortnak – tudatosult Hermionéban.
Elfehéredett arccal állt a férfi előtt, aki felforgatta, s romba döntötte az életét. Draco ellenben semmit sem értett Hermione viselkedéséből, már éppen azon volt, hogy újra karjába vegye kedvesét, amikor ő eltaszította magától.
- Ne merj hozzámérni! – kiáltotta hisztérikusan Hermione, majd pálcát rántott.
- Mi a baj?
- Utolsó, alávaló, szemét görény! Hogy írhattad alá ezt a szemetet? – Lobogtatta a férfi előtt a pergament, aminek minden szava súlyos kötelezettséget hordozott.
- Miről beszélsz? Semmi sem volt benne, ami ártott volna nekünk. Hidd el nekem! Már többször átnéztem apámmal.
- Igen? Akkor mi ez a kitétel, hogy az elsőszülött gyerekünket amennyiben fiú, átengeded ennek az alávaló kriptaszökevénynek? – hördült fel a nő dühösen.
- Ilyen nem volt benne – állította Draco.
- Akkor ez mi a frász itt? – kiáltott újra hisztérikusan, majd eleredt a könnye.
Draco átvette a szerződést, hogy saját maga is meggyőződhessen erről a kitételről. Ez biztosan nem volt benne és erre a nyakát merte volna tenni. Soha nem írt volna alá ilyesmit. Ehhez Voldemortnak nem volt joga, még a halálfaló törvények sem engedtek neki ekkora szabadságot.
- Eladtad a saját gyerekedet! – őrjöngött továbbra is Hermione. – Hogy tehettél ilyen szörnyűséget? Tudtam, hogy gyűlölsz valahogy a szíves mélyén még mindig, de őt miért akarod bántani?
- Én nem ezt írtam alá. Nem hiszed, hogy most, amikor majdnem kihalóban van a Malfoy család legtisztább ága, akkor felajánlom a saját gyerekemet? Eszednél vagy? Nem bizonyítottam eléggé, hogy szeretlek téged? Szerinted én nem akartam annyira a gyereket, mint te?
- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz-e nekem?
- Onnan, hogy szeretlek! – üvöltötte Draco. – Soha nem áldoználak fel a Nagyúrnak sem téged, sem a gyerekünket.
Hermione leroskadt egy székre, majd csendesen pityeregni kezdett. Draco letérdelt elé. Ő is azt érezte, amit a felesége. Ennél rosszabb helyzetbe nem is kerülhettek volna. Draco érezte, hogy van valami csavar ebben az egész szerződésben, de még álmában sem gondolta volna, hogy saját gyermeke lesz az ár, amit Voldemort tőle követelt.
- Mit fogunk most csinálni? – kérdezte elkeseredetten Hermione.
- Fogalmam sincs. El kell menned innen. Nem akarom átadni a fiamat, egy ilyen megátalkodott gyilkosnak.
- Nem mehetek el, Draco. Benne van a szerződésben, hogy ha elmegyek, és nem adom át a gyereket, akkor kiirtják a családodat. Nem akarom más emberek halálát, sem a tiédet, sem a családodét. És hidd el, ebben a pillanatban ez az egyetlen dolog, amit irántad érzek.
- Édes Merlin! – szólalt meg Draco. – Miért pont velünk történik ezt?
- Miért? Hülye vagy, Malfoy, ha erre nem jössz rá. Szinte száz százalék az esély, hogy fiunk lesz, mert a családodban már több generációra visszamenőleg csak fiúk születtek elsőszülöttként. Ennek a szemét, alávaló dögnek meg valamiért egy fiúra van szüksége. Megjelölt, kiválasztott, mágiát alkalmazott rajtam, és vért cseréltünk ezáltal a gyerek több varázserőt, na meg Mardekár vérvonalát fogja örökölni. Tudta ez a szemét, mit miért csinál. Te voltál a célszemély, aztán, amikor nem vetted feleségül azt a némbert és te rám találtál, akkor teljessé vált a terve.
- Fogalmam sem volt erről – mondta Draco és át akarta ölelni Hermionét. – Higgy nekem! Soha nem írom alá ezt a szemetet, ha tudom, hogy ez is benne lesz.
- Ne érj hozzám! – söpörte félre a férje kezét Hermione.
- Tudod, hogy szeretlek – bizonygatta síri hangon.
- Ez már cseppet sem számít – zokogta a lány, majd elfordult Dracótól. Nem bírt ránézni, forgott vele a világ és alig bírta feldolgozni ezt.
- Miért? Azt hiszed, csak elhitettem veled az egészet azért, hogy velem legyél és gyereket várjunk? Ismerhetnél már ennyire! – kiáltotta kétségbeesetten Draco. Lesöpörte az asztalon lévő vázát, ami apró darabokra tört.
- Hiszen nem ismerlek. Egy mardekáros hazudozó voltál mindig is! Rátámadtál a barátaimra, harcoltál ellenük, talán némelyiket még meg is ölted. Nem tudok neked hinni többet. Megszülöm a babát, aztán elmegyek.
- Ne tedd ezt velem, Hermione! – könyörgött Draco. – Szükségem van rád!
- Nekem meg nincs sem rád, sem a családodra szükségem. Jobb nekem egyedül. Gyűlöllek!
- Kérlek, ne mondd ezt nekem!
- Elég volt ebből az egészből. Azt hittem, végre a sok rossz után valami jó következik, de ez még sokkal rosszabb, mint sárkányhimlőben meghalni egy sötét erdőben egyedül.
- Kérlek, higgy nekem! Nem akarlak elveszteni.
Hermione könnyei megállás nélkül folytak. Átélt már sok rossz dolgot, de ez volt mind közül a legszörnyűbb és a legrosszabb. Már nem bízhatott meg senkiben. Minden, ami körülötte volt, csak hazugság, nem tud még menekülni sem. Álom ez az egész, amiből csak most ébredt fel.

Hirtelen éles fájdalom hasított belé, majd ösztönösen a hasához kapta a kezét. Lecsukta a szemét és némán tűrte a görcsöt. Mély levegőt vett, lassan kifújta, aztán megint érezte a fájdalmat. Hermione tudta mit jelent ez. Eljött az idő, a baba hamarosan meg fog születni. Korábban, mint várták, de ez most már nem számít.
- Baj van? – kérdezte Draco, amikor meglátta Hermione eltorzuló arcát.
- Hagyj békén, és ne érj hozzám!
- De Hermione…
- Elegem van belőled, Malfoy! – kiáltott, majd újra zokogni kezdett a fizikai és a lelki fájdalomtól is.
- Ne csináld ezt!
- Miért? Te eladhatod a gyerekünket, én meg nem mondhatom, hogy hagyj végre békén?
- Szeretlek!
- Én már nem szeretlek téged és tűnj el a közelemből! – Hermione már nem tudta titkolni, hogy megkezdődtek nála a fájások.
Draco teljesen kétségbe volt esve. Fogalma sem volt, mit tegyen. A düh teljesen átjárta az elméjét. Meg akarta gyilkolni Voldemortot és végre véget vetni ennek az egész helyzetnek. Hermione fájdalma az övé is volt, még akkor is, ha ezt Hermione nem volt képes elfogadni.
- Miért nem mész el inkább? – kérdezte a lány, miután egy kis levegőhöz jutott.
- Nem megyek innen sehova.
- Pedig jobb lenne.
- De nem akarlak elhagyni.
- Ahh, hagyj békén! – mondta eltorzult arccal a lány. – Egyébként örülhetsz, elkezdődött a szülés.
Draco kétségbeesetten nézett felesége szemébe. Nem bírta tovább, ki kellett menni a helyiségből. Tudta, hogy ezzel hibát követ el, viszont meg kellett tennie.
Hermione kétségbeesetten felzokogott, s meg kellett kapaszkodnia az egyik fotelban. Egyedül a fizikai fájdalom nem engedte, hogy teljesen összetörjön. Máshogy képzelte el ezt az egésze, a boldog család valójában csak egy illúzió volt számára. Rémület lett úrrá rajta, amikor meglátta a vörös vércseppeket a hófehér szőnyegre cseppenni.

hozzászólások: 0