35. fejezet
A végső csapás

Voldemort izgatottan hajolt a fortyogó üst fölé, melynek a gőze teljesen elbódította. A szokásosnál több és erősebb erősítő főzetet használt fel, ettől pedig nagyon jól érezte magát, pontosan úgy, ahogy egy ereje teljében lévő harminc éves férfi. Egyetlen egy gondolat járt az eszében: nemsokára teljesül minden vágya. Sátáni kacajt hallatott, de hirtelen elkapta egy köhögési roham. Köpött egyet, aztán, nem törődött vele, és folytatta tovább a kacagást. Már nem érdekelte, hogy pihennie kellene még. Egyedül a célja elérése éltette, semmi pénzért sem akart megállni.

Micsoda felemelő, csodálatos nap volt ez! A tomboló viharnál fenségesebb, elemibb időjárást el sem tudott volna képzelni a mai napra. Újjászületés – csak ez a szó kavargott bomlott elméjében. A hatalom édes íze teljesen megrészegítette. Sorra vette a terveket, intézkedéseket, amiket be fog vezetni. Sokkal inkább kizsigerel mindenkit, mint ahogy eddig tette. Bellatrixot újra visszahívja, és fiatalabbá teszi. A gyerekét pedig majd hűséges alattvalójának neveli majd. Merlinre micsoda lehetőségek előtt áll! Nincs több reuma, nincs több ránc, nincs több gyengeség. Az örök élet lesz az, ami neki megadatik.
- Nagyuram! – jött be egy halálfaló a terembe. A férfi alázatosan meghajolt a Sötét Nagyúr előtt, de alig tudta palástolni a meglepettségét. Sokkalta jobb színben és erősebbnek látta a Nagyurat, mint máskor.
- Igen? – törte meg a néma csendet kérdésével.
- Minden készen áll a varázslat elvégzésére.
- Nagyon helyes!
- Megszületett már a gyermek is.
- Malfoy úton van már vele? – kérdezte érdeklődve. – Ugyan nem akartam először engedni a szentimentális kérésének, de talán jobb is így.
- Természetesen.
- Szólj azonnal, ha megérkezett!
- Mindenképpen, Nagyúr. – Azzal a halálfaló elindult kifelé a teremből. A gyűlölet egyből feltámadt benne ez iránt az undorító pondró iránt, akinek az imént a kedvében járt. Tudta, hogy ez a nap lesz az utolsó, amikor élve látja, de nem bánta. Meg fog tőle szabadulni a varázsvilág, ebben teljes mértékben biztos volt. Így kell ennek történnie, nem szabad Voldemortnak továbbra is életben maradnia.
Végighaladt egy fáklyákkal megvilágított folyosón, majd hátranézett, hogy figyelik-e és egy kis mellék járaton eltűnt a szem elől.
- Már készülődik – suttogta a sötétségbe.
- Rendben – válaszolta Ron, aki éppen akkor mászott elő a rejtekhelyéről, immár a saját alakjában. – Megkapta a főzetet?
- Igen, de többet vett be belőle, mint máskor.
- A szentségit! – morogta a férfi.
- Szóljak…
- Nem, nem – vágott gyorsan a szavába. – Jobb, ha nem tud erről. Bár már szerintem mindegy ennek a csótánynak. Malfoy hamarosan megérkezik a kicsivel, és akkor elkezdődik.
- Jól van.
- A többiek készen állnak. Szinte alig maradt híve ennek a rohadéknak, de még mindig komoly erőt képviselnek – mondta Ron.
- Remélem, felkészültek a többiek.
- Készen állnak.
- Malfoy mikor ér ide?
- Talán negyedórán belül. Harryvel együtt fognak idejönni.
- Ugye nem hátrál meg? – tette fel azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta a férfit.
- Nagyon remélem, hogy nem. Nem gondolhatja meg magát pont most, őrültség lenne és egyet jelentene egy halálos ítélettel.
- Akkor bízzunk benne, hogy nem a vesztünkbe rohanunk.
- Merlin adja, hogy így legyen, Blake – helyeselt Ron.
- Nem hátrálunk meg.
- Most mennem kell. Ellenőrzöm még a keleti alagútban lévőket.
- Rendben. Én visszamegyek és előkészítem a terepet a többieknek.
- Később találkozunk.
- Nagyon remélem. – Azzal Blake nevű férfi tovább indult az alagútban. Céltudatos volt és elszánt, bármi áron képes lett volna megölni Vodemortot. S neki is volt egy terve arra az esetre, ha Potterék kudarcot vallanak.

***

Hajnalodott, de sűrű fellegek takarták el az eget. Szörnyen zuhogott az eső, amikor Draco megérkezett a Nyúzott Macska nevű fogadóba. Elcsigázva hadart el egy-két varázslatot, hogy megvédje a fiát és magát az esőtől. Még mindig szorosan ölelte magához a kisbabát, aki csendesen szunyókált az esőtől védett takaróban. Draco bekopogott a hátsó ajtón. Ginny, mintha csak megérezte volna, egyből megjelent az ajtóban és azonnal beengedte.
- Szóltak, hogy hamarosan itt leszel.
- Igyekeztem, ahogy tudtam.
- Fáradtnak látszol – szólt Ginny.
- Igen... De van ennél nagyobb bajom is.
- Hermione?
- A körülményeket tekintve... jól van. Már ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Talán egyszer meg is bocsát nekem.
- Hidd el, nem lesz semmi baj! – szorította meg a karját Ginny.
- Remélem – mondta Draco, de nem akart többet erről beszélni.
- Add egy kicsit át nekem a babát, és ülj le! – Draco némán engedelmeskedett. Nem volt kedve vitatkozni, sőt amikor Ginny visszajött egy pohár vajsörrel, azt sem utasította vissza. Dracót egy kicsit talán meg is nyugtatta a gondoskodás. Ginny gyakorlatát soha nem kérdőjelezte volna meg.
- Hogy fogjátok hívni?
- Egyelőre még nem tudom.
- Ha ennek vége majd ... – aztán elharapta a mondatot. – Sajnálom, Draco.
- Kérlek, ne beszéljünk erről.
- Azt hiszem, adok rá valami ruhát, nehogy megfázzon.
- Rendben – szólt Draco gépiesen. Harry éppen akkor jött be az ajtón, amikor Draco teljesen kiürítette a poharát. A férfi megrökönyödött Draco arckifejezésén. Most már nem kételkedett benne, hogy tényleg tiszta érzéseket táplál Hermione iránt. Egy gonosz, halálfaló férfi sem szenvedne egy nő és gyermeke iránt így. Draco megtörten, görnyedt háttal ült az asztalnál.
- Már vártalak – szólt oda a férfinak, aki egyből megkeményítette a vonásait, és elrejtette azt a mérhetetlen fájdalmat, amit ma átélt.
- Tudom – mondta fásultan Draco.
- Ne kérdezzek semmit?
- Inkább ne. Ha tudod milyen szeretni valakit, és fájdalmat okozni neki, akkor magadtól is rájössz, hogy mi történt.
- Meg fog neked bocsátani – jelentette ki határozottan Harry, majd leült Draco mellé.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. Most mi a terved Potter? Hol kezdjük?
- Tíz perc múlva indulunk. De hol van a…
- A baba? A fiam?
- Igen.
- Ginny elvitte felöltöztetni.
- Csak úgy elhoztad, amikor megszületett? – nézett rá meredten Harry.
- Mi mást tehettem volna az istenit? – csapta le az asztalra a poharát, ami össze is törött. – Belecsavartam egy takaróba és elhoztam. Közben meg hallgattam Hermione könyörgését. Fasza egy estém volt…
- Akkor inkább hagyjuk a részleteket…
- Igen, én is erre gondoltam – ült le újra Draco. Ginny eközben lejött a lépcsőn, és mosolyogva gügyögött a babának. Szeretettel ölelte magához, mintha csak a sajátja lenne. Jól belecsavarta a takaróba, nehogy véletlenül megfázzon ebben az istentelen időben.
- Már itt is vagyunk. Csodálatos kisfiú! Nyugodt, mintha tudná, hogy mire készültök.
- Köszönöm.
- Pont olyan szőke haja van, mint neked.
- Hagyjuk ezt! Most nem akarok erről beszélni – mondta Draco, de ennek ellenére átvette Ginnytől az értékes csomagot.
- Tettem néhány bűbájt a takaróra, ami melegen tartja – nézett aggódva a férfira. – Nagyon vigyázzatok magatokra!
- Mennünk kell! – szólalt meg nehéz szívvel Harry, majd Ginnyhez fordult. – Legyél készenlétben! Ha megkapod a patrónusomat, akkor menekülj a gyerekekkel együtt.
- Már mindent előkészítettünk.
- Tudom, de vegyük át még egyszer.
- Semmi szükség erre, Harry. Mi megleszünk, de ti vigyázzatok magatokra! Mindent úgy fogok csinálni, ahogy mondtad nekem. A gyerekek is rendben lesznek.
- Jól van – mondta Harry és, egy csókkal búcsúzott feleségétől.
- Gyerünk, Malfoy!

***

Hűvös, nyirkos volt az az épület, ahova Harry és Draco hoppanáltak a picivel. Ron az épület egy másik részébe ment Voldemorthoz, hogy tudassa vele érkezésüket. Harry és Draco elszántan tekintettek előre, s céltudatosan indultak el a szűk folyosón. A kopott, poros szőnyegen hangtalanul lépkedhettek. Baljóslatú csend fogadta őket. Mindketten tudták, hogy ez hamarosan meg fog változni.

Draco erősen magához szorította a kisfiát, aki békésen aludt a takaróban. Ő még nem tudta mi vár rá, de Draco remélte, hogy nem is fogja megtudni. Kész volt az életét is feláldozni érte. Hiszen még nevet sem kapott! Fájdalmat érzett, amikor Hermionéra gondolt. A kétségeit el kellett rejteni, az elméjét ki kellett tisztítania, hiszen hamarosan Voldemort színe elé járul.

Harry már abban az alakjában volt, amiben Voldemortot szolgálta éveken keresztül, ezzel megtévesztve az öreg csótányt. Oh, hogy hányszor érzett vágyat a vénség megölésre. De a tervet végre kell hajtani. A kör alaprajzú terem ajtaja felé haladtak, ahol már a halálfalók gyülekeztek. A halk duruzsolás abbamaradt, amikor meglátták a két közeledő férfit. Síri csendben simultak a falhoz, egyedül egy bíborszínű talárba öltözött férfi állt a hatalmas ajtó előtt.
- Üdvözöllek! – hajolt meg előtte az egyik halálfaló. – A Nagyúr már vár titeket. Kérem a gyereket!
- Ha egy ujjal is hozzáérsz, nem fogsz sokáig élni! – vicsorított rá Draco.
- De én vezetem a szertartást! – sipította a férfi.
- Fertőző vagy – segített Harry megoldani a helyzetet. – Nem vagy alkalmas a feladatra és különben is, Malfoy az apa. Az övé a megtiszteltetés.
- És ez most miért lényeges?
- Azért, te agyalágyult futóféreg, mert így kell lebonyolítani a szertartást!
- Bocsáss meg! – esedezett a férfi. Ugyan beleegyezett a helyzetbe, de kétkedve fogadta a férfi szavait. Azonban nem gyanakodott semmire sem.
- Bejöhettek – adta meg az engedélyt Ron, aki éppen akkor nyitotta ki a kétszárnyú ajtót. – De egyelőre csak a tanácsadó, Malfoy és a gyerek.
- De...
- Ne szólj bele! Ez a Nagyúr parancsa. A szertartáson van rád szükség.
- Igen is – bólintott a férfi, és többet meg sem mert szólalni. A hívek és a lázadók egymás mellett álltak, majd utat engedtek a három embernek, akik egy ajtó mögött eltűntek a látóterükből. Szinte érezni lehetett a belőlük áradó feszültséget, haragot és félelmet. Lelkük mélyén mind tudták, hogy ez a nap megváltoztatja az életüket.

Az ajtó másik oldalán Draco komoly arckifejezéssel állt, és tekintetét a szemközti falon lévő kopott falikárpitra szegezte. A csontjaiban érezte a mérhetetlen hideget a teremben, pedig a kandallóban és egy hatalmas üstben is forrt a különös bájital, aminek átható fahéj és narancs illata volt. Karácsonyi illatosítót főzet vajon Weasley ezzel az elmeháborodottal vagy mi? – ötlött fel Dracóban. Szorosan tartotta a fiát a karjaiban.

Elfogta az undor és a düh. Próbálta elnyomni ezeket, de már nem bírta visszafogni őket. Furcsamód most nem érzékelte a Nagyúr puhatolózását. Nyugalmat erőltetett az arcára. Voldemort ráérősen ült a fekete trónján, melynek fényes, fekete gránitja megcsillant a kandalló táncoló fényében.
- Már vártalak benneteket – mondta mohón, és leszállt a trónusról. Draco kifejezéstelen arccal nézett rá, majd meghajolt. Sokkal erősebbnek látta, mint eddig bármikor, de inkább csak fizikai erőt érzett ellenfelében. A mérgezett erősítő főzet hatása – gondolta magában. Még szorosabban ölelte magához a babát, aki nyöszörögni kezdett a takaróban.
- Milyen szépen összegyűltünk így négyesben, nincs igazam? A legjobb tanácsadóim és a legjobb halálfalóm. Vagyis nem a legjobb, de a céljaim eléréséhez éppen eleget tettél, Malfoy.
- Köszönöm, Nagyúr! – biccentett, bár hangjában semmi alázat nem volt.
- Ezért a kis vakarcsért kímélem meg egyedül a nyomorult életedet – mutatott csontos ujjával a takarócsomagra.
- Hálás vagyok érte, Nagyúr!
- Oh, valóban? Többet jelent neked az életed, mint egy gyerek, aki vér a véredből?
- Sokat jelent számomra a hűség – őszinte volt, de egyáltalán nem abban az értelmezésben, amit Voldemort gondolt.
- Hűség? Ugyan már, Malfoy, nem hiszed, hogy ezt elhiszem? A hűség csupán egy szó, aminek számomra semmi értelme. Szükségem volt rád és a többiekre, bár mostantól többé nem szorulok senki segítségére. De ez most mindegy is. Ez a nap lesz a felemelkedésem nagy napja! – kacagott, mint egy félőrült, s egy újabb köhögés roham kezdődött. Harry szúrós tekintettel nézett Ronra, aki csak megvonta a vállát.
- Nagyuram, ne erőltesd meg magad! – mondta Harry hirtelen. Mielőtt idő előtt kipurcannál, te rohadék – tette hozzá magában.
- Ugyan már, soha nem voltam ilyen jól. Duzzadok az erőtől – közölte megrészegedve saját boldogságától.
- De még valami baja lesz.
- Ne viselkedj úgy, mint egy kotlós, mert megátkozlak! – kiáltott rá Voldemort, majd pálcát rántott. – De lehet, hogy egy kis párbaj jót tenne az idegeimnek. Nincs senkinek sem akkora hatalma, hogy engem megállítson.
- Erre én nem vennék mérget – mondta Harry. A három férfi egymásra nézett és egyből tudták, eljött az idő a cselekvésre. Harry és Ron visszaváltozott eredeti alakjába. Voldemort eközben arcára döbbenet ült ki, de azonnal előkapta a pálcáját.
- Crucio! – ejtette ki a főbenjáró átkot, és nem történt semmi. Voldemort összeráncolta a homlokát. Ilyen még soha sem fordult elő vele. Mi történhetett?
- Crucio! – mondta ki még egyszer. Mintha csak egy egyszerű szót mondott volna ki. Nem volt sem ereje sem, pedig ő érezte magában a mágiát. Ő Mardekár Malazár vére, nem vesztheti el az erejét!
- Avada Kedavra! – üvöltötte. Hatástalan volt. Voldemort halálsápadt lett.
- Na, szóval neked van a legnagyobb hatalmad? – mosolyodott el kajánul Harry.
- Te átkozott. Mit tettél velem? – kiabálta halálra vált arccal.
- Csak azt, amit érdemeltél.
- Dögölj meg! – mondta hidegen Voldemort.

Azzal hisztérikus kacagásba kezdett, közben pedig újabb varázsigéket mormolt, ám egyik sem tudta működésbe hozni a varázspálcát. Aztán gondolt egyet, és a varázseszközt Harry felé dobta, akinek ezzel cseppet sem tudott ártani. Újra felkacagott, s egyszeriben nevetése átcsapott köhögési rohamba.

Ez már nem múlt el olyan könnyen, sőt egyre rosszabb és rosszabb lett. Hörögni kezdett és az éltető levegő még nehezebben jutott el a tüdejéig. Tehetetlenül állt a terem közepén, ahol ellenségei vették körül. Szúrt a mellkasa, egyre homályosabban látott, zsibbadt minden tagja, izzadni kezdett. Térdre rogyott, s nevetett tovább. Végül egy arcára fagyott mosollyal elterült a poros márványpadlón.

Draco, Ron és Harry kivont pálcával, megkövülten néztek rá. Ilyen könnyedén meghalt volna? Évek óta erre vártak és most egyikük sem hittel el, hogy vége van. Itt fekszik a kor legnagyobb fekete mágusa, akinek elfogyott minden ereje. Először Ron mert megmozdulni, és közelebb menni hozzá. Megrugdosta a magatehetetlen testet, majd ellenőrizte a pulzust. Voldemort semmi életjelet nem adott többet.
- Basszus, ez meghalt! – jelentette ki Ron kicsit ijedten.
- Biztos, hogy nem ájult el? – kérdezte Draco. Harry elmondott egy varázslatot és átvizsgálta az életjeleket. Egyetlen egyet sem talált. Voldemort Nagyúrnak befellegzett.
- Úgy tűnik, halálra röhögte magát.
- És most mihez kezdjünk? – tette fel a fogós kérdést Ron.
- Nos, mivel a te hibád az egész, neked kell kitalálni valamit.
- Nem csináltam semmit – ellenkezett Ron. – Jó, talán egy kicsit megcsúszott a kezem akkor is, amikor a kígyóméreg adagot tettem bele a főzetbe. Bár ezt már nem mondtam el Pitonnak.
- Mondtam én! Igaza volt a Denevérnek, amikor azt mondta, hogy csapnivaló bájitalkészítő vagy. Te nyírtad ki ezt a férget!
- Jó, jó, de amúgy is ez volt a terv – vonta meg a vállát Ron. – Nem értem mit sipákolsz itt nekem, mint egy partra vetett sellőlány. Végre vége van, finito, kampec. Menjünk haza és igyunk egy kupával a vajsörből.
- Jaj, Merlin! És mi lett volna akkor, ha nem most hal meg? Mindegy, találjunk ki valamit – sóhajtott fel Harry, mintha magán érezné a világ összes terhét.
- Tényleg, Piton hol van? – kérdezte Draco.
- Elment nyaralni. Azt mondta, megoldjuk ezt mi nélküle is.
- Mocskos bőregér, mindig elhúzza a csíkot, ha egy kis munka van – morogta Ron.
- Gondolom nem számolt veled, amikor elment innen – jegyezte meg Harry epésen.
- Mi bajod van? Kinyírtuk és kész. Mit számít, hogyan? – mondta Ron, és cseppet sem kegyelet teljesen belerúgott még egyet a néhai Voldemort földi maradványaiba.
- De nem ez volt a pontos terv.
- Kit érdekel? Engem nem – vont vállat. – Évek óta nyaljuk ennek a rohadéknak a seggét. Most már végre szeretném nyugodtan élvezni az életemet.
- Te is tudod, hogyha ezt az egészet nem léptük volna meg, akkor Voldemort ereje egy kicsit sem csökkent volna. Merlinre, az életben nem halt volna meg!
- Most mi bajod van? Azt, hogy nem te végeztél vele, hanem én?
- Jaj, ugyan már! Mindenki szívesen vállalta volna, hogy megölje ezt a futóférget.
- Akkor nyugodj már meg Merlint szerelmére!
- Elég! – szólt közbe Draco. – Azt hiszem, nekem van egy ötletem. Igazából kicsit elcsépelt, de szerintem be fog válni.
- Oké, Malfoy, akkor mondd el!

***

A hűséges halálfalók úgy sorakoztak fel a terem előtt, mint egy csapat farok csóváló kutya, akik arra várnak, hogy a gazdájuk dobjon nekik valamit. Észre sem vették, hogy a lázadók körülfogták őket, és csak egyetlen egy rossz mozdulat kellett volna nekik, s a következmények halálos kimenetelűek lettek volna. De nem mozdultak egy tapodtat sem, vártak a végkifejletre. Készek voltak az életüket áldozni azért, amiben hittek. Az ajtó hangszigetelt volt, és senki sem tudta, hogy mi történik bent. Feszült csendben álltak egymás mellett, és figyeltek.

Aztán megremegett az épület, és zöld fény szűrődött ki az ajtó apró repedései között. A falakról apró kövek hullottak az emberekre. Egy pillanatra kiáltások és káromkodások hangzottak fel, a tömeg egy pillanat alatt felbolydult. Hideg szél süvített végig az egész folyosón. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Egy halálos, iszonyatosan erős főbenjáró átkot alkalmaztak a gyűlésteremben. A csapat egy emberként hördült fel, s megindult a tömegben az izgatott morajlás. Vajon kit ölhettek meg? Izgatott zsibongás hallatszott, s egyből elindultak a találgatások.

Végül a hatalmas ajtó hátborzongató nyikorgással tárult fel, s egyből néma csend lett. A kiszűrődő fehér fény kicsit elvakította a tömeget. Három férfi lépett ki a teremből, de egyik sem a Nagyúr volt. Voldemort két tanácsadóját vélték látni, akik Draco Malfoyt fogták közre. A férfiak arcán leírhatatlan döbbenetet véltek felfedezni. Senki nem értette, hogy mi folyik itt. Néhányan még pálcát is rántottak.
- Voldemort Nagyúr meghalt! – zengett Draco mély baritonja. Újra felmorajlott a tömeg, főleg azért, mert Draco Malfoy kimondta a nevet. Soha senki nem tett ilyet a halálfalók közül, hiszen a név meg volt átkozva, és csak a bajt hozhatta rájuk.
- Elég, csend legyen! Voldemort meg akart győződni arról, hogy a fiam méltó-e arra az áldozatra, amit ma készültünk bemutatni. Főbenjáró átkot alkalmazott, amivel nem tudta megölni, de rá viszont veszélyes volt. Az átokheg bizonyítja, hogy a fiam győzedelmeskedett a Sötét Nagyúr felett, és a halálfalók törvényeinek értelmében ő lett az örökös. Draco félre hajtotta a takaró csücskét, hogy a többiek jobban láthassák a jegyet.
- De ez lehetetlen – mondta valaki félhangosan. Néhányan felhördültek a gyermek homlokán lévő friss sebhelyen.
- Kételkednél a szavában? Ha akarod, akkor megismerkedhetsz a legrosszabb átokkal, amit valaha kaptál – szólalt meg Harry. A halálfaló visszahúzódott a tömegbe.
- Mivel a fiam még túl kicsi ahhoz, hogy ezt a feladatot ellássa, én fogom betölteni a vezetői posztot – mennydörgött Draco hangja. A tömeg egy személyben meghajolt előtte. Draco Malfoy diadalmas mosolyt villantott, majd ismét elkomorult az arca.
- Első intézkedésem: az összes elfogatóparancsot törölni kell. Minden varázsló szabadon visszatérhet a varázsvilágba. Büntetés nélkül – Draco elégedetten nézte a döbbent tömeget, de nem hagyta abba az intézkedéseket. – Mindenki hagyja el a kúriát és ne térjen vissza ide. A következő gyűlésig senki nem kap feladatot.

Néhány halálfaló felhördült az intézkedések hallatán. Néhányan pálcát rántva rontottak rá Dracóra. A lázadók csoportja ekkor lépett akcióba, és egyből cselekedett.
Nem kellett hozzá sok idő, és néhány átok egyből leverte a hithű halálfalókat. Dracónak egyetlen átkot sem kellett kimondania, olyan hamar vége lett a felfordulásnak. Legtöbben vállvetve testükkel és kivont pálcával álltak az új vezető mellé. Aztán Draco és csapata egy biztonságosabb helyre vonultak.
- És a vén pondró testével mi lesz?
- Semmit sem – jegyezte meg Ron. – Piton azt mondta, ha kinyúlt hagyjuk ott ahol van, majd ő elintézi.
- Akkor ezt a dicsőséges feladatot meghagyjuk neki.
- Mi lesz a többiekkel?
- Zárjátok be az alagsorba azokat, akik ellenálltak. Mindenki menjen haza a családjához! – adta ki a parancsot Draco.
Nem kellett sokáig várniuk, sorra hoppanáltak a düledező kúriából. Amikor mindenki elment és kiürült a terem, Harry és Ron visszaváltozott eredeti alakjába. A vihar elült, és a nap fénye bevilágította az épületet.
- Azt hiszem, ez jó ötlet volt, Malfoy – veregette hátba Dracót Ron.
- Végre túl vagyunk rajta!
- Igen – mondta Harry, és nagyot szippantott a friss levegőből.
- És mit csinálunk most?
- Mi is hazamegyünk. Meg akarom ölelni Ginnyt és a gyereket.
- Malfoy, téged nem irigyellek.
- Ugyan miért? – kérdezte Draco.
- Neked még szembe kell nézned Hermionéval.
- Meg fog ölni – jelentette ki epésen. – Hacsak nem viszlek titeket is magammal.
- Szó sem lehet róla – ellenkezett a kér férfi.
- Talán az enyhítő körülmény, ha hazaviszem a fiunkat. Mit gondoltok?
- Így van némi remény – bíztatta Ron.
- Akkor sok szerencsét!
- Kösz. – Azzal a két férfi elhagyta a termet.

Draco egyedül maradt a picivel. Léptei visszhangot vertek a csupasz falakon, de ez nem töltötte el félelemmel, inkább földöntúli megkönnyebbülést érzett. Többet itt nem fenyegeti semmiféle veszély. Nem kell többet egyelten ember akaratát teljesítenie. Végre tehet valamit azért, hogy béke legyen és nyugalom. Eldöntötte, végleg fel fogja oszlatni a halálfalókat. Így lesz a legjobb. Meg akarta akadályozni a további tevékenységüket és óvni a fiát minden ilyesféle borzalomtól.

Draco megkönnyebbülten hagyta el a kúriát, karjában a kisfiával, aki továbbra is békésen aludt a takaróban. A férfi arcán mosoly terült szét, és torokszorító boldogságot érzett, amikor ránézett.
- Győztünk! – mondta ki halkan, és megsimogatta a baba fejecskéjét. – Gyere, fiam, ideje hazamennünk anyuhoz.
Az apró homlokon stílusosan egy villám alakú sebhely éktelenkedett, amit ő és Harry bűvöltek oda. Ugyan a kisfiú soha nem fog tőle megszabadulni, de fájdalom nélkül szerezte, és ami a legfontosabb, áldozatok nélkül. Vége egy korszaknak, és egy jobb jövő vette kezdetét.

hozzászólások: 0