36. fejezet
A jegenyefák árnyékában

Lágy szellő borzolta a fák lombjait a Malfoy kúria parkjában. Csendes és nyugodt volt a környék. Az esőfelhőknek már nyoma sem maradt. Az ég szívfájdítóan kéken ragyogott, mintha soha nem lett volna másmilyen. A smaragdzöld gyepet ezernyi apró harmat és esőcseppet borította. A reggeli fényben drágakőként izzottak. Az idő kellemes, párásan meleg, a levegő pontosan olyan, mintha lágy kezek vennék körbe és finoman simogatná az arcát.

Hermionét viszont cseppet sem érdekelte az időjárás. Teljesen elkeseredetten ült a parkban. A kimerültségtől és az erőlködéstől izzadtság gyöngyözött a homlokán. Alig pár órája támolygott ki a szobájából. Némi varázslat segítségével jutott el idáig és ugyan ezzel a módszerrel hagyta el a kúriát. Sétálni akart – legalábbis ez volt a fedőtörténet. Igazából meg akart szökni, de jelen pillanatban ezzel a hazugsággal áltatta magát. De senki sem jött utána, nem tudta, hogy az iránta érzett tisztelettől teszik-e ez vagy egyszerűen nem vették észre, hogy elhagyta a szobáját. Mindenki szívét fojtogatta a szomorúság. Hermione nem bírt már többet sírni, lelke megtörten jajongott így is, egyedül azon volt, hogy épen tartsa elméjét.

Nem kevés munkájába került eltávolítani a közeléből anyósát és Malfoy nagyit. Megígért nekik mindent, aztán ők pedig nem zavarták többet a pihenésben. Így alkalma nyílt végrehajtani a szökési tervét. Hermione végül a fájdalmak ellenére felkelt és kicsit kótyagosan próbálta kihasználni az egyedül töltött időt. Erősítőfőzet segítségével úgy tessék-lássék formába hozta magát. Azonban ez nem volt elég, és sajnos nem jutott messzire. Már legalább egy órája itt ült egyedül. A kúriához vezető utat szegélyező jegenyefák tövében meg kellett pihennie. Erőtlennek és elcsigázottnak érezte magát. Újra ugyanolyan megalázottnak érezte magát, mint amikor először ide hurcolták.

Kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Sírni szeretett volna, de nem maradt már több könnye. A fájdalom és az üresség érzése elvette minden erejét. Nem volt elég a fájdalom, amivel eddig meg kellett küzdenie? Eszközként használták, és feláldozták a gyermekét. A soros kegyetlen- gondolta keserűen. Draco elárulta a gyermeküket, őt és a szerelmüket. Ezek után nem lehetett közös jövőjük sem. A csalódás enyhe kifejezés volt, amit most érzett.

Megint csak bujkálni fog Draco és Voldemort elől. Mégis mi mást tehetett volna? Játssza el az odaadó feleség szerepét, mintha nem történt volna semmi? Túlságosan kemény volt ahhoz, hogy ezt meg tudta volna tenni. Egyszerűen nem akarta elfogadni a neki felkínált sorsot, nem bírta volna elviselni. Elcsigázva próbált felkelni, de végül fáradtan dőlt neki a hatalmas fának. Legjobb lett volna, ha véget vet ennek az egésznek most itt a jegenyefák árnyékában.

Észre sem vette, hogy lassacskán tejfehér köd lepte be a tájat. Hermionénak furcsa érzése támadt, de nem ijedt meg. Valahogy minden rossz gondolata elszállt és a szívet tépő fájdalom is mintha tompa sajgássá szelídült volna. Egy kislány alakja jelent meg a közelben, s vidáman kacagva haladt végig az úton. Szőke haja vidáman repkedett a gyenge reggeli szélben. Nevetett, úgy mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A kislány Hermione elé táncolt majd megszólalt:
- Ne legyél szomorú! – a hangja földöntúlian csengett.
- Próbálok – mondta erőtlenül.
- Nem szabad elszöknöd. Én egyszer megpróbáltam, de nem lett jó vége – távolba révedt a tekintete.
- Ki vagy te? – A szellem alakja világosodni kezdett és Hermione igazibbnak látta, mintha tényleg élő lenne.
- Ne menj el, kérlek! – könyörgött neki a lány.
- Talán igazad van. De így nem tudok itt maradni – suttogta a boszorkány őszintén.
- Draco hamarosan itt lesz – mosolyodott el a névtelen gyermek.
- El kell mennem innen.
- Nem engedhetlek el! – A kislány erősen magához szorította Hermionét, aki nem tudott sehova sem menni.
- Nem akarok itt maradni. Engedj el!
- Itt kell maradnod – mondta a lány, majd hírtelen teljesen eltűnt Hermione karjából. A lány nem értett semmit sem és teljesen kétségbe volt esve. Közben a táj kitisztult, a köd nyomtalanul eltűnt. Hermionénak fogalma sem volt arról, hogy mit csináljon. Eszébe sem jutott varázsolni, mert akkor egyből észrevették volna a többiek. Viszont fizikai fájdalmat nem érzett, mintha eltűnt volna. Pedig nem sokkal ezelőtt alig tudott megmozdulni. Nem sok ideje volt ezen gondolkodni, mivel a lábai megmakacsolták magukat, mintha odaragadtak volna a talajhoz. Rengeteg dologgal találkozott már életében, viszont ilyen helyzettel még nem.

Miközben az esélyeit latolgatta Draco nem messze hoppanált tőle. A férfi szíve nagyot dobbant, amikor meglátta Hermionét. A felesége viszont mérhetetlen gyűlölettel nézett a férjére. A ruhája ujjából a tenyerébe csúszott a varázspálcája. Elszántan nézett a férfira, minden gyűlöletét összeszedte, s megfogalmazódott benne az a szörnyű átok, amivel kiolthatta az életét. A hirtelen jött gyűlölet elhomályosította a józan ítélőképességét. Hermione lábai engedelmeskedtek és elindult a férfi felé.

Draco számított Hermione reakciójára és a biztonság kedvéért ő is kivont pálcával közeledett felesége felé. Eközben a takaróba bugyolált fiúk is felébredt. Draco magához szorította a kisfiút.
- Mit csinálsz itt, Hermione? – kérdezte Draco, amikor a közelébe ért. Aggódva nézett végig Hermionét, arca még mindig kicsit fénytelen volt. – Nem kéne pihenned? Biztosan nem teszel jót magadnak.
- Hagyd, hogy elmenjek, Malfoy! – sziszegte a lány, és kivont pálcáját Dracóra szegezte. – Nincs itt semmi keresnivalóm.
- Ne beszélj szamárságokat, Hermione! – fedte meg fáradtan. – Kérlek, beszéljük meg és elmondok mindent.
- Elmegyek! – jelentette ki határozottan. Draco eközben egyre közelebb ment hozzá, már egyáltalán nem félt attól, hogy megátkozzák.
- Nem mész sehova – jelentette ki Draco ellentmondást nem tűrő hangon és egyből a lány kezébe adta a takaróba csomagolt kisfiút, aki panaszosan nyöszörögni kezdett. Hermione döbbenten nézett rá, de Draco nem törődött vele, csak feleségére terítette a fekete köpenyét, nehogy megfázzon.
- Beszélnünk kell! – szólalt meg a férfi. – Tudom, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, de azt hiszem, el kell mondanom neked pár dolgot. Gyűlölsz engem és igazad van. Azonban tisztáznunk kell mindent. – Hermione eközben óvatosan felhajtotta a takarót és megpillantotta a kis arcocskát. Egyből könnybe lábadt a szeme. Ennél gyönyörűbb arcot még soha nem látott. Félve hozzáért egy kicsi szőke hajtincshez, aztán meglátta a villám alakú sebhelyet. Egyből dühbe gurult.
- Mi a fenét csináltál a fiammal?
- Hol marad az örömteli fogadtatás? Semmit sem csináltam vele. Bántani egy gyereket? Jó, elismerem, hogy kockára tettem az életét, de épségben visszahoztam.
- Jobban is megválogathatnád a szavaidat – csattant fel iszonyat dühvel.
- Mindent elmagyarázok, csak gyere be velem a kúriába.
- Nem megyek veled sehova.
- Miért nem bírsz egyszer nem veszekedni velem? Nem kell aggódnod, semmi baja nincs a fiunknak.
- Akkor miért van átokhege? És elárulnád, miért beszélsz így félvállról erről a nyilvánvalóan fontos dologról, mint a fiunk élete.
- Harry és én bűvöltük oda – mondta lazán. – Nincs semmilyen jelentősége.
- Harry?
- Harry Potter, a barátod és vöröske Ron Weasley. Nem mondhattam el neked, hogy élnek a biztonságod érdekében. Itt laknak a közeli faluban. Egy ideje már terveztük Voldemort megölését. – Draco hanyagul vonta meg a vállát, s elindult a kúria felé, kétségek között hagyva Hermionét, aki kénytelen volt követni őt.
- Mi a fene történt ma? – szólt utána. – Ajánlom, hogy végre avass be! Én csak annyit láttam, hogy elviszed és feláldozod a közös gyerekünket egy pondrónak.
- Lényegében csak annyi, hogy Voldemort meghalt – közölte szintén félvállról, mintha ez amolyan mellékes információ lenne.
- Micsoda? – hüledezett Hermione.
- Már évek óta tervezzük a hatalma megdöntését. Most sikerült.
- Ahhoz képest nagyon lazán adod elő az egészet, mintha egy kis kiránduláson lettetek volna, nem gondolod, hogy egy kicsit több információt kellene közölnöd? – sziszegte iszonyatos dühvel.
- Mit szeretnél tudni? – fordult vissza Draco és mosolyodott el kajánul.
- Ugye nem bántotta a kicsit?
- Nem engedtem, hogy hozzányúljon – komorodott el Draco arca. – Inkább temessenek el élve, minthogy Voldemort egyszer is hozzányúljon a fiamhoz.
- Oh, Istenem – mondta Hermione, majd elsírta magát, közben pedig tétova mozdulatokkal ringatni kezdte a kisgyereket, aztán suttogva így szólt: – Nem hittem volna, hogy valaha láthatlak.
- Ne sírj, semmi baj nincs! – ölelte át őket Draco és boldogabbnak nem is érezte magát, mint eddig bármikor. Végre együtt vannak, és többet soha nem válnak el egymástól. Egy új korszak kezdődik most el mindhármuknak. De az eszébe sem jutott, hogy Hermionét cseppet sem könnyű meggyőzni, mint ahogy idefelé úton gondolta. A nő nem nézett Draco szemébe, csak fia kötötte le minden figyelmét.
- Miért nem mondtad el ezt nekem? – szólalt meg hidegen, s tolta el magától férjét és vádlón a szemébe nézett.
- Mert nem akartam neked még több fájdalmat okozni. Nem mondhattam el, hiszen akkor még nagyobb veszélyben lettetek volna. Persze nem tudtam mindenről. Ez az egész terv a gyerekünkkel Harryék degenerált ötlete volt. Csak az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy mit terveznek. Aztán, amikor már késő volt, és nem volt idő másra csak cselekedni. Féltem. Minden percben a sarkamban voltak, és bárki Voldemort hívei közül, ha bárki megtudta volna, hogy ez egész hazugság, akkor kiirtottak volna minket. Inkább próbáltam megoldani az egész helyzetet egyedül. De amikor megtudtam, mit terveznek velünk…
- Szóval nem tudtad, hogy Harry mit tervez?
- Merlinre mondom, kedves, nem tudtam. Előbb öltem volna meg azt a rohadékot, minthogy egy ujjal is hozzátok nyúljon. Még mindig nem tudok mindenről, de annyit igen, hogy minden akkor gyorsult fel, amikor Voldemort a vérét adta neked. Harry adta be neki a mesét erről, hogy csak így születhet neki utódja, aki továbbviszi a Mardekár vérét. Ennek az egésznek volt egy kis valóságalapja. A családi szellemünk mesélt egyszer Mardekár Malazárt sújtó átokról és az öregasszony jóslatáról.
- Igen emlékszem a történetre – mondta Hermione halkan.
- Voldemort már évek óta kereste azt a személyt, akinek átadhatja a vérét. Nem tudom miért pont rád esett a választása. Talán, mert te tudtad, hogy ő is csak egy félvérű varázsló. Emlékszem, amikor ezt az emléket kitörölte az elmédből, aztán megvágta a csuklódat. Egyre öregedett, és már akkor sem volt neki túl sok hátra. Mindennap méreggel kevert erősítőfőzetet itattak vele. A lényeg különösképpen az volt, hogy téged mindenféleképpen aranyvérűként tartsanak számon. A vérmágia különben is bonyolult.
- És hogy kerül a képbe a fiunk? – kérdezte Hermione hidegen. Még mindig nem tudta felfogni azt, amit Draco mondott neki. Becsapottnak érezte magát, és ezen fogalma sem volt, hogy mi változtathatott. Draco mélyen a felesége szemébe nézett és folytatta a magyarázkodást:
- Egy másik – Harry által kreált – jóslat szerint, szüksége volt egy gyermekre, a vérével megjelölt asszonytól, hogy örök élete legyen, és soha ne árthasson neki senki sem. Persze akkora már annyira megbomlott az agya, hogy mindent bevett, amit mondtak neki. A varázsereje is egyre kevesebb lett, de ez sem tűnt fel neki. És amikor megjelentünk a gyerekkel már mindet elvesztette, aztán előttünk esett össze és meghalt.
- Miért kapta a kicsi az ál átokheget?
- A hívő halálfalók miatt. Ugye nem gondoltad, hogy mindjárt minden jóra fordul? Fokozatosan kell megreformálni a varázsvilágot. Azt kellett elhitetnünk velük, hogy tisztességes harc volt, és Voldemort úgy járt a fiunkkal, mint Harryvel. Azzal a különbséggel, hogy ő lett ez által a vezető.
- Micsoda?
- A fiunk a halálfalók új vezetője – jelentette ki Draco szemrebbenés nélkül.
- Ugye most csak szórakozol velem? – vonta kérdőre Hermione és még erősebben magához szorította a kicsit.
- Nem. Addig, amíg elég idős nem lesz, addig én fogok a helyén ülni és aztán átadom neki a lehetőséget.
- Meg vagy őrülve?
- Nem. Jelen helyzetben, ez a legokosabb megoldás. Csak fokozatosan tüntethető el Voldemort összes szörnyű intézkedése, és elképzelhető, a fiunknak jut majd a feladat, hogy békét teremtsen. Most csak radikális harcok árán vívhatnánk ki a békét, de nem vagyunk hozzá elegen.
- Egyáltalán felfogod azt, hogy mit mondasz? Az én fiamból nem csinálsz sem őrültet, sem halálfalót.
- Eszemben sincs megnyomorítani a saját véremet. Hogy hiheted ezt rólam?
- Jelen pillanatban bármilyen rosszat képes lennék elhinni rólad, Malfoy.
- Nem akarok ártani a fiamnak. Nem fog semmiben sem hiányt szenvedni. Úgy fogunk élni, mint egy rendes család.
- Elég baj, hogy az apja egy alávaló halálfaló – köpte a szavat Hermione. – Pontosan ilyen életet nem akartam neki. Azt hittem...
- Nézd, ha életben maradt volna a Nagyúr és nem lett volna a szerződés, akkor szerinted lenne más választása?
- De így még az előtt csináltál belőle halálfalót, hogy egyáltalán tudna róla mit is jelent ez.
- Nem olyan értelemben lesz halálfaló.
- Ugyan, Draco! Megvan benne is az a képesség, hogy rossz legyen, hiszen a te családod génjeit is hordozza. Én minél távolabb akarom tartani őt a sötét oldaltól.
- Nem lesz semmi baja. Bízz bennem és együtt megoldjuk ezt a helyzetet is! – mondta Draco őszintén. Eszébe sem volt egy csapat gyilkos közelébe engedni a fiukat. Csak egyelőre még maga sem tudta, hogy neki sikerül-e őket örökre eltüntetni vagy ezt a feladatot hagyja rá örökösére.
- Amíg a fiamat akarod a Halálfalók élére ültetni, addig nem bízom meg benned – jelentette ki határozottan Hermione.
- Nem lesz semmi baj, ígérem!
- Jaj, Draco! – mondat Hermione csüggedten. Karjában a kisfiúval továbbra is Dracót fürkészte. Olyan képtelennek tűnt ez az egész történet. Összeszedte minden erejét és megszólalt: – Fogalmad sincs mit éltem át. Azt hittem nem élem túl, amikor elvitted őt. Csoda, hogy egyáltalán megőriztem az ép eszemet és most képes vagyok racionális döntéseket hozni. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Soha nem bocsátom ezt meg neked! Majdnem belehaltunk mind a ketten ebben az átkozott tervetekbe. Dróton rángattatok mindannyian és ezt nem fogom tovább tűrni. Te sem bíztál bennem, a képességeimben. Rád bíztam magam, szerettelek, de ennek most vége. Nem bírok tovább együtt lenni veled. Azt hiszem az a legjobb, ha elmegyek innen. Nem tartozom ide és a kicsi sem.
- Kérlek, gondold át ezt! – kezdte békítőleg Draco.
- Nekem többet jelent a fiúnk. Te feláldoztad volna őt. Én erre nem lennék képes. Nem engedem egy csapat gyilkos közelébe. Eszedbe ne jusson utánunk jönni, mert olyan átkot fogok rajtad alkalmazni, hogy többet sosem leszel képes normális életet élni – mondta hidegen.
- Azt hiszed, hogy nekem nem jelent semmit sem a fiunk élete? Minek nézel te engem? Nem vagyok halálfaló.
- A Sötét Jegyed még mindig a karodon van. Azt hiszed nem emlékszem arra, mikor meg akartad ölni Dumbledoret? Amikor… Nem változtál semmit sem. Ugyanaz a kölyök vagy, aki régen.
- Ez nem igaz. Te is nagyon jól tudod. Különben nem álltam volna Potterék oldalára. A fiunkat pedig megmentettem a legrosszabbtól.
- De kockáztattad az életét. Ez neked nem jelent semmit sem? Ilyen apát nem érdemel meg egyetlen gyerek sem.
- Nem volt más választásom. Ha lett volna, akkor azt választottam volna, hogy ő biztonságban legyen. Mindenki élete kockára volt téve tegnap – érvelt ésszerűen Draco.
- Többet nem hiszek egy halálfalónak.
- Mit akarsz? Levágjam a karom? Mert megteszem, ha végre hiszel nekem. Nem vagyok halálfaló.
- Nem maradok itt, akkor sem – jelentette ki Hermione.
- Mégis hova akarsz menni? – kérdezte ironikusan Draco. – Nem tudok róla, hogy lenne akár egy olyan ember is, akihez elmehetnél.
- Az téged ne érdekeljen! Soha többé nem fogsz a fiam közelébe jönni. Tedd el a pálcádat, Draco! Nem akarlak megölni, de ha rákényszerítesz, akkor megteszem.
- Hermione, gondold át! Ne akard, hogy bántsalak és erőszakkal tartsalak itt! – Bár hasztalan lett volna minden próbálkozása. Hermione cseppet sem volt ügyetlen. Úgy semmiképpen nem tudta ártalmatlanná tenni, hogy a bábát ne kellett volna bántani.
- Akkor nem lennél más, mint egy utolsó mocskos halálfaló. Engedj elmenni! Legyen legalább ennyi benned.
- Ne menj el! Szeretlek téged!
- Nem érdekel! – Hermione még egyszer Draco szemébe, aztán megfordult és Draco köpenyében dehoppanált a fiával együtt. Távozását Draco panaszos üvöltése kísérte.

hozzászólások: 0