38. fejezet
Barátok

Kísérteties pukkanás hallatszott a bedfordi családi ház emeleti szobáinak egyikében. Hermione a picivel a karjában érkezett meg egy sötét helyiségbe. Zihálva vette a levegőt, és teljesen össze volt zavarodva. Anyai ösztönei még mindig dolgoztak benne és valószínűleg nem is gondolkodott logikusan. Egyetlen egy dolog volt csak, amit biztosan tudott: meg kell védenie kisfiát. Varázslatokat mormolt ekkor. Miután már tudta, hogy csak ők ketten vannak itt, megkönnyebbül sóhaj szakadt fel belőle. Végre körbe mert nézni a helyiségben. Évek óta nem járt már ezen a helyen, nem is tudta miért pont ide hoppanált. Úgy érezte menten összeesik, ezért leült az egyik közeli székre. A szobájában volt, a szülei régi házában, amit Hermione átkának köszönhetően ők messze elkerültek. Minden úgy maradt, ahogy hagyta, amikor végleg elment innen.

A ház kihalt volt, egy lélek sem tartózkodott itt. Hermione sóhajtott egyet, aztán zavartan a babára nézett. El sem merte hinni, hogy a karjaiban tartja. Többé soha senki sem fogja elvenni tőle a fiát.
- Semmi baj – suttogta neki, a baba nyöszörögni kezdett a takaróban. – Még nem tudom, hogy mit fogunk csinálni. Nem maradhattunk ott, mert nem vagyunk biztonságban. Ígérem, többé senki sem fog bántani téged.

Körülnézett a szobában. Semmi sem változott, olyan volt, mint egy időutazás. Szerencsére előzőleg néhány bűbájjal kezelte az egész házat, így csak minimális pormennyiség halmozódott fel, mintha csak egy éve ment volna el. Felállt a székből, majd az ágyára tette a babát. Még mindig remegett a térde, de legalább már nem sírt. Most nem eshetett szét. Fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Végül is a varázspálcáján kívül nem volt semmije sem. Ugyan őrzött még a házban valahol néhány galleont és némi mugli pénzt, de azzal nem húzzák ki sokáig. Felmerült benne a kétség, hogy iszonyatosan nagy hülyeséget csinált. Az érzés magával ragadta és félelem söpört végig rajta.

Egész testében remegett és újra le kellet ülnie. Végül úgy döntött, hogy inkább lefekszik az ágyba a fia mellé. Mérhetetlen nagy fájdalom uralkodott a szívében. Még mindig szerette Dracót annak ellenére, amit tett. Ahogy a fiára nézett, Draco vonásait látta benne. Tudta, hogy a kicsinek apára is szüksége van, de nem bírt visszamenni hozzá. Összeszorult a torka, amikor megérintette a pici kezét. Olyan puha volt és finom, akár a selyem. Soha nem hitte volna, hogy még egyszer újra láthatja őt. Nem lehetett elég hálás a Sorsnak.

Érte érdemes minden áldozat. Őt kell megvédenie, és ha a saját apjától kell távol tartania, akkor is mindent meg fog tenni. Nem törhet össze, nem sodródhat az őrület határára, mert a fiának szüksége van rá. Ki kell tartania, nincs semmi más, ami ennél fontosabb lehetne. Egyelőre nem volt képes Dracóval beszélni, ez ráér. Védőbűbájokra volt szüksége, élelemre és minden olyasmire, amivel elláthat egy kisbabát.
- Ne aggódj! – mondta inkább saját megnyugtatására Hermione. – Nem lesz semmi baj.
Megsimogatta a csöppséget, majd megigazgatta a takarót. Egy pergamendarab hullott ki belőle. Hermione a kezébe vette az apró cetlit, és kisimította.

Nyúzott Macska Fogadó, G

Egy hirdetés darabjának tűnt, de valami nem stimmelt. Aztán hírtelen beugrott, elővette a pálcáját és kimondta a varázsigét. Ginny neve rajzolódott ki a pergamenen. Oh, Merlinre! Ginny… Már évek óta nem beszéltek egymással. Azt hittem ő is meghalt a többiekkel együtt vagy valahol messze bujdokol, távol ettől az egésztől. Egyedül azon a bizonyos Abszolúton töltött napon, amikor Dracóval vásárolni mentek, akkor látta, de nem volt biztos semmiben sem. Sejthette volna, hogy nemcsak Harry és Ron okoz számára meglepetést. Hermione nem tudta elhinni, amit látott. Biztos volt benne, hogy az üzenet neki szól, és nem csak valami véletlen.

Tényleg igaz volt minden, amit csak sejteni vélt. A barátai élnek és hamarosan újra viszont látják egymást. A könnycseppek, amikről eddig azt hitte, végre elapadtak, újra elindultak az arcán. Talán még sincs annyira egyedül, mint hitte. Ennyire még soha nem könnyebbült meg. Lássuk be nem túlságosan sok esélye volt egyedül ebben a világban egy újszülöttel segítség nélkül.

A fia panaszos sírása zökkentette ki a merengésből, erre Hermione elmosolyodott, és a karjába vette. Aztán az újdonsült anyuka rájött, hogy ideje lenne a pici éhségét csillapítania. Tétova mozdulatokkal kigombolta a blúzát. Olyan furcsa és egyben természetes érzés kerítette hatalmába, miközben megetette a gyermeket, amit nem tudott volna megmagyarázni.
- Jól van, kicsikém. Hamarosan elmegyünk egy másik helyre. Addig itt maradunk, csak mi ketten. – Azzal ringatni kezdte a kisfiát. Aztán amikor a kicsi elaludt, lefektette az ágyra és bűbájkört vont köré, hogy senki se nyúlhasson hozzá, meg az ágyról se essen le.
Hermione körbenézett a házban. Elszorult torokkal nézegette a berendezést. Édesanyja keze nyomát látta minden egyes darabon. Vajon hol lehetnek most? Mit csinálhatnak? Biztos volt benne, hogy rá nem gondolnak.

Nehéz szívvel haladt el szülei szobája mellett, de nem volt képes bemenni. Ugyan megtorpant az ajtó előtt, viszont nem tudott több fájdalmat elviselni. Miért kellett ennek így történnie? Elhessegette a kellemetlen kérdéseket, és a padlás felé indult. Emlékezett, hogy az anyja mindent megőrzött, amit fontosnak talált, ahogy a babaruháit is. Itt is minden tele volt emlékkel. Könyvek, játékok, régi bútorok és még ki tudja mik nem hevertek Grangerék padlásán. Hermionénak nem sokáig kellett keresgélni, mire megtalálta azt, amit keresett.

Édesanyja egy vén cédrusládában tárolta gyermeke aprócska ruháit, amit féltő gonddal óvott jövendőbeli unokájának. Hermione kinyitotta a fedelet, és megcsapta a cédrusillat, ami távol tartotta a molyokat. Minden ruhácska gondosan össze volt hajtogatva. A nő mély fájdalmat érzett a szívében, ami még rosszabb volt, mint amit Draco miatt érzett.

Gyűlölte magát, amiatt amit a szüleivel tett. Nem volt rá mentsége, még akkor sem, ha így megmentette az életüket. Kitörölte saját magát mindenhonnan, egyedül csak ez a ház maradt meg neki, ahol még mindig létezett. Itt őrizte minden annak a családnak az emlékét, amit kénytelen volt szétszakítani. Ő sem volt jobb Dracónál, és ezt nagyon is jól tudta.

Szüksége volt némi támaszra és a szüleire, de botorság lett volna most megkeresnie őket. Sőt talán felesleges is. Voldemort mindenkinek tönkretette az életét, így vagy úgy. Egyszerűen az egész egy képtelen történet, aminek soha nem szabadott volna elkezdődnie.
- Locomotor – suttogta halkan, és a ládát maga előtt lebegtetve elindult vissza a szobába.

***

Draco szörnyen érezte magát. Egy üveg Lángnyelv Whisky társaságában zárkózott be a babaszobába. Az agya ugyan már rég elzsibbadt, de az érzéseivel nem tudott mit kezdeni. Egyszerűen nem bírta elviselni a fájdalmat. Miért történt ez? Most, amikor már minden rendben ment? Voldemort végleg meghalt, és nincs mitől félniük. De neki el kellett szúrnia az első közös családi pillanatukat. Egy ostoba idióta volt, ehhez semmi kétség sem férhet. Azt hitte, ha így viselkedik, akkor Hermionét nem fogja érdekelni, és egyszeriben megbocsát neki. De nem így történt, sőt a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett.

Most pedig itt ült egyedül, Hermione és a fia nélkül. Gyűlölte az életét, és nem akart senkit sem látni. Bár meghalt volna pár órával ezelőtt! Teljesen kikészült, és valószínűleg ezzel a józan eszének is búcsút inthetett. Már csak azt várta, hogy valaki bejöjjön az ajtón, majd véget vessen az életének… Éppen ekkor toppant be a szobába Lucius.
- Mikor ment el? – kérdezte egyből köszönés nélkül. Szeme szikrákat hányt, tajtékzott a haragtól.
- Nem tudom. Talán egy órája.
- És te még itt ülsz? Elvitte az unokámat! – rivallt rá apja.
- Minden joga megvan hozzá – mondta fáradtan, és maga mellé ejtette az üveget, ami hangos koppanással landolt a padlón.
- Nincsen! Kelj fel, és keresd meg! – adta ki a parancsot az apja.
- Semmi értelme, nem jön vissza.
- Nem érdekel a siránkozásod. A gyerek a Malfoy családhoz tartozik, és itt kell lennie, itt kell nevelkednie… Ráadásul még csak meg sem nézhettem!
- A gyerek az anyjához tartozik, apám. Megkérlek, hogy távozz, és ne akarj nekem parancsokat osztogatni!
- Azt teszed, amit mondok! – rivallt rá Lucius. – Úgy viselkedsz, mint egy engedetlen gyerek.
- Hagyj békén… nincs kedves vitatkozni – morogta Draco, és elfordult.
- Malfoy vagy, viselkedj is úgy! Amint kijózanodtál, menj a feleséged után és hozd vissza az unokámat! Kerül, amibe kerül.
- Nem fogom megölni Hermionét.
- Ezt nem is kérném tőled – mondta a varázsló határozottan.
- Nem vagyok kész erre a beszélgetésre, apám. Megkérlek, hogy távozz!
- A fiadról van szó, Draco. Neked ez nem jelent semmit?
- Persze, hogy jelent Merlin szerelmére! Minek nézel te engem?
- Menj és keresd meg azt a lányt! – szólította fel higgadtan Lucius.
- Egyelőre nem fogom megkeresni Hermionét – mondta Draco, majd eldőlt a padlón.
- Túl részeg vagy ahhoz, hogy ebben most valamire való döntést hozz. Még várunk, de ajánlom, hogy szedd össze magad, Draco, mert ennek nem lesz jó vége! – figyelmeztette Lucius.
- Most sincs jó vége – nyögte Draco. – Elvesztettem őt.
- Majd elfelejted azt a nőt. Ha nem akar visszajönni, legyen így, de az unokámról nem dönthet. – Lucius mérgesen hagyta el a szobát, még órák múlva is szitkozódott az irodájában. Draco pedig öntudatlanságba merülve elaludt a padlón.

***

Harry boldogan sétált ki a hátsókertbe egy jó nagy adag süteménnyel a kezében. Ginny, a gyerekek, a családja és a barátaik várták odakint. Mérhetetlen elégedettséget érzett. Végre hosszú idő után mindenki együtt volt. Ugyan még vigyázniuk kellett, de már minden sokkal biztonságosabb lett. Mást nem is kívánhatott az élettől, mint együtt lenni a családjával, és épségben látni őket.

Hermione miatt viszont aggódott egy kicsit. Dracótól nem kapott semmiféle üzenetet sem. Persze el akart menni a Malfoy kúriába, de Ginny meggyőzte róla, hogy ez még túl korai. Amíg nem jelentkezik maga Hermione, addig jobb, ha nem zargatják a Malfoy-családot. Ginny egyébként is hagyott egy üzenetet neki, és tudja, hol találhatja meg őket.
- Itt vagy végre! – szólított meg Ron hirtelen. – Már egy ideje kereslek.
- Mi a baj? – kérdezte meglepődötten Ron arckifejezését látva.
- Nincs semmi baj, csak van még néhány elintézni valónk – csóválta meg a fejét Ron.
- Micsoda?
- Hermione elment a Malfoy kúriából a gyerekkel együtt. Az öreg Malfoy baglya alig pár perce érkezett.
- Akkor meg kell találnunk minél előbb. És Malfoy?
- Teljesen kikészült. Az anyja valahogy kiszedte belőle, hogy kitől kérhetne segítséget Hermione, és Lucius küldött nekem egy baglyot, bár ahogy látom, neked is… – Majd rámutatott egy barna tollú madárra, aki éppen akkor indult el Harry felé.
- Hol keressük?
- Fogalmam sincs. Éveken keresztül kutattunk utána, de soha nem akadtunk a nyomára – mondta Ron, és leült a kerti padra. – Szerinted mégis hol lehet ahol még nem kerestük korábban?
- Gondoljuk végig, hogy hova mehetett.
- Várjuk meg, mit reagál Ginny üzenetére. Hátha vele kapcsolatba lép majd. Egyelőre nem szabad semmit sem elkapkodnunk.
- Igazad van – nyugtázta Harry, és mind a ketten bementek a házba. Kopogtattak, Harry összehúzta a szemöldökét és Ronnal együtt elindultak a bejárat felé. Egyszeriben kivágódott az ajtó.
- Obstructo! – kiáltott egy dühös női hang, és a két férfi elterült a szemközti falon. Harry és Ron nyögve nézett fel a harcos amazonra, aki egy babát tartott a kezében.
- Hermione, jó újra látni téged! – szólalt meg Ron elsőként, bár alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Éppen rád gondoltunk.
- Titeket is jó újra látni. Bár szerintem ennél többel tartozom nektek.
- Bocsáss meg nekünk! – kérte Harry, és feltápászkodott a földtől, majd magához ölelte a lányt, a babával együtt. Hermione szeme könnybe lábadt.
- Nektek könnyebben meg tudok bocsátani, mint annak a szemét Malfoynak. De ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom még rátok.
- Hermione! – kiáltotta Ginny, és futva közelítette meg régi barátnőjét. – Annyira örülök, hogy megtaláltad az üzenetemet.
- Igen, szinte azonnal rájöttem.
- Tudtam, hogy meg fog menekülni a fiad. Draco, Ron és Harry mindent megtettek, és sikerrel jártak. El sem tudom mondani... - Nem tudta befejezni, mert kitört belőle a sírás. Hermione fél kézzel átölelte, és belőle is előtörtek az elfojtott érzések. Aztán mire a két férfi feleszmélt, már ott sem voltak.
- Ki fog írni Malfoynak? – kérdezték egyszerre.
- Majd te – hangzott Harry gyors válasza.
- Miért mindig én? – sóhajtott Ron.

***

Egy kimerítő nap után Hermione egyedül ült a kerti padon. El sem merte hinni, hogy ami történt, az igaz. Végre újra együtt vannak! Szinte mindenkivel találkozott a mai nap során. Legjobban a Weasley-családnak örült, akik ugyanazzal a szeretettel fogadták, mint amikor még gyerek volt. Pár percre némi boldogságot hoztak az elmúlt fájdalmas napok helyébe. A csillagok fényesebben ragyogtak fent az égen, mint eddig bármikor. De igazából Hermione nem volt teljesen boldog. Hiányzott neki Draco, a történtek ellenére még mindig szerette. Bár ne lennének ilyen bonyolultak ezek a dolgok! Nem messze mellette megrezzentek a rózsabokrok.

A szíve hevesen dobogott. Mintha őt hallotta volna közeledni. Visszajött hozzá és újra bocsánatot kér, mindent megmagyaráz, aztán együtt megszöknek valahova, ahol csak ketten lesznek, vagyis most már hárman a fiúkkal, akinek eddig még nevet sem adtak. Annyira idilli ábránd volt ez, hogy elmosolyodott. Draco alakja egyszeriben szertefoszlott, amikor Ron jelent meg a kerti ösvényen.
- Nem zavarlak? – kérdezte.
- Ugyan – legyintett Hermione és elmosolyodott. – Gyere, ülj le ide!
- Azt hiszem, beszélnünk kellene – mondta komolyan, és helyet foglalt Hermione mellett.
- Igen, szerintem is.
- Mihez fogsz most kezdeni? – Ron megfogta Hermione kezét és egymás szemébe néztek. Egy régi szerelem emlékeit keresték egymás tekintetében, de nem találtak semmit sem. Csak a viszontlátás örömét érezték mind a ketten.
- Szerintem ezt a beszélgetést kicsit régebbről kell kezdenünk.
- Tudnod kell, hogy évekig kerestelek téged. Amikor elveszítettük a csatát, és te nem voltál sehol, azt hittem, végleg eltűntél. Ha Harryék nem lettek volna, belebolondultam volna az egészbe. Nem tehettem semmit sem. Csak egy megoldás maradt, amit addig halogattunk ameddig lehetett. Beépültünk a halálfalók közé, és onnantól kezdve nem mozoghattunk szabadon.
- Nem erre gondoltam, Ron. Tudod, én is kerestelek titeket, de aztán feladtam. Megbékéltem, eltemettelek benneteket, aztán megpróbáltam életben maradni – mondta halkan, majd egy kis szünet után újra nekikezdett. – Inkább arról beszéljünk, hogy találtátok ki ezt a képtelen és hülye ötletet, hogy felhasználjátok a fiamat? – váltott témát némi éllel a hangjában.
- Igazából nem is tudom. Eredetileg az volt a terv, hogy legyengítsük Voldemortot, amennyire csak lehet. Hónapok alatt öregedett éveket, de valahogy az ereje cseppet sem csökkent, ellenkezőleg, egyre csak nőtt, viszont az elméje a testével együtt indult sorvadásnak. Aztán Malfoy elmondott egy érdekes történetet Mardekárról, amit a házi kísértetük mesélt neki gyerekkorában. Nyomoztunk utána – persze a történet nem volt teljesen igaz, az öreglány nem volt boszorkány, talán csak ráérzett a dologra és véletlenül történt minden pontosan úgy, ahogy mondta.
- Nem egészen értelek – vágott közbe Hermione.
- Miután megtudtuk, hogy megtaláltak téged, kitaláltunk egy történetet, ha úgy tetszik egy másik jóslatot. Eszerint akkor fogja megtörni az átkot, ha vérszerződést köt egy asszonnyal...
- Jézusom! Draco ezt tudta, és belement ebbe az egészbe?
- Igazából azt hitte, hogy te kellesz Voldemort legyőzéséhez, és nem a kicsi. Voldemort ötlete volt, hogy a gyereket használjuk, mert nem csak örököst akart a vérvonalának, hanem persze örök életet.
- Igen, kényszerített, de nem emlékszem semmire, valószínűleg ezeket az emlékeimet is elvette. Egyébként engem mikor akartatok ebbe beavatni? – kérdezte Hermione.
- Túl veszélyes lett volna. Nem akartunk kockáztatni, főleg nem a baba miatt. Ha nem lettél volna terhes, akkor már rég, a segítségeddel együtt, megöltük volna ezt a rohadékot – mondta Ron, és egy elég nehéz sóhajt hallatott.
- Nem hiszem el, hogy minden hazugság volt. Gyereket szültem annak az embernek, akit a legjobban utáltam, és most itt vagyok egyedül a fiammal, akinek még nevet sem adtam. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Mit érezzek?
- Még mindig szereted.
- De nem tudok neki megbocsátani! – rázta meg a fejét Hermione.
- Nekem megtudtál. Pedig én nagyobb bűnt követtem el ellened. Nem csak én, hanem Harry is. Belementünk egy őrült játékaiba, majdnem meghaltunk, mert rosszul adagoltam egy bájitalt, amit ki tudja, miért bíztak rám.
- De te és Harry mások vagytok.
- Ugyan, Hermione, ezt te sem hiszed el – csóválta a fejét Ron. – Hiszen róla álmodozol idekint. Én lennék az utolsó aki rábeszélne pont egy Malfoyra...
- Szóval gyakoroltad a legilimenciát. Nagyon ügyes.
- Én mindig melletted állok. Hosszú idő telt el a történtek óta, sokat gondolkodtam, és túltettem magam rajtad – Bár elég nehezen ment, de sikerült. És már nincs értelme újjáéleszteni köztünk semmit, de a szükséged van rám, akkor adhatunk egymásnak egy esélyt.
- Oh, Ron, tudod te is nagyon jó, hogy már nem tartozunk össze úgy, ahogy régen – simogatta meg a vállát Hermione, és próbált nem sírni.
- Tudom, hogy én készen állok gondoskodni rólatok.
- Köszönöm. De erre nem lesz szükség. – Megölelte Ront, úgy ahogy egy barátot szokás. Már messze nem azok voltak egymásnak, akik régen. Nem is élhettek a múltban, nem az volt számukra megírva, hogy együtt lehessenek. Ron ajánlata meglepte őt, ugyanakkor tudta, hogy nem erre van szüksége. Nem akart kötelesség lenni senkinek. Egyetlen dolog töltötte el megelégedettséggel: újra számíthatott a barátaira.
Azt azonban nem sejtette, hogy a veszély nem múlt el, hanem keselyűként körzött felette. Nem messze tőlük egy sötét alak figyelte a jelenetet. Amikor úgy döntött, hogy eleget látott, elindult vissza a társaihoz.
- Megvan a nő, Rockwood.
- Helyes! Malfoyék még megfizetnek azért, amit velem és a családommal tettek – nevetett ördögien a férfi. – Egy ideig hagyjuk, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, aztán akcióba lépünk.

hozzászólások: 0