39. fejezet
Egyetlen


Lassan közeledett a nyár. Virágok nyíltak a kertben, a hőmérséklet egyre emelkedett és lenge szellő simogatta a tájat. Hermione egy lenge ruhában ült egy padon, mellette fiával, aki a babahordozóban ülve csodálkozva nézett az anyjára. Zane arcán az apró sebhely árulkodott egyedül, hogy pár hónapja milyen veszélynek volt kitéve. Azonban most nem háborgatta őket senki sem. Már majdnem három hónapot töltöttek itt Harryék fogadójában és Hermione minden percét fiának szentelte.
Draco meg sem próbált velük kapcsolatba lépni; ez egyszerre elszomorította és örült neki. Azonban a Malfoy család örököse minduntalan beleférkőzött a gondolataiba, néha azon kapta magát, hogy a fiának mesél róla. Ilyenkor néha-néha elcsuklott a hangja és mérhetetlen fájdalom járta át a szívét.
- Megvagyunk mi nélküle is – bizonygatta a kicsinek, aki még mindig nagy szemekkel nézett rá. – Legalább mi ketten itt vagyunk egymásnak. Igaz, Zan? – A baba mosolyogni kezdett és Hermionét teljesen levette a lábáról. Ő volt maga az öröm, a boldogság és az élet. Szeretet új mélységeit fedezte fel, s a legerősebb lelki kötelék alakult ki a fia és közte. Nélküle talán már rég feladta volna, nem érdekelte volna semmi mást. Játékosan megcsiklandozta a kicsi lábát. Arra gondolt bárcsak Draco is velük lenne, majd azonnal elhessegette a kósza gondolatfoszlányt.
- Hermione, Hermione – szaladt felé Alan Potter.
- Tessék, szívem – válaszolt Hermione.
- Mikor jössz megint varázslósakkot játszani velem? – kérdezte a fiú.
- Talán, majd egy kicsit később. – Zan mozgolódni kezdett a babahordozóban, nyűgösen, finoman jelezte anyjának, hogy vele is foglalkoznia kell. Alan felsóhajtott és így szólt:
- De kár, hogy Zan még csak egy kisbaba. Még nem lehet vele játszani – szontyolodott el és lebiggyesztette az ajkát.
- Nem kell olyan sokat várni, és akkor játszhattok egymással.
- Remélem – mondta komolyan a kisfiú. – Nem tudnám elviselni Lily örökös nyafogását.
- Alan, hol vagy? – hallatszott Ginny hangja a ház felől.
- Itt vagyok!
- Gyere be, de azonnal, fiatalember! Most nagyon nagy bajban vagy – hangzott cseppet vészjóslóan az anyai parancs. Alan összeráncolta a homlokát és önkéntelenül felsóhajtott.
- Van valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte Hermione.
- Azt hiszem apa pálcája megint a közelembe került – próbált másfelé nézni a kisfiú. – Véletlen volt.
- Jobb, ha elmondod a mamádnak az igazat – javasolta a nő, miközben a kajaiba vette a nyűgös babát, aki már nagyon álmos volt.
- Biztos vagy benne? – érdeklődött kétkedve Alan.
- Igen – felelte határozottan.
- Bejönnél velem?
- Hát persze – mosolyodott el Hermione. – Nem hagyom, hogy megbüntessenek egy balesetért. Mindjárt elő is veszem a pálcámat.
- Tudod, Hermione, nem is biztos, hogy véletlen volt – kezdte a fekete hajú fiú bűnbánóan.
- Áh, értem már. Kényszeríttetek? – kérdezte meglepettséget színlelve Hermione.
- Azt sem mondanám – vonta meg a vállát Alan. – Elvettem apa pálcáját, mert aurorsat akartam játszani. Apa elmesélte, hogy régen voltak ilyen emberek, akik megvédték a varázslókat és a boszorkányokat a rossz emberektől. Én is ilyen akarok lenni, ha felnövök.
- Tudod, ez nagyon veszélyes – folytatta az okítást Hermione. – Aurornak lenni nagyon sok veszéllyel jár.
- De én bátor vagyok – húzta ki magát a kisfiú.
- Akkor menj csak oda a mamádhoz és mondd el neki mi történt.
- Mit mondjon el nekem? – jött ki a konyhából Ginny. – Mennyi köze van ennek a kitömött jávorszarvashoz a nappaliban?
- Szerintem elég sok – nevette el magát Hermione.
- Alan, ne menj sehová! Hermione, téged meg Harry vár az emeleten a dolgozószobájában.
- Rendben, még leteszem aludni Zant, és máris megyek. – Hermione felment az emeletre és lefektette a kicsit. A kiságy felett lassan körbe-körbe forgó bébi sárkányok repkedtek. A büszke anyuka torokszorító boldogságot érzett.
Már nem érezte magát olyan nyomorultul, mint pár hónappal korábban. A barátai között végre azt érezte, hogy megtalálta a családot, amit a bujkálás évei alatt elvesztett. Azonban még mindig volt valami, ami iszonyatosan hiányzott.
Halkan becsukta az ajtót, aztán elindult Harry dolgozószobája felé. Az ajtó most tárva nyitva volt.
- Bejöhetek? – kérdezte egy kopogtatás mellett.
- Igen. Csak csukd be magad után az ajtót, kérlek!
- Miért kerestél, Harry? – tudakolta a nő és helyet foglalt az egyik kényelmes székben. – Ginny monda, hogy beszélni akarsz velem.
- Igen, tényleg beszélnünk kellene – mondta komolyan Harry.
- Már elegetek van belőlünk? Mert, ha igen, akkor elmegyünk – jelentette ki Hermione, pedig nem igazán tudott volna hova lemenni.
- Dehogy, Hermione, hogy mondhatsz ilyet? Éveket töltöttünk távolt egymástól és nem akarlak még egyszer elveszteni. Te vagy a legjobb barátom és persze ne feledkezzek meg Ronról sem. Addig maradsz itt, ameddig akarsz.
- Köszönöm – mosolygott a boszorkány hálásan. – Pillanatnyilag itt érezzük magunkat a legjobban. Egyelőre nem akarom a fiamat kitenni egy utazásnak, ha nem feltétlenül szükséges.
- Jól van, ennek örülök – bólogatott Harry. – Annyi mindenen keresztülmentetek, így teljesen megértelek. Bár ne kellett volna ezeket a nehézségeket megélnetek...
- Mit akartál nekem mondani? – vágott hirtelen a szavába.
- Dracóról van szó.
- Mióta elmentünk nem hallottam felőle, nem is akart minket megkeresni – vonta meg a vállát Hermione.
- Ez nem teljesen így van – kezdte Harry bűnbánóan. – Én nem akartam, hogy eljöjjön, mert csak felzaklatna téged és a babát. Sőt nagyon rossz állapotban van. Lucius Malfoy sem örült, hogy itt vagytok, de beleegyezett, hogy nem háborgatunk téged egy ideig – vázolta a helyzetet Harry és közben némi megkönnyebbülést érzett, főleg azért, mert a vele szemben ülő nő nem akarta ráborítani az asztalt, bár a barna szemek megvillantak.
- Annyira tudjátok, hogy mi a jó nekem – morogta Hermione és dühösen karba tette a kezét. – Erről engem miért nem kérdeztél meg? Hetekig szenvedtem az érzéseimmel és azt hiszem, hogy jogom van tudni, ha a férjem utánam akar jönni. Ráadásul hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy rossz állapotban van?
- Érzelmileg értetettem – válaszolt a férfi bűnbánóan. – Mióta elmentél magába zuhant és megszállottan hozza a rendelkezéseket, mint új vezető. Kezdek egyre inkább aggódni érte.
- Erről miért nem tudtam hamarabb? – emelte fel a hangját Hermione.
- Ugye nem akarsz párbajozni? – kérdezte Harry félszegen.
- Ne légy már gyerekes! – csattan fel ismételten. – Csak nem bírom elviselni, ha engem nem kérdeznek meg a saját életemről. Nem vagyok gyenge nő, aki nem tud normálisan gondolkozni. Ezt azt hiszem, már bebizonyítottam. Nem volt jogod eltitkolni előlem.
- Azt hittem ezzel megóvhatlak egy ideig, amíg tiszta fejjel végig tudod gondolni, hogy mihez akarsz kezdeni.
- Értékelem az igyekezetedet, de erre semmi szükség nincsen. Nem akarom gyűlölni Dracót. Már megbocsátottam neki, még ha ez nem is ment könnyen. A fiamnak szüksége van az apjára.
- Hidd el, nem akartam semmi rosszat! Aggódunk érted és a babáért. Biztonságban akarunk tudni. Itt velünk pedig nem is lehetnél nagyobb biztonságban. A Malfoy család...
- Lucius Malfoynak csak Zan kell, ez teljesen világos, bár igen csak meglepő, hogy nem jött ide azonnal és nem követelte tőlem egyből.
- Ez nyílt titok – helyeselt a férfi.
- Ez engem nem nyugtat meg. A fiam az enyém és senkinek nem hagyom, hogy elvegye – jelentette ki Hermione határozottan.
- Senki sem veheti el – erősítette meg Harry. – Erővel innen nem fog senki sem elhurcolni, erre a szavamat adom.
- De még mindig nem tértál rá a lényegre. Mi volt az, amiért ma feltétlen beszélnünk kell?
- Draco meg akar látogatni titeket – mondta ki barátja hirtelen, amivel egy kicsit meglepte a nőt. Megbocsátott Dracónak, azonban most egy kicsit fészkelődni kezdett a székben. A hírre nem úgy reagált, mint amire számított.
- Rendben van – egyezett bele gyorsan, de nem akart Harryre nézni. – Találkozom vele.
- Sajnálom. Mindent sajnálok, Hermione. Nem akartam, hogy ez az egész így történjen – bukott ki hírtelen Harryből a bűnbánó beszéd, amire évek óta készült. – Olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni és kockáztatni az életedet, sem a fiadét. Malfoyt sem kellett volna belerángatnom az egészbe, de nem volt más választásunk...
- Ugyan, Harry ez már csak a múlt. Nem kell erről beszélnünk. Én már csak a jövőre koncentrálok. Nem akarok még egy bocsánatkérést hallani, sem tőled, sem Rontól. Ha nem lennél nős, akkor most te is megkérnéd a kezem, hogy a fiam ne apa nélkül nőjön fel? – nevetett fel Hermione és megcsóválta a fejét.
- Ron csak segíteni akart.
- Tudom. De ekkora baromságot még életemben nem hallottam. A fiamnak kell egy apa, de az Ron lesz.
- Szóval szereted Malfoyt? – kérdezett rá egyértelműen Harry.
- Képtelenségnek tűnik? – emelete fel a fejét Hermione, majd halványan elmosolyodott. – Néha nekem is annak tűnik, de így alakult. Ő volt az első, aki képes volt kihozni a sötétségből. A hibái ellenére.., Igen, még mindig szeretem.
- Ha nem ezt mondtad volna, akkor a közeledbe sem engedném.
- Ugye van még valami, amit nem mondtál el? – kérdezte a boszorkány gyanakodva. – Mostanában igencsak furcsán viselkedtek.
- Draco kiderítette, hogy néhány volt halálfaló vadászik rátok – szólalt meg Harry gondterhelten. Hermione megmerevedett és ideges lett. – Titokban akartuk tartani, hogy már nem vagy a Malfoy kúriában, de a falnak is füle van. Még nem igazán sikerült átvenni a teljes irányítást a vén csótány halála után. Nem mindenkinek tetszik a Malfoy befolyás, Draco kemény intézkedéseket hozott...
- Remek, akkor, Harry, nem maradhatok itt tovább – mondta határozottan. Harry biztos volt benne, ha tehetnék, akkor már eltűnt volna Zannel együtt. – Egyáltalán nem kockáztathatom a fiam életét.
- Szerintem inkább maradj itt nálunk. A ház még mindig védve van bűbájokkal. Legalább addig maradj itt, amíg Draco el nem jön értetek. Vele nagyobb biztonságban lennétek, mint kettesben magatokra hagyva és bolyongva a nagyvilágban.
- Egyelőre nem tudom, hogy képes lennék-e már most visszamenni oda – sóhajtott Hermione tanácstalanul.
- Gondold ezt át szerintem. Tudom, hogy azt hiszed nem kedvelem Malfoyt, és ebben van valami, de szerintem nem rossz ember, szeret téged.
- Kérlek, Harry, nem kell, hogy te is őt védd! Értem én mit tett. Meg is bocsátottam neki, de még mindig nem tudom, hogy képes lennék-e visszamenni a kúriába. Igaz, hogy Draco megmentette a varázsvilágot veletek együtt és hős. Most meg a maradék halálfaló bandát akarja jó útra téríteni. Egyelőre tőle akarom hallani a magyarázatot, aztán meglátjuk, hogy mi lesz – mondta Hermione és hátrasimította a haját.
- Rendben. Igazából olyan képtelen helyzetnek érzem ezt. Megpróbálom rád tukmálni Malfoyt.
- Ugyan – nevetett Hermione. – Végül is a fiam apja.
- Ez is képtelennek hangzik.
- Szabad akartunkból történt és boldogan vártuk a fiunkat. Legalább is szerintem ez az igazság – mondta a boszorkány. – Talán nem volt a legszerencsésebb, ahogy találkoztunk, de akkor is volt köztünk valami különleges, amit mindketten éreztünk. De félek, hogy ez valójában az én fejemben létezett csak.
- Azt tudom, hogy ő is szenved, mint egy futóféreg egy kiadós etetés után, mióta nem vagy vele – közölte Harry. – Ha nem így érzett volna, akkor nem lenne ilyen állapotban.
- Nem fogom megsajnálni – rázta a fejét Hermione, de a szemeibe szöktek a könnyek.
- Nem fizetett le, hogy ezt mondjam róla. Nem is barátkoztunk annyira össze az évek során, de remekül össze tudtunk dolgozni. Már nem az, aki régen volt és ez nagyon nagy változás. De ezt persze neked nem kell mondanom.
- Tudom, ezzel is tisztában vagyok. De ne beszéljünk most Dracóról, éppen eleget kell még gondolkodnom ezen – sóhajtott a nő nehezen. – Tudjátok ki jelent ránk fenyegetést?
- Még semmi biztosan nem tudunk. Voldemort annyi halálfalót összegyűjtött, hogy iszonyatosan sokáig tart, minden egyes tag átvilágítása. Egyelőre nem akadtak a nyomodra, legalábbis nagyon remélem. Egy információ sem tükrözi tisztán a valóságot, ezt már régen megtanultuk. – Állt fel Harry a székből és járkálni kezdett a szobában. – Annyi minden megváltozott és mégsem vagyok nyugodt. Mintha minden csak szunnyadna, és bármikor ránk törhetnek a halálfalók. Addig különben sem hódolnak be, amíg nem történik valami olyasmi, ami tiszteletet ébreszt bennük Draco iránt.
- Mire akarsz ezzel utalni?
- Mióta Zan lett a jövendőbeli vezető és te elhagytad a Malfoy családot, kiszolgáltatottá váltatok, ebben szerintem mindketten egyetértünk.
- Igen, ez így van.
- Viszont az már egy egészen más kérdés, hogy ez mennyire hatott a halálfaló szervezetre. Ahol még egy pletyka is beláthatatlan következményekkel járhat – folytatta a férfi.
- Érdeklődve várom, hogy mire akarsz kilyukadni.
- Leromboltad némileg Malfoy tekintélyét is, amikor lementél. Gondolj csak bele, megszökni egy gyerekkel egy ugyancsak nagyhatalmú varázslócsaládtól... Kiben ne merülne fel, hogy milyen okaid voltak erre? Egy csapat halálfalónak kitűnő célpontok lennétek, hogy a Malfoy családot sakkban tartsák.
- Értem – válaszolt Hermione, de közben megborzongott. Tudta, hogy kockázatot vállalt, viszont nem gondolkodott.
- Vannak, akiknek még mindig mindennél többet jelent a hatalom, mint a béke. Malfoy hatalma pedig még annyira törékeny, mint egy pillangó szárnya. Zúgolódnak körülötte az emberek, s mindent megtesznek, hogy maguk mellé állítsanak egy olyan sereget, aminek néhány tagja még mindig szenvedélyesen hisz Voldemortban – osztotta meg a tényeket Hermionéval, ami igazából jobban fedte az igazságot, mint azt feltételezte. – Sokkal bonyolultabb a helyzet, mint amilyennek látszik, Hermione. A fiad több szempontból is ütőkártyaként működhet ebben a játékban.
- Most nem tehetem meg, hogy ne hallgassak rád és ellenkezzek. Egy három hónapos csecsemővel nem túl sok esélyem lenne, ha elmennék innen. Itt valóban biztonságosabb, egy ház tele felfegyverkezett varázslóval. Bár Ginny és a gyerekek miatt aggódom – mondta Hermione és Harry tekintetében keresett megerősítést.
- Ginny és a gyerekek miatt nem kell aggódnod. Tudja, hogy hova kell menni, ha valami baj van. Bármi történne, akkor kérdezés nélkül menj vele. Bízz bennünk! Tudom, ez nem olyan egyszerű, de most létfontosságú. Nem volt jogunk ezt tenni veled és joggal félsz, viszont ezt a helyzetet is meg kell oldanunk.
- Harry, mit mondtam én neked erről az egészről? Átgondoltam mindent, nem is egyszer, hanem ezerszer. Nem hibáztatlak titeket, különben sem tudnék örökké a múlt árnyékaival élni, inkább felejteni szeretnék. A fiam és én élünk, hála Merlinnek. Más pillanatnyilag nem érdekel. Bízom bennetek.
- Minden átkodat megérdemeltem, amit ebben a három hónapban kaptam tőled – mosolyodott el Harry.
- Igen, ebben igazad van. Emiatt nem kérek tőled bocsánatot – követte a példáját Hermione. – Egyedül Alannek és Lilynek köszönheted az életedet.
- Na és Ron?
- Nem akarom, hogy Mrs Weasley szenvedjen miatta. Mindannyian eleget szenvedtünk már. Különben sem veszíthetünk el senkit sem.
- Ugye nem teszel semmi őrültséget? – kérdezte Harry apáskodó hangnemben. – Most tényleg nincs semmi szükség a rossz döntésekre.
- Mióta Zan megszületett és anya lettem, nem lehetek könnyelmű – jelentette ki határozottan. – Éreztem, hogy nem múlt még el a veszély. Persze ezt magamnak sem mertem bevallani. Köszönöm, hogy őszinte voltál velem.
- Épp attól félek, hogy úgy viselkedsz, mint egy anyatigris és valami olyasmit csinálsz, amivel veszélybe sodrod magad – jegyezte meg a férfi és leült a Hermione melletti székbe.
- Ígérem, nem lesz ilyen. Megpróbálok hideg fejjel gondolkodni, és nem hagyom, hogy a menekülési ösztönöm irányítson. Egyébként mikor számíthatok a tékozló férjem megérkezésére? – kérdezte mellékesen.
- Valamikor este, akkor fog csak jönni. Még ma van egy igencsak megterhelő délutáni teendője.
- Rendben. Próbálok felkészülni rá, amennyire tudok – mondta nyugtalanul. – Később még beszélünk.
- Mindenképpen.


***


Idilli nyári este volt, amikor Hermione úgy döntött inkább a szabadban várja meg férje érkezését. A szél édes lonc illatától bódítóan terhes. Tücskök andalító dala hallatszott nem is olyan messze. Hermione a verandáról nézte, ahogy a nap lebukik a horizonton, s lassan besötétedik. A hintaszékben ült, karjaiban a nyűgös Zant ringatta, aki cseppet sem volt hajlandó elaludni, mintha megérezte volna anyja nyugtalanságát. Az anyuka utolsó ötleteként egy régi altatódalt dúdolt halkan. Már az egész társaság próbálta a kicsit elaltatni, de nem járt senki sem sikerrel. Más ötlet nem lévén Hermionéra hagyták a kicsi gondozásának nyűgét, s elmentek aludni.

Nem is gond – gondolta Hermione és szeretettel simította végig a puha szőke fejbúbot. Egyedül is meglepően jól gondoskodott a fiáról, persze eleinte Ginny nagy segítség volt néhány olyan dologban, amiről soha sem szerzett volna tudomást. Most már természetesebbnek vett sok mindent és úgy érezte, mintha egész életében csak ezt csinálta volna. Az anyaság minden percét élvezte. Legalábbis az éjszakai felkelések kivételével.

Hirtelen léptek zaja hallatszott a közelből. Hermione ösztönösen magához szorította a fiát, pálcát rántott és feszült figyelemmel próbálta megtalálni a forrást. Megfogta a kicsit, majd lesétált a lépcsőn.
- Lumos! – mondta hangosan, s szembetalálta magát Draco Malfoy sápadt képével. Megijedt, amikor látta a beesett arcot. A férfi szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, s a makulátlan megjelenése ellenére is látszott rajta, hogy igencsak meggyötörte az elmúlt három hónap alatt. De ez sem akadályozta meg a szívét abban, hogy megkönnyebbülten ne dobbanjon meg, amikor meglátta kis családját.
- Ugye nem fogsz megátkozni? – kérdezte fásult hangon, majd kilépett a bokrok takarásából. – Késtem, de nem érdemlek halált érte.
- Az attól függ, mit akarsz nekem mondani – jegyezte meg a nő. Draco halványan elmosolyodott.
- Leülhetnénk egy kicsit? – kérte halkan. Elcsigázottam rogyott le a másik székbe.
- Igen, persze – válaszolta Hermione, de nem tette el a pálcáját. – Jól vagy? Nagyon rosszul nézel ki.
- Azt hittem ez nem kerül mindjárt szóba – kezdett bele Draco. – Miattatok van az egész. Mióta lementetek nem vagyok önmagam.
- Én sem – rázta meg a fejét Hermione.
- Annyira sajnálom, ami történt – nézett rá bűnbánóan a férfi. – Ha tehetném, akkor...
- Én is másképp cselekednék – bólintott a nő helyeslően. – Hagynom kellett volna, hogy megmagyarázd.
- Már korábban is eljöttem volna, de Weasley és Potter meggyőztek róla, hogy nem jó ötlet – folytatta elcsigázottan. – Baglyot meg nem voltam képes küldeni.
Hermione közelebb húzódott hozzá, miközben még mindig Zant ringatta. Elmosolyodott és másik kezével megfogta Draco hideg kezét és megszorította.
- Szükségem van rátok – suttogta Draco megtörten. – Bármennyire is nehéz ez elmondanom, de ez az igazság. Nélkületek nem tudok önmagam lenni. Bocsáss meg nekem és gyere velem haza.
- Eddig nem voltam... – kezdte, de aztán hangja elhalkult. Zan nyűgösen megmozdult a takaróba bugyolálva. Hermione a fülelve nézett körbe, s újra pálcát rángott.
- Mi a baj?
- Valami nincs rendben – suttogta a nő baljósan. – Követett valaki?
- Nem hiszem. Kerülő úton jöttem és innen több mérföldnyire hoppanáltam, aztán gyalog jöttem ide. Nem sodornálak szándékosan veszélybe titeket – válaszolt fojtott hangon Draco. – Körülnézek, addig menj be a házba, és ne gyere ki onnan!
- Eszemben sincs. Mindjárt összeesel a fáradtságtól, így nem tudod megvédeni magad.
- Voltam már ennél rosszabb helyzetben is – sziszegte dühösen. – Legjobb lenne, ha azt tennéd, amit mondok.
- Ketten sokkal erősebbek vagyunk. Ha most itt hagylak a segítség nem fog olyan hamar ideérni – érvelt Hermione. – Ennek a valakinek át kellett törnie a védőbűbájokat, és ha ilyen közel képes volt ide jönni, akkor...
- Ne makacskodj! – rivallt rá a férfi, majd egyszeriben felpattant a székből és kivont pálcával nézett szembe a sötét alakkal.
- Lassan a testtel, Malfoy! – szólalt meg egy nagyon ismerős hang.
- Rookwood? Te mit keresel itt? Főleg azért kérdezem, mert meghaltál – mondta Draco, és maga mögé rejtette a feleségét és a fiát. – Menj be, Hermione!
- Nem megy ő sehova. Idejön hozzám és akkor te, Malfoy, talán életben maradsz – alkudozott a férfi. – Bárhogy is lesz megszerzem amiért jöttem.
- Nem, nem. Tűnj innen, amíg szépen mondom! – sziszegte Draco.
- Addig nem, amíg meg nem kapom, ami jár nekem – ismételte meg a férfi dühösen. – Döntsd el, Malfoy, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választod-e.
- Tudom, hogy egyedül vagy. A csatlósaid nem mertek eljönni veled? Sejtettem, hogy meglepetés fog érni, ha megtudom, ki vezeti Voldemort párti halálfalókat. Igen csak ellentmondásba keveredtél, Rookwood. Hiszen már Voldemort idején „meghaltál”. Így egyáltalán nem értem, hogyan is állhatsz még mindig az ő oldalán.
- Nem érdemled meg, taknyos, hogy a Nagyúr nevét a szádra vedd! – csattant fel vicsorogva a halálfaló. – A miértek megválaszolása cseppet untat.
- Akkor miért vagy itt?
- Ez csak rád és rám tartozik. A Malfoy család mindig is megérdemelte volna azt, hogy rendre utasítsák – nevetett a férfi. – Ugyan apádat vártam, de rajtad is bosszút állhatok. Aztán elviszem a felségedet és a fiadat, végül megkaparintom a Sötét Nagyúr hagyatékát.
- Akkor tényleg meg kell küzdened velem. – Rookwood meg sem várta, míg Draco reagál, már ki is mondta az első átkot. Hermione sem maradt tétlen megidézett egy patrónust, ami elrohant segítségért. A két varázsló szikrázó átkok kíséretében összecsapott egymással.

A két férfi ádáz küzdelmet vívott egymással. Potterék kertje átkoktól volt hangos ezen az éjszakán. A nőnek fogalma sem volt arról mit tegyen. Zane a karjában sírni kezdett, de minden idegszálával azon volt, hogy ne esztelen menekülésbe kezdjen. Eközben Draco és ellenfele záporként szórták egymásra az átkokat. Draco próbálta minél távolabb tartani az elmebeteg halálfalót a családjától. Istentelenül fáradt volt már ehhez a küzdelemhez, de az idegesség és a félelem miatt elfokozott adrenalin szintje adott neki némi erőt. Fél szemmel látta, hogy Hermione biztonságba helyezi a fiukat, ez egy kicsit megnyugtatta. Viszont a segítség késett. Aztán megtörtént a baj, Draco elvétette az átkot. Egy apró hiba volt csak, amit máskor könnyedén korrigált volna, de az nem az a helyzet volt.

És ekkor Rookwood Hermione felé fordult. Csak egyetlen egy pillanat volt, s Dracót elöntötte jeges félelem. Az ellenfél szemében mohó fény villant, ölni akart és semmi sem állíthatta meg. Másodpercek alatt történt az egész, akár egy lassított felvétel. A férfi átka kitört a pálcából és egyenesen Hermione felé száguldott. Draco más ötlete nem lévén, felesége elé ugrott, s ellökte onnan. Az pedig átok telibe találta. Irtózatos fájdalom hasított bele az egész testébe, de még látta, hogy a felesége az örült férfira emelte a pálcáját. Aztán erőtlenül a földre rogyott, még érezte, ahogy a por az arcára tapad.

Egyszerűen nem volt idő gondolkodni, Hermione nem habozott. Az öszönteit nem tagadhatta meg, készen volt a támadásra.
- Adava Kedavra – kiáltott gyűlölettel teljesen. Roowood, mielőtt még kitérhetett volna a főbenjáró átok elől, ernyedten hullott a földre. Hermione szeme megtelt könnyel, lába és kezei még remegtek. Soha nem használta ezt az átkot, most mégis megtette. Nem volt idő gondolkodni vagy másképpen cselekedni. Pár pillanat múlva lélekszakadva rohant Dracóhoz, aki ernyedten feküdt a földön.
- Draco! – szólalt meg kétségbeesetten és letérdelt a földön fekvő férjéhez. Megfordította a férfit és kisimította a homlokába lógó hajtincseket.
- Nincs semmi baj – suttogta elhalóan, s az arca egyre jobban szürkévé vált.
- Mindjárt itt a segítség. Tarts ki! – kérte és sírni kezdett. Megfogta Draco kezét és az arcához szorította.
- Szeretlek téged és a fiunkat is. Mindig szeretni foglak – hangja elcsuklott a fájdalomtól, erőtlenül mosolyogni próbált, majd lecsukódott a szemét. Kezében nem volt több erő. Hermione csak messziről hallotta a saját, hisztérikus sírását, ami kiabálásával vegyült.

Ettől a pillanattól kezdve alig emlékezett valamire, agya néma zsibbadtságba burkolózott. Harry elhúzta Draco mellől és elvitték a közeléből.

hozzászólások: 0