40. fejezet
Boldogan éltek



Hermione teljesen magába zárkózott, gondolatai kusza rengetegében egyedül tördelte a kezét a folyosón. Nem akarta, hogy ez történjen, hiszen Dracóval szükségük van egymásra. Eddig nem akart neki választást hagyni, de most... Legszívesebben visszaforgatta volna az időt. Már órák óta várta, hogy kiderüljön, mi történt Dracóval. Nem igazán tudta megmondani, mégis milyen átokkal találták el a férjét… Egyszerűen nem emlékezett. Rettentően félt, hiszen nem is mondtak el egymásnak semmit sem. Hiszen még rengeteg dolguk van! Dracónak meg kell ismerkednie a fiával, ők pedig megbeszélnek mindent, és nyugodtan élnek tovább. Hermione meg akart bocsátani, teljes szívéből ezt szerette volna.

Mit számítanak már a régi ellenséges érzések? Hiszen még mindig szereti Dracót! Együtt kell maradniuk még a történtek után is. Másképpen nem végződhet, mert abba beleőrült volna. Most pedig tehetetlenül várja, hogy végre hozzájuthasson valamiféle információhoz.
Fiával a karjában ült itt a Szent Mungó várójában. Az ápolók és gyógyítók egymást váltva haladtak el előtte, de egyikük sem mondott semmit sem, még talán keresztül is néztek rajta. A kicsi édesdeden aludt a takaróban, amibe Ginny bugyolálta – legalábbis Hermione így emlékezett. Gépiesen cselekedett, amikor Harry közölte vele, hogy hamarosan be kell menniük a Szent Mungóba. Agya mély zsibbadtságba került, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Legszívesebben őrjöngött volna, de megőrizte hidegvérét. Maradt még annyi önuralma, hogy ne csináljon semmi butaságot.

Magában imádkozott Dracóért. Már rég elfeledett imák voltak ezek, de most egyszeriben eszébe jutottak. Néma fohásza volt az egyetlen, ami kicsit megnyugtatta háborgó lelkét. Draco nélkül üresnek érezte magát, lélektelennek. Szereti a férfit, mélyebben és jobban, mint eddig bármikor is hitte. Meg akarta védeni Zant és őt, ennél önzetlenebb cselekedetet el sem tudott képzelni. Így már nem volt kérdése Dracóhoz, számára mindent bebizonyított ez a rémes eset. Bár ne így történt volna mindez! Most pedig itt, kétségek között vergődve várja az elkerülhetetlent. Meg kellett volna bíznia benne akkor, de erre csak most volt képes. Annyira nehéz volt azt gondolnia, hogy Draco nem akarja a gyereküket a farkasok elé vetni. Most azonban teljesen más volt.

A folyosón egyszer csak egy ismerős alak sziluettje tűnt fel. Lucius Malfoy közeledett felé igen sebes léptekkel. Hermione összerezzent, és reflexből magához ölelte a fiát. Nem tudta pontosan, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót, talán ösztönös volt, talán valami több... Apósa nem meri őt bántani és az unokáját sem. Lucius kifejezéstelen arccal nézett Hermionéra, amikor megállt előtte, majd megszólalt:
- Hermione – biccentett határozottan. Egyedül a sötét karikák a szeme alatt tanúskodtak az aggodalomról.
- Lucius – bólintott a lány, és felállt.
- Beszélnünk kellene – jelentette ki hidegen, aztán intett, hogy üljenek le.
- Miről kellene beszélnünk?
- A fiamról, rólad és az unokámról. A családunkról – tette hozzá végül. Nehéz volt ezt kimondania, de mégis megtette.
- Értem – suttogta halkan Hermione.
- Kérni szeretnék tőled valamit – kezdte, de nem nézett menye szemébe.
- Attól függ, mi lenne az. Nem biztos, hogy tudnám teljesíteni – válaszolta Hermione, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét.
- Gyere vissza velünk a kúriába! Ott nagyobb biztonságban lennétek… Nem zárkózom el az elől, hogy vendégeket fogadj vagy… Nem bezárni akarunk, Hermione. Azt csinálsz, amit akarsz. Dracónak szüksége van rád, nekünk meg arra, hogy ő és az unokánk velünk legyenek. Annyi szörnyűség történt már a családunkkal – mondta Lucius, és mélyen Hermione szemébe nézett. A nő másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy Dracónak is pont ilyen szeme van. A felismerés szívbe markolóan fájdalmas volt számára. – Mi a válaszod? Nem akarlak sürgetni, de létfontosságú a mostani döntésed.
- Elfogadom az ajánlatát – bólintott Hermione. – Most a fiamra is gondolnom kell, és ez a legésszerűbb döntés. Draco hogy van? Tud róla valamit? Órák óta itt várok, és nekem nem mondanak semmit sem… - ő maga sem gondolta mennyire kétségbeesett hangon mondja ezt a férfinak.
- Még nem tudnak semmi biztosat a gyógyítók sem – közölte fásultan, de nem mutatott semmilyen érzelmet sem. Úgy viselkedett, mint ahogy az egy Malfoytól elvárt.
- Merlinem… - suttogta Hermione, és próbált nem sírva fakadni.
- Legjobb lesz, ha most mindketten visszamentek a kúriába. Potter a bejáratnál vár, majd ő visszakísér, én itt maradok addig, míg kell. De a kicsinek és neked is pihennetek kell.
- Rendben – felelte Hermione. Nem akart vitatkozni, úgyhogy felállt és megindult a bejárat felé.
- Tudod, hogy elvettem volna tőled a fiadat és nem is gondoltam volna rád? – szólalt meg Lucius, de nem nézett Hermione szemébe. A boszorka megfordult, és Luciusra meredt, aki még mindig nem viszonozta a szemkontaktust. – Gátlástalanul megfosztottalak volna tőle. Nem érdekelt volna, hogy mit érzel. Több szempontból is tökéletes halálfaló viselkedés, tudom… de ez mondhatni belém ivódott.
- Igen, tudom.
- Hibát követtem volna el. Most az én fiamról van szó, és tudom milyen közel állni ahhoz, hogy elveszítsem – vallotta be fáradtan. – Ezért kértelek meg erre. Nem akarom az unokámat is elveszíteni… Talán mi sosem leszünk a legjobb kapcsolatban egymással, de családtag vagy, Hermione.
- Lucius, nem lesz semmi baj. Tudom, hogy Draco fel fog épülni – mondta Hermione.
- Köszönöm.
- Nem kell semmit sem megköszönnie. Hiszen miattam került ilyen állapotba. Meg akart menteni.
- Szeret téged. Valamilyen különös oknál fogva beléd szeretett. Én is megtenném ezt Narcissáért. Tudom, mit jelent szeretni valakit. Megbosszultad Dracót, és ezért örökké hálás leszek neked.
- Azt tettem, amit helyesnek véltem.
- Az mondják, elvenni egy másik ember életét sohasem helyes – mondta Lucius. – Ennek ellenére én rengetegszer megtettem. Rookwoodot is megöltem volna helyetted.
- Örülök neki, hogy én tettem meg. Ne is beszéljünk erről többet...
- Menjetek vissza a kúriába! – váltott témát Lucius. – Minél előbb odaértek, annál biztosabb, hogy egy elmebeteg sem fog rátok találni. Bízom Potterben, még ha ezt furcsának is találod.
- Én is bízom benne.
- Bennem is bíznod kellene, Hermione – nézett rá a férfi komolyan.
- Ha nem bíznék, akkor nem mennék vissza a kúriába – szólalt meg Hermione. Lucius biccentett, de nem szólalt meg. A nő a babával a karjaiban megfordult, és kisétált az intézményből.

***

Vakító fehér fény. Ez volt az első dolog, amit Draco meglátott. Mi lehet ez? Talán most lépett át a „függöny” túloldalára? Homályos, tejfehér kuszaságot látott maga körül. Hermione és a baba! – jutott eszébe hirtelen, és már mozdult is, viszont egyből megbánta. A feje zsongott, minden porcikája fájt, tehát még mindig élt. Így inkább a mozdulatlanság mellett döntött. Mély levegőt vett, és lassan kifújta.

Teste megnyugodott, azonban az agyában cikázó gondolatok nem hagyták békén. Lassan érzékelni kezdte a körülötte lévő világot. Ágyban feküdt, ebben biztos volt, és talán otthon volt a Malfoy kúriában. Érezte a frissen vasalt ágynemű és a futórózsa illatát, ami az ablak alatt nyílt. Végül tisztázódott, hogy hol is van, amikor a takarót tapogatva megtalálta hímzett monogramját. Felnyögött és megmozdult, amit persze a következő pillanatban meg is bánt.
- Maradj nyugton – hallotta Hermione álmos hangját. – A gyógyítók azt mondták, még nem szabad mozognod.
- Mi történt? – kérdezte elhaló hangon, amitől ő saját maga is megijedt. Megköszörülte a torkát, de így sem érezte magát jobban.
- Agyalágyult voltál, és meg akartál menteni. Eltalált egy átok, de Harry még idejében elvitt onnan. Három napig voltál eszméletlen – tájékoztatta Hermione, bár küzdött azzal, hogy örömében el ne sírja magát. A végsőkig tartani akarta magát, nem omolhat össze pont most.
- Merlinre, akkor ki intézte az ügyeimet? – kérdezte holtra vált arccal, és nagy nehezen feltornázta magát az ágyban.
- Köszönöm, Draco, a kérdésedet. Zan, a fiad és én jól vagyunk – morogta a lány.
- Lehetnél egy kicsit megértőbb is. Úgy érzem magam, mintha egy hájas sárkány lapított volna ki – nyögte Draco cseppet sem lelkesen. – Csak tudni akartam, mikor támadnak ránk a halálfalók, és mikor kell menekülünk… Ha kivonnak engem a forgalomból, akkor ebben a vészterhes időszakban elszabadul a pokol. Nem tudod mennyi minden történt az elmúlt három hónapban.
- Nyugodj meg! Nincsen semmi baj – csitította a lány. – Feküdj vissza, mindent elmondok azonnal!
- Nem nyugszom meg! Pont a legutolsó pillanatban tudtam meg, hogy merényletet terveznek a fiam ellen. Voldemort megölése után elég sok probléma adódott.
- Ron helyettesített, hogy úgy mondjam. Volt még némi százfűlé főzetük és adtam neki jó néhány hajszálat. Iszonyatosan élvezi a diktátor szerepét – magyarázta Hermione lelkesen, miközben Draco kezét fogta. A férfi nem mert semmit sem szólni, nehogy csak egy álom legyen az egész. – Hála az égnek nem vágattál hajat az elmúlt időszakban, így nem kell kopaszra borotválnom téged.
- Jól van, már úgy is utáltam, hogy olyan hosszú – mondta bágyadtan. – Itt miden rendben van?
- Hidd el, remekül boldogultunk. Van néhány képzett varázsló a családban. Miattad aggódtunk... Persze senki sem tudja, hogy Rookwood átka miatt lábadozol itthon. Akinek kellett, kitöröltük a memóriájából, hogy kezelt téged, amikor már biztossá vált az állapotod. Még egy nővért továbbra is keresnek, de ettől függetlenül minden rendben van.
- És a fiunk?
- Ő jól van. Szinte semmit sem érzékelt ebből az egész szörnyűségből.
- Hála Merlinnek! – sóhajtott Draco és hátradőlt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Hermione aggódva.
- Ahhoz képest, hogy három napig eszméletlen voltam, egész tűrhetően. Bár szinte minden tagom fáj.
- Nagyon erős átkot kaptál. Valóban minden csontodat eltörte az a rohadék. De szerencsére a gyógyítók stabilizálták az állapotodat – mondta Hermione, és megszorította a férfi kezét. – Nem sokon múlt az életed.
- Aggódtál értem? – fordult felé Draco, bár ez elég nagy erőfeszítés volt a részéről, de végül elmosolyodott.
- Persze, hogy igen – vallotta be Hermione. – Te vagy a fiam apja.
- Ettől függetlenül még szeretsz egy kicsit? – reménykedett a férfi.
- Merlinre, persze, hogy szeretlek! Utálom, amit tettél velem, de nem tudlak nem szeretni.
- Sajnálom! El sem tudom mondani, mennyire. Egyszerűen erre nincs mentségem. Pedig hónapok óta keresem rá – vallotta be Draco. Egyáltalán nem esett nehezére elmondani ezt a feleségének. Mindenáron vissza akarta őt szerezni, most nem beszélhetett mellé, Hermione az igazságot várja tőle.
- Kérlek, ne kezdjük ezt megint! Nem akarok többet erre gondolni – mondta Hermione. – Mindig csak szenvedünk és magyarázkodunk.
- Én sem akarok többet erre gondolni. Látni akarom a fiamat, nem csak most, hanem ahogy felnő és egy rendes ember lesz belőle… jobb, mint ami az apjából vagy a nagyapjából lett. Majdnem belehaltam, annyira szenvedtem miattatok. Minden nap utánatok akartam menni, de mindig visszatartottak.
- Minden nap vártam, hogy utánunk gyere – fedte fel az igazságot Hermione, és a szemeiben könnyek csillogtak, aztán végigfolytak az arcán. Draco halványan elmosolyodott, aztán letörölte a könnyeket felesége arcáról.
- Ugye itt maradsz velem? – kérdezte Draco.
- Szeretnék – válaszolta Hermione. – De félek ettől az egésztől.
- Hidd el, nem kell félned. Soha többé nem hagyom, hogy bármilyen bántódásod essen, sem neked, sem a fiunknak.
- Bár tudnék neked hinni… - sóhajtotta a nő, és ráhajtotta a fejét Draco kezére.
- Bármit megteszek, hogy veletek lehessek.
- Biztos vagy ebben? Megtennéd, ha azt kérném tőled, hagyjunk itt mindent és menjünk el messzire? Oda, ahol senki sem ismer minket?
- Persze, hogy megtenném. Nem akarok nélkületek élni – jelentette ki határozottan a férfi. – Akár most is mehetünk.
- Meg ne próbálj felkelni! – emelte fel a hangját Hermione. – A gyógyító megtiltotta, hogy bármilyen megerőltető dolgot csinálj. Egyelőre nem megyünk sehova. Itt amúgy is nagyobb biztonságban vagyunk.
- Csak ne hagyj itt! – kérte Draco fáradtan. – Még egyszer nem bírnám ki, ha elmennél.
- Nem megyek sehova – szorította meg a kezét Hermione. – Nekem ott az otthonom, ahol a tiéd.
- Akkor jó – suttogta Draco. – Valamit még meg kell tennem. Érted és a fiunkért.
- Micsodát?
- Add ide a pálcámat, kérlek - mondta komoran Draco.
- Mire kell az neked?
- Mindjárt meglátod – mosolyodott el a férfi, s amikor megkaparintotta a pálcát, kimondta a varázsigét. A vállig érő, tejfölszőke haját egészen rövidre vágta. A lány nem egészen értette, miért van erre szükség. Mélyen belenézett Draco szemébe, melyben elszántság csillogott. A férfi megfogta Hermione kezét, és egy másik igézettel összegyűjtötte a levágott hajat, majd a lány tenyerébe helyezte a csomót.
- Ezt miért csináltad? – kérdezte igencsak meglepetten a lány.
- Weasley ennyit kap tőlem. Ennyi elég lesz ahhoz, hogy többet ne kelljen halálfalónak lennem, és a fiunknak se kelljen szenvednie a kötelezettség miatt. Ő majd mindent elintéz, a többivel nem kell foglalkozunk. Ennyit igazán megtehet értünk. Megmentettem az életét, most rajta a sor, mentse meg mindhármunk életét.
- De azt mondtad, hogy…
- Kérlek, Hermione, ne menjünk bele ebbe! Azt akarom, hogy Zannek normális élete legyen. Ehhez erre van szükség. Bolond voltam, édesem. A legnagyobb bolond a földkerekségen! Nem gondoltam át, mit mondok neked. Merlinre, ha lehetne, visszamennék az időben, és leharapnám a nyelvem. Bár egyszer meg tudnál nekem bocsátani… Magyarázat nélkül ragadtam ki a kezeid közük a fiunkat és cipeltem el az otthonunkból. Ezért mindig gyűlölni fogom magam.
- Draco, kérlek, ne folytasd! Nem akarom újra felidézni. Kezdjünk tiszta lappal.
- Mit tegyek, hogy elnyerjem a bocsánatodat?
- Nos, megelégszem azzal is, ha a fiunkat kihagyod ebből a halálfalósdiból. Ne legyen köze soha azokhoz az emberekhez, és ha megkérdezi, mi az a heg a homlokán, akkor a magyarázat ne legyen több egy egyszerű hegnél. Nem akarom, hogy küldetése legyen – nézett Hermione Draco szemébe. Draco szíve összeszorult, és tudta, hogy a feleségének most igaza van. Meg kell tennie ezért minden intézkedést.
- Mindent el fogok követni, hogy ez így legyen – válaszolta Draco. – Ezért van szükségem Ronra, hogy a helyembe lépjen, aztán szép lassan együtt tüntessünk el mindent, ami valaha a halálfalókra emlékeztette az embereket.
- Köszönöm.
- Szeretlek téged, jobban, mint a saját életemet. Mindent megtennék érted és a fiunkért is.
- Én is szeretlek téged – mosolyodott el Hermione, és közelebb hajolt Dracóhoz; ajkuk egy szenvedélyes csókban egyesült.
- Fáj minden bordám, de örülök, hogy élek – nevette el magát Draco. – Miattad megérte ezt az átkot elviselni.
- Márpedig én magam foglak megátkozni, ha megint ilyen veszélyes helyzetbe kerülsz. Még egyszer nem akarok tépelődni és azon rágódni, hogy életben maradsz-e.
- Többé nem lesz ilyen. És akkor a fiunkat Zan Grangernek hívják? – váltott hirtelen témát Draco.
- Ugyan már. Miért hívnák így?
- Te akartad, hogy Granger legyen a vezetékneve. Úgy emlékszem, valami ilyesmi volt a feltételeidben, amikor hozzám jöttél.
- A fiunk teljesen Malfoy, nincs benne semmi a Grangerekből. Nincs értelme, hogy olyan nevet adjak neki, ami nem illik rá.
- Még lehet belőle fogorvos – vonta meg a vállát Draco, bár ez a mozdulat is fájt neki. Hermione elnevette magát, aztán megölelte a férfit.
- Mihez kezdenék nélküled?
- Ezt nem most fogod megtudni. Úgy néz ki, életben maradok, és nem hagylak el – vigyorodott el Draco.


Epilógus

Mélyreható volt a csend ezen az estén. A hó hangtalanul szállingózott és fehér dunnával takarta be a Malfoy kúria parkját. A kopár, szunnyadó fákat finom, ezüstös köntösbe öltöztette. Már teljesen besötétedett. A kúria ablakaiban fények gyúltak, s a kandallók ontották magukból a kellemes meleget. Idillibb nem is lehetett volna a karácsonyeste. Valahol távol egy megbűvölt fagyöngykoszorú karácsonyi énekeket dúdolgatott.

Hermione kint a teraszon állva nézte, ahogy a csillámló pelyhek porcukorként hullnak alá az égből. Fázósan húzta össze magán a vastag szövetkabátot, amit Dracótól kapott. Olyan gyönyörű volt most a táj. Békés és csendes – mindig is szerette nézni a havat. Valahogy megnyugtatta és boldogsággal töltötte el. Kicsit hideg volt már, de őt ez nem érdekelte.

Nem sokára be kell mennie és a családjával együtt fogja díszíteni a karácsonyfát. Örömmel töltötte el, hogy együtt voltak. Már csak egy rossz álomnak túl a régi szenvedés. Persze még emlékezett rá, de túlélték, meg tudott bocsátani Dracónak és együtt átvészelték a nehéz perceket. Szörnyen nehéz utat tettek meg együtt, de végül sikerült újra boldognak lenniük.

Hermione némán hálát adott Merlinnek. Mindenki, akit szeret itt volt vele, csak ez számított és semmi más. Nagyobb ajándékot el sem tudott volna képzelni magának. Helyre állt az egyensúly, nem kell többé semmitől sem félnie, sem neki, sem a családjának. A gyerekei egy jobb világban nőhetnek fel és jobb emberekké válhatnak.

Elmélkedésből távoli hangok zökkentették ki. Kíváncsian a korláthoz sétált és kihajolt rajta. A nevetést egyértelműen a kertből hallatszott. Elmosolyodott, amikor meglátta a számára oly kedves embereket. Draco, Zan és a kislányuk, Blythe, önfeledten hóban játszottak. Draco repülő hógolyókat gyártott és a gyerekek próbálták elkapni őket. Aztán a férfi észrevette a leselkedő feleségét a teraszon.
- Integessetek a mamátoknak! – kérte Draco a lurkókat, majd nevetve hozzátette: – Gyere, Hermione, isteni ma a hó!
- Gyere le, anyu! Építünk hóembereket – mosolygott a kislánya. – Megígérem, hogy nem hagyom a fiúknak, hogy megfürdessenek a hóban.
- Miért mondtad el a tervünket? – nézett rá szúrós szemmel Zan.
- Jók legyetek vagy a fekete törpe bicegóc elviszi az összes ajándékot! – próbálta komoly fenyegetéssel eltántorítani a gyerekeket a további veszekedéstől.
- Jaj ne! – kiáltott a kislány.
- Jók leszünk – mondta Zan. – Gyere le, mama! Csak hóembert fogunk építeni.
- Megkeresem a kesztyűmet és megyek – ígérte Hermione és nem is tétovázott sokáig. Aztán amikor leért önfeledten játszani kezdett a családjával. Hermione szíve megtelt boldogsággal és nagyon remélte, hogy még sokáig lesznek ilyen boldogok. A hó pedig csak esett tovább, hangtalanul, lassacskán cukormázként bevonva a tájat.

hozzászólások: 2

by palmainé ildi @ 16 Jun 2023 03:27 pm

Elolvastam. Kicsit nehezen hangolódtam rá. Más szokatlan szemszög. Idős vagyok kellett egy kis idő. Előre olvasom a következöt. Szeretem ahogy írsz.

by Nyx @ 19 Jun 2023 04:50 am

Ez egy kicsit más... Ez is egy iszonyatosan régi történetem. Sőt az egyik nemezisem. Nagyon egy rossz időszakomban írtam, és néhol van benne egy kis összevisszaság. Áhhh tudod mit mondanak, a kor csak egy szám :) Ez pedig nem a legjobb történetem sajnos. Köszönöm szépen! Ezt nagyon jó olvasni.