1. fejezet
Jóslat


A nyári melegnek már nyoma sem maradt, csupán csak kiszáradt, esőért szomjazó mezőket hagyott hátra maga után. A feketeföldben tátongó repedések könyörögve néztek fel az égre, némi áldást remélve. A megbarnult fűszálak szomorúan lógatták magukat a gyenge szélben, ami hirtelen felerősödött. A sűrű, acélszürke felhők nem is késlekedtek, megkönyörültek a szomjazón, azonnal birtokba vették a nemrég még ragyogóan kék eget, s hömpölyögtek, kavarogtak a rét felett. Csak egy pillanat, aztán lehullt az első csepp… A nehéz fellegek lassacskán megadták magukat, s szaporán hullatni kezdték szomorú könnyeiket. Ütemes dobolás, őrjöngő robaj.

A mezőt átszelő csapás az erdőhöz érve kiszélesült és mélyen a fák közé nyúlt. A sűrű lombok szorosan egymáshoz értek, mintha el akarnának takarni valami titkosat. Árnyak és halvány fénypászmák suhantak keresztül a magasba nyúló, öreg hamvas éger levelei között, megvilágítva a jól kivehető ösvényt, ami egyre mélyebbre és mélyebbre haladt. Hátborzongató hangok hallatszottak a sűrűben, közeledő veszélyt sejtetve. Az orkános szélben recsegtek-ropogtak az ágak, a koronák vad zizegése kísértetiesen vegyült néhány bagoly panaszos huhogásával. A jéghideg esőcseppek lassacskán ide is elértek.


Hirtelen patadobogás dübörgött fel a messzi távolból, és egy apró fénypont gyors mozgása tűnt fel. Éles fényvillanás kísérte alak bukkant elő fák között bolyongva, néha meg-megvillant a fényforrás, mint egy lidércfény. A ló vágtatása egyre erőteljesebb és hangosabb lett, akár egy harcba hívó dobszólam vagy akár félelemtől szaporán dobogó emberi szív. Hangok összekeveredtek a vihar hangjával, fények, árnyak sziluettjei imbolyogón mozogtak a félhomályban. Áldozatra lesnek talán?

Az aprócska pislákolás egyre vakítóbbá vált. A világosság, mintha be akarná világítani az egész erdőt. Vérfagyasztó nyerítés hangzott fel túlharsogva a vadul tomboló elemeket. Az esőfüggönyön keresztül is tisztán kivehető volt a fekete tame és utasának sötét sziluettje; átvágtattak az erdő egy kis ösvényén. Az állat hátborzongató hangja áttört a vihar robajain, ezüst szarva ragyogott az éjszakában és erőteljes, óriási szárnyait behúzva haladt előre. Minden izma megfeszült, s szinte akadálytalanul siklott a fák között; nem először tette már meg ezt az utat. Fáradhatatlanul vitte terhét, megállíthatatlanul rótta a hosszú utat, s olybá tűnt soha nem pihennek majd meg… A derengő világosság adott némi támpontot mindkettőjüknek.


A fekete csuklyás férfi sietve bíztatta gyorsabb haladásra a tamét, holott erre egyáltalán nem volt szükség. Az őrült vágtájuk már órák hossza tartott, de még nem volt vége. A különös idegen talárja lobogott, s a heves szélrohamban a kámzsája egyszer csak oldalra libbent, majd egy ezüstszőke tincs villant ki alóla – ez egy családi örökség jeleként árulkodott származásáról. Az utazó köpenye már teljesen átázott, és minden egyes csepptől, ami a bőréhez ért, borzongás futott végig egész testén. Varázslat fénye villant fel, s gyorsan ki is hunyt, a varázsló elnyomott magában egy szitkot. A bűbája túlontúl gyengének bizonyult a szeszélyes időjárás viszontagságaival szemben. Meddig tart még, mire megérkezik? – türelmetlenkedett, hiszen nem jókedvéből járt itt, szíve hevesen dobogott, úgy érezte, mintha üldözné valaki, de ilyen sebes vágtatás közben ez lehetetlen lett volna. Talán csak a didergés mondatta vele ezt, nem használhatta a pálcáját minden apróságra, mert akkor egyből elárulta volna magát és ezt nem akarta. Ilyen zavaros időkben óvatosnak kellett lennie. Ennek tudatában, újra ösztönöznie kellett a tamét, s alakjuk hosszú percekre elmosódott az ég könnyeiben.


A sűrű erdőben egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, s az ösvény kiszélesedet. A mágus és a tame hamarosan már egy tisztáson galoppozott. Az égzengés elhalkult, a cudar zivatart mintha elvágták volna. Az út végén egy növényekkel behálózott fal tűnt fel. Régi kastély fala lehetett talán, amit a repkény birtokba vett. A tame lassított, majd lassan megállt, a férfi pedig könnyedén leszállt a hátáról, óvatosan megsimogatta az állát büszke fejét. A bestia elégedetten tűrte a kényeztetést, aztán odébbállt.


A varázsló magabiztosan elővette a pálcáját, s megvizsgálta a falat. A kövek mozdíthatatlannak tűntek, sokkal szilárdabbnak, mint első ránézésre, az évszázadok inkább keményítették, mintsem lerombolták volna. A férfi megérintette a téglákat. Roxfort idejéből való vagy talán még régebbről. De most nem volt idő ilyenfajta érzelgősségre, mint az építészet szépségei, kormeghatározások. Soha nincs időd – suttogta egy hang a szélben. Ő nem törődött vele, inkább elnyomott magában egy szitkot. Lassan haladt a fal mentén, s nem hagyott ki egyetlen egy repedést sem. Járt már itt, de most minden annyira más volt.

– Itt kell lennie – mormogta magában, s egyúttal ösztönözte is magát. Már éppen elvesztette a türelmét, amikor megérezte. Szélesen elmosolyodott a kámzsája alatt. – Demonstrate!

Az idegen hanyag pálcaintésére a falak megremegtek, aztán lassan alakot öltött a bejárat. A falat sűrűn átszövő smaragd zöld repkény is félrehúzódott, s utat engedett neki, ő nem is habozott sokáig, és minden bátorságát összeszedve ment tovább. A rejtett kapun átérve egy egészen más látvány fogadta. Eltűnt a vadregényes táj, s az ősznek itt nyoma sem volt, úgy tűnt, itt nincs hatalma semmiféle természeti erőnek, egyedül csak a tiszta varázslat létezett. A varázsló körül vibrált a levegő, mintha bármelyik pillanatban megrázhatta volna. A mágia tiszta forrása teljesen megbabonázta.

Kifejezéstelen arckifejezés mögé rejtette el csodálatát, felemelte a fejét; az esti égbolton milliószámra ragyogtak a csillagok és a hold álmos, sárga fényében fürdött a táj. Néhol hullócsillagok szántották végig az eget. A mágus ajka résnyire szétnyílt; még soha nem látott hasonlót sem, itt minden olyan tiszta, ártatlan és csodálatos volt. Időhurok – jutott eszébe, de az elmélkedés helyett inkább gyors léptekkel haladt keresztül a tájon.

A minden zöld volt, buja és eleven, virágok nyíltak mindenfelé, olyanok, amelyeket emberi szem nem láthatott. A virágzó fákról a szirmok tollpiheként hullottak, s a lágy szél megtáncoltatta őket, mielőtt végleg a földre értek volna. Egy forrás csörgedezett nem messze a férfitól, partján néhány fűzfával. A varázsló szomját oltotta volna a bűvös vízben, azonban nem merte. Ez egy másféle világ, mint az övé, ötlött fel a bölcs mondás.

A langyos esti szél felé fordulva levette kámzsáját, a mélyes magába szívta a balzsamos levegőt. Az arca és acélszürke szemei érzelemmentességet tükröztek, mintha megvetné az egész helyet a lakóival együtt. Vonásai kemények és komolyak voltak, talán sosem ismerte igazán a vidámságot, a gondtalan életet. Megtorpant egy pillanatra, körülnézett, majd határozott léptekkel elindult közelben lévő apró, borostyánnal és százféle kúszónövénnyel benőtt kunyhó felé. Nem ehhez volt szokva, ez egyértelműen látszott.

Ezüstkanállal a szájában születet, s varázserővel – ez a két dolog az ő világában nagyon is sokat számított, ő ennek a teljességnek a tudatában élte az életét. Arisztokratikus viselkedés ott volt minden apró mozdulatában, még a lélegzetvételében is. Nem kellett sokáig mennie, míg végre elérte a kis házacskát. Már éppen benyitott volna, de az ajtó magától kinyílt és utat engedett neki.

A kis kunyhó belül több otthonosságot árasztott, mint a férfi lakhelye. Végre hazaért – ez a felfedezés a varázslót arculcsapásként érte, soha sem érezte, mégis tudta mit jelent. Most mégis miért? Mitől más pont ez a látogatás? Kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Szürke kőfalak, régi bútorok, puritán berendezés, és még is a helyiség különös melegséget árasztott, az idegen hiába tagadott mindent. Furcsán megkönnyebbülve érezte magát, mintha itt levették volna a terheket a válláról. Megrázta a fejét és gondolatban megegyezett magával, hogy ezt csak képzelete.

Könnyű léptekkel haladt beljebb, s egy forduló után egy fogadószoba nyitott ajtaja elé érkezett. A helyiség közepén egy hosszú, ezüsthajú asszony ült, aki éppen fonalat font a rokkáján. Vékony ujjai között a leheletfinom, ezüst fonál csillant meg a hold fényében. Bár haja színe öregséget tükrözött, a vénség egyetlen egy apró jele sem látszott rajta. Arca friss és üde volt, egyetlen ránc sem szelte át. Fejét egy mindent tudó mosollyal fordította férfi felé. Barna tekintetével végigpásztázva őt és elmosolyodva megszólalt:

– Üdvözöllek, Lucius, már vártalak! – Hangja lágyan csengett az esti csendben, enyhén földöntúlinak hatott. A férfi nem köszönt csak kurtán biccentett egyet, mintha nem is ismerné az illemet, holott ezt mindig megkövetelték tőle. Igazi, dacos énje került felszínre különös módon. Zavarában meglazította a köpenyét a nyakán.

A nő nem vette zokon a férfi hűvös viselkedését, hiszen vajúdó felesége mellől szólította magához. De ez nem tűrt halasztást, fontos dolog látott a jövő fürkészése közben. A Malfoy családot mindig szemmel kellett tartania, ez volt talán a legfontosabb feladat, amit az idő és egy felsőbb hatalom bízott rá. Végre eljött az a korszak és a generáció, amikor megjövendölheti a kis fényt abban a sötétségben, amelyet a Malfoyok magukra szabadítottak sok-sok emberöltővel ezelőtt. Teátrálisnak hangzott, de így volt.

Századok repültek el, az erők szunnyadtak, de ma érezte a vibrálást és a mozgolódást. Látta a vízben, hallotta a suttogó szellőben, mikor lába érintette a földet, az finoman, izgatottan vibrált alatta. S a cédrustűz pattogó parazsai, fényes lángnyelvei megerősítették sejtéseit. A fonál sokkal tisztább, ezüstösebb volt, a hold sok-sok év után végre megtelt, a homokóra peregni kezdett az apró ablakpárkányon – ezek jó előjelek. Némán méregette a fiatal halálfalót, aki faarccal állta a nő jeges, fürkésző pillantását. Nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ezen.

Lucius, milyen más lehetett volna a te életed – gondolta Nessana magában, ahogy körbejárta őt. Meg volt benne minden, de mégis a fiára hárul majd a nemes feladat… Egykoron róla is szóltak jövendölések, ám sorsát soha nem látta olyan tisztán az élet vizében, mint most a fiúét. Persze megvolt a saját útja, s nem lesz könnyű… Zsigereiben érezte, hogy a mostani jövendölése nemcsak árnykép lesz.

– Miért hívattál, Lady Nessana? – kérdezte egyből, mindenféle kertelés nélkül, talán egy kis éllel a hangjában. Arca megfeszült, amikor meglátta a kedélyes, nyugodt mosolyt. Düh fellángolt benne. – Talán tettem olyasmit, ami kedved ellen való? A Nagyúr kegyesen megengedte, hogy feleségem mellett legyek. Erre lóhalálában kellett ide vágtatnom.

– Ejnye, fiam, megfeledkeztél a jó modorról? – korholta szelíden a nő, mintha egy édesanyát akarta volna játszani, aki a helyére teszi az engedetlen fiát. Habár Lucius már felnőttnek számított, Nessana csak a gyámolításra szoruló gyermeket látta benne, bár ez az ő korára való tekintettel nem volt meglepő. Tudta, nem lehet befolyásolni mások életét, de ő mindig is kacérkodott a sorssal, s apró változtatásokkal terelte az embereket az útjaikon. – Mégis csak jövendőt fogok mondani neked. Ennyi kijár egy látónak vagy tévedek?

– Most félretenném a felesleges formaságokat. A feleségem bármelyik pillanatban életet adhat a gyermekünknek és én vele akarok lenni – jelentette ki Lucius, bár magát is meglepte az őszinteétsége.

A hölgy elmosolyodott; titkokat őrzött, amiket nem akart a varázsló tudomására hozni, kivéve egyetlen egyet, azt, amiért most magához hívatta.

– Dicséretes az aggódásod! – mondta végül és elismerően biccentett. – Tudod, hogy a családod érték, ezért nem róhatja fel neked senki sem modortalanságodat. Hajnal előtt visszaérsz és köszöntheted a gyermeked, Lucius. Emiatt nem kell aggódnod.

– Van talán valami más, amiatt főhet a fejem?

– Mindig van más, gyermekem – válaszolt lágy hangon a boszorkány. – Hiszen te magad is tudod. De ma biztonságban vagy, nem láttak, nem hallottak avatatlanok és nem is kísérnek vissza utadon. Az urad nem fog sejteni semmit sem.

– Kérlek, áruld el, miért kellett idejönnöm? – kérdezte egy kicsit megenyhülve.

Ám nem szűnt meg aggodalma egyetlen pillanatra sem, hiszen a gyógyító és a bába nem bíztatták semmi jóval. Ráadásul nem bízott egyik bűbájosságában sem. Narcissa gyenge volt, törékeny, akár egy gyámolításra szoruló kismadár, Lucius féltette legértékesebb kincsét.

– A fiadról van szó – tért rögvest a tárgyra a nő, mielőtt még vendégét elragadják szorongásai és nem tud már koncentrálni a jóslatra, amit hallania kell. – El kell mondanom, nem tarthatom magamban.

– Nem értem, hogy miért szólna róla jóslat. Hisz még csak meg sem született. Ráadásul nem is biztos, hogy fiú lesz. A rúnák folyton halandzsáznak, a bájitalok sem erősítettek meg semmit. Ha az apám élne… – közölte gondterhelten, s újabb félelmét hangoztatta nyíltan. Idegesen összeszorította az ajkait, mintha attól félne, hogy valami egészen mást is elárul majd. Az asszony erre elmosolyodott, s ezzel bizonyossá vált, ő többet tud a lehetséges jövőről, mint Lucius valaha is fog, ez igen csak bosszantotta a varázslót.

– Ugyan, Lucius, megfeledkeztél egy aprócska dologról: én látó vagyok, és kevés dolog marad előttem titokban – adott nyomatékot a mondandójának. – Narcissa miatt aggodalmad alaptalan, és a fiad pedig egészségesen jön a világra.

– Bocsáss meg! – hajtotta le a fejét Lucius, arca már megkönnyebbült volt. Vakon hihetett a nőnek, hiszen annyi mindent megjósolt már korábban… és nem csak neki. – Kételkedtem a szavaidban. Nem fog előfordulni többet.

– Ne ígérj olyasmit, amit mindjárt meg fogsz szegni! Tudom, most mire gondolsz: lesz-e méltó örököse a Malfoy címnek? – A varázsló bólintott. – Igen, és nem is akármilyen örökös. Ő lesz az, aki még dicsőségesebbre emeli a Malfoy nevet.

Lucius önkénytelenül is kihúzta magát. Büszkeséggel töltötte meg ez a mondta a szívét, és egyúttal édes felszabadultsággal, mivel teljesítette elhunyt apja kívánságát.

– De amiért ide hívattalak az némiképp eltér a dicsőséges Malfoyoktól. – A hölgy elfordította a fejét, mikor újra a varázslóra nézett, szeme már vakítóan kék színű volt és mikor megszólalt, hangja földöntúli és lágy lett. A kicsinyke szobába befújt a mágikus szél, fellebbentve az ezüstös hajtincseket.

– Mikor a nap feltűnik a horizonton, mint egy éltető fénysugár, a sötétségben ekkor kel életre a gyermek, ki tisztítótűzként lángol fel a csend homályában. Megváltja családja százados bűnét, s dicsőségre, örök tisztaságra kötelezi majd. A gyermek bátor, nemes, erősjellem, s jele egy sárkány lesz. Midőn a vörös szemű mester teste porba hull, úgy kezdődik az ő időszaka. Bár szunnyad, míg vér nem serken, nem él teljesen, míg szívét eleven tűz nem emészti. Nem töri meg a sötétség, hiszen benne rejtőzik a tiszta fény forrása. De nem élhet a sötétségben, hisz mindez hátráltatja, s nem hajol meg előtte. Nemes küzdelemben a Sötét Nagyúr ellen dacol a sárkányok és főnixek oldalán. Sárkány nem érhet hozzá, noha karmazsin és kátrány vért ont, s imígyen arat győzelmet. Az elnyert dicsőség előtt atyja fejet hajt, s megtér a hold fényénél. A fiút veszély fenyegeti, de atyai és anyai szív elkíséri, megvédi, eleven bűbáj, ősi mágia. Ám az apa vére ontatik, megmenti fiát, és ezzel megváltja bűneit, majd megpihen a csillagok alatt. – A kunyhó falai percekig visszhangozták a bűvös jóslatot.

Lucius kifejezéstelen arccal meredt a Ladyre. Mégis mit akar ez jelenteni? – gondolta némán. Hogyan lehet dicsőséges a küzdelem a Nagyúr ellen? Ez felér egy öngyilkossággal. Zihálni kezdett, félt attól, amit hallott, meg akarta védeni, meg akarta akadályozni. A kétségbeesés egyre elhatalmasodott rajta, de nem tudott mozdulni sem. Nem, a fia nem lehet ilyen oktondi. A varázsló érezte, hogy a düh elhatalmasodik rajta, s méregtől fűtve megszólalt:

– Nem lehet… az nem lehet, hogy a fiam a Sötét Nagyúr ellen harcoljon, az egyenlő lenne az öngyilkossággal és a biztos halállal. A családunk már századok óta a sötét oldalt szolgálja – hangja egészen hisztérikus lett. Lady Nessana szúrós szemmel nézett a férfiéba, majd gyengéden megérintette a karját.

– Lucius, nem tehetsz semmit a sors ellen. A fiadnak más út rendeltetett, mint neked, nem fogja soha a sötét oldalt szolgálni. Bölcs döntés lenne, ha te sem tennéd – tett javaslatot szelíden. – A jónak is eljön az ideje, túl sokáig volt a családod a sötétségben. A jóslat nem vezeti más útra, és te nem tehetsz semmit. A jövő nem mindig olyan képlékeny, megfoghatatlan, mint amilyennek gondolod. Vannak olyan utak, melyre akkor is rálépsz, még ha nem is afelé indultál el.

– Már késő ezen vitatkozni, a fiam is és én is a Nagyurat szolgáljuk! – kiáltott harciasan, keze a pálcáján volt, de tudta, hogy az ő varázsereje most igazán kevés. Ugyan maga mellett tartotta a varázseszközt, ám nem volt olyan bolond, hogy használja is. – Ezen nincs mit változtatni, és mellesleg nem is lehet.

Bár hangjában több bártorság volt, mint a szívében, mégsem tett volna semmilyen meggondolatlanságot. Egy látóval nem packázhat az ember büntetlenül, noha Lucius a varázsvilágban kiváló varázslónak számított, a Holdfényerdőben csak egy esendő halandó maradt. Itt a mágia mélyen beleivódott a földbe, s Nessana tudta, hogyan kell ezt használni.

Azonban a férfiban forrongó harag, tehetetlenség cseppet sem akart alább hagyni, sőt percek alatt a kétszeresére duzzadt. A düh és kétségbeesés vívott benne megállíthatatlan harcot, mert nem tudta elfogadni a jóslatot. Mintha önként a halálba küldte volna az örökösét, a fiát, akit még meg sem ismerhetett. Mi is lehet a helyes út? – tette fel magában a kérdést, amire nem talált eddig választ.

Soha nem volt mersze azt tenni, amit a szíve diktált, mindig követte a család akaratát, amitől érzéketlené vált, és gyűlölettel vegyes megvetéssel viseltetett minden félvérű mágus, kvibli iránt. Vajon igazából is gyűlöli ezeket az embereket? Talán csak a vérébe, emlékezetébe ivódó felsőbbségérzés mondatja vele. Igazi aranyvérűként viselkedett, hisz nem tehetett mást, erre nevelték, életének minden egyes perce erről szólt. Megszámlálhatatlan seb bizonyította a helyes nevelés eredményét, de ezekről a férfi mélyen hallgatott, Nessana szavak nélkül is tudta mindezt, előtte múlt, jelen, jövő nem maradhatott rejtve.

Semmi sincs kőbe vésve – döntötte el magában Lucius, és felvértezte magát érveivel. Nem fogja hagyni, meg fogja akadályozni, ha kell.

– A fiad lelkében száz sárkány ereje lakozik, nem lesz erőd megállítani soha. Véghez fogja vinni – szólalt meg némi hallgatás után Nessana. Hangja kísértetiesen csengett az éjszaka csendjében, s megpecsételte a jóslat tartalmát.

– Valamit mégis tennem kell! – fakadt ki Lucius tehetetlen dühvel, még mindig nem engedelmeskedtek a lábai, s gyanította, hogy nem is fognak, míg meg nem hallgatta, amit most meg kellett. Iszonyatos tervek fordultak meg a fejébe, amit igazi halálfalóként talán meg is tett volna, még akkor is, ha a tulajdon fia életébe is kerülhet. A kétségbeesés megrémítette.
Nessana megsejtve egy szörnyű gondolatot, mennydörgő hangon így szólt:

– Ne is gondolj ilyesmire, Lucius! Nem tehetsz semmit sem. – Azzal kinyújtotta a kezét, amin a hosszúra megnövesztett körmök fenyegetően meredtek a férfi felé. Tenyérrel felfelé fordította a kezét, s egy halványkék gömböt formáló varázsbuborék jelent meg benne. A nő komor tekintettel fürkészte őt. – Nem engedhetem, hogy a fiadnak bármi bántódása essen, meg kell védenem saját magadtól. Nem rendelkezhetsz az ő életével, így nem is veheted el azt. A soros szabad folyását még te sem állíthatod meg. Megpróbálhatod, viszont számíts a kudarcra. A Nagyuradtól pedig ne félj, ezt a jóslatot nem tudod átadni neki sem. Csak a fiadnak mondhatod el, ha eljön az ideje. – A kezében lévő gömb Lucius felé repült, majd szétáradt a testében. Melegség töltötte a férfit, mintha hirtelen felcsavarták volna a fűtést a kunyhóban. – Hidd el nekem, még büszke leszel a fiadra! – Meg sem várta a férfi reakcióját, Lady Nessana intett Luciusnak, aki delíriumos állapotban kitámolygott a zöld fövenyre.

Eltűnt körülötte minden, egyre csak zuhant a sötétség felé. Fejében visszhangzottak a szavak, képek, emlékek, de túlságosan bágyadt volt, hogy megértse, megjegyezze őket. Némán sodródott egyre mélyebbre az álmai között. Tiltakozni akart, valamiféle kibúvót keresni, de nem volt elég erős, így inkább hagyta sodorni magát az árral. Még egy ideig tehetetlenül vergődött, egyszer csak elvesztette az öntudatát, majd ledőlt az illatos fűben, s lassan mély álomba merült a csillagos ég alatt.

***

Lucius a távoli mennydörgés hangjára ébredt, egy furcsa álomból, ami talán nem is volt álom Igazság szerint nem tudta igazán eldönteni. A feje zsongott a sok feltörő gondolattól, emléktől, amikben nem találta a rendszert. Kinyitotta szemeit, ezt szinte azonnal megbánta; lassított a tempón, s hagyta, hogy látószerve megszokja fényt. Mégis mi történt pontosan? – kérdezte saját magát, de nem kapott semmilyen választ, csak egyedül azt tudta, hogy otthon van a Malfoy kúriában. Nos, ez egy ideig elegendő információnak bizonyult. Merengő tekintettel nézett az ablak felé, mintha még mindig nem itt lenne teljesen. A szétszakadó felhőkkel tarkított eget figyelte a nappali díványán fekve, még mindig a tegnap estén gondolkodva.

Megpillantotta a távolban a felkelő nap első sugarait, ahogyan űzik el a sötétséget. Mégis csak álomnak kellett lennie, amit átélt, más magyarázat erre nem lehetett, ami persze súrolta varázsvilág racionalitását. Lucius kezeivel megtörölte arcát és újra kibámult az ablakon. A sötét égbolt alja világosodni kezdett, és a fellegeket sárga fénnyel vonták be az életet hozó sugarak. Akár maga a megváltás, az elkövetkezendő jó jele is lehet volna – gondolta némán merengve.

A férfi a hasogató fejfájását félretéve az ablakhoz ment, és először életében meglátta a napfelkelte rejtett szépségét. Kezét az ablaküvegre helyezte, s áhítattal nézte a csodát, amire először volt igazán nyitott. Eddig csupán egy természeti jelenségnek vélte, egy természetes dolognak, ami minden reggel megismétlődik, de most odafigyelt a mondanivalóra is.

– A jóslat – suttogta, úgy hogy senki se hallja meg. Egyszerűen tudatosult benne, hogy ez itt és most más. Szívét újra átjárta a melegség, mint amit akkor kunyhóban érzett. Megborzongott, mintha valamilyen ősi energia futott volna végig a testén. Tovább kémlelte a távolt és a jóslat szavai visszhangoztak a fejében újra. Próbálta elfogadni, ugyanakkor félt a következményektől.

A merengésből Dobby, a házimanó zökkentette ki. Az apró nagy szemű lény, most ott toporgott a lábánál és szánalomra méltóbb volt, mint valaha. Először némán meghajolt, s bekötözött kezét tördelve egy röpke pillanatra ránézett gazdájára.

– Uram, kérem, uram! – szólt az alázatos hang. A manó meghajolt ura előtt, akit mélységesen gyűlölt. Lucius most először azonban másképpen nézett rá, amit nem tudott mire vélni, de nem volt sok ideje merengeni rajta. – Dobby kéri, uramat, hogy menjen be Narcissa asszonyhoz. Dobby gratulál, uramnak. Fia született.

Lucius arcán egy őszinte boldog mosoly jelent meg, ami nem kis meglepődöttséget váltott a manóból; gazdája arcán soha sem fedezett fel pozitív érzelmeket, sőt a haragon kívül semmi mást nem látott benne. A férfi egyszerűen egy pillanat alatt emberivé vált, hirtelen minden kirepült a fejéből, a jóslat, s a félelem semmivé foszlott. Egyszeriben a tökéletes boldogság árat szét az egész testében.

Egyszerűen Lucius nem tudott betelni a gondolattal, hogy apa lett, szinte repülni tudott volna; szívét különös érzés járta át, és a torkát a büszkeség szorongatta. Sietve rohant fel a lépcsőn, ahogy csak a lába bírta, majdnem megbotlott a cél előtt. De nem törődött ezzel, máskor nem így tett volna, hanem a neveltetése szerinti hidegséggel viselte volna ezt a helyzetet. Megigazította hosszú lófarokba kötött haját, s mély levegőt vett.

Mikor belépett a szobába, s megpillantotta kedvesét az ágyon ülve karjában a tejföl szőke hajú csöppséggel, a földbe gyökerezett a lába. Narcissa méz szőke hajkoronája a reggeli napfényben úgy csillogott, mintha valamiféle titkos mágia vette volna körül. Az erő, amit Lucius eddig nem látott, most végre megmutatkozott. A gyámoltalan kismadár örökre eltűnt, felesége arca olyan földöntúli ragyogást hordozott, amilyet csak egy édesanya tud. A mágia körülölelte a kis családot, valami olyasmi, ami csodálatos és megmagyarázhatatlan. Lucius szólni sem tudott a boldogságtól, ami a torkát szorongatta. A kegyetlen halálfalóból átalakult valami mássá, valami egészen különlegessé: apa lett.

Narcissa határtalan büszkeséggel és egy mosollyal fogadta a férfit, akit szíve legmélyéig szeretett.

– Gyere, nézd meg a fiad! – mondta különös hangsúllyal a hangjában. Anyai büszkeség volt ez, amitől teljesen megváltozott.

Lucius nem szólt semmit sem, csak némán engedelmeskedett, közelebb ment az ágyhoz és boldogan csókolta meg a feleségét. Óvatosan átvette tőle az apróságot, ösztönösen zárta a karjaiba a védtelen csöppséget, akiért mostantól ő és a felesége voltak felelősek. Boldog nyugtalanságban sután emelgette az apró csomagot.

Az ablakon beszűrődő fény megvilágította a kicsi rózsaszín arcocskáját, amin már most látszottak az arisztokratikus jegyek, amik később még ellenállhatatlanabbá teszik majd, ahogy családja tagjait is, ám addig még jó pár éjszakát átüvölt majd, órákon keresztül hagyja szüleinek, hogy tehetetlenül várják, míg végre elalszik. De most csendesen pihent a pólyában. Narcissa kedvesen megsimogatta a pihéhez hasonlító hajacskát, Lucius a kettőjük arcvonásait kereste az apróságban. A boldogság torokszorítóan tört rá újra és meghatódottan vonta magához a kicsit.

A férfi megbabonázva figyelte fiát, aki erős kezecskéjével megmarkolta apja ujját. Most vált először valósággá számára, mindaz, amit Narcissa már az első perctől csodának nevezett. Fiának ösztönös cselekedete meghatott az újdonsült apát, s nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa az apró, puha kezecskét. Lucius mosolyogva felesége felé fordult.

– Nagyon erős fiú lesz belőle. Lelkében száz sárkány ereje lakozik. – Nem volt célja vele, csupán kimondta az ismerősnek tűnő mondatot, amivel tulajdonképpen megpecsételte fia sorsát. Narcissa lágyan felnevetett és a hangja halk visszhangot vert a falakon. Még soha sem hallotta Luciust ilyen botorságokat beszélni.

– Bolondságokat beszélsz – feddte csilingelő nevetéssel a férjét, majd lassan felállt és mélyen a szürke szemekbe nézett.

– Lehet, drágám, de ez a legkevésbé sem érdekel. A mai nap különleges számunkra, hiszen végre szülők lettünk – nevetett ő is. Nem említett sem örökséget, sem arisztokrata családjuk rideg kötelezettségeit, csak egyszerűen kimondta azt, ami valóban történt velük: család lettek. Mindketten erre vágytak, erre vártak és most valósággá vált az álom. – Már csak egy név hiányzik.

– Legyen Draco a neve – Narcissa olyan könnyedén ejtette ki a nevet, mintha már az első perctől fogja így akarták volna hívni őt. – Különös, éppen a Sárkány csillagképet néztem, amikor elkezdődött.

Lucius erősen gondolkodó képet vágott, mintha valóban szüksége lett volna némi megfontolásra a döntéshez. Jóleső bizsergés futott végig a hátán.

– Draco Malfoy… tetszik. Pont illik a név egy Kissárkányhoz. – Egyik kezével megsimogatta az alvó csöppség arcát, majd elmosolyodott. – A mi fiunk – mondta lágyan, s nem is gondolta, hogy ezzel mennyire meghatja Narcissát.

„Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek…
…, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.”

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)

Count of comments: 0