11. fejezet
A levél

A zord telet, felváltotta a tavasz kellemes ideje, a levegő napról-napra melegebbé vált. Ezernyi apró virágocska nyílt a kastély parkjában, mindegy jelet adva a természetnek, hogy ideje felkelni. Különleges friss illatot hozott magával a lágy szellő, és a virágjaikat bontó fákról a szirmokat horda szerteszét. Draco az élénkzöld gyepen sétált, mélyen belélegezve a tavaszt. Tüdejét megtöltötte a friss, éltető levegő és megnyugtatta. Egyedül rótta már a köröket, mivel a varázslat már nem kötötte Hermionéhoz. Különös, szinte azonnal eltávolodtak egymástól.


McGalagony professzor végre megkönyörült rajtuk és szabadon eresztette őket, bár a közös lakosztály és étkezések még mindig megmaradtak. A hosszú hónapok kényelmetlensége egyszeriben úgy elszállt, mintha nem is lett volna. Draco igazából furcsán érezte magát, már egészen megszokta Hermione jelenlétét és most egyedül érezte magát. Hidegnek érezte a tavaszi szelet, ennek ellenére hálás volt a magányért. Igazából most nem akart semmi mást, csak élvezni a jól megérdemelt szabadságot, és ezerszer megáldani McGalagony professzor nevét.


Draco ugyan gondolt rá, hogy Hermionét is elhívja magával, mégis amikor a lázasan tanuló boszorkányt nézte a félig nyitott ajtón keresztül megtorpant és nem ment tovább. Érzései összekuszálódtak, nem tudta őket kibogozni, de nem is fáradozott vele. Egyszerűen elfogadta a tényt, hogy tetszett neki a lány. Először boldognak érezte a gondolattól magát, aztán lemondóan sóhajtott egyet. Nem tehette meg, nem kezdhet bele olyasmibe, amit úgy is félbe kell hagynia.


Az év végre gyorsabban közeledett, mint gondolta és vele együtt a családi kötelesség teljesítése. Egyre gyakrabban riadt fel az éjszaka közepén izzadtságban úszva és kiutat keresve, pedig a vonatjegy már ott volt a talárja zsebében. Mindennap megérintette az aranydíszítésű pergament, ami olykor-olykor felizzott. Félt az ismeretlentől, de alig várta, hogy megtegye az első önálló lépését. Nem igazán volt terve, csak azt tudta, hogy meg kell találni a társait, hogy aztán mi lesz azt nem tudta még. Irdatlanul nehéznek tűnt, de ha nem tesz, akkor… Nem beszélt senkivel továbbra sem, pedig meg kellett volna számára a megnyugvás. Egyszerűen nem tudta mit tegyen, hatalmas sóhajt hallatott, aztán a Nap felé fordulva, becsukott szemmel élvezte a sugarak melegét. A szél meglibbentette a szőke tincseit, és a fiú elmosolyodott. Bár maga sem tudta merre viszi majd a sorsa, de egy percet szánt a tavaszi napnak. Sokáig állt így, magányosan, gyönyörködve a táj festői szépségében.


***


Eközben Hermione mérgesen csapta be a szobája ajtaját. Harryvel és Ronnal beszélgetett, nem is olyan régen. De az egész veszekedésbe torkollott, a vita tárgya természetesen a lány szobatársa volt, mint eddig több alkalommal is. Bár a levélbeli ócsárolást sokkal könnyebb volt elviselni, mivel a barátai meg sem közelíthették Hermionét és a lány egyszerűen átugorhatott a levelek ezen részén. Főleg Ron volt az, aki nagyon belelovallta magát a Malfoy témába, aztán betelt a pohár. Igazából ekkor kezdődött meg az igazi nézetkülönbségek hangos megtárgyalása.

Hermione többször is védelmébe vette Dracót, amit a két barát nem nézett éppen jó szemmel.

– Bolond vagy, Hermione! – jelentette ki Ron dühösen, majd Harryvel együtt visszamentek a griffendélesek klubhelyiségébe. De Hermionénak körülbelül ennyi maradt meg a beszélgetésükből és megfogadta, hogy többet nem hozza fel a Malfoy témát. – Talán szerelmes vagy belé? Ezért véded annyira?


Persze magában kivesézte a témát. Miért hiszik azt, hogy Draco rossz ember? Miket beszélek, ők még ellenségüknek tekintik, nem is ismerik úgy, mint én. Áh, soha nem fog változni a véleményük róla. Képtelenség lenne. Legközelebb jobb lesz, ha nem szólok róla semmit, még a nevét sem említem – szögezte le Hermione az álláspontját. Ezt természetesen közölte is félcédulás barátaival, s erre olyan választ kapott, ami mélységesen felháborította.


Ekkor jött Ron azzal az ostoba kijelentésével, miszerint Hermione szerelmes Dracóba, s ezzel méltán felkerült a boszorkány feketelistájára. Még egy ilyen arcátlanságot nem volt képes elviselni, így faképnél hagyta a barátait, akik csak döbbenten néztek utána, de természetesen nem akartak utána menni. Jobban tették, hogy így tettek – gondolta dühösen a boszorkány, aki még mindig nem tudott megnyugodni. Harrynek és Ronnak semmi köze ahhoz, hogy kit szeret és kit nem. Ha éppen egy Malfoyra esne a választása, akkor abba sem szólhatnak bele.


Különben is eleve elvetélt ötlet lett volna Dracóval együtt lenni, őt szeretni és egyáltalán kapcsolatot kezdeményezni vele. Tetszett neki a fiú, végül is az iskolában kinek nem tetszett? Még akkor is, ha egy önző, néha egoista fiúnak is tartották, ennek ellenére a lányok csorgatták a nyálukat utána. Végül is ezért az érdeklődéséért nem átkozhatta volna meg Hermionét senki sem. Sőt az elmúlt hónapokban volt alkalmuk egy kicsit jobban megismerni egymást és Hermione szerint Draco nem volt rossz ember, nem volt sötét varázsló. Remélte, hogy ez nem is fog vele megtörténni.


Nem tudott úgy gondolni rá, mint egy gátlástalan, utálatos görényre. Sőt néha jóleső bizsergés járta át a testét, amikor meglátta a szőke mardekárost. Nem érezte jól magát, miután McGalagony megszüntette a köztük lévő kötést, hiszen olyan egyedül lett hirtelen. Barátai sem tudták betölteni azt az ürességet, amit Draco hagyott maga után. Hermione összezavarodva ült le az ágya szélére. Becsukta a szemét, de minduntalan Draco képe jelent meg előtte. Mégis mi van velem? – kérdezte elcsigázottan, majd végigfeküdt az ágyán. Talán mégis jobb lenne, ha nem menne a fiú közelébe, és csak akkor találkoznának, amikor feltétlenül muszáj.


A következő hetekben Draco és Hermione, mintha még inkább kerülte volna egymás társaságát. Egyre kevesebbet beszélgettek, és szinte csak a tanórákon töltötték együtt az idejüket. Hermione érzései elől a tanulásba menekült. Minden egyes percét a könyvek társaságában töltötte, éjjelekig fent volt és csak a RAVASZ-ra akart összpontosítani. Nem hagyta magát elterelni a szerinte helyes útról. Mindent megtett, hogy Draco ne jusson még csak eszébe sem. A könyvek tonnaszámra sorakoztak az asztalán, nem is beszélve a pergamentekercsekről. A kiválónál is kiválóbb jegyeket akart szerezni – legalábbis Ron szerint így volt.

Harry és Ron több kísérletet tettek, hogy lebeszéljék erről az önpusztító és megfeszített tevékenységről. De mindig ők maradtak alul a lánnyal szemben, akinek a makacsága határtalannak bizonyult. Hermione teljesen össze volt zavarodva, olyan káoszban érzete magát, amiben eddig még soha az életben. Csak egy biztos pontot, tevékenységet akart magának keresni, ami nem juttatja eszébe Dracót, de ez nem nagyon sikerült. Az egyik énje a fiú karjába vetette volna magát, a másik ellenben óvta és még messzebbre űzte tőle.


Ha elkalandoztak gondolatai, mindig a Szőkeség arca furakodott közéjük és nem hagyott neki egy nyugodt percet sem. Hiányzott a lánynak Draco közelsége, humora és immáron megismerni vélt igazi énje. Miért van ez így? – kérdezte saját magától türelmét vesztve. Bár nem is sejtette, hogy a válasz az orra előtt van, csak nem képes felismerni. Tagadta, hogy a barátságnál egy cseppet is többet érez a ravasz mardekáros iránt.


Görcsösen kereste a megnyugvást szeretett könyvei között, ám a fáradtság és az örökös lélekőrlő gondolkodás egyaránt megtette a hatását. Nem kellett neki sok, egyből elaludt.

***

Draco sem volt éppen nyugodt állapotban, de ő nem kereste a megnyugvást a könyvek között, hanem inkább továbbra is hosszú sétákat tett a parkban, és néha még a Tiltott Rengetegben is. Sokat gondolkodott, álmodozott, és Hermionéval ellentétben, nem futott el az érzései elől, ám a szívében a legrejtettebb helyre tette el őket, úgy, hogy senki se vegye észre csak ő egyedül. Minden apró részlet a lányt jutatta az eszébe, a meleg barna szemeit, a mosolyát, az arcát…


Már feladta a harcot önmagával szemben, tisztán látta a dolgokat, mint még eddig soha.
Csak még mindig nem tudta, mit tegyen. Az egyik ilyen ominózus séta után, visszaérve a közös szállásra, vágyálmainak tárgyát látta meg először. Hermione szobája nyitva volt és az ágyon szendergett egy igencsak vaskos könyvvel. Draco elmosolyodva ment oda hozzá, betakargatta egy pléddel, amit valamikor az egyik fotelra dobtak. Ahogy nézte a csodálatos arcot, nem bírta megállni: adott a lánynak egy puszit. Hermione megmozdult álmában és szája szöglétben egy apró mosoly jelent meg.


A fiú egy ideig még gyönyörködött a látványban, majd a szobája felé vette az irányt. A szobában nem uralkodott éppen olyan nagy rend, de ez nem zavarta őt, sőt így érezte jól magát. Hanyagul egy kupacba rakta a piszkos ruháit. Már éppen a szennyes kosárba készült őket dobni, amikor egy levelet pillantott meg az íróasztalán a rengeteg iskolai felszerelés tetején. Különös, nem túl gyakran kapott levelet mostanában. Néha anyja ugyan írt neki, de a karácsonyi bál óta apja nem igazán akarta, hogy ők ketten tartsák a kapcsolatot. Talán így akarta mindkettőjüket megbüntetni.


Zöld tinta – ez nagyon is ismerősnek hatott. A ruhák újból a földre kerültek, amikor Dracóban tudatosult mi is van az asztalon és honnan is jöhetett a levél. Gyorsan a kezébe vette a borítékot, aminek hátulján a Malfoyok pecsétje díszelgett. Semmi kétség ez otthonról jött – állapította meg összeszorult gyomorral. Ezt a fajta tintát egyedül csak apja használhatta és senki más. Különleges, csak neki előállított tinta volt ez, ami lehetővé tette, hogy csak a családtagok olvashassák az üzeneteket, legalábbis először, utána a szöveg mindenki számára látható maradt, olykor megsemmisítette magát, de minden esetben csak a családfő írhatott vele.

Draco undorodott ettől a fennhéjázástól, amit egykoron természetesnek hitt. Mindene, még a személyes tárgyai is azt hirdették, hogy ő egy Malfoy. Legszívesebben megszabadult volna minden egyes címertől. Egy darabig eljátszott a levéllel a kezében. Szinte érezte, hogy apja szavai valószínűleg fel fogják bosszantani. Nagy levegőt vett és feltörte a pecsétet, aztán kivette az ugyancsak zöld tintával írt levelet.


Fiam!

Nagyon sajnálom, hogy nem személyesen adhatom át neked ezt az üzenetet. Nézd el udvariatlanságom, megszaporodott teendőim messze szólítottak otthonunktól. Fontos ügyben kell eljárnom, így remélem megérted távolmaradásom okát.

Örömhírt kell közölnöm veled. Közbenjárásomra hamarosan nagy kegyben lesz részed. Büszkeséggel tölt el már maga a tudat is, hogy nemsoká’ magad is hozzáteszel egy újabb fejezetet családunk dicső múltjához.

Nagyurunk nagy kegyben részesített téged, és ezzel együtt a családunkai is. Bejelentette, hogy a részt vehetsz a következő beavatáson, ami a tanulmányaid befejezése után következik. Hidd el, büszkék vagyunk rád anyáddal! Örömmel tölt el minket, hogy a megfelelő oldalon harcolsz majd, és győzelmet velünk együtt élvezheted.

Apád


Nagyon felkavarta ez a levél és le kellett egy kicsit ülnie. Apja, nem mondott igazat vagy legalább is nem tudta milyen álláspontja is van Narcissának. Draco nyugodt szívvel kijelenthette, hogy édesanyja sosem lenne rá büszke, mert halálfalók közé állt be. Nem azért mert nem volt hűséges aranyvérű feleség, hanem mert féltette és túlontúl fiatalnak tartotta. Igaza is volt, de ahhoz Draco egyáltalán nem volt fiatal, hogy megtagadja mindazt, mi eddig meghatározta. Ugyan Narcissa egyszer sem mondta ki nyíltan véleményét, de fiával szavak nélkül is megértették egymást. A Malfoy családon belüli nézetek nagyban különböztek egymástól, még ha ez külső szemlélődő előtt nem is volt nyilvánvaló.


Draco már előre rettegett ettől a pillanattól. Eljött az idő, választani kell a két lehetséges alternatíva közül. Eddig csak eldöntötte melyiket kell választani, de most meg kell tennie azt, amit eltervezett. Haza is mehetett, s akkor senki sem tudja meg, hogy mit tervezett vagy választhatja azt is, amit a szíve diktált. Most ha hibásan dönt, akkor az egész élete romokba dőlhet, mint egy kártyavár. Nincs második esély, nincs visszaút, csak egy döntés kellett, méghozzá az, amelyik helyes. Két válaszút kínálkozott: egy a Sötét Nagyúrhoz vezetett, másik meg a fehér mágusokhoz és talán a szerelméhez. A vonatjegy kíméletlenül égett a zsebét. S elsuttogta hány nap van még hátra az indulásig.


Némán bámulta a levelet, hirtelen olyan tehetetlennek érezte magát. Mindig is képes volt hideg fejjel dönteni, de ez most más volt. Az élete volt a tét, s ezt nagyon meg kellett gondolnia. A fejében zavartság támadt, egymást kergették a gondolatai. A káosz ellenére, szíve képes volt meghozni az ítéletet, és úgy érezte ez lesz a helyes. Nem lesz belőle egy gátlástalan halálfaló – döntötte el végül elszántan. Ez volt a végleges válasza a levélre. Már csak egy nagy problémának a megoldását kellett még találni. Hogyan és hova meneküljön el az apja és Nagyúr elől?

***

Hermione és még néhány ember szerint Draco egyre furcsábban viselkedett. Nem beszélt senkivel, bár ezt nyugodt szívvel megtehette. Mardekáros barátai egyre másra felbukkantak Hermionéval közös lakosztályuk előtt, de Dracót sosem találták ott egyszer sem. A boszorkány kimérten elhajtotta a csürhét, még ha Pansy Parkinsonnal kellett szembeszállnia, aki mindenáron be akart menni a lakrészükbe. Csontos ujján fityegő ököl nagyságú gyémántgyűrűjét minduntalan Hermione képébe nyomta. Élvezettel csapta rá az ajtót, ezt meg kellett hagyni. Viszont elképzelése sem volt, hogy mi a fene üthetett Dracóba. A varázsló úgy viselkedett, mintha semmi sem érdekelné, ami körülötte történik. Nem átkozta meg Ront sem, mert meglökte, sőt egyetlen gúnyos megjegyzés nélkül vette tudomásul Ron mérhetetlenül udvarias és rövid bocsánatkérést, ami megtoldott egy görény jelzővel. Ami viszont még furább tette az esetet az az volt, hogy Draco csak annyit mondott: nem történt semmi. Aztán folytatta tovább az eddigi útját, döbbent pillantásokkal kísérve.


Nem érezte szükségét a veszekedésnek, különben is nem gyerekek már, akik mindenen civakodnak. Sokkal súlyosabb gondokat kellett megoldani most, így tovább kell lépnie, és végre felnőni. A jelek szerint Dracónak talán sikerült is ezt a tervét megvalósítania. Ron pedig hangosan ócsárolta tovább, mintha egy pisis óvodás lenne, akivel történt valami apróság a játszótéren. Azonban a Malfoy fiú egyáltalán nem foglalkozott vele. Fel kellett nőnie, muszáj volt, ezt bizonyította apja és Voldemort elleni fellépését. Egyedül csak az életben maradás foglalkoztatta. Nem volt egy szabad perce sem, csak ez lebegett a szeme előtt és ezzel az eltökéltséggel járt-kelt nap, mint nap Roxfort egyelőre biztonságot nyújtó falai között. Állandóan csak bolyongott a kastélyban, mintha keresett volna valamit – legalábbis Hermione ezt elemezte ki újdonsült barátja viselkedéséből.


Csak azt nem tudta vajon mi lehet a viselkedés mögött. Elméletei voltak, magyarázatokat kreált neki, de akárhányszor meg akart győződni erről, Draco minduntalan lekoptatta. Megpróbált nyomozni is a fiú után, de valahogy mindig sikerült Dracónak eltűnnie a szeme elől. Mivel is töltötte Malfoy az idejét? Igyekezett megtervezni mindent. Összegyűjtött minden térképet, feljegyzést, amit hasznosnak talált, és amivel megtervezhette a menekülési tervét. Szerencsére jó néhány galleon nyomta az erszényét, amivel nem sokáig, de egy jó ideig egyedül is boldogulni fog varázslók lakta környéken. Muglik közé nem volt hajlandó menni, mivel annyit sem tudott róluk, mint a morzsásszarvú szipirtyóról.


Egyre többet gondolt a különös álomra, ami valamiféle hívó szóként hatott rá. Néha arra ébredt, hogy pizsamában elindult az általuk suttogott úton, de végül mindig felébredt, pontosan akkor, amikor Hermione szobája elé ért. Mikor már harmadjára történt meg vele ez, gondterhelten felsóhajtott és órákig üldögélt a klubhelyiség foteljében. A dátum már itt volt, szinte már a perceket is számolhatta visszafelé. Bár magyarázatot nem tudott volna rá adni, de érezte, valami erős kötelék ennek ellenére mégis húzza magával, sietteti, sürgeti az indulás. Az a nyolc ember hívta őt, akiket még nem ismert, mégis úgy érzete már évek óta itt vannak vele. Mintha erősebb kötelék fűzte volna össze őket a közös sorson kívül. Miféle varázslat lehet ez? – tűnődött ezredszerre is ezen Draco.

Csalogatták, hívogatták őt, s azt mondták, szükség van rá, mert nélküle nem lesz egység, nem szállhatnak szembe a gonosszal. Vajon tényleg így van ez? Higgyen nekik? – gondolta sokszor magányában. Tanácstalan volt, elveszett és egyszerűen megőrült a tudattól, hogy egyszer erővel ráncigálják a Nagyúr elé. Sokszor ébredt rémálomból, amiben minduntalan elrabolták őt a biztonságos Roxfortból, s üvegfalak zárták el a nyolc társtól, akik egyre csak őt várták.


Ezért minden este a párnája alá rejtette a varázspálcáját. Tudta, hogy ez veszélyes, mert ha álmában varázsigéket kezd mondogatni, akkor akár magára is gyújthatja a saját ágyát, mégis vállalta ezt a kockázatot. Inkább égjen el kínok között, mint ártatlan embereket gyilkoljon meg Voldemortért. Vészesen peregtek a homokszemek a homokórán, kevés az idő. Dracónak hamarosan el kellett mennie.

„Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.”

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)


Hermione továbbra is keveset látta Dracót, a közös klubhelyiségük gyakorlatilag teljesen az ő területe lett. Az egyik este úgy határozott beszél vele, és kinyomozza, mi történik vele mostanában. Kint zuhogott az eső és a lány szerint, nincs olyan ember, aki kint lenne ilyen időben. Szóval a Szőkeség valószínűleg a szobájában volt. Remegő térdekkel, de elszántan megállt a fiú ajtaja előtt és bekopogtatott. Bentről nem jött semmi válasz, de az ajtó nem volt bezárva, hanem hívogatóan lassan kinyílt, bűnre csábítva ezzel Hermionét. A lány körülnézett, nem látott a szobában senkit, úgy gondolta bemegy, és ott megvárja Dracót. Nincs mese, sarokba kell őt szorítani, ha ki akar belőle szedni mindent.


A helyiségben nem uralkodott éppen a legnagyobb rend, sőt elképesztően kaotikus látványt nyújtott a sok pergamen, könyv, térkép és még egy csomó minden. Draco ruhái még mindig a padlón hevertek, az ágyán összevissza lógott az ágynemű… Hermione heves késztetést érzett, hogy rendet rakjon, de mivel az nem az ő területe, ezért nem ez lenne tanácsos. Pálcája finom rezgésbe kezdett a zsebében és komoly akaraterő kellett ahhoz, hogy ne alkalmazzon néhány takarítóbűbájt.


Leült az íróasztal melletti székre, és végigsimította a mahagóni felületet, amikor is észrevett egy elég érdekesnek tűnő levelet. Nem volt szokása már holmija között turkálni, de valami erős húzóerő mágnesként vonzotta hozzá. A pergamen már elég rongyos volt a sok olvasástól, a zöld tinta ugyan megsínylette ezt, de még mindig rendületlenül hordozta Lucius Malfoy kézírását. Hermione kíváncsian figyelte, és vívódott magában, hogy elolvassa-e. Először csak megpöckölte a lapot és úgy döntött mégsem fog beleolvasni. De a zöld tinta minduntalan vonzotta a tekintetét.


Aztán kíváncsisága meggyőze illedelmesebb énjét, végül is ezzel nem fog ártani senkinek, és olvasni kezdte a levelet. A sorok szörnyű tartalmat rejtegettek, amire Hermione nem is gondolt. Szíve egyre zakatolt, ahogy a sorokat olvasta. Erre egyáltalán nem számított… Lucius Malfoy odaveti Voldemortnak a saját fiát. Eddig csak elképzelte mennyire nehéz sorsa van Dracónak, de most már tudta is és itt volt rá a bizonyíték a saját kezében. Halálfaló – zakatolt a gyűlölt szó a fejében minduntalan. Felzaklatta a tudat és azonnal fel kellett tennie a fiúnak egy halom kérdést. Vajon Draco milyen sorsot választ magának? – kérdezte magától, s tanácstalanul kapaszkodott a rongyos pergamenbe. Persze télen megvallotta neki, hogy nem akar halálfaló lenni, de azóta hónapok teltek el és annyira messze kerültek egymástól. Egyáltalán mihez fog kezdeni? Hermione most már biztos volt benne, hogy ezért volt Draco olyan távolságtartó.


Ekkor hirtelen az ajtó kivágódott és a tejföl szőke mardekáros színre lépett. Csapzott hajjal, mérges tekintettel és méregzöld kviddicstalárban állt a szoba közepén. Hajából még mindig csöpögött az esővíz. A lány ijedtében kiejtette a kezéből a levelet, felpattant a székről és rémült arckifejezéssel nézett a dühös Draco izzó szürke szemeibe. Nem tudta mi lesz most, de számított egy kitörő hangorkánra. Pár másodpercig csak fürkészték egymást, érezhető volt a feszültség a levegőben.

– Mit keresel itt? – kérdezte cseppet sem kedves hangon és a földre esett pergamenlapra, szegezte a tekintetét, majd újra a lányra és összehúzta a szemöldökét. Őt is meglepte a lány jelenléte a szobája káoszában. Ez a kép jellemezte talán legjobban azt, ami most a fejében is uralkodik.

– Én… csak… – kezdte Hermione remegő hangon, és halálra vált arccal. Draco még mindig mozdulatlanul állt az ajtóban és most rémítette meg először a lányt igazából. Fogalma sem volt egyáltalán mi lesz a következő lépése.

– Nem kellett volna elolvasnod! – suttogta és elfordította a tekintetét. Egyszeriben olyan fájdalmat érzett, amivel nem tudott mit kezdeni. A lány már tudja azt, amit nem akart senkinek sem elmondani.

– Ne haragudj! – hajtott le a fejét Hermione is. – Én… nem tudom mi ütött belém.
Csöndesen meredtek maguk elé, hirtelen nem tudtak semmit mondani. Kínos egy helyzet volt, felettébb kínos és kényes.

– Mi fogsz csinálni? – kérdezte a lány, megtörve a csendet. Szíve hevesen vert és hallani akarta Draco válaszát. Kellett neki ez az információ, maga sem tudta miért fontos, de szüksége volt rá. Talán érzéseit akarta igazolni vele.

– Most menj el, kérlek! – mondta halkan, és határozottan elutasította a válaszadást.
Hermione tanácstalanul, nézett Dracóra, akinek az arca az érzelmek szikráját sem mutatta.

– Hidd el nem vagy egyedül! Csak kérned kell a segítséget a megfelelő emberektől. – Lassan elindul kifele a szobából. Draco, ahogy a lány elhaladt mellette mélyen magába szívta a friss virágillatát, és becsukta mögötte az ajtót.

Malfoy magára maradt és fáradtan roskadt az ágyra. Nem tudott egyszerűen mit mondani a lánynak. Hiszen nem vele kellett mennie, nem a Főnix Rendjében kell lennie. Miért tápláljon maguk számára hiúreményeket és ábrándokat? Most még nem jött el az az idő, hogy elmondja, mit tervez, de a búcsú pillanata egyre jobban közeledett. A homokszemek egyre csak peregtek a képzeletbeli homokórában.

Count of comments: 0